Eljött hát az év egyik legjobban várva várt napja. December 21.-e a maja ciklus utolsó napja, amit sokan a világ végének jósoltak, hiába találták meg a következő ciklust tartalmazó iratokat is. De az emberek már csak ilyenek, ha találnak valamit amit várhatnak, akkor a tényektől és bizonyítékoktól mentesen várni fogják azt. Különleges tulajdonságokat tulajdonítanak nekik, megpróbálják összefoglalni, hogy mi is történt, és miféle ítéletet mondhatnánk az emberiségre, és az életünkre. Úgy tűnik, folyamatosan szükségünk van arra, hogy napokra tegyük a változásokra tett ígéreteink elkezdését, és ünnepként akarjuk megélni azt, hogy leltárt készítünk a lelkünkben. Vegyük például a világvégét. Sokan az emberiség teljes pusztulását várták, ítéletként az elkövetett bűneinkre, mások pedig a megváltást, a megtisztulás lehetőségét aposztrofálták ettől a naptól. Akármi is jött el a mai nap, az nem lett végül a szó szoros értelmében vett világ vége, de ha más aspektusból vizsgáljuk meg, akkor valóban akadnak dolgok, amelyek megérik az aggódást.
Vegyük például a hétfőn elkövetkezendő szeretet ünnepét. A karácsony volt régen számomra az év legszebb ünnepe, ilyenkor előjön az emberekből a teátrálisság, és áthatja szívünket a szeretet és megbocsátás. Kis koromban nagyon vártam ezt az ünnepet, és már december elején bennem volt az a "kimondott karácsonyi hangulat". Ahogyan teltek az évek, viszont egyre kevésbé kapott el ez az érzés, és ha most megnézzük 10 emberből 1 ha érzi azt, amit még gyermekkorban érez az ember. Természetesen az ember változik, így azok az érzések teljesen más intentizásban jelennének meg már érettebben, de akkor is éreznénk azt a varázst a karácsonyfaillat, a gömbök és a zenék által generált hangulatfelhőben, amelyek ilyenkor hatnak ránk. De ez manapság kiveszik az emberekből, és még december közepén sem vagyunk képesek felfogni, hogy hamarosan itt van a szeretet ünnepe, ha csak nem abból, hogy ajándékokat kell venni. Vagy akkor szembesülünk ezzel először, ha megkérdezik, hogy "mit szeretnél karácsonyra" és te kapásból válaszolsz, hogy hol van még karácsony, december 16.-án. És ez valamilyen téren aggasztani való, hogy a rohanó világban hogyan veszik ki az emberből a legelemibb és legerősebb érzés ünnepének a hangulata. Valamilyen téren ez is felfogható világ végének. Hogy a szeretet mennyire háttérbe vonul a mai világunkban, s pusztán egy-egy ölelés a számunkra kedveseknek, esetleg kisebbfajta ajándék jelenti a szeretet megnyilvánulását a karácsony előtti napokban. De legalább, ezekben a napokban elkapja az embert az a teátrális szentimentalizmus, amikor a boldognál is többet érzünk, ha azokkal tölthetjük az időt, akik fontosak számunkra, és ilyenkor fellibben az a fajta univerzális fátyol, hogy "minden javítható, amiben még pislákol némi élet". Az evolúciónak ebben az esetben nem kellene beleszólnia a dolgokba, és pusztán realitás alapján nem is kellene, hogy ez így belénk legyen kódolva, de talán ez is bizonyítja azt, hogy van lelkünk.
