Nyomorultak
A világirodalom legnagyobb alkotásait szinte mindig valamilyen formában újra feldolgozzák. Egyrészt a technika fejlődése teszi lehetővé, másrészt az új platformok okozta alkotói kihívás, részben pedig maga a mű története jól konvertálható. Természetesen hozzá tartozik az újrafeldolgozásokhoz az is, hogy a köztudatban szinte valamilyen formában mindig közszájon forognak ezek a címek, ez pedig profit szempontjából kényelmesebb megoldás, mint egy teljesen új címet bejáratni és kampányolni. Így járt többek között Daniel Defoe híres Robinson Crusoe-ja, vagy Swift – Gulliver utazásai, ám míg mindezeket mára megfosztották mindenféle magasztos mondanivalójuktól, addig jelen esetünk tárgya, Victor Hugo híres regényéből készült Nyomorultak adaptációinak eddig sikerült elkerülni ezt – különösen igaz ez a 25 éve töretlen sikerrel játszott musicalre. Lássuk, hogyan sikerült filmvászonra átültetni!
Mielőtt elkezdeném az értékelést szeretném megjegyezni, hogy még nem olvastam az eredeti művet – ami késik, nem múlik -, valamint nem sikerült se megtekintenem, se meghallgatnom a mű alapjául szolgáló musicalt sem, tehát teljesen pőrén ültem be a miskolci Cinema City 6-os termébe, ahol ráadásul rajtam és a partneremen kívül egyetlen egy néző volt. Mi lehetett ennek az oka? Igazából az időpont, ugyanis szombat 11-kor elhiszem, hogy az embereknek jobb dolguk is volt, mint egy feliratos musicalt nézzenek, de éppen emiatt nem ajánlanám a filmet mindenkinek. A film 164 perc, amelyben ha jól számoltam nagyjából 30 mondatot mondanak el ének nélkül, a többi időben a színészek orgánumát hallgathatjuk. Ez pedig, azok számára, akik nem szeretik a zenés produkciókat, vagy nincsenek hozzá szokva a hasonló zenéhez, felér egy kínzással. A film viszont még a „műértőknek” is hosszú lehet, legalábbis én személy szerint negyed óra szólóéneket kivágtam volna belőle, még akkor is, ha ezek adják egy musical drámaiságát. A stílushoz hozzátartozó kellékek egyébként remekül reprezentáltak, bár a zenéket Claude-Michael Schönberg már 25 éve megírta, míg a színészek pedig értik a dolgukat.
De alapjába véve miről is szól a Nyomorultak? A történet elején Jan Valjean, egy csaknem 20 éve börtönben ülő rab, aki egy hatalmas hajót vontat több száz társával együtt, megkapja szabaduló levelét, ám ellensége, a rendőrfőnök Javert csak feltételesen engedi szabadlábra, amellyel így sehol sem tud elhelyezkedni. A megtört, kitaszított Valjeannak így szembe kell néznie a nyomorgó Párizssal, ahol ismét lázongó hangulat árad, ugyanis visszakerült helyére a király, és a nép ismét elnyomásban él, a kezdeti lelkesedés a demokrácia iránt régen eltűnt. Valjean ismét bűnbe keveredne megmentője ellen, ám a pap ahelyett, hogy ismét börtönbe vetné, új esélyt ajánl neki, s lelkét Istennek ajánlja, amit főszereplőnk egy jelnek vesz, és elindul a megtisztulás felé. A történetről többet nem árulnék el, ugyanis még két nagy részre osztható, amelyet 17 év választ el egymástól, amiről pedig nem tudnék röviden beszélni, csak úgy, ha a film fontos eseményeit leírnám, azt pedig nem szeretném.
Egy-egy musical filmmé való átírása bizonyára nehézkes munka, mert hiába könnyebb bombasztikus díszletekkel dolgozni, a felvevőpiac viszonylag kis része kapós csak az ilyen produkciókra, ami a bevételt kockáztatja. Ráadásul a laikusok és kritikusok is ilyenkor egyszerre hördülnek fel, hogy vajon milyen szereposztással dolgoznak majd a filmesek, és azok mennyire fogják visszaadni a már bejáratott musical dalait és milyen minőségben. Pedig már a 2004-ben bemutatott Operaház Fantomja is megmutatta, hogy lehet ezt jól is csinálni, és valószínűleg ezen felbuzdulva gondolta a Király Beszédéért Oscar-díjat bezsebelő Tom Hooper, hogy a Nyomorultak is egy ilyen alkotás. Ő pedig mindent megtett a cél érdekében, elég csak a szereposztást megnézni.
A főszereplő Jean Valjeant, például nem kisebb név alakít, mint Hugh Jackman, aki szinte tökéletesen visszaadja a címszereplőt mindenféle élethelyzetben. A rendező szinte sokkol minket, mikor meglátjuk a mű elején körszakállal és majdnem kopaszon, s tanúi lehetünk hogyan lesz a megtört emberből egy lelkileg megtisztult, magasztos, hű keresztény. Aki esetleg a hangját kifogásolná, azoknak elmondom, hogy nagyon jó hangja van, és szerepelt már Rozsomák a Broadway-en is, tehát van énekesi előképzettsége. Számomra viszont az etalon nem ő, hanem a Javert felügyelőt játszó Russel Crowe bizonyult, akit sokan kritizáltak a viszonylag lanyha játéka miatt, de ez egyáltalán nincs így, tiszteletet parancsol és lemos szinte mindenkit, akivel együtt a „színpadon” van. Ráadásul olyan jól visszaadja a karakter jellemét, hogy alig vártam, hogy megbűnhődjön. Hangja rendkívül erős, és megragadó, bár igaz, hogy nem adja fejét másodpercekig tartó skálázásokra, de színészi játéka tökéletesen visszaadja a törvény emberét. A képzeletbeli dobogó legalsó fokára a Borat-ból megismert Sascha Baron Cohen lép nálam, akinek meglepően jó hangja van, és remekül adja vissza a film komikusaiként feltűnő csaló házaspárt, akiknek megjelenése szinte mindig mosolyt csal az arcunkra, pedig a film a címéhez mérten valóban elég nyomorult hangulatban telik el. A Katedrálisból megismert, és rendkívül szimpatikus Eddie Redmayne is remekül játssza a naiv, forradalmár Marius szerepét, ráadásul valódi érzelmeket látni az arcán, remélem sikeres karrierje lesz Hollywoodban. A sokak által emlegetett, és Sötét Lovag Felemelkedésével globális elismertséget szerző Anne Hathaway játéka számomra nem volt olyan meggyőző, de részben azért, mert nagyon kis szerepet kapott, bár tény, hogy a legtöbb érzelmet ő vitte bele az előadásába. A többieket nem említeném meg külön, mindenki egyenletes teljesítményt nyújtott, bár nekem Amanda Seyfried játéka elég szürke volt.
