A Hobbit – Váratlan utazás HFR 3D
J.R.R. Tolkien talán maga sem gondolta volna, hogy amikor megírta a germán mitológia újragondolását a saját fantáziájával megspékelve akkor egy fél évszázaddal később a Biblia mellett a világ legfontosabb könyveként emlegetik majd trilógiáját, A Gyűrűk Urát. Bár, a siker először nem volt globális, ám a high fantasy, mint műfaj az ő nevéhez volt köthető irodalmi berkekben, s innen vált a mai irodalom egyik legkelendőbb árucikkévé. Egész világra szóló elismertséget viszont Peter Jacksonnak és a technikának köszönhet, hiszen a 2000-es évek elején készítettek belőle mindenki által ismert filmcsodát, amellyel akkora népszerűségre tett szert, hogy még közel tíz évvel a bemutató után is az egyik legtöbbet eladott regény világszerte. Tolkien munkássága viszont nem állt meg egy könyvnél, s azok akik tisztában vannak a mester bibliográfiájával tudhatták, hogy a Gyűrűk Ura univerzum egy komplett világ, amely még megannyi történetet tartogat számunkra, amit a filmvásznon is szívesen megnéznénk. Tudták ezt a filmesek is, így a választás a kvázi-előzményregényként szolgáló Hobbit megfilmesítésére esett.
A Hobbit megfilmesítését sokan rossz szemmel nézték, mivel lényegében egy meséről van szó, szemben a Szilmarilokkal amely a Gyűrűk Ura történelmének epikus története, de ez talán túlságosan is nagy falat volt még a mai kor számára. A jelenlegi filmes tendenciákat tekintve esett a választás a film kettévágására, amit ismét rajongói felhördülések követtek, ugyanis a regény csaknem harmada az eredeti trilógia történetének, és nem értették sokan, mivel lehet megtölteni azt a hat órát. A szkeptikusok akkor váltak teljesen hitehagyottakká, amikor kiderült, hogy a Hobbitból trilógia készül, s sokan előre temették a filmet – köztük én is. De vajon érdemes volt? Meg tudta csinálni Peter Jackson és stábja ismét? Lássuk hát mit nyújtott számomra a legújabb technológiával felvett Hobbit, és igaza volt-e azoknak, akik előítéletekkel ültek be a moziba.
Mint azt sokan olvastátok, a Hobbitot egy forradalmi módszerrel rögzítették, ez pedig az úgynevezett 48FPS 3D. De mit is jelent ez? A jelenlegi filmek legtöbbje digitális felvételek alapján készül, ám régebben az analóg kamerák fénykorában a felvevők mindössze 24 FPS rögzítésére voltak képesek, ami röviden annyit jelent, hogy egy másodperc alatt 24 képkockát észlel a szemünk. De mivel a digitális kópiák már képesek alapból több képkockát másodpercenként rögzíteni, így Peter Jackson az egész filmet ebben a formában vette fel, feliratkozva a filmtörténelem csarnokába, ugyanis ez az első film ami ilyen eljárással készült. Ennek viszont hátránya van, ugyanis ennek a technológiának a lejátszására kevés mozi képes, így Magyarországon is csak az Aréna és a Westend plázák mozijában élvezhető teljes látványában a film. Aki tehát a vidéki mozik 3D-s előadására vált jegyek, azok nem ugyanazt a látványt kapják, amit a HFR3D nyújt. Való igaz, hogy néha a szereplők mozgása olyan, mintha felgyorsított lenne, köszönhetően annak, hogy dupla mennyiségű képkockát észlel a szemünk egy másodperc alatt, de ez csak ritkán van így, ami viszont igaz, hogy a számítógép generálta orkok és szörnyek olyannyira élethűek, hogy szinte különbséget se lehet tenni a valóság és a számítógép között. Bár a 3D csak ritkán tűnik fel a képernyőkön, tehát nem fogjuk a fejünket ide-oda rángatni film közben, hogy kikerüljünk egy-egy fejszét vagy nyílvesszőt. A látvány tehát lehengerlő, nem beszélve a különböző tájképekről, csatajelenetekről és helyszínekről. Szerintem az év legszebb látványvilága címre pályázhat a film, pedig voltak ám az évben igazi vizuális orgiák.