De nem csak a szeretet van háttérbe szorítva, hanem a szavak, és az őszinte beszéd is. Elhallgatjuk egymás elől a gondolatainkat, főleg azok elől akiknél félünk, hogy talán rosszul fogadná őszinte szavainkat. Ráfogjuk arra, hogy "még nem ismersz elég jól", "nem akarom, hogy ezeket megtudd rólam", vagy úgy gondoljuk majd megoldódik magától. Ez a legnagyobb hiba amit az ember elkövethet az életben. Ha a szavak kimondatlanok maradnak, a szív kapui nem fognak kitárulni sohasem, és az egymás által érzékelt kételyek, amelyek feszültséget generálnak ugyanolyan kimondatlanul fogják szurkálni a kapcsolatokat, mintha bizalmatlanok lennénk egymással szemben. És ezek a kis tűk egyszer csak kidurrantják a ballont, és akkor lehet foltozgatni, varrogatni. Természetesen, ha egy adott kapcsolat már elért egy adott időt és mélységet akkor az őszinte beszéd is egyszerűbb, de ott ahol még ez nem, a csalódástól való félelem - mert hát valljuk be, még a legstabilabb ember is meginoghat - erősebb annál, minthogy megbeszéljék az emberek azt, hogy mi lenne jó a másiknak. Olykor még a mély kapcsolatoknál is elő fordul, ha mind a két esetben indokolt az, hogy ne mondjuk ki azokat a dolgokat, amelyeket problémaként érzékeljük, mert betudjuk a másik fél problémájából fakadó átmeneti kátyúnak. De mi van akkor, ha ez folyamatosan fent marad, és már-már a kátyús út inkább rázós lesz, mintsem néhol foltos? Káosz és anarchia lesz osztályrészünk, melyben több lesz a fejfájás, mint az esetleges boldogság és elégedettség érzése. És olyankor csak azt sajnáljuk, hogy hol van már a tavalyi hó? Hol van a múlt, és miért nem olyan mint régen? Badarság. Ha valami egyszer valami letér az útról, akkor az már külön ösvényt vág magának, de ha esetleg vissza is térne a korábban elkezdett útjára, akkor is a gumi sárosan és kopottan fog tovább haladni a szűz betonon. A világ változik, az ember változik...minden változik.
Ezért a legfontosabb, ha az embernek megbeszélnivalója van, ne tartogassa addig, amíg az autónk le nem tér az útról. Természetesen, lehet így jobb lesz, ha kicsit használt már a gumi, de a döckölődés érzése bennünk marad. Ha pedig attól félünk, hogy a lehető legrosszabb származik abból, ha őszinték vagyunk, akkor az a kapcsolat vagy bármi más, alapból veszett fejsze nyele, vagy hazugságukon alapuló gyengék szövetsége. Nem minden passzol össze, a szimbióta álcázó állatok is egy idő után lebuknak és csak elhullanak a hazugságuktól. Lehet addig jó nekik, de utána nem marad más csak az üresség. Meg egyébként is, ha valami kimondatlan, úgy nem is lehet rajta változtatni, csak érezzük, hogy valami problémás a másiknak, de ha nem tudjuk az okát, nem is lehet rajta javítani. S ha úgy érezzük, valami nincs rendben az életünkbe, nézzük meg nincsen-e elintézetlen beszélgetésünk valakivel. Ha pedig nincs, akkor ott már az ön készülékében van a hiba. Egy szó mint száz, ki kell húzni a fejünket a homokból, és szembeszállni a porzó széllel a sivatagban, hogy megkeressük az oázist, és kortyoljunk annak vizéből.
Akik pedig változást szerettek volna várni 2012. 12. 21-től, azoknak itt az ideje hogy cselekedjenek, ne csak várjanak. Az emberiség számára mindig ott volt a megváltás esélye, csak mi túl lusták vagyunk ahhoz, hogy megmozduljunk.
/If life is just a highway, then the soul is just a car./
/Ha az élet egy országút, akkor a lelkünk az autó/
(Meat Loaf - Objects In The Rear View Mirror May Appear Closer Than They Are)
/A bejegyzésben található "Tovább" gomb, vegyétek észre!/
Theocracy - Mirror of Souls
(magyarul)
Bizonyára sokan hallottátok már az amerikai keresztény power metal, a Theocracy monstre, 22 perces címadó tételét, s sokan borzadtatok el a szövegének hosszán. Íme a saját fordításom, amely a legjobb tudásom szerint próbálja visszaadni az eredeti szöveget, mint értelmileg, mind pedig verstanilag. A zene egyébként fent található, ha valaki nem ismerné. Az eredeti szöveg pedig az alábbi linken, ha valaki összevetné.