A regényről azt érdemes tudni, hogy romantikus stílusban íródott, ami nem azt jelenti, hogy egy 1800-as évekbeli szerelmi történet elevenedik meg a lapokon, hanem a történet kalandokban bővelkedik, fordulatokban és általában párhuzamba állítható szereplőkkel, amelyek lelki világában nem igazán találhatjuk meg a szürke egyetlen árnyalatát sem. A szereplők egy-egy döntése, cselekedete, vagy mozgatórugója a mai kor emberének irracionális lehet (a filmben is számtalan ilyen van: kezdve Valjean döntéseitől, a pap deus ex machinának beillő segítségén, Valjean Franciaországban való maradásig). Meg amúgy is kicsit áthatja a romantikus könyveket az emelkedett, valóságtól elrugaszkodó, „mesés” hangulat. De akkor miért is történik szinte csak rossz dolog a szereplőkkel a film egészében? Miért csúsznak sárban, ürülékben, miért nincs egy perc nyugtuk se, miért ilyen szegények az emberek, és miért gonosz majdnem statiszta? Mert a könyv egyfajta előfutára volt a realizmusnak, tehát amelyben a valóságnak megfelelő viszonyokat ábrázolták, ezt pedig annyira jól sikerült átültetnie az alkotóknak, hogy tényleg rendkívül tömény a film. Éppen ezért lehet sikeres ez a monumentális (csaknem 1500 oldal) könyv musicalben, ugyanis a romantika stílusjegyei remekül illeszkednek a musicalek enyhe szentimentalizmusához, míg a realizmus pedig a film képi világát határozza meg. Így a belehelyezkedést is sikeresen megoldják az alkotók, ugyanis az énekek és dalszövegek miatt a karakterek jellemének kidomborítása viszonylag kötött kereteken belül zajlik.
A látványért felelős szekció pedig kitett magáért. Már a film kezdete bivalyerősen indul, a hatalmas gigahajót húzó rabszolgák, nem beszélve az epikus kórusbetétekkel megtűzdelt „Look Down” című dal megadja a film alaphangulatát. A többi díszlet és helyszín is jól megválogatott, akad itt csatajelenet is – a történet magába foglalja a Júniusi Forradalmat -, harcjelenet Jan Valjean és Javert között, de egy-két remekbeszabott CGI is tiszteletét teszi, ami az 1800-as évek Franciaországát próbálta leképezni. Mivel a film sokkal tágabb keretek között zajlik, mint teszem azt az Operaház Fantomja így aki szereti a szemét legeltetni a képi világon az természetesen megteheti, de azért azt vegye figyelembe, hogy a film mindössze 60 millió dollárból készült.
De nézzük egy musical lelkét, ami pedig a zene. Ahogy már korábban kifejtettem a dalokat megfelelő hangfekvésű színészek adják elő, bár akik látták az eredeti musicalt, azoknak nyilván más véleményük van. Azt azért ne felejtsük el, hogy a musicalszínészek szinte egész életükben a hangukkal foglalkoznak, így ne várjunk el senkitől egy tökéletesen többoktávon mozgó orgánumot, hibák nélkül, főleg, hogy a felvételeket valós időben vették fel, színészkedés közben. Igen, ezt pedig látni is, például ahol sírós jelenet van, ott nem fog tovább énekelni dalnokunk, hanem megakad a hangja, vagy ha valaki éppen harcol, az sem fog teli tüdőből énekelni. A zenék egyébként igazodnak a klasszikus musical stílusjegyeihez, tehát nincsenek benne gitárok, és egyéb elektronikai eszközök, és nagyrészt vonósok szolgáltatják az alapot. Egy-két kötelező lassú számnál előtérbe kerül a zongora is, ami szerintem meglepően keveset szerepel, csakúgy, mint a kórusok száma. Való igaz, hogy egy-két tömegkórus azért akad a műben – a mű főcímdalának tekinthető dalt például lehagyták a filmzenealbumról külön számként, igaz az Epilogue legvégén megtalálhatjuk a dalt, de ahhoz meg kell hallgatni 4 percet. Ettől függetlenül lehetne benne több kórusrészlet is, és bombasztikusabb hangszerelés, ugyanis egy-két dalon kívül egyszer nem kapunk egy igazi epikus, harci indulót – pedig külön írtak a filmhez egy-két dalt, igaz másokat meg lehagytak az eredeti musicalről. A zenei paletta egyébként egyenletes, tehát nincsenek benne stílusilag oda nem illő, tánczenébe oltott jazzbetétek, vagy akár operába áthajló áriázások. A dalokat egyébként jó hallgatni külön is, főleg a One Day More című darabot, bár a kiadott CD lehetett volna hosszabb is. A dalszövegek egyébként poétikusak, és külön jó volt hallani, hogy az angol szinte mindenhol rímelt, míg a magyar fordítás csak néha-néha követte a költemények szabályait, bár néhol egy-két szót vagy mondatot teljesen máshogy fordítottak le, mint ahogy az eredeti szövegben szerepel (Shadows on the floor – árnyak a falon).
Összességében a Nyomorultak egy nagyon jó alkotás lett, de leginkább csak azok fogják élvezni, akik szeretik a musicaleket, ugyanis a 2,5 óra egy laikus számára túlságosan is megpróbáltató lehet. A többieknek viszont egy minden igényt kielégítő alkotás lesz, benne Hugo jól átültetett romantikus-realisztikus történetével, karaktereivel, akiket hitelesen alakít a Hollywoodi blockbuster szereposztás, köztük kiemelve Russel Crowe-t. A látvány kielégítő, csakúgy, mint a történet és a zene, és alig várom, hogy megjelenjen DVD-n. Több ilyen zenés, kultúrprodukció kellene a filmvásznokra, bár akik szeretik a klasszikus könyvekből készült filmadaptációkat, azok legközelebb próbálkozhatnak az Anna Kareninával.
9.2/10
Ernest Cline – Ready Player One
A videójáték ipar fejlődése korunk legnagyobb léptékben növekedő szórakoztatóipari ágazata. A 20. század vége felé elkezdődő irányzat a 21. század elejére már egy lapon említhető a film – és zeneiparral, elég csak a több tízmilliós eladásokat produkáló játékokra gondolni, és a néha hírekben szereplő milliós játékfejlesztési költségekre és marketingre asszociálni. Persze, ez a kijelentés egyesek számára bizonyára hihetetlen, de azok, akik egy kicsit is nyitott szemmel járnak és képben vannak a mai globális szórakoztatóipari helyzettel, azok tudhatják, hogy igazat beszélek. Viszont, a különböző crossoverek még viszonylag gyerekcipőben járnak, például néha előfordul, hogy egy játékban irodalmi utalást találunk, de az már sokkal kevésbé gyakori, hogy egy könyvben szerepeljen valamilyen játék, hacsak nem az adott franchise könyvadaptációjáról van szó. Ernest Cline pedig ezt az űrt szerette volna kitölteni jelen esetünk tárgyában, lássuk, sikerült-e neki egy mind kockáknak mind pedig átlagolvasóknak szórakoztató művet letennie az asztalra.