A történet 60 évvel a Gyűrűk Ura eseményei előtt zajlanak, így a szereplőgárda is szinte teljesen más, ám azok a karakterek akik már a Gyűrűk Urában is feltűntek támogató karakterekként, azok itt is visszatérnek a vászonra. Akik viszont Aragornékra várnak, azoknak csalódniuk kell, mert nem fogjuk látni őket a vásznon. Helyette viszont kapunk 13 törpöt és a fiatal Zsákos Bilbót, valamint a vezetőjüket, Gandalfot, aki itt még „csak” Szürke. Aki nem ismerné a történetet azoknak nagy vonalakban felvázolnám, hogy a 13 törp valaha Erebor, a hatalmas törpkirályság lakói voltak, köztük vezetőjük, Tölgypajzsos Thorin a király leszármazottja. De a hatalmas királyságuk kincseire áhítozott Smaug, a sárkány, aki kiűzte a törpöket otthonukból, így hazátlanok lettek, és ő elfoglalta királyságukat az összes kincsükkel együtt. Az eredeti történettel ellentétben a törpök fő feladata nem a kincs visszaszerzése, hanem a királyságuk visszahódítása, és hazájuk visszaszerzése. Ezzel a húzással viszont megadják a mű drámaiságát is, ami valóban kicsit hasonlít a zsidók kiűzetésére. Eközben viszont, a könyvtől függetlenül egy sötét hatalom lappang Dol Goldurban, aminek ugyan még a célja nem ismert, de azok akik egy kicsit is tudnak gondolkodni, hamar rájönnek majd, hogy Szauron felemelkedésének is tanúi lehetünk a film további két részében.
A film története egyébként egészen kidolgozott, és a 180 perces menetidőt is megfelelően kitölti. Az elején egy kis szusszanásnyi időt hagy nekünk a rendező, hogy a főbb törp karaktereket megismerjük, meghintve akciódús flashbackekkel, amelyben a múltjuk egy-egy szelete is feltárul előttünk. Ha jól megnézzük, az eredeti Gyűrűk Ura története sem volt egy kacskaringós folyó, így itt sem kell sokkal többet várni, de a rendező mellett szól, hogy megfelelő mélységben tálalja és készíti elő az eseményeket. Amikor épp nem tud semmit sem hozzá tenni a történet alakulásához, akkor hőseinket egy-egy csatajelenettel hozza mozgásba. A karakterek kidolgozása a sok szál miatt mondhatni lehetetlen, de a színészi játék segítségével ki tudjuk magunk is tölteni a hézagokat. Például Martin Freeman remekül játssza az esetlen, de mégis bátor hobbitot, aki kicsit hasonlít Frodóra, talán egy kicsit tökösebb nála. Tölgypajzsos Thorint alakító Richard Armitage is remekül veszi magára a „népvezér-hadvezér” szerepét, és nagyjából el tudjuk képzelni, hogy milyen ember is lehet ő valójában. A többi törpre nem jut túlságosan sok idő, ám a megszokott sablonokat – mese vagy filmes, oly mindegy – jól felhasználták, ugyanis van itt bölcs, csatába menetelő, vicceskedő és ikerpár is. A megszokott szereplők hozzák a formájukat, Ian McKellen, Cate Blanchett, Hugo Weaving és Christopher Lee játéka ugyanolyan meggyőző, sőt talán Cate Blanchett sokkal megnyerőbb és tiszteletet parancsolóbb mint az alaptrilógiában.