I. A Tükrök Háza
Halld hát, e mesét, mit elmondok
Kísértő álomról, mit oly jól ismerek
Hazafelé sétálok egy magányos éjjelen
Utam gyertyafénnyel megvilágítottan
Előttem egy nyitott ajtó,
Fogalmam sincs, benne hányféle jó
Bepillantok az ajtón át,
Ahol tükrök csarnoka bólint rám
Mély lélegzetet veszek, s belépek,
Összetört büszkeségek, szerelmes történetek
Az ajtó becsapódik, futni kezdek
Úgy tűnik, utam elkezdődött, megyek
Futok, ide-oda fordulok
Szememben félelem, pánik
Mi mérhetetlenül elemészt
Amerre csak nézek, tükröket látok
Magam látom mindegyikben,
Mindent, mit megtettem a múltban
Hízelgés, csábítás ezer formáját,
A félelem gőgbe fordulását
Különböző tükrök, különböző alakok,
Melyek tulajdonságaim hangsúlyozzák
Minden tükörnek neve s arca van
Engem tükröznek valahogyan
Rájuk nézek, magamat látom,
Ítéletet mondok, nézem életem
A hasonlatok telve emberekkel:
Kikkel találkoztam, életekkel
Nézz arra az emberre - a tükörben
Nézz arra mi lehetne - a tükörben
Dicsőséged fedezd fel - a tükörben
mi sosem hazudik
Tűz a szemében - a tükörben
Hiúság emelkedőben - a tükörben
Büszkeség ereje él - a tükörben
Bámulok a tükörbe, mi mellettem
meséli legszebb fejezeteim
A tükörben,
A világ arannyá válik kezében
A Tükrök Házának végén
Megpillantom arany ajtóm
Elképzelek minden szépet
Mit a másik oldal nyújthat
Kinyújtom kezem, gyorsan
Belépek a következő ajtón,
Hol az Ígéret Földje vár rám.
Tágra nyitom az arany ajtóm
Folytatom utam, belépek
De az ajtó becsapódik, s odakint nézek
Zuhogó eső üdvözöl engem
Sötét, hideg éjszakába zárva engem
S.J. Parris – Eretnek
A történelmi témájú alkotásokból sokszor olyan dolgokat is megtanulhatunk, amit a tankönyvekből nem, kivétel persze a szakkönyvek. Tesszük ezt úgy, hogy közben még szórakozunk is. Hasonló gondolatok juthatnak eszünkbe jelen esetünk tárgyának olvasásakor is, ugyanis Stephanie Merritt írónő S.J. Parris művésznéven írt könyve az 1580-as évek Angliájába kísér el minket, ráadásul a főszereplője is egy ikonikus alak, Giordano Bruno. A fülszöveg elolvasása után én csak marketingfogásnak hittem, hogy a máglyán elítélt csillagászt teszi meg központi figurának az írónő, de miután utánanéztem a dolgoknak esett le az állam, hogy a műben szereplő történelmi pillanatok és személyek egytől-egyig igazak. Persze, ettől függetlenül a könyv még lehet jó is, rossz is, nézzük, melyik ágens felé billen a mérleg nyelve.
S.J. Parris-től nem állnak távol a krimi-történetek, ugyanis pályája kezdetén is ezzel a műfajjal foglalkozott, s külföldön három könyve is megjelent, mielőtt 2010-ben kiadták jelen esetünk tárgyát Heresy címmel. A magyar fordításra nem kellett sokáig várni, az Agave kiadó adta ki a regényt 2012-ben, méghozzá kemény táblával és védőborítóval. A fordítást Török Krisztina végezte el, aki szerintem remekül ültette át magyar nyelvre az egyébként korhűen barokkos, cikornyás körmondatokkal megtűzdelt regényt, amely csaknem 500 oldalon keresztül tartja sakkban az olvasóit, hogy vajon ebben a bűnügyben ki(k) a tettes(ek).