Ernest Cline, mint ahogyan az Agave kiadó által kiadott magyar kiadás belső borítóján is szerepel, hatalmas kocka volt világéletben, s ezt a tudását szerette volna elénk tárni művében, amely Amerikában 2011-ben jelent meg, a Random House jóvoltából, de a könyv megfilmesítési jogait már 2010-ben megvásárolta a Warner Bros. A magyar fordításra mindössze 1 évet kellett várni, ugyanis 2012 novemberében jelent meg a boltok polcain, méghozzá zsebkönyvméretben, ami stílusosan néz ki, de ha nem vigyázunk, elég könnyen megtörik a gerince. A regény egyébként ebben a kiadásban így 510 oldalt számlál, ráadásul a betűméret is elfogadható. A fordításért Roboz Gábor felelt, aki szerintem jó munkát végzett, a néha kissé tömény sorokért nem ő a felelős, de külön piros pont a tinédzserkori kockaviták szinte tökéletesen megegyező fordításáért – ebben viszont ugyancsak az író keze is benne van.
A regény műfaja sci-fi, abból is a disztopikus fajtából, de Cline-nak sikerült elérnie azt, amit nagyon sok negatív világképet lefestő írónak nem. Meg tudta úgy írnia a művét, hogy az alapvető pozitív érzelmek, mint a humor, öröm, szerelem és barátság lángoszlop legyen az életükben, még akkor is, ha ők maguk és a világ nyomorban tengődik, és napról-napra pusztul – persze, ehhez hozzájárul, hogy főként egy virtuális valóságban élnek. Éppen ezért a disztopikus világfelépítés kicsit háttérbe szorul, egyfajta színezetet ad csak a műnek, mert a valódi események viszont leginkább az OASIS-on, a számítógépes világon belül történnek. Amelyben viszont, ha valakinek van pénze és tetemes ideje, a virtuális élete nagyon is jó, majdhogynem szó szerint kiszakadhat a valóságból. Ettől függetlenül Cline egy vérbeli sci-fit írt, melyben remekül lefesti mind a külső, mind a belső világot, megtetézve mindenféle technikai leírással, és ok-okozati összefüggéssel, amellyel sikerül elérnie azt, hogy reálisnak fogjuk fel az univerzumot, és elképzeljük, hogy akár ez is egyfajta jövőkép lehet, még ha elég „romantikus” is a többi disztopikus regény között.
Persze, a belehelyezkedéshez hozzá tartozik az is, hogy nem megyünk el a távoli jövőbe, ugyanis a regény 2045-ben játszódik. A világ az olajválság következtében hanyatlóban, a szegénység, nyomor és munkanélküliség az egekben, a szegények különböző rakásokban laknak, amelyek egymásra pakolt mobilépületek többemeletes halmazai, a diplomásoknak évekig tart munkát találni, egyes városokba pedig napokig tart eljutni, hála a rövidéletű elektromos, állig felfegyverzett buszoknak. Egyszóval, az élet, mint olyan eléggé nyomorúságos lenne, ha nem lenne az OASIS, a James Halliday által létrehozott virtuális világ, amelyben az ember az lehet, aki és ami csak akar. A gyermekét iskolába járathatja, nem kell attól tartania, hogy kirabolják hazafelé menet, bejárhat különböző világokat, bolygókat, ráadásul az avatárjának segítségével eljuthat bárhova a világon, igaz, ezeket a valódi teste nem, de a virtuális karaktere rendkívül realisztikusan leképzett 3D-s grafikával bejárhatja. Nem beszélve Halliday örökségéről, aki több milliárd dollárra rúgó teljes vagyonát – ebben a világban egymillió dollárból egész életedben megélhetsz - és cégét is arra a személyre hagyta, aki képes lesz megoldani három szintből álló feladványát, és megkaparintja Halliday Tojását. A feladványok pedig nem is nehezek, mindössze az 1980-as évek popkultúrájának mániákus ismerete szükséges, ugyanis Halliday ebben az időszakban kezdte meg alkotói tevékenységét, és gyermekkorában rendkívül nagy kocka volt. A felhívásra az egész OASIS felbolydul, s szinte mindenki megpróbálja megtalálni a Tojást, de még az első szintig sem jutnak el a keresésben, így évek múltán alábbhagy az érdeklődés az örökség iránt, elkezdenek kételkedni a kincsben, mígnem 2045-ben egy Wade Watts nevű, 18 éves kocka srác, aki mellesleg egy rakásban él drogfüggő rokonaival, meg nem leli az első kulcsot…
A történet ekkor veszi kezdetét, ami ezután egészen az utolsó oldalakig pörög. Igaz, kicsit lassan indulunk, hiszen az író ismerteti velünk az OASIS alapját, Wade Watts teljes élettörténetét, ráadásul még a közben felbukkanó szereplők teljes életútját is bejárjuk, nem beszélve a világ hanyatlásáról és általános felépítéséről. Így az első 50-100 oldal egyeseknek elég lassú és tömény lehet, ugyanis szinte mindent a nyakunkba zúdítanak. De ezután nincs megállás, és szinte a végéig kapjuk az újabbnál újabb eseményeket. Ami egyébként rendkívül jól felépített, és izgalmas, ráadásul a karakterek érettsége miatt még intelligens is, nem beszélve azokról a kötelező lélektani eseményekről, amelyeket a felelősség, szerelem, hírnév és a valóság tud egy-egy kamasz útjába gördíteni. Amit hiányoltam a történetből, hogy hiába egy játékon belül kalandozunk főleg, kevés az akciójelenet, és amikor a hősünk éppen különböző szörnyeket gyilkol le, azokat mindössze kronologikusan megemlíti, és ezen nem segít az utolsó epikus tömegháború sem – ami véleményem szerint kicsit rövidre is sikeredett. Rendben, hogy a könyv lényege nem ez, de akkor is kockakönyvként állította be maga az író is, és ezzel szemben a harcok száma viszonylag elenyésző.
A regény magját viszont kétségkívül a karakterek szolgáltatják. Legjobban a főszereplő, Wade Watts gondolataiba nyerhetünk betekintést, aki már a történet elején is viszonylag éretten viselkedik, bár az élete sem volt egy alföldi séta. Aki esetleg tartana tőle, hogy a könyv kockákról szól és úgy is viselkednek, azoknak jó hír, hogy ez távolról sem igaz. Való igaz, hogy egy-két kötelező, már fentebb említett gamer-vita szerepel a könyvben, és néha kamaszként viselkednek és beszélnek a szereplők, de a motivációik, gondolataik és cselekedeteik mind túlnőnek a manapság sztereotípiaként elfogadott „buta, hülye tinédzserek” zsáneren. Ráadásul a szereplők változnak az idővel, főleg Wade akivel nyomon követhetjük a felelősségvállalás kérdéskörét. Mondhatni, Wade a szemünk előtt válik férfivá, de a többiek sem elhanyagolható tényezők, igaz rájuk nem jut annyi idő, és nagyjából megfelelnek az adott körülményeknek. Van itt visszahúzódó kocka csaj, a nagymenő aki mégis szerény, a tisztelettudó japán, vagy a gazdag, szociális életét kiteregető nagyképű majom, de kisebb szerepekben az egész online világ apraja-nagyja a reklámügynökségektől kezdve a gonoszokig tiszteletét teszi. A szereplőkkel nem lehet nem azonosulni, és nem szeretni őket, legyél akármennyire „idős”, vagy fiatal, vagy más beállítottságú, mint amit előzetesen gondolnál a könyv témája miatt.