De még mit is várhatunk a filmen? Aki sok-sok akciójelenetre vágyik, de nem tudja elképzelni, hogy miféle harcjeleneteket láthat, ne aggódjon, rengetegszer fog izgulni a film közben, még ha tudjuk is, hogy egy meséről van szó. Ez pedig néha zavaró is, ugyanis a rengeteg slamasztika, amelyben a hőseink kerülnek, szinte mindig valamilyen deus ex machinával végződik, ez pedig a film végére kicsit fárasztóvá válik. Egyébként a mese egészére jellemző volt, hogy sokkal mesésebb mint az alaptrilógia, ezt nem bolygatták meg a film írói (köztük volt Guilermo Del Toro is, de most egy Lovecraft-i figurával sem találkozunk), még ha a morális mondanivalót eléggé át is alakították. De, a rendező bravúrja, hogy a legutolsó epikus harcjelenetek olyan feszültséget hordoznak magukban, hogy hiába tudjuk, mi fog történni, akkor is körömrágva fogunk izgulni a szereplők sorsáért. Noha, Minas Tirith szerű csatajelenetekre ne számítsunk, de azért a kompánia osztja az áldást ugyancsak mesebeli lényekkel szemben – mindenféle ork, goblin helyet kap most. Akik egy kicsit jártasak az északi mitológiában azok számára egy-egy jelenet ismerős lehet, például a trollok kővé válása is egy régi norvég mítosz alapján került bele. Külön tetszettek az olyan utalások, és tárgyak megjelenítése, amiket csak azok fognak észrevenni akik jártasak Középföldén, és nagy valószínűséggel olvasták a Szilmarilokat is (pl. Angmar királyságának rövid története). Sőt, játékkedvelők számára kedves lehet, hogy egy-két lény és helyszín (főleg Erebor) kialakítása erőteljesen hasonlít a Dragon Age designjához. Ami számomra a filmben a leghosszabb és legnegatívabb rész volt, az a rejtvények. Már a Setét Torony harmadik részében is ellőtték -, igaz a könyvben is szerepel ez a szekció – és ott is hosszú volt, a filmben meg indokolatlanul. Jó volt újra látni Gollumot, de nem ennyit, és nem így. Ami még érthetetlen volt számomra, a gólemek harca, az bizonyára egy tech-demo volt, a grafikusok képességeit szerették volna megmutatni, hogy „mi ilyet is tudunk”. A film hossza egyébként fel sem tűnik, legalábbis amíg a mozipartnerem – akivel mellesleg tanúi voltunk a december 27.-i Aréna-bombariadónak - meg nem szólalt, hogy már lement 2 óra, bár én elfogult vagyok a Gyűrűk Urával kapcsolatban. Kuriózumként még megemlíteném, hogy nem ez volt a Hobbit első feldolgozása, ugyanis 1985-ben a Vasfüggöny mögött, már készült belőle egy film - a mesei feldolgozásokat nem is említve -, amelyet az alábbi linken meg is lehet tekinteni. Nem elképzelhetetlen, hogy még lesz szó róla a blogomban később.
A film egyik legjobb része számomra a zene volt, Howard Shore ismét megfelelő talpalávalót komponált. Több énekes betét is volt, az egyik a törpök által előadott, már trailerben is megismert darab alapja ráadásul a film alaptémája is volt, ugyanis szinte minden epikusabb jelenet valamelyik momentumában feltűntek az alapdallamok. A zenékben külön piros pont, hogy nem féltek kórust alkalmazni, tehát a szimpla szimfonikus zenekar mellett dúsan megszólaló énekesek is növelik az eposzi hangulatot, bár akik kritizálják Shore munkáját, annyiból igazat adok nekik, hogy a filmen kívül nem nyújt olyan intenzív élményt a zenei paletta, mintha a filmben nézzük. A film betétdalát Neil Finn énekelte el, ami egy rendkívül jól eltalált dal (alant), kár, hogy annyira emelkedettek leszünk a harmadik óra végére, hogy nem tudjuk igazán értékelni a moziban a dalt, csak akkor, amikor otthon újra felütjük a legfontosabb énekes darabokat.
Lehet hibát találni a Hobbitban, például hibáztathatjuk a túlságosan meseszerű történetet, a karakterek viszonylagos felszínességét, az olykor felbukkanó tech-demo effektusokat, vagy a néha vásárok szintjére lesüllyedő poénokat, de felesleges. A film maximálisan nyújtja azt, amit elvártunk tőle: bődületes látvány, izgalmas csatajelenetek, megkapó zene, kellően drámaivá formált történet és az élményfaktor maximális megragadása mind olyan momentum, ami miatt megbocsájtjuk a hibákat. Noha miután megrágtuk magunkban a látottakat, tudjuk, hogy nem ez életünk filmje, de kellően szórakoztunk ahhoz, hogy számoljuk a napokat a következő részre, amely a Smaug pusztasága címet viseli, és 2013. december 12.-én jelenik meg a mozikban.
9/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.