Mint már említettem a regény a történelmi krimi műfajába sorolandó, de a történelmi háttér inkább csak díszlet, nem pedig tanítani akaró szórakoztató irodalom. Persze, ha mélyre ásunk, rájövünk, hogy remekül bemutatja nekünk az írónő az 1580-as évek Angliáját, amelyben a katolikusok és az anglikán egyház tagjai vérre menő küzdelmet vívnak a trónért, s az életben maradásért, de a regény nem akar tényekkel szolgálni, vagy netán történelmi információkkal, kivétel a szereplők és a helyzet valóságos mivolta. A lényeg itt a krimin van, így a nyomozás, a kihallgatások, kémregényekre jellemző epizódok tarkítják a palettát, és mint az lenni szokott, semmi sem az, aminek látni, és Bruno a lehető legtöbb titkot feltárja, amely egyesek számára akár fővesztéssel is járhat, és ezért igyekeznek a titkokat eredeti formájukban megőrizni.
A regény elején megismerhetjük, ahogyan Bruno-t kiebrudalják a kolostorának a falai közül eretnek könyvek olvasásáért -, vagyis, hogy pontosak legyünk megszökik – majd Londonba menekül, ahova nem ér el a Szent Inkvizíció keze, ugyanis magát az inkvizítort sütnék meg, ha betenné a lábát Londonba. 1583-ban járunk, Véres Mária uralkodásának vége, ismét helyreállt az anglikán egyház, a keresztényeket pedig üldözik, és kivégzik vallásuk gyakorlásáért. Bruno, költő barátjával Sir Philipp Sidney-vel Oxfordba utazik, ahol is egy lengyel palotagrófot kísér, ám több feladatuk is van ennél. Sir Francis Walsingham megbízásából a királynő ellen irányuló katolikus összeesküvéseket kell felkutatnia Brunonak Oxford falai között. Ám, Bruno más okból kifolyólag jön Londonba: szeretné megtalálni Hermész Triszmegisztosz elveszettnek hitt könyvét, ami természetesen tiltólistán van, s birtoklása eretnekségnek minősül. De, hogy a dolgok még bonyolultabbá váljanak, az oxfordi egyetemen borzalmas gyilkosságok történnek, amelyek egy-egy keresztény mártírhalálra emlékezteti az egybegyűlteket. Brunonak tehát sürgős feladatokkal kell megbirkóznia, s eközben beférkőznie az egyébként zárt közösséget alkotó professzorok bizalmába, hogy kiderítse mi az igazság. A történet egyébként sodró lendületű, az írónő remekül adagolja nekünk a feszültségeket, és az eseményeket, mindig kiderül valami apró kis titok, amely más megvilágításba helyezi a történteket. Éppen ezért szinte sosem tudhatjuk, ki is a tettes, vagy ki hazudik és ki nem. A történet egészen a regény közepéig szinte szárnyal, utána kicsit leülnek az események, hogy a végére ismét felpörögjenek. Bár, a krimiszál viszonylag kidolgozott a mű végére mégis kicsivel több csavart várna az ember, viszont tetszett, hogy a vége kétségeket ébreszt bennünk és a főhősben is.
A karakterek kidolgozása egészen jól sikerült, Bruno eléggé árnyalt, viszont talán egy kicsit pipogya is. Remekül egyensúlyozik a viszonylag semlegesség határán, s a lelke mélyén mi magunk is átérezzük azokat a gondolatokat, amiket ő fogalmaz meg a könyv során. De valahogyan mégis kicsit erősebb jellemnek képzeltem el. Aki még külön tetszett, John Underhill rektor jelleme, ki talán még Brunonál is kidolgozottabb. Az állását és az egyetem jó hírét féltő rektor, aki szemet tud hunyni néhány ártatlan kicsapongás fölött, de közben keményen fellép ha kell, nem beszélve arról, hogy megpróbálja a kor szellemiségénél modernebben nevelni a lányát. Nehéz mezsgyén van ő, abban a korban megpróbálja kihozni magából a legtöbbet, amit megtehet, de sajnos néha a sors kegyetlen. A szokásos krimimellékszereplők is megkapják a magukét, például az örök barát Sidney, akire lehet számítani, vagy a bugyuta, de annál hasznosabb kapus is egy-egy archetipikus személyiségjegyet képvisel a történet során. A többi professzor nem kap sok szerepet, de korrektül kidolgozott személyiségük elég arra, hogy szinte mindenkiből kinézzük, lehetett ő is akár a gyilkos.