A könyv gerincét viszont a fülszövegben is említett megszállott popkulturális ismeretek adják. Cline valóban hatalmas tudással rendelkezik a 80’-as évekről, szinte mindent megemlít, amit csak lehet, ráadásul olyan információkkal is szolgáltat, amiből tanulhat is az ember (első számítógépes játék például). Éppen ezért viszont ezt a könyvet csak az élvezheti igazán, aki már a 80’-as évek szórakoztatóipari termékein nőtt fel, az pedig a vasfüggöny miatt nem hiszem, hogy teljes mértékben eljutott Magyarországra. A 80’-as években tinédzser amerikai korosztály nyilván sokkal nagyobb átéléssel olvashatja a könyvet, akik játszhattak az Atari régi modelljeivel, vagy a TRS-80 volt a számítógépük. Néhány esetben eljutunk a 90’-es évekbe is, és a mai kortárs írókat is megemlíti olykor-olykor (Gaiman, vagy mondjuk Scalzi), de a hangsúly a klasszikusokon van, mint a Háborús játékok, Szárnyas Fejvadász, vagy mondjuk a régi, játéktermi játékokon, mint a Black Tiger, vagy az Adventure. Többször említ animéket, vagy különböző meséket, mint a Supaidaman, Ultramann, sőt a Neon Genesis Evangelion is, amelyeket tudtommal Magyarországon be sem mutattak, úgy kellett nekem is utánuk néznem, hogy el tudjam képzelni a belőlük átvett alakokat. Olykor a 70-es évek klasszikus élőszereplős „gyurmafigurái” is megelevenednek, mint a Godzilla vs. Mechagodzilla.
A regény wikipédia oldalán egyébként egy kimerítő táblázat volt, hogy miféle szórakoztatóipari termékeket említ meg Cline, de ez mára sajnos lekerült, de lehet próbálkozni, hátha esetleg valamilyen formában újra felkerül, és utána nézhetnek az olvasók „miről is maradtak le”. A hivatalos oldalon pedig különböző extra információkat tudhat meg az ember az OASIS felépítéséről. Ezek az alkotások viszont nem csak említés szintjén szerepelnek, hanem biztos vagyok benne, hogy sok jelenetet át is emelt belőlük Cline, úgy, hogy meg sem magyarázta őket. Például, Daito kétségbeesett harca engem leginkább Asuka végső harcára emlékeztetett az End of Evangelionból, így nem elképzelhetetlen hogy egyes-más jelenet valakinek meg másból lesz ismerős. De nem kell félni, hogy innen-onnan összekapkodott cucc lenne a könyv, ő ugyanis nem koppint, hanem felhasználja azokat a momentumokat, amikből ő merítette az ihletet, és így egyfajta tiszteletadás ez a 80’-as évek nagy alkotásai előtt, ami tudat alatt felszólít minket arra, hogy mi is felelevenítsük a 80’-as évek kultúráját. A zenék közül például a Rush – 2112 című dalát meg is kedveltem (link az értékelés alatt).
Életem egyik legjobb könyves élménye volt a Ready Player One. De nem azért, mert a könyv alapja egy gigantikus számítógépes játék, amelyben alapvetően játékfüggők versengenek azon, hogy ki nyerje meg a fő küldetést. Hanem azért, mert egy remekül felépített, leírásokkal és magyarázatokkal bőven tarkított világot mutat be nekünk, amelyben képes úgy megvalósítani a disztópiát, hogy az alapvető pozitív érzelmek bevilágítsák a szereplők életét, és legyen miért harcolniuk, így mi is el hisszük, hogy van kiút a sötétségből. Erre még csak rásegít az éretten, remekül kidolgozott szereplők, az írói stílusról nem is beszélve, amely hangulattól függően tud komor, humoros, gyerekes, érett, sőt himnikus(!) vagy akár argo is lenni. Kortól, nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom a Ready Player One-t, talán csak a sznobok kerüljék el messziről, nekik úgysem fog tetszeni és csak egy „kockakönyvet” fognak benne látni.
10/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
A Hobbit – Váratlan utazás HFR 3D
J.R.R. Tolkien talán maga sem gondolta volna, hogy amikor megírta a germán mitológia újragondolását a saját fantáziájával megspékelve akkor egy fél évszázaddal később a Biblia mellett a világ legfontosabb könyveként emlegetik majd trilógiáját, A Gyűrűk Urát. Bár, a siker először nem volt globális, ám a high fantasy, mint műfaj az ő nevéhez volt köthető irodalmi berkekben, s innen vált a mai irodalom egyik legkelendőbb árucikkévé. Egész világra szóló elismertséget viszont Peter Jacksonnak és a technikának köszönhet, hiszen a 2000-es évek elején készítettek belőle mindenki által ismert filmcsodát, amellyel akkora népszerűségre tett szert, hogy még közel tíz évvel a bemutató után is az egyik legtöbbet eladott regény világszerte. Tolkien munkássága viszont nem állt meg egy könyvnél, s azok akik tisztában vannak a mester bibliográfiájával tudhatták, hogy a Gyűrűk Ura univerzum egy komplett világ, amely még megannyi történetet tartogat számunkra, amit a filmvásznon is szívesen megnéznénk. Tudták ezt a filmesek is, így a választás a kvázi-előzményregényként szolgáló Hobbit megfilmesítésére esett.
A Hobbit megfilmesítését sokan rossz szemmel nézték, mivel lényegében egy meséről van szó, szemben a Szilmarilokkal amely a Gyűrűk Ura történelmének epikus története, de ez talán túlságosan is nagy falat volt még a mai kor számára. A jelenlegi filmes tendenciákat tekintve esett a választás a film kettévágására, amit ismét rajongói felhördülések követtek, ugyanis a regény csaknem harmada az eredeti trilógia történetének, és nem értették sokan, mivel lehet megtölteni azt a hat órát. A szkeptikusok akkor váltak teljesen hitehagyottakká, amikor kiderült, hogy a Hobbitból trilógia készül, s sokan előre temették a filmet – köztük én is. De vajon érdemes volt? Meg tudta csinálni Peter Jackson és stábja ismét? Lássuk hát mit nyújtott számomra a legújabb technológiával felvett Hobbit, és igaza volt-e azoknak, akik előítéletekkel ültek be a moziba.
