"Previously on season 1": Az Iras Land, egy elsősorban kritikákkal és személyes hullámvölgyekről, felemelkedésekről szóló blog, 2010. július 16-án nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Az oldalon hamar túlsúlyba kerültek a kritikai bejegyzések, ám személyes postok is szép számban találhatóak az oldalon. Az első évad a 2010-es évvel fejeződött be, és 17 epizódból állt. A személyes bejegyzések vége felé főként egy nagy témára hegyeződött ki, ami vélhetőleg a második szezon nagy részében is szerepelni fog. Történeti összefoglalót most nem szeretnék írni, akit érdekel olvasgasson bele, aki pedig olvasta annak felesleges, meg amúgy is kissé giccses lenne.
És igen, mint írtam annak idején egy régebbi bejegyzésemben, az az út, ami a változásomat fogja végigkísérni, hosszú lesz és göröngyös, és sokszor inkább csak még egy rúgást kapok a valóságtól, mintsem előrelépést. Le kell számolni minden múltbeli hazugsággal, álomképpel és csak ezek után kezdődhet el a dolog érdemi része. Noha talán néhány pozitív rezgést már érzékelhettem azalatt a két hónap alatt, amióta elterveztem ezt az egész gyökeres változást. Noha, sokszor olyanoktól nem érzékelek változást, akiktől a legjobban kellene, vagy kezdetben jól induló dolgok merülnek vissza a szürkeség homályába. Egyszóval, jót és rosszat is hordozott eddig az út, de valahogy még mindig meginoghatatlanul hiszek abban, hogy nem hiába való a várakozás és a harc. Bő 3 év termését, minden jóval és rosszal nagyon nehéz átértékelni, és kijavítani esetleg, nem beszélve a jelen folyamatosan zakatoló vonatáról. Ugyanis ha elmélázunk a már 100x megjárt utakon, akkor nem vehetjük észre azokat a bukkanókat, vagy rozsdákat amik beárnyékolják a vonat útját, és az könnyek kisiklik, belezuhanva a mélységes mély szakadékba, ahonnan már nincs visszaút. Ápolni kell tehát az összes igeidőt, ami a mi életünkben van, elgondolkozni a múltbéli hibáinkon, ügyelnünk a jelenre, és gondolnunk a jövőnkre.
Viszont ezek közül, sokszor mind a kettő csalfa reményekbe is kergethet akár, vagy esetleg az elkövetett hibáink azok amik visszatartanak attól, hogy teljes erőbedobással érhessük el, amit a síneken lefektettünk, és elindultunk rajta. Vegyük a múltat. Rengeteget hibáztam a múltamban, rengeteg olyan emberrel találkoztam, akiknél nagy hibát vétettem el, vagy netán egyszer csak elzártam velük a kapcsolatot, és mint ismeretlenként tekintek rájuk, akár a buszon, akár máshol. Megmagyarázhatom magamnak, hogy azért, mert nem lett volna jövője, vagy hogy semmi jóra nem vezethetett volna. Mindenre van magyarázat, de a lelkiismeret és a belsőnk megragadják ezeket a pillanatokat és rángatják a korongot, ami szinte elviselhetetlenné teszi azt, hogy megértsük mások gondolatait és szavát. Befogjuk a fülünket ilyenkor, és ahogy találkozunk velük, elönt az az érzés, hogy talán nem így kellett volna. Pedig én hajlamos vagyok erre, hogy egyszer csak többé nem keresem valaki társaságát hivatkozva magamnak olyan dolgokra amire nem kellene. Ellököm magamtól, esetleg olyan hibát vétek ami később visszajön. A saját hibáink legnagyobb kritizálói pedig mi vagyunk. És nem másoktól keressük a megoldást, hogy hogyan bocsátanak meg nekünk, vagy javíthatnánk ki ezeket a cselekedeteinket hanem csakis saját magunktól. Mi magunk vagyunk azok, akik lezárhatják ezeket az ügyeket, mert mi ismerjünk minden körülményt és érzést, ami a hibánkhoz vezetett. Ezeket a hibáinkat csakis mi magunk bocsáthatjuk meg magunknak, nekünk kell a lezárt aktákhoz tenni, ahol porosodva talán egyszer öregkorunkban elővesszük, és úgy gondolunk rá, hogy hiba volt de mindenki hibázik. Tehát minden hasonló hibát nekem kell megbocsátanom, vagyis a lelkiismeretemnek, és a feloldozás csak ezután következhet, magamtól. Érzem, ahogy néha hallva a múltbéli emberekről vagy ha látom őket, összeszorít, de meg kell bocsátanom magamnak, tovább kell lépnem. Kár volt, hiba volt így elhanyagolni a dolgokat vagy esetlegesen száműzni lezáratlanul a mélyre, mert úgyis előjön.