A regény egyébként a megoldandó feladatok, kisebb-nagyobb ügyek miatt engem leginkább egy szerepjátékra emlékeztetett, amelyben minden egyes kis nyomból akár egy teljesen más szálat is fel kell göngyölíteni. Egyébként a könyv sodrása meglepően gyors, és szinte peregnek az események és a különféle titkok is, úgy tűnik a modernebb történetek is kezdik felvenni a rohanó világ tempóját, vagyis aki a lassabb, nyugodtabb tempójú regények hívei azoknak nem ajánlanám. Leginkább M.C. Scott – Római Kémjéhez hasonlítanám, ugyanis abban is szinte mindig akadt valami esemény, vagy jelenet, amely megdolgozta a fantáziánkat. Apropó történelmi karakterek. Szinte mindenki valós történelmi személy, akikkel a regényben találkozunk. Sir Philip Sidney és Walsingham valóban éltek, és valóban ugyanazokat a titulusokat viselték, mint a regényben, nem beszélve John Underhillről és a disputáról, amely valóban megtörtént, nagyjából úgy, ahogyan azt Parris leírta, ráadásul Bruno valóban volt kém.
Ami még külön kiemelendő a regény stílusa. Az írónő a korhű, barokkos körmondatokat remekül lemodellezte – itt megemlíteném a fordítás kiválóságát, ugyanis a magyar szavak is megfelelően régiesek, barokkosak. Néhol 4-5 soros mondatokkal is találkozhatunk, ám ezeket gyakran váltják fel különféle poénok, amelyeket remekül helyez el. Néhol egy viszonylag hosszabb, stresszes jelenetet old fel néhány jól elhelyezett humorral (ráadásul ezek is korhűen vannak megfogalmazva, így csak úgy adható vissza igazán, ha a művet olvassuk). De ha kell, naturálisan ábrázol egy-egy kivégzést, és nem finomkodik a részleteket is leírni, bár az akciórészek eléggé suták, és nem átallt kétszer is ugyanabba a hibába csalni a főszereplőt. Aki esetleg összeegyezhetetlennek tartja, hogyan lehet körmondatokat gyors sodrásban megírni, azoknak megsúgom, hogy remekül. Nyoma sincs a Sorti-házaspár lassú tempójának, és emelkedett hangulatának, pedig a mondatszerkesztés nagyon is hasonlít rá. A tájleírások remekül elképzelhetőek és részletesek, elég sok apróbb részletet megtudunk egy-egy várkastélyról, vagy egy csehóról.
Mindent összevetve egy modern felfogásban íródott, gyors sodrású krimit olvashatunk, amelyet egy valós történelmi korszakba illesztett át az írónő, nem mellesleg a stílusával fejet hajt a kor szellemének is. Így tökéletesen megférnek egymás mellett a barok körmondatok, a humorral, a krimi toposzai, a történelem tényszerűségével, valamint a kegyetlenség is a humanizmussal. Akik a szó szoros értelmében vett történelmi regényt várnak, azok esetleg csalódni fognak. Leginkább azoknak ajánlanám, akik nem a keményvonalas krimi hívei, és szeretnének egy teljesen más helyzetben játszódó nyomozást olvasni, amelyben nem mellesleg megismerhetik az 1580-as évek Angliájának társadalmi helyzetét és gondolkodásmódját is. Egy szó mint száz, a történelmi krimi fúzió jelen esetben tökéletesen megvalósult, nem érdemes különválasztani a kettőt, mert azzal nem mondanánk teljesen igazat az olvasóknak.