Mint azt sokan olvastátok, a Hobbitot egy forradalmi módszerrel rögzítették, ez pedig az úgynevezett 48FPS 3D. De mit is jelent ez? A jelenlegi filmek legtöbbje digitális felvételek alapján készül, ám régebben az analóg kamerák fénykorában a felvevők mindössze 24 FPS rögzítésére voltak képesek, ami röviden annyit jelent, hogy egy másodperc alatt 24 képkockát észlel a szemünk. De mivel a digitális kópiák már képesek alapból több képkockát másodpercenként rögzíteni, így Peter Jackson az egész filmet ebben a formában vette fel, feliratkozva a filmtörténelem csarnokába, ugyanis ez az első film ami ilyen eljárással készült. Ennek viszont hátránya van, ugyanis ennek a technológiának a lejátszására kevés mozi képes, így Magyarországon is csak az Aréna és a Westend plázák mozijában élvezhető teljes látványában a film. Aki tehát a vidéki mozik 3D-s előadására vált jegyek, azok nem ugyanazt a látványt kapják, amit a HFR3D nyújt. Való igaz, hogy néha a szereplők mozgása olyan, mintha felgyorsított lenne, köszönhetően annak, hogy dupla mennyiségű képkockát észlel a szemünk egy másodperc alatt, de ez csak ritkán van így, ami viszont igaz, hogy a számítógép generálta orkok és szörnyek olyannyira élethűek, hogy szinte különbséget se lehet tenni a valóság és a számítógép között. Bár a 3D csak ritkán tűnik fel a képernyőkön, tehát nem fogjuk a fejünket ide-oda rángatni film közben, hogy kikerüljünk egy-egy fejszét vagy nyílvesszőt. A látvány tehát lehengerlő, nem beszélve a különböző tájképekről, csatajelenetekről és helyszínekről. Szerintem az év legszebb látványvilága címre pályázhat a film, pedig voltak ám az évben igazi vizuális orgiák.
A történet 60 évvel a Gyűrűk Ura eseményei előtt zajlanak, így a szereplőgárda is szinte teljesen más, ám azok a karakterek akik már a Gyűrűk Urában is feltűntek támogató karakterekként, azok itt is visszatérnek a vászonra. Akik viszont Aragornékra várnak, azoknak csalódniuk kell, mert nem fogjuk látni őket a vásznon. Helyette viszont kapunk 13 törpöt és a fiatal Zsákos Bilbót, valamint a vezetőjüket, Gandalfot, aki itt még „csak” Szürke. Aki nem ismerné a történetet azoknak nagy vonalakban felvázolnám, hogy a 13 törp valaha Erebor, a hatalmas törpkirályság lakói voltak, köztük vezetőjük, Tölgypajzsos Thorin a király leszármazottja. De a hatalmas királyságuk kincseire áhítozott Smaug, a sárkány, aki kiűzte a törpöket otthonukból, így hazátlanok lettek, és ő elfoglalta királyságukat az összes kincsükkel együtt. Az eredeti történettel ellentétben a törpök fő feladata nem a kincs visszaszerzése, hanem a királyságuk visszahódítása, és hazájuk visszaszerzése. Ezzel a húzással viszont megadják a mű drámaiságát is, ami valóban kicsit hasonlít a zsidók kiűzetésére. Eközben viszont, a könyvtől függetlenül egy sötét hatalom lappang Dol Goldurban, aminek ugyan még a célja nem ismert, de azok akik egy kicsit is tudnak gondolkodni, hamar rájönnek majd, hogy Szauron felemelkedésének is tanúi lehetünk a film további két részében.
A film története egyébként egészen kidolgozott, és a 180 perces menetidőt is megfelelően kitölti. Az elején egy kis szusszanásnyi időt hagy nekünk a rendező, hogy a főbb törp karaktereket megismerjük, meghintve akciódús flashbackekkel, amelyben a múltjuk egy-egy szelete is feltárul előttünk. Ha jól megnézzük, az eredeti Gyűrűk Ura története sem volt egy kacskaringós folyó, így itt sem kell sokkal többet várni, de a rendező mellett szól, hogy megfelelő mélységben tálalja és készíti elő az eseményeket. Amikor épp nem tud semmit sem hozzá tenni a történet alakulásához, akkor hőseinket egy-egy csatajelenettel hozza mozgásba. A karakterek kidolgozása a sok szál miatt mondhatni lehetetlen, de a színészi játék segítségével ki tudjuk magunk is tölteni a hézagokat. Például Martin Freeman remekül játssza az esetlen, de mégis bátor hobbitot, aki kicsit hasonlít Frodóra, talán egy kicsit tökösebb nála. Tölgypajzsos Thorint alakító Richard Armitage is remekül veszi magára a „népvezér-hadvezér” szerepét, és nagyjából el tudjuk képzelni, hogy milyen ember is lehet ő valójában. A többi törpre nem jut túlságosan sok idő, ám a megszokott sablonokat – mese vagy filmes, oly mindegy – jól felhasználták, ugyanis van itt bölcs, csatába menetelő, vicceskedő és ikerpár is. A megszokott szereplők hozzák a formájukat, Ian McKellen, Cate Blanchett, Hugo Weaving és Christopher Lee játéka ugyanolyan meggyőző, sőt talán Cate Blanchett sokkal megnyerőbb és tiszteletet parancsolóbb mint az alaptrilógiában.