Ám olykor, nem csak a múlt képes elhalványítani a jövőképünket, hanem a jelen. Néhány, a jelenben zajló pillanat és cselekmény szinte elvakítja az embert, és képes olyan dolgokat képzelni, amit csak az álomvilágban. Amikor benne élünk, és benne vagyunk ezekben a momentumokban, minden olyan valós, olyan élettel teli, hogy szinte már elhisszük. Aztán mire megszakad és véget ér, jön a felismerés, hogy ez csak egy hamis kép, aminek az esélye hogy bekövetkezzen, szinte egyenlő a nullával. És másnap reggel jön ránk a felismerés, hogy álmodozni jó, de nem a jelen és a valóság oltárán. Arra ott az agyunk, aki jobb képzelőerővel bír, mint amit az élet és a jelen nyújtani tud. Elvakíthat minket, de letérhetünk az útról, és meggondolatlanul vághatunk bele olyan dolgokba, ami már eleve veszett ügy. És a végállomás ugyancsak a kisiklott vonat lesz, ami belezuhan a sötétségbe, és mi kétségbeesetten várjuk azt a pillanatot, amikor már tudjuk: nincs visszaút.
És, hogy már a harmadik idősík se maradjon ki, a jövő nem közvetlenül, hanem közvetetten állít fel akadályokat a számunkra. Ő nem avatkozik bele a belsőnkbe, ő a környezetünkön keresztül szól bele abba, hogy egy percig se lappadjon a figyelmünk, és hogy a változás a jövőt érinti, tehát folyamatosan bizonyítanunk kell, hogy nem olyanok akarunk lenni akik voltunk. Vannak akik kevés bizalmat táplálnak irántunk, és belénk rúgnak, mi pedig ezt zokon vesszük, azt nyilatkozva, hogy nem, mi nem ilyenek vagyunk. De ha a külvilág ezt látta, akkor mi hiába mondjuk magunknak, hogy NEM NEM, az még nem azt jelenti, hogy ők is tudják. Döngethetjük a mellünket, hogy téves vagy, rossz hipotéziseket állítasz fel rólam, ha nincs rá ellenpélda, hogy mi még sem azok vagyunk, mint a te sztereotípiád. Be kell nekik bizonyítanunk, meg kell mutatnunk, amit valóban el szeretnénk érni. A változást, és ezt a jövővel csak úgy lehet elhitetni, hogy ha a környezetünknek is megmutatjuk mire vagyunk képesek. Mert ha ők elhiszik, akkor mi is jobban elhisszük, hogy sikerrel jártunk.
A legfontosabb tehát, hogy megbocsássunk magunknak, azokért a hibákért amik felemésztenének bennünket, valamint másoknak is meg kell bocsátaniuk azokért a hibáinkért, amikből szeretnénk kilépni, vagy magunk mögött hagyni. Mert ha a megbocsátás beteljesedvén, megváltás eljővén.
Ezzel a bejegyzéssel viszont elkezdődött a 2. évad, ami várhatólag az idei tanév befejezéséig fog tartani. Nem mondok számokat hogy hány epizódos lesz, vagy hogy miről fog szólni, ugyanis ezeket majd az élet és az idő álmodja meg a számomra. És én ezeket az alakulásokat fogom majd monitorra vetni, majd pedig ti elolvasni. Viszont egy-két változás azért történni fog a blogon, ugyanis szeretném színesebbé varázsolni, és kiterjeszteni a határokat, így a kritikákon és személyesebb hangvételű bejegyzéseken kívül több elmélkedést, vagy éppen más témákról is szeretnék majd írni. Például akár néhány filmet is górcső alá veszek, vagy több novellán gondolkozok, esetleg kifejtem a véleményem, napjaink egyik legnépszerűbb valóság showjáról, a Való Világról, esetleg egy író barátom novelláit szeretném kicsit népszerűsíteni. Illetve előtérbe kerül a személyes bejegyzéseim két főszereplője, Stone és My Child, valami olyan formában, mint ahogy az évadzáró postban is olvashattátok. Egyszóval, tágítani szeretném a beskatulyázott határokat, és több olvasóval is szeretném megismertetni azt a kis világot, amit én Iras Land néven kereszteltem el, egy bő fél éve. Viszont, van ami sorozatos kifejezéssel élve, kaszát kapott. Mint észrevehettétek - már ha néztétek - hogy az eddig megjelent két játékokkal foglalkozó postomat kitöröltem, aminek megvannak a maga okai. 2011 van, és kicsit elmaradtam időben, így a tavalyi játékmegjelenéseket már nem szeretném közölni, lévén a jelenben élünk. Viszont, az egyik legfontosabb kritikai alanyaimat nem szeretném száműzni, de hogy lépést tartsak a korral, így már csak a 2011-es játékokat fogom havi lebontásban közölni az oldalon. 2010-es évről egy nagy összegzőt találhattok majd az oldalon, valamikor, mire végeztem az elmaradásommal. Utána viszont, 2011 januári felhozatal lesz elérhető az oldalon, játékfejlesztői szavakkal kifejezve: "When it's done" (Mikor elkészül). Remélem azok, akik eddig figyelemmel követtek, ezután is fognak és új emberekkel is meglátogatnak majd.