8.5/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Itó Projekt - </Harmónia>
Az emberiség világ életében szeretett eljátszadozni a „mi lett volna ha…” és a „mi lenne ha…” kérdéskörrel. Szinte mindenféle korban épített fel tökéletes társadalmakat, vagy éppen negatív utópiákat, elég csak a vallásokra gondolni, ahol a túlvilág mindenhol egyfajta tökéletes létállapotot jelent, vagy ha a Poklot vesszük alapul, akkor az egy disztopikus világ. A technika fejlődésével, a háborúk hatására, és az új, kapitalista világrend megteremtésével pedig egyre több író gondolta úgy, hogy megálmodja milyen lesz majd a világ 10 vagy akár ezer év múlva, s tucatjával kerültek elő a különböző társadalmakat bemutató science-fiction regények, de csak viszonylag kevesen foglalkoztak az egész társadalommal. A 20. század legfontosabb alkotásai között tartják számon Huxley – Szép új világ című regényét, vagy Orwell – 1984 alkotását, ám jó látni, hogy a kifordított világrendek elképzelése a mai napig nem állt le, ennek példája jelen recenzióm tárgya, Itó Projekt – eredeti nevén Itó Szatosi – Harmónia című regénye.
A regény 2008-ban jelent meg Japánban, majd nemsokára angol nyelven is napvilágot látott </harmony> címen, míg a magyar fordításra 2012-ig kellett várni, amit a kortárs sci-fi rendkívül ígéretes kiadója, az Ad Astra jelentetett meg. A több díjat is bezsebelt könyvön két fordító is dolgozott, Mayer Ingrid és Oroszlány Balázs, ám a váltott műszak nem látszik meg a végeredményen, és egy rendkívül igényes fordítás látott napvilágot, nem beszélve a kötet borítójáról. A regény egyébként rövid, mindössze 300 oldalas, aminek köszönhetően nem kapunk választ minden égető kérdésünkre, és nem ismerjük meg az egész világot aprólékosan, de ez tipikusan az a könyv, ahol az író a fantáziánkra bízza, hogy a hézagokat megtöltsük a saját gondolatainkkal, és magunk lamentáljunk el a „látottakon”.
A könyv stílusát tekintve legáltalánosabban a sci-fi jut az eszünkbe, ugyanis 2070 körül játszódik, valamint nanotechnológiai reformok, vitalista társadalmak, zseléfotelek, mágnesautók világában járunk, nem beszélve a minden testben megtalálható, számítógépek által felügyelt, betegségektől mentes életet biztosító Watch Me-ről, amely az egész regény alapját képezi. Itt lehet elgondolkodni az alműfajon. Az utópia megvalósul: az emberek boldogan élnek, harmóniában, mindenki egészséges, kivéve az öregséget nem tudták még legyőzni. Mindenki boldog, de a felszín alatt Szatosi a lehető legnegatívabb világképet festi elénk, amelyben megmutatja, hogy az olyan hangzatos kifejezések, mint a „mindenki egyért, egy mindenkiért”, vagy a „szeresd felebarátodat”, "mindenki egymást testvére lesz" és az elíziumi béke mennyire a visszájára fordulhat. Főleg, ha az emberek próbálják meg mesterségesen létrehozni. Egy utópiát olvashatunk a lapok között, de hogy az mennyire negatív, vagy éppen pozitív, azt mindenkinek a saját ízlésére bízom.
Pedig a történet nem is kezdődik kimondottan izgalmasan. Adott egy lány, Kirie Tuan, akit kísért a múltja, melyben lefektetik a világ alapjait: az emberiség az atomháború után jár, amit itt Nagy Katasztrófának hívnak, s a radioaktív betegségek hatására úgynevezett ökormányok, akik az egészség megőrzését tűzték ki célul, kifejlesztették a homeosztázist (természetes biológiai egyensúly) figyelő Watch Me-t, melynek hatására a betegségek megszűntek, csakúgy, mint a nagy háborúk. Mindenki boldog, az emberi élet szent, a tisztelet a legfőbb erény, és olyan, mint iskolai szívatások vagy káromkodások már csak a történelemkönyvek lapjain szerepelnek érdekességképpen. Nincsenek elhízott emberek, anorexiások, mindent megbeszélnek az emberek mással, mindenkinek a társadalmi értékpontjai láthatóak az arca mellett holografikusan, egyszóval minden a lehető legnagyobb rendben kellene, hogy menjen. De, mivel az ember már csak ilyen, a túlzott