De még mit is várhatunk a filmen? Aki sok-sok akciójelenetre vágyik, de nem tudja elképzelni, hogy miféle harcjeleneteket láthat, ne aggódjon, rengetegszer fog izgulni a film közben, még ha tudjuk is, hogy egy meséről van szó. Ez pedig néha zavaró is, ugyanis a rengeteg slamasztika, amelyben a hőseink kerülnek, szinte mindig valamilyen deus ex machinával végződik, ez pedig a film végére kicsit fárasztóvá válik. Egyébként a mese egészére jellemző volt, hogy sokkal mesésebb mint az alaptrilógia, ezt nem bolygatták meg a film írói (köztük volt Guilermo Del Toro is, de most egy Lovecraft-i figurával sem találkozunk), még ha a morális mondanivalót eléggé át is alakították. De, a rendező bravúrja, hogy a legutolsó epikus harcjelenetek olyan feszültséget hordoznak magukban, hogy hiába tudjuk, mi fog történni, akkor is körömrágva fogunk izgulni a szereplők sorsáért. Noha, Minas Tirith szerű csatajelenetekre ne számítsunk, de azért a kompánia osztja az áldást ugyancsak mesebeli lényekkel szemben – mindenféle ork, goblin helyet kap most. Akik egy kicsit jártasak az északi mitológiában azok számára egy-egy jelenet ismerős lehet, például a trollok kővé válása is egy régi norvég mítosz alapján került bele. Külön tetszettek az olyan utalások, és tárgyak megjelenítése, amiket csak azok fognak észrevenni akik jártasak Középföldén, és nagy valószínűséggel olvasták a Szilmarilokat is (pl. Angmar királyságának rövid története). Sőt, játékkedvelők számára kedves lehet, hogy egy-két lény és helyszín (főleg Erebor) kialakítása erőteljesen hasonlít a Dragon Age designjához. Ami számomra a filmben a leghosszabb és legnegatívabb rész volt, az a rejtvények. Már a Setét Torony harmadik részében is ellőtték -, igaz a könyvben is szerepel ez a szekció – és ott is hosszú volt, a filmben meg indokolatlanul. Jó volt újra látni Gollumot, de nem ennyit, és nem így. Ami még érthetetlen volt számomra, a gólemek harca, az bizonyára egy tech-demo volt, a grafikusok képességeit szerették volna megmutatni, hogy „mi ilyet is tudunk”. A film hossza egyébként fel sem tűnik, legalábbis amíg a mozipartnerem – akivel mellesleg tanúi voltunk a december 27.-i Aréna-bombariadónak - meg nem szólalt, hogy már lement 2 óra, bár én elfogult vagyok a Gyűrűk Urával kapcsolatban. Kuriózumként még megemlíteném, hogy nem ez volt a Hobbit első feldolgozása, ugyanis 1985-ben a Vasfüggöny mögött, már készült belőle egy film - a mesei feldolgozásokat nem is említve -, amelyet az alábbi linken meg is lehet tekinteni. Nem elképzelhetetlen, hogy még lesz szó róla a blogomban később.
A film egyik legjobb része számomra a zene volt, Howard Shore ismét megfelelő talpalávalót komponált. Több énekes betét is volt, az egyik a törpök által előadott, már trailerben is megismert darab alapja ráadásul a film alaptémája is volt, ugyanis szinte minden epikusabb jelenet valamelyik momentumában feltűntek az alapdallamok. A zenékben külön piros pont, hogy nem féltek kórust alkalmazni, tehát a szimpla szimfonikus zenekar mellett dúsan megszólaló énekesek is növelik az eposzi hangulatot, bár akik kritizálják Shore munkáját, annyiból igazat adok nekik, hogy a filmen kívül nem nyújt olyan intenzív élményt a zenei paletta, mintha a filmben nézzük. A film betétdalát Neil Finn énekelte el, ami egy rendkívül jól eltalált dal (alant), kár, hogy annyira emelkedettek leszünk a harmadik óra végére, hogy nem tudjuk igazán értékelni a moziban a dalt, csak akkor, amikor otthon újra felütjük a legfontosabb énekes darabokat.
Lehet hibát találni a Hobbitban, például hibáztathatjuk a túlságosan meseszerű történetet, a karakterek viszonylagos felszínességét, az olykor felbukkanó tech-demo effektusokat, vagy a néha vásárok szintjére lesüllyedő poénokat, de felesleges. A film maximálisan nyújtja azt, amit elvártunk tőle: bődületes látvány, izgalmas csatajelenetek, megkapó zene, kellően drámaivá formált történet és az élményfaktor maximális megragadása mind olyan momentum, ami miatt megbocsájtjuk a hibákat. Noha miután megrágtuk magunkban a látottakat, tudjuk, hogy nem ez életünk filmje, de kellően szórakoztunk ahhoz, hogy számoljuk a napokat a következő részre, amely a Smaug pusztasága címet viseli, és 2013. december 12.-én jelenik meg a mozikban.
9/10
Scott Westerfeld – Leviatán
Az első világháború viszonylag kevés író fantáziáját érintette meg. Míg a második világégésről könyvek tömkelege akad – igaz, időtartamban és pusztítást tekintve is sokkal hosszabb periódusról beszélünk – addig az első világháborút viszonylag kevesen próbálják meg elmesélni, esetleg fiktív környezetben elhelyezni, vagy újraértelmezni azt. De arra szinte végképp nem akadt még példa, hogy korunk két egyik legfelkapottabb sci-fi témáját, a steampunkot és a transzhumánt vegyítsék, méghozzá egy akciótól duzzadó ifjúsági regényben. Scott Westerfeld trilógiájában viszont ennek lehetünk szemtanúi. Lássuk, milyen lett a végeredmény.
Scott Westerfeld neve nem lehet ismeretlen a könyvmolyoknak, főleg azoknak, akik idegen nyelven is előszeretettel olvasnak, hiszen 1997 óta folyamatosan ír, és a Leviathan már a harmadik trilógiája, amelynek első felvonása, a címadó és jelen esetünk tárgya 2009-ben jelent meg Amerika egyik legnagyobb ifjúsági irodalmat megjelentető kiadójánál, a Simon’s Pulse-nél. A magyar fordítása egészen 2012-ig kellett várni, amelyet az idén induló Ad Astra jelentett meg, ráadásul az idei év egyik legnagyobb marketinghadjáratával támogatták meg a regény kiadását. A kiadásra egy szavunk nem lehet ugyanis védőborítóval és keménytáblás kiadásban jelent meg az 540 oldalas regény, amelyet az a Kleinheincz Csilla fordított, akinek könyveivel már találkozhattunk a könyves boltok polcain. Az igényességet viszont tovább fokozza, hogy felhasználták az eredeti kiadás illusztrációit, így már rögtön a belső oldalon leeshet az állunk Keith Thompson rendkívül gyönyörű térképét megnézve. Mi tagadás, a kiadás az idei év egyik legszebb könyves prezentációja, leszámítva az óriási betűméretet, amit az ifjúsági besorolásnak köszönhetően kapott, a jobb olvasás érdekében.
Mint már említettem a regényt az ifjúsági regények kategóriájába sorolják, de én nem tekintenék rá igazán úgy, mint egy 10-15 éves korosztálynak szóló alkotásra, ugyanis szinte végig pörög a harc, a karakterek intelligensek és szerethetőek, valamint az emberek is hullanak benne, mint a legyek. Ráadásul az alaphangulat is viszonylag komoly, tehát nem jellemző rá benne a mesékben és ifjúsági regényekben előforduló olykor eufórikus hangulat és mondatszerkesztés, mint az néha a Vándorló Palotában tetten érhető volt. Az általam transzhumán jelzővel illetett stílus is kicsit sántít, hiszen az embereket nem vetik alá semmiféle tudományos kísérletnek, inkább állatokat kereszteznek és hoznak létre. A steampunk viszont teljes egészében megegyezik az előírásokkal, noha a viktoriánus kor hangulata kicsit háttérbe szorul. Nem beszélve az író fantáziájáról, aki mindezeket a műfajokat és stílusokat olyan ízlésesen vegyíti össze egy elképzelhető világban, amiért néhány tollforgató igazán megizzadna.