Gyilkos Elmék
(5. Évad)
A krimisorozatok manapság kisebb monopóliumot alakítottak ki a TV-sorozatok körében. Nem csak a magyarországi, hanem a külföldi televíziós csatornákon is tonnaszámra nézhetünk különböző sorozatokat, kisebb-nagyobb nézettséggel megáldva őket. Általában 4-5 évadon keresztül újabbnál újabb eseteket mutatnak számunkra, és általában mindegyik tartalmaz olyan csavarokat, hogy ne legyen kiszámítható a gyilkos – már a legelején. És a nézőket folyamatosan lekötik ezen sorozatok, képesek nap, mint nap esténként a TV előtt végigizgulni a következő eseteket, még akkor is, ha vajnyi újdonság sincs az évadok között, valamint a sorozat főszereplői olyanok, mint a lerajzolt figura, a karakterüket általában sosem dolgozzák ki kellőképpen, kissé statikusak, egysíkúak. Ilyen hibák például, a CSI-ban fellelhetők, például két szereplő: „Mizújs?”, „Megvannak a gyilkosság DNS-vizsgálatának eredményei”. Nos, ennél talán a semmi is jobb, mert így a szereplők háttéranyagáról szinte semmit sem tudunk, csak előre, mint a birkák oldják meg az ügyeiket és elhanyagolják a saját életüket. Sajnos. Igaz, én karaktermániás vagyok, nekem mindig kell egy jól kidolgozott hús-vér karakter és neki szánt pillanatok, hogy úgy érezzem, na, ez egy jó sorozat. Egyébként CSI-ról még fogtok itt olvasni, egyszer. Bizonyára e sorok olvasása közben legfőképpen a CSI-franchise jut az emberek eszébe, kisebbfajta történelmi tényezővé nőtte ki magát az évek során. De másodszerűen a Gyilkos Elmék, Gyilkos Számok, Döglött Akták, Dr. Csont, Mentalista és még megannyi krimi sorozatot tárolunk az agyunkba, amihez valamilyen személyt vagy karaktert tudunk kötni. Egyszóval a mai televíziós szokásaink meghatározó részévé nőtte ki magát a krimisorozatok megtekintése, és jelen esetünk tárgya is egy személyes kedvenc, a Gyilkos Elmék, amely kissé egyedi módon mutatja a bűnüldözés metódusát.
A Gyilkos elméket egyébként a krimisorozatok fellegvára, a CBS Broadcasting indította útjára, még 2005-ben. E televízió társaság felelős a már fent említett CSI, Döglött Akták, NCIS valamint a Gyilkos számok, de még a Szellemekkel suttogó vetítési jogáért is, és csaknem 50%-os részesedése van a CW Networknél, amely mint tudjuk a Vámpírnaplókért és az Odaátért is felelős többek között. Tehát, egy igazi bevételbányán ül a CBS nagyfokú ura, Nancy Tellem. A szériát egyébként a The Mark Gordon Company társaság készítette el a kezdetekben, míg az alapötletért, a Harmadik Műszak vezető írója, Edward Allen Bernero felel. Sajnos magáról a sorozat elkészítési metódusairól, valamint szaftos háttérinformációkkal nem tudok szolgálni, elég gyenge a forrásanyag felhozatala, de azt azért elmondanám, hogy a széria pár év alatt hatalmas népszerűséget szerzett magának, hála a szerethető, élettel-teli karaktereknek, valamint az izgalmas és érdekes ügyeknek, az egyéni nyomozási módszerekkel, és a karakterorientált évadzárónak köszönhetően.