békében nem leli a helyét, és abban, hogy alapvetően nincs önálló gondolkodás. Főszereplőnk, két barátjával egyetemben pedig szeretnének fellázadni a rendszer ellen, úgy, hogy a legnagyobb csapást mérik a vitalista társadalomra: eldobják a saját életüket. A kísérlet ugyan meghiúsul, s Kirie 13 év után összekötő, tárgyaló a Spirálcenzori Hivatalnál, ahol különböző háborús helyekre vezénylik ki őket, itt ugyanis még léteznek olyan egészségre káros anyagok, mint az alkohol, vagy a cigaretta. Nem leli a helyét a világban, még mindig mardossa a lelkiismeret furdalás, a múltbeli események miatt, mikor is egy terrorista csoport tömeges öngyilkosságot követ el teljesen ártatlan embereken. Kirie, mint egyfajta félkatonai szervezet tagja, elkezdi a nyomozást a történtek és a tettesek kibogozására, és hamarosan újra találkozik a múlt a jelennel, és megismerhetjük az egész világot, melyben az egész világ múltja is megelevenedik a lapokon. Mint fentebb írtam, a társadalomban és utópiában felmerülő összes kérdésre nem kapunk választ, de elég gondolkoznivalót hagy nekünk a meglepő végkifejlet. A történet egyébként csak egyfajta ürügyként szolgál a világ bemutatására, így aki egy izgalmas, fordulatokban gazdag sztorira vágyik csalódni fog, de ezekben a művekben nem is a szereplő történeti szála a lényeg szerintem.
Éppen ezért a karakterek lelki világa sincs kidolgozva teljesen. Bár, jó Japán szokáshoz híven a múltbeli cselekedetekre nagy hangsúlyt fektet az író, és a 13 évvel ezelőtti események leírása részletes, tele flashbackekkel, olykor még talán aprólékosabb, mint a jelenkor. A főszereplő, Kirie karaktere elég komplex és összetett, jól adta vissza az író a kissé megtépázott öntudattal rendelkező lányt, aki a végletekig nem tudja, hogy mi lenne a legjobb a világban, de a többi szereplő nem igazán tekinthető mélynek.
De a regény gerincét és alapját viszont a könyvben felmerülő kérdések adják, amelyeket egy eléggé komplex nyelvezetbe ágyaz be. Szükséges-e egyáltalán az életünkbe utópia? Szükséges-e egyáltalán béke? Egyáltalán, kell-e öntudat? Az ember valaha is képes lesz békében élni, vagy evolúciós késztetést érzünk arra, hogy öljünk? Rengeteg kérdést tesz fel az író, amelynek egy részéhez kell egyfajta érettség, így biztos vagyok benne, hogy 3-4 éven belül újra fogom olvasni a regényt, mert akkor néhány kérdés és válasz sokkal jobban fog rám hatni akkor, mint mondjuk most. Ráadásul ezeket a kérdéseket remek szimbólumokba is rejti, például bibliai példázatokkal, vagy a francia szabadságharcosok híres jelmondatába is a lehető legnegatívabb mértékig hatol bele, és boncolja a felvetést. Ez pedig igaz a harmóniára is, és a mű közben ki nem mondott kérdésre is: meddig ember az ember, és meddig képes elmenni a fejlődésben és a (ön)feláldozásokba, mert fél a haláltól? Egyáltalán, miért kell rendszabályozni a káoszt, olyan mértékig, hogy már a saját fajtánk definícióját is a legaprólékosabb mértékig megszabjuk, sőt talán át is írjuk? Ilyen és még hasonló kérdések garmadáját tesszük fel magunknak a lapok olvasása közben, miközben megismerjük a világot, melyben a háború és az olaj még mindig beférkőzik a mindennapokba, csak éppen más köntösbe csomagolva, az adott világjáráshoz igazodva.
A regény nyelvezete egyébként elég „nehézkes” olyanok számára, akik nincsenek hozzászokva a sci-fi és a tudomány szaknyelvezetéhez, így egyesek nyilván érdekesen fognak nézni, miközben a tudatot hiperbolákhoz és exponenciális függvényekhez hasonlítják – és ez még az érthetőbb rész is. De, ezt tudjátok be annak, hogy ritkán olvasok hardcore sci-fi-t, de azért akinek van logikája és alapvetően jól értelmezi az olvasottakat, azok meg fogják érteni a nyelvezetét. Maguk a tájleírások és jellemábrázolások kicsit statikusak és kopottak, de megbocsátjuk neki, mert a különböző technikai részek leírása viszont aprólékos és akár megalapozott is lehet.