A regény egyfajta alternatív történelmi történetnek is szolgál, ugyanis az első világháború összes valós eseményét megpróbálta Westerfeld átültetni, hogy az olvasók tanulhassanak egy kis történelmet is szórakozás közben – még én is, pedig a Titánok Bukása és a tankönyvek rengeteg információkkal szolgáltak -, így adott egy puskaporos hordón ülő Európa, amelyet kétféle technikai fejlettség jellemez. Az egyik oldalon, az úgynevezett darwinisták állnak, akik mindenféle állatok keresztezéséből hoztak létre hadászati, építészeti és minden más célra állatokat, ilyen teremtmény a Leviatán is, akit egy hatalmas léghajóként funkcionáló, repülő bálnaként lehetne jellemezni, de mindenféle más kreatúra is megtalálható rajta. A darwinisták itt az antant másik értelmezése, míg az úgynevezett barkácsok pedig a tengelyhatalmakat hivatott reprezentálni. Ők nevükhöz híven, a különböző gépek tekintetében értek el sikereket, tehát a léghajók, lépegetők és egyéb gépekben állnak élen, így még nagyobb a kontraszt Európát tekintve.
Ezt a hordót pedig ugyanúgy meggyújtják, igaz itt nem lelövik, hanem megmérgezik az osztrák trónörököst és feleségét, melynek következtében kitör Európában a háború. De, mivel elvileg csak ifjúsági regényről van szó, a történet nem játszódhat Európa vérzivataros harcmezein és a lövészárkokban így a regény teljesen más mederben kezdődik. Adott nekünk Ferenc Ferdinánd fiktív gyermeke, Sándor akinek sürgősen el kell hagynia a hazáját, ugyanis Németország szeretné eltakarítani az útból, ugyanis egy dekrétumnak köszönhetően van esélye a trón megszerzésére. Míg a második oldalon megismerhetünk egy lányt, Deryn-t, aki nem leli a helyét a merev angol női társaságban, miután az apjával megannyit repültek. Az ő szemszögükből ismerhetjük meg a történetet, kettesével váltják egymást a nézőpontok, s szemtanúi lehetünk, hogyan kapcsolódik össze a két főszereplő és kompániájának sorsa. A történet egyébként szinte üresjáratok nélküli, végig sodró tempójú, állandó akciót és figyelmet igényel, noha a regény felénél észrevesszük, hogy azok az események, amelyekről beszélnek és várjuk őket, csak a folytatásokban fognak bekövetkezni, így egy kicsit a regény közepe táján már az akciójelenetek tömkelege sem fogja visszaadni azt a hatást, amit a regény első része biztosít számunkra. De Westerfeld nem esik bele abba a hibába, hogy már az első kötetben epikusabbnál epikusabb csatákba dobálja bele szereplőit, hanem mindent hagy a későbbiekre, és csak megalapozza azt, amit majd szeretne elmesélni később.
A szereplőket tekintve sem kell csalódnunk abban, hogy most ez nem a mi korosztályunknak szól, ugyanis a regényben ugyan tinédzserek a főszereplők, de komolyak és mindenkinek megvan az oka a szomorúságra. Sándor például hirtelen elárvult, ráadásul szembe kell néznie a rideg valósággal, hogy a magyar és francia nyelvtudása mit sem használ majd a piacon való alkudozáshoz, vagy hogy a kardozás szabályait a háborúban nyugodtan felrúghatja az ellenség. Sándor szimpatikus szereplő, bár talán kicsikét naiv, viszont ez a naivság kellene, hogy vezesse az emberiséget. Deryn egy viszonylag egyszerűbb lány, aki mindenáron katona szeretne lenni, ehhez segítségére van az alakja is, ami nem túlságosan fejlett fiatal lány létére, s a természetes férfierő hiányát megpróbálja az eszével és a felvágott nyelvével orvosolni, nem beszélve bátor viselkedéséről. Leginkább az ő jellemük van kidolgozva, néhol egy kis ifjúsági klisével megspékelve, de ez nem zavaró a történet szempontjából, míg a többi karakter szó szerint a támogató státuszban kap helyet, bár némelyikük nyilván tartogat még meglepetéseket a későbbi kötetekben. Az alapok tehát lefektetettek, már csak a kibontásuk és árnyalásuk van hátra.
De mit is várhatunk a regénytől? Rendkívül sodró tempót, szinte folyamatosan érik egymást az akciójelenetek, amelyeket remekül elképzelhetőként tár elénk az író, nem beszélve a különböző technikai kütyük és koholmányok leírásáról, amellyel lefekteti a világ alapjait. Néhol azért kicsit lelassulnak az események, főként a regény közepe után találunk nyugisabb jeleneteket, de néha nem is bánjuk, ha nem kell folyamatosan menekülnünk és robbantgatnunk együtt a szereplőkkel.
A Leviatán szerintem az egyik legjobb könyv az idei szórásban, de mégsem kaphatja meg a maximális pontszámot, ugyanis ez egy trilógia első felvonása, amelyet azért az író éreztet is, és a közepe után rájövünk, hogy az igazi puskaporra még azért várni kell. De eközben is kapunk egy akciójelenetekkel bőven tarkított, gyors tempójú regényt, amelyben egy rendkívül intelligensen lefektetett világot kapunk, nem beszélve azokról a lényekről és gépekről, melyekről a lapokon olvashatunk, megtetézve ezt olyan gyönyörű illusztrációkkal, amelyet Keith Thompson keze munkája alkotott. Aki nem szereti a steampunkot, vagy a fantasztikumot, az is nyugodtan olvassa el, hátha egy-két új információt is megtud az első világháborúról, vagy kedvet kap arra, hogy megmutassa a regényt a gyermekének, aki ezzel a regénnyel biztos, hogy kedvet kap az olvasáshoz, ha esetleg a Kis herceg, vagy a Tüskevár nem hozta volna meg.
9/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Nos, ismét itt állunk a kapuban, s egy újabb év szállt tova. Ugye, hogy nem is volt ez annyira más, mint az eddigiek? Azt hitted pedig, hogy most mindent megváltoztatsz magad körül, csak mert a 201 után egy 2-es került, mi? Aztán rájöttél, hogy ebben az évben is ugyanúgy boldog voltál, talán boldogabb mint máskor. Bizonyára voltál szomorú is, mert minden jó mellett néha felbukkan a rossz, a sötétséget a fény szüli, nemdebár? Ebben az évben is találkoztál emberekkel, akiket nem fogsz elfelejteni talán egész életedben, mert olyan mély benyomást tettek rád, bizonyára találkoztál olyanokkal is akik egy rövid fejezetet jelentenek az életedben, s mosolyogva gondolsz majd vissza rájuk, ha visszanézel öregkorodban a múltadra. Bizonyára voltak emberek akiket elveszítettél, pedig nem szerettél volna, de hát az élet már csak ilyen, jönnek-mennek a vonatok, emberek, minden változik. Bizonyára elveszítettél olyan embereket is, akiket el akartál, de ne aggódj jönnek helyette újak majd. Lehet, hogy visszakaptál embereket, akiket sosem akartál elveszíteni, de azt hitted, hogy az útjaitoknak muszáj külön válni. És most örülsz, hogy ismét magad mellett tudhatod. Nem volt ez másként ebben az évben sem, voltak dolgok amikért hálát adhatsz, voltak dolgok amiket legszívesebben elfelejtenél, vagy kitörölnél az emlékezetedből, és egyes helyzeteket csak jövőre tudsz megoldani. Ne hergeld magad, jövőre is ugyanúgy fogsz szeretni, gyűlölni, reménykedni, és búslakodni, nagyjából minden ugyanolyan lesz mint tavaly. A lényeg az, hogy te jól érezd magad eközben. Legyen neked jobb, legyen egy jobb éved, mint tavaly volt. Ne az legyen, hogy várjuk a tavalyi évet, mert az már sosem fog eljönni.