Sokan persze nem szeretik, de mindenki számára nem lehet kielégítő eredményt felmutatni, számomra bejött a sorozat, és már az előző 4 évadot meg is tekintettem, azért az 5. évaddal kezdem a beszámolómat. Aki esetleg nem ismerné a sorozatot, annak bemutatnám röviden a széria történetét. A sorozat az FBI Viselkedéselemző részlegének mindennapjait mutatja be, akiket rövidebb néven profilozóknak neveznek. A csapat, a tettes viselkedését, és gyilkolási körülményeit megvizsgálva próbálják kitalálni, hogy mi késztetheti az elkövetőket arra, hogy gyilkoljanak, vagy hogy embereket raboljanak el, csonkítsanak meg, vagy még sorolhatnánk a bűntetteket. A profil kialakítása során, kikeresik az internetes adatbázisból a megfelelő személyt, akire ráillik a profil, persze a körülmények ismeretével, és utána megpróbálják elkapni a tettest. Nagyjából ezen sémára épül a sorozat, ahol néhány akciósabb, vagy extrémebb rész is akad, általában az évadzáróknál, amelyek több részből állnak.
A sorozatot eredetileg, 2005. szeptember 22-étől sugározzák a CBS csatornán, és az első részre hozzávetőlegesen 20 millió ember volt kíváncsi (19,57), és utána is átlagban 12-13 millió ember volt kíváncsi a profilozók munkájára. A sorozat átlag nézettségi csúcspontját a 4. évadra érte el, 14.89 millió ember volt kíváncsi átlagosan az évad epizódjaira. Magyarországon 2006. márciusában kezdte el sugározni az AXN Hungary, míg az RTL klub 2006. augusztus 23-án kezdte el sugározni. Jelenleg az 5. évadot vetítették le, míg Amerikában a 6. évad kezdődött el. Itthon is elég nagy népszerűségnek örvend a sorozat, misem bizonyítja jobban, hogy az AXN, RTL és a Cool TV-csatornák is napi rendszerességgel sugározzák az ismétléseket.
A csapat szereplő a 3. évad óta változatlanok, a főnök Aaron Hutchner (Thomas Gibson) aki remekül végzi el a feladatát, mind színészileg, mind emberileg. A tipikus szőrösszívű, de nagylelkű vezér. A csapat öregje, a tapasztalt róka, a nyugdíjból visszatért David Rossi (Joe Mantegna).. A csapat többi tagja között szerepel még a kissé délibb vérmérsékletű Derek Morgan (Shemar Moore), valamint a bájos és határozott Emily Prentis (Paget Brewster).. A team média-összekötője Jennifer „JJ” Joreau (AJ Cook), és a hacker zsenije, Penelopé Garcia (Kirsten Vangsness), valamint a krimi sorozatokban általában jelenlévő zseni, Dr. Reid (Matthew Gray Gubler). Mindegyik szereplőnek szerethető jelleme van, és néha még egymással is rendes, baráti viszonyt alakítanak ki, érzelmesebb pillanatokkal. Ez egyfajta kuriózum a klasszikus értelemben vett krimi sorozatokkal szemben. Persze, visszatérő szereplőkkel is találkozhatunk, például a csapatért felelős Strauss ügynök (Jayne Atkinson), valamint Reid anyja, Dr. Diana Reid (Jane Lynch).
A 4. évad cliffhangerével indul az 5. felvonás, és egyben a 3 részes epizódcsoport utolsó része. A történet most sem fog kikacsingatni nagyon, mindig egy-egy bűntényt derítenek fel, és most ha úgy nézzük még egy minimális főszálat sem kapunk, ami visszatérő fontosabb elemek, meg kissé elnagyoltak, kevésbé kidolgozottak. Most inkább a killer-of-the-week kerül hangsúlyba, úgynevezett karakterorientált epizódok csak 1-2 kap helyet. Hogy mire is gondolok itt? Például Reid múltjában lévő gyilkosságok, vagy Derek bűntudata, illetve Penelopé lelövésére irányított speciális epizódok. Még az évadzáróban is csak egy sima ügyet kapunk, ami szerintem kevés. Mert, bár egy első évadnak megfelelne, hogy bemutassák az alapot, de itt szerintem már kissé önismétlő, repetitív a folyamatos ügyek felgöngyölítése. Maguk az esetek sem olyan izgalmasak, mint ismét csak az előzőekből kiemelve. Személy szerint a 4. évad 22. epizódja volt számomra a legjobb, amikor is az elkövetőt sajnáltam. Persze akadnak érdekesebb, izgalmasak epizódok, de néha szó szerint majdnem elbóbiskoltam rajta.
A részek felépítési sémája is ugyanaz, így nem lesz meglepődés. Legelőször a gyilkosságot mutatják be, vagy a tettest, majd egy idézet, egy-két személyesebb gondolat egymás között, majd meg tudják hova kell menniük, ott a bemutatkozás (már kívülről tudtam mikor jön: „Prentiss, JJ és Morgan ügynökök”). Majd a profil kiderítése és végül a tettes keresése, közben pedig egy-két újabb gyilkosság bemutatása, végül a gyilkos elkapása és egy újabb idézet. Szinte mindig ugyanígy épül fel a rész, szóval, aki a sémától való eltérést várja, az csalódni fog. Ami miatt egy idő után kiszámíthatóvá, és kevésbé élénkké válik a néző számára az évad. Egyszóval kifárad, és ha elkezdődik, mindenki tudja, mire számíthat. Mint ahogy írtam a House 6. évad esetében is.
Ám ezeket a sémákat és behatárolt keretet legegyszerűbben úgy lehet betartani, ha érdekes tartalommal töltik meg, ami miatt elnéz az ember egy-két megszokott elemet. De, sajnos az évad folyamán több rész nem üti meg a mércét (legalábbis az enyémet), több a filleres epizód. Például az évadnyitó is kissé érdektelen, szürke ahelyett még akkor is ha kicsit előtérbe hozzák a 4. évadzáróját. Valamint ezután szerintem túl nagy a szakadék a Kaszás újabb feltűnéséig, csaknem 8 epizód. Ugyan néha, előkerül a főszálnak szánt motívum, de ez szinte mindig eltűnik a süllyesztőben, ugyanis a 40 percből mindössze 3-4 percet szánnak rá.
A karakterek is hozzák a megfelelő színvonalat, sőt néha még alatta is pöffeszkednek. Hotch van most leginkább előtérben, az évadban, és a számára adott szerepkört remekül alakítja, főleg a 9. epizódban. A többiek magánéletével is néha foglalkoznak, vagy a párjukat is bemutatják 1-2 perc erejéig, hogy még a szereplőkkel vannak. Ezek kihagyott ziccerek, mert éppen ezek miatt voltak szerethetőek a karakterek és egyedi a széria. De, ha inkább a bűnüldözésre helyezik a hangsúlyt, még kevesebb időt adva a személyes pillanatoknak így elveszti a varázsát a sorozat. Karakterfejlődésről így, nem is tudok beszélni.
De nézzük miféle tetteseket és részeket kapunk a szezon alatt. Először is a tettesek közül emlékezetes a „Haunted” című epizódban lévő pszchiológiailag sérült ember, vagy az „Outfoxed”, ahol egy másolóval van dolgunk, illetve a „The Uncanny Valley” ahol élő Barbi babákká változtatják az áldozatokat. Egy crossover epizód is helyet kap, a 18. „The Fight” című epizód, amely a Gyilkos Elmék spin-off sorozatának, a Suspect Behavior-nak a bevezető epizódjának tekinthető. Ilyen megoldást annak idején már a CSI – Miami valamint New York-i helyszínelők első részét is így vezették fel, sőt egy tettest mind a három helyszínelőkben láthattunk. Igaz, az évad vége felé találhatunk igazán jó epizódokat, ami a régi dicsfényére emlékeztet, például a „Rite Of Passage” vagy a „Exit Wounds”. De a legjobb résznek, a 9. epizódot tekinthetjük, amelyet teljes egészében a Hotch-Kaszás ellentét teszi ki, a „100”. Rendkívül izgalmas, akciódús és mély mondanivalóval szolgáló epizód. Az évad egyértelműen legjobb epizódja, bár igaz is, Edward Allen Bernero írta a szkriptjét. Sajnos több részt nem tudok most felhozni, amelyek igazán ütősek lett volna, hozzák az elvárható színvonalat, de semmi többet.
Zeneileg is hozza a színvonalat, de nem sok emlékezetes momentumot találhatunk a Mark Fancini és Stefan Fancini munkáiban. A szokott elemeket, vonósok, technos, néhol rockosabb tételek, vagy zongorás betétetekkel tarkított talpalávalót, néhol egész jó, de egyébként kissé szürke a felhozatal, igaz itt nem is a mesteri nagyzenekari dalok dominálnak. Egy-két licenszelt zene is szerepel, de egyik dal sem volt ismerős.
Nagy csalódást okozott az 5. felvonás, szemben a 4. évad elég magas színvonalával. Kissé megfáradt, szürke, egy sémára épülő epizódokat kapunk, amit a néhány tényleg kiemelkedő rész nem feledtet el. Remélem a 6. évad már visszatér a régi kerékvágásba, vagy alakul valamit, mert ez így, számomra nagy csalódást okozott. Azért, az egyszeri nézők számára biztos bejön, de a rajongóknak (mint én is) ez kevés. Kár érte. De, majd következőre.
6.7/10
Versailles
.jpg)
Nos, mint láthatjátok a zenekar bemutatóim kissé lassú léptekben haladnak, de talán ezen posztokat kell a legnagyobb odafigyeléssel megírni, na meg egy zenét hamarább meghallgat az ember mint végigvisz egy játékot, vagy vizuálisan izolál egy filmet vagy sorozatot. De, azért szép csendben lassan csordogálnak ezek a bejegyzések is, és az Avenged Sevenfold valamint a Haggard után ismét egy kissé kívül állóbb, de feltörekvő bandát szeretnék bemutatni. Ők pedig a japán metal világ legígéretesebb alakjai, nevén nevezve a Versailles. Noha, a japán művészeti irányzat, a visual kei megosztja a zenehallgatókat, ugyanis sokszor elég bizarr és extrém külsejű, sokszor erőteljes metroszexuális vonásokkal vonulnak a nagyszínpadra. Ez pedig sok, konzervatívabb valamint mizantróp hatásokkal felvértezett hallgatót eléggé taszít, pedig még egy taktust sem hallott az adott bandából, csak a külsőségek alapján ítélik meg az adott zenekart. Direkt nem metal arcokat írtam, ugyanis nem csak a metalosok, hanem a szolidabb zenei irányzatokban evező fülingerlők számára is sokszor taszító tényezők lehetnek a kifestett arcú, Dragon Ball időszakra emlékeztető hajkoronák, vagy színpadi játékok. Ugyan, a visual kei olyannyira nem tekinthető öregnek, ugyanis az 1980-as évek végén kezdett el kialakulni, a globalizáció hatására a Japán szigetvilág zenéje is szép lassan eljutott mind Amerikába, mind pedig az Öreg kontinensre. Nagyobb hangsúlyt viszont a digitális világ elterjedésével ért el, a különböző videómegosztó portálok segítségével ma már tucat számra hallgathatják a rebellis eszméket terjesztő fiatalok ezeket a zenéket, ami miatt sok helyen (mint Magyarországon is) nem csak az úgynevezett amerikanizáció éli virágkorát, hanem a különböző japán motívumok átvétele is, még akkor is, ha sokan azt sem tudják mit szeretnének az extrém lírikus csapatok kifejezni a zenéjükkel. De másolni, mindig jó. Persze, erről bővebben is tudnék értekezni, de ezt majd egy későbbi elmélkedős posztomban megejtem, most inkább a számunkra ismertebb japán metal zenekarokról szeretnék egy kis áttekintést készíteni, mielőtt rátérünk jelen együttesünk kivesézésére.
Nos igen, nem a Versailles az első együttes ami egész nagy népszerűségnek örvend mind nálunk, mind hazájukban, mind pedig a plecsni túloldalán. Az első említésre méltó, ugyancsak extrém vizuális megjelenést képviselő X Japan csapata volt, akik a 90’-es évek közepéig tündököltek, extrém balladisztikus dalaikkal és a HIM-et megszégyenítő szívbemarkoló témáikkal egész nagy sikert arattak, bár mára már elválltak útjaik a zene történelmével. Megemlítendő még, a power metalba nyomuló Galneryus együttese is, akik a mai napig ontják magukból a témákat, igaz zenéjük kissé elvesztette a japánokra jellemző összetettebb kompozíciót, és zenei megoldásokat, úgymond kommerszekké váltak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ettől kevésbé ismertebbek. Underground mezőnyből, talán a Sigh banda lehet ismerős, vagy a kommerszebb irányzatban a The Gazette, akik inkább a könnyedebb hallgatók számára lehet ismerősebb. Noha, a felsorolt zenekarok valamelyikéről bizonyára lesz még post a blogomban, hiszen az X Japan és a Galneryus munkásságával is tisztában van a winchesterem.
Taichi Yamada – Idegenek
S eljött hát ez a nap is. Igaz, már az első postomban elregéltem, hogy könyvkritikát is szeretnék majd közzétenni a blogomon, majd később is ígérgettem, de ez idáig sajnos nem sikerült sort kerítenem rá. Ugyanis, könyvet olvasni abból a szempontból teljesen más, hogy nagyobb odafigyelést igényel, valamint tanulás mellett kevésbé van az embernek ideje tankönyvön kívül más könyvet is olvasnia. Jó, persze mást is megteszi ezt szóval ezek csak kifogások és bocsánatkérések, de én szeretek koncentrálni arra, amiről éppen írni készülök, ezért nem nézek egy sorozaton kívül mást, vagy játszok egyszerre több játékkal is. Aki esetleg kontárnak tartana – valamilyen téren az is vagyok – annak itt egy lista, azokról a könyvektől, amelyeket már eddigi életem során elolvastam. Egyébként szerkezeti felépítése szerint, nem nagyon fog elütközni a többi kritikámtól, itt is leginkább az általam keltett érzésekről és személy szerinti értékelésemet fogja tartalmazni a kritika, igaz itt leginkább hogyan lehet elképzelni a vázolt helyszíneket, vagy éppen mennyire hihetőek a papírra vetett érzések. Kezdjünk is hát bele, milyen könyv is az Idegenek.
Taichi Yamada talán Európában nem számít elismert névnek, valamint az eddig megjelent novellái sem okoztak bankrobbantást, de Japánban a neve jobban cseng. Mi sem mutatja jobban, mint hogy 1987-ben Yamamoto Shūgorō Prize-al jutalmazták, éppen jelen esetünk tárgyáért, az Idegenekért. Igen, az Idegenek eredeti japán megjelenése még az 80-as évekre tehető, egészen pontosan 1987-re. Az angol fordításra egészen 2003-ig kellett várni, míg a magyar megjelenésre, 2007-ig, a Trivium szárnyai alatt. A kötet elég rövidke, mindössze 200 oldal, ezért is választottam kezdésnek, meg egyébként is érdekelt az alaptörténet alapján.
Az alaptörténet szerint, a 48 éves forgatókönyvíró, Hidemi Harada válása után, irodai apartman házába költözik, ami viszont egy forgalmas tokiói utcán helyezkedik el, így mindössze egy lakótársa marad ott éjszakára. Magányosságát csak tetézi, hogy volt írótársa, Majima engedélyt kér hogy, udvarolhat-e Harada volt feleségének, Ajakonak. Viszont fordulóponthoz érkezik az élete, amikor meglátogatja volt szülővárosát, és ott találkozik a 36 éve meghalt szüleinek kiköpött másával. Ugyan, tudja, hogy valami veszélyes van körülöttük, mégis enged a csábításnak, meglátogatja őket, és többször is visszatér. Bár minden arról árulkodik, hogy ők meghaltak, mégis Harada olyan biztonságban érzi magát velük, mintha csak a szüleikkel lenne. Eközben szerelmi viszonyba kezd a ház egyedüli lakójával, a 33 éves Kej-el, aki vigaszt nyújt neki magányában. Ugyan, ezeknek a találkozásnak súlyos következményei vannak. Harada lefogy, sápadt lesz, mintha valami kiszívná belőle az életerőt.
A történet egyébként teljesen Haradára fókuszál, misem bizonyítja jobban hogy E/1-ben írják le az eseményeket. Ez mellesleg közelebb is hozza a személyt – legalábbis nekem. Az ő érzéseit, múltját és életét ismerhetjük meg, szerintem rendkívül kidolgozottan. Rengeteg monológ az életét meséli el, hogyan született, hogyan nőtt fel, miként érzett az élete folyamán, valamint hogyan éli át a képzelet határait erősen súroló eseményeket, amelyeket átél. Harada számomra szerethető, emberi karakter volt, aki a magányában a lelke egyfajta vészkorongot kongat, hogy megtalálja a békét és boldogságot, átérezze azt, amit elvesztett 12 éves korában. Ugyanis Harada életét megismerve, nem tekintjük önfeledten boldognak és megannyi negatív élményt kellett átélnie élete során, úgy hogy nem állt mellette a szülői gondoskodás és szeretet. Leginkább a munkájában volt sikeresebb, a magánélet számára nem alakult úgy, ahogy kellett volna.
A többi karakter egyébként, mondhatni, csak opcionális, egyiket sem formálják ki annyira, hogy eldönthessük ki volt igazán hibás például a válásban, vagy miért alakul Harada és fia közti kapcsolat olyan drasztikusan. Harada válaszait ismerjük, a feltevéseit, és magyarázatait, de a többi szereplő inkább csak részesei a történetnek, bár egy erősen karakterre koncentráló könyvnél ez megbocsátható. Amennyire kell életszerűek, és hihetőek a többi szereplők.
A történet egyébként néhol kiszámítható, de jó japán szokáshoz híven, teljesen megdöbbentő főleg a végkifejlet. Az események nagyjából elképzelhetőek már a könyv közepétől, de a végére mégis belekerül egy kis sötétebb tónus, úgy a japán thiller kategóriából. Sokan lehet, hülyének néznek, de engem a vége kicsit a FEAR első részére emlékeztetett. Viszont néhány részt sikerül rendkívül hangulatosan és érzelemdúsan megírni, valamint néhány alapvető helyzetet nem olyannak állít be, mint az a közjót megkívánja. Hanem emberségesen. Például Harada reakciója mikor rájön, hogy kik is a szülei, vagy hogy milyen következményei lehetnek, vagy éppen Kejjel történő kapcsolata is teljesen más mederbe halad, mint azt gondolnánk. Éppen emiatt olyan hihetetlenül emberi a könyv. Az érzések miatt, talán mi is így gondolkodnánk és sokszor a spirituális az egyetlen vigaszunk lehet attól a világ elől, amelyben élünk.
A leíró részekkel egyébiránt akadt egy kis bajom. Amennyire szükséges leírja az adott helyszíneket, és el is tudjuk képzelni őket, viszont kicsit vázlatosan sablonosan. Majimáról vagy Ajakorol például elképzelésünk se nagyon van, hogyan is nézhetnek ki, sőt Harada fiáról teljesen a képzeletünkre kell, hagyatkozunk. A különböző helyszínek leírása is kissé „statikus”, viszont többnyire elképzelhető oldalakon átívelő magyarázatok nélkül egy zsúfolt, tokiói utca. Viszont több, eldugottabb helyszínt megemlítenek, leírnak nagyjából, de nem kapunk igazán kiemelkedő leírásokat. Persze, egy 200 oldalas könyvtől ezt nem is várhatjuk, és igazából nem is baj, a lényeg úgyis a mondanivalón és Haradán van.
Műfajilag behatárolva, ha mondhatunk ilyet, ember-regény, vagy életregény. Ugyan, a díjat is erre kapta, szóval nem tévedek sokat, de ha közkeletűbb műfaji besorolást szeretnénk, akkor romantikus, vagy dráma meghintve egy-két thiller elemmel. Persze semmilyen akció és horror nincs benne, mégis a végén akad egy kis, szösszenetnyi eseménydúsabb oldalsor. A romantikus részek egyébként egész nagy hangsúlyt kapnak, jól is elénk tárva, sőt szexjeleneteket is kapunk szép számmal, de mégis a leghangulatosabb részek talán a szülőkkel való drámai beszélgetés. Legkedvesebb pillanatom egyértelműen a szülőkkel eltöltött éttermi epizód volt, valamint az igazság felfedése. Igaz, a vége kissé limonádészerű lett, de valamivel le kellett zárni a történetet.
Ami a könyv olvasása után mindenképpen velünk marad, azok az érzések és a saját gondolkodásunk a történet pontjairól és a benne vázolt tanulságokról. Ugyanis a könyv, ha jól felfedezzük magunknak, rendkívül sok tanulságot kínál, és elgondolkodni valót, amin jókat lehet elmélkedni. Valamint megemlítendő még, a japán szokások. Teljesen eltérő a gondolkodásmód és viselkedési normatíva a mieinktől, ami főként a mű elején érződik leginkább, és így másféle megvilágításból kell néznünk néhány eseményt. A japánoknál bevált tisztelettudó viselkedés, tartás, érzelmi falak teljesen más fénybe helyezik a történetet, ami talán az elején kicsit zavaró lehet, de a vége felé már belerázódunk a világukba. Néhány tárgy nevét is ebben tudtam meg először, például a Tatamit, valamint pár festőről is most hallottam csak. De legfőképp, a benne vázolt érzelmek miatt tekinthető ez a könyv jónak.
Viszont nem mindenkinek ajánlott. Aki egy fantasy-ra, vagy horrorra, esetleg egy bájos kis családi könyvre vágyik, az semmiképp se vágjon bele, mert ez a könyv az érzelmekről szól és a komolyságról. Egy kicsit felnőttség muszáj, hogy legyen az emberben, hogy teljesen átérezze a könyv mondanivalóját, valamint ne csak egy álmos 200 oldalon legyen túl. Aki viszont vevő az emberséges drámákra, a spritualitásra és szellemvilágra, valamint a feláldozásra és a családi kapcsolatokra, az semmiképp se hagyja ki ezt a könyvet, mert könnyen elnyerheti a tetszését.
9.0/10
/"A bejegyzésben található tovább gomb, remélem nem tévesztitek el"/
2011. Mindenki egy új kezdetet, egy fordulópontot lát benne, pedig igazából egy ugyanolyan nap és év mint az előző. De mivel, valami nagyobb változik, lásd 2010 után odabiggyesztünk