Nem tudom, hogy valaha is egy lapon fogják-e emlegetni majd a Szép új világgal, vagy az 1984-el, de szerintem ez a regény megérdemli, ugyanis remek tükröt állít elénk, hogy ha belegondolunk mit is kívánunk olykor, és milyen kampányfogásokat hirdet akár a vallás, akár a politika, akár az orvostudomány az egészséges életről. Ha azt bánnánk, miért is ettünk a tudat almafájáról, ne tegyük. Inkább legyünk olyanok, amilyenek most vagyunk, mert ez a természetes, „istenadta” ember, az irracionalitásával, szentimentalizmusával együtt. Noha, a recenzióm olvasása közben talán szegényesen jártam el a válaszadásokban, és csak kérdeztem inkább, mintsem a saját feleleteimet írtam le, de mindenki döntse el maga, hogyan értelmezi az olvasottakat, és hogy egyetért-e azzal, ami a végkifejlet. Számomra felkerült az „Életben kötelezően elolvasandó” irodalom listámra.
10/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Az embernek általában mindenben meg kell látni a jót, és kihozni az adott helyzetből a maximumot. De néha, muszáj beismerni valamit, ha rossz, és akárhogy csűri-csavarja a dolgokat az a helyzet szar. Kibúvók, megalkuvások nélkül, nem jó, halálra van ítélve. Persze, akár legyen az ember optimista, vagy pesszimista egy ilyen helyzetet akaratlanul is meg akar szépíteni, és tükröt tart a valóság elé, melyben tudja, hogy valami nem jó, nem stimmel, de nem érdekli, mert majd úgyis megoldja. Van amit nem lehet megoldani, csak úgy, ha leszámolunk vele és újra kezdjük az egész folyamatot, esetleg más taktikát választunk. Olykor abba a csapdába esünk, hogy azt hisszük azért, mert valami egészen jól működött régebben, vagy esetleg más esetben, az majd jó lesz mindenhova. Határokat húzunk az életünkben, hogy szabályozzuk a káoszt, mert nem tudnánk elviselni a szeleburdiságát, de sablonokként akarjuk bekategorizálni az érzéseinket, és minden mást. Néha be kell látni, hogy ez nem így megy. Néha, be kell látni, hogy a dolgok úgy rosszak, ahogy az Isten megadta.
Persze ez nehéz. Szembe nézni azzal, hogy egy folyamat, ami kincseket kecsegtetett, rossz, meg kell változtatni, ki kell javítani. Alapvetően hiszünk az emberi szóban és az emberi jóságban, abban, hogy a társadalom változékony, és hogy nem a felszínesség mocsarában fuldokol, mint szegény Styx folyó sipákolói holtai. De mi van, ha valóban változékony, csak befurakodik kukac módjára a negatív szellem az elmébe és Luciferként bökdösődik, addig amíg elhisszük, hogy minden amiben bíztunk hibás, és így eluralkodhat a káosz. Sajnos, meg kell találni a balanszot, hogy miben hiszünk és hogyan folytatjuk utunkat. Hogy valóban az emberek 90%-a egy fertő, és a maradék 10% is egy megromlott alma, ami a tudat által okozott harapás foltja miatt oxidálódott már. Vagy pedig mindeddig jól hittük, hogy ez az arány azért nem annyira rossz, és hogy Ádám és Éva utódainak vannak még leszármazottjai, csak éppen nagyítóval, inkognitóba kell keresni őket.
Éppen ezért lecövekelek a dombokon a vár közelében, és elgondolkozok azon, hogy hova tovább, és hogy aktuális téma-e a kincskeresés, és nagyjából mindenen. Ideje egy kicsit utat engedni a káosznak. Ja, és Lilith teremtményei, szarok rátok, és azokra is, akik szimpatizálnak velük. Legyen az akár Ádám és Éva leszármazottja, vagy nem.