Írtam ezeket a sorokat december 31.-én, de egy kicsit továbbgondolnám ami itt van. A 2012-es év elég mozgalmas volt a számomra, az érzelmek széles skáláját átéltem, és nem is a szinus-ritmus szerint. De hát így szép az élet nem? Ha mindig történik velünk valami, ami által formálódhatunk és válhatunk jobb emberré. Ismét csak elmondhatom, hogy az év eleji gondolkodásom szinte teljesen kicserélődött az év végivel, persze azért kapaszkodók voltak. Ha nagyon akarnám, szelvényezhetném az évemet, ugyanis 3 nagy szakaszra lehet ezt bontani. De ami mind a háromban közös volt, hogy tulajdonképpen elégedett voltam azzal, amim van. Ha vannak barátaid, viszonylag sikeres vagy a tanulásban - vagy munkában, ez már korfüggő -, és tulajdonképpen minden esély meg van arra, hogy változtass azokon a dolgokon ami esetleg nem tetszik, nem mondhatod azt, hogy rossz az életed. Nem akarok ide közhelyes frázisokat puffogtatni, hogy Afrikában éheznek meg a szokásos maszlag, az élet mindenki számára szubjektív. Sokszor képtelenek vagyunk belehelyezkedni más életébe, mert vannak számunkra, amik természetesek és elképzelhetetlenek tartjuk azt, hogy másnak valami nem úgy van. De, ha jól megnézed az életedet és van amiben örömet lelsz, akkor nem lehetsz boldogtalan. A boldogságot keresni kell, önmagától nem fog az öledbe hullani. Ha az alapok megvannak hozzá, akkor ki kell túrni a földből, mint a disznó a szarvasgombát. Nekem is megvannak a barátaim, a hobbimban egész jól teljesítettem az évben (15 recenziós példányt kaptam 2012-ben, míg tavaly még kérni se mertem), és ha rossz kedvem van, van egy társaság ahova el tudok úgy menekülni, hogy feltöltődjek. Plusz egy ember. De vissza a szelvényekhez.
Az egyik a decembertől körülbelül áprilisig tartó időszak, amikor is végleg szakítottam a pesszimizmusommal és szép lassan optimistává cseperedtem, amelyet a mai napig tartok, bár néha elég erősen cinikus vagy pusztán realista vagyok. De mindenben megpróbálom a legjobbat nézni, akármi történik is. Tulajdonképpen ezt az első szakaszt egy mesterségesen előidézett dolog váltotta ki, aminek a létjogosultsága augusztus végére érvényét vesztette, de hát ha ez volt a katalizátor ahhoz, hogy végleg elváljak a régi, borús, pesszimista énemtől, hát legyen. Akinek ott kell lennie, az úgyis ott lesz az életünkben. Néha meg el kell veszítenünk valakit, hogy utána újra megtaláljuk, és közben érettebbek leszünk, hogy tudjuk, többé ne engedjük el. Bár olykor tudjuk, hogy ez lehetetlen és csak ennyit tudunk mondani: "Hiába kérlek többé ne engedj el, tudod, hogy mennem kell."
Az áprilisban kezdődő időszak vége valahol augusztusra tehető, amely mindenféle nézetet megcáfolva egyáltalán nem tartom kudarcnak. Igaz, nem úgy sikerült, ahogyan azt terveztem, de hát tervezni értelmetlen, mert az élet és a sors úgyis minden tervet megcáfol. Ez így alakult kész, mondhatnánk előfutára volt a jelenlegi gondolataimnak a mai fiatalságról alkotott képemben. Egyébként is ekkor voltam a legkiegyensúlyozottabb, és ekkor voltam legjobban megelégedve önmagammal. Örülnék, ha most is ezt elmondhatnám magamról.
A szeptembertől kezdődő időszak nagyjából a szilveszteri buliig tartott, itt aztán volt minden mint a józsefvárosi piacon. Egzisztenciális válság, boldog időszak, remények, csalódások, minden amit az ember el tud képzelni. De ennek én voltam az oka. Szemellenzőt akartam magamra rakni, és hinni abban, hogy azért, mert valaki érett is tud lenni, az még nem azt jelenti, hogy érett is. Megvan benne a potenciál és lehet, hogy később az lesz, de nem most. 14-17 évesen vannak akik érettnek akarják mutatni magukat, de ezek 97%-nak még köze nincs ahhoz, amit akár egy 19-20 éves, viszonylag normális gondolkodású ember annak nevez - direkt nem mondom, hogy én egy vén róka lennék, mert más szemében bizonyára én sem vagyok "érett". Nem mondom azt, hogy ez baj, csak ne próbálják magukat beállítani a "komolyság és érettség" mintapéldányának, hogy ők mennyire különböznek a társadalomtól, mert semmiben sem különböznek tőle. Maximum, több eszük van, de még nem használják ki a bennük rejlő lehetőségeket és ugyanúgy a társadalom által generált hazugságokban élnek, értékrendjüket átveszik mint azok akiknél mindenáron jobbnak próbálnak lenni. Én pedig mindenáron azokat az értékeket akartam keresni, mintha egy zöld eperben szeretnénk megtalálni az édes, zamatos ízt. Sikertelenül fogunk járni. Én is sikertelenül jártam, és ebben hibáztam a legnagyobbat, amire nagyjából 2-3 hónap kellett mire rájöjjek. Van különbség a természetes és a vonalzó által keltett szivárvány között. Különbséget kell tenni a szubjektív utópiában való élet, és a valóság között. Jó lecke volt.
De a szemellenző lehullt, és most itt az ideje, hogy folytassam tovább utamat. 2013-at írunk, és mivel az ember szeret ezeknek nagy jelentőséget tulajdonítani, így nekem is itt az ideje arra, hogy letérjek az eddig járt ösvényről, és más útra térjek. Hiszen a várunk mindig egy gócpontban van, ahonnan a négy égtáj felé vezet az út. Ha az egyik irány helytelen volt, még mindig vannak lehetőségeink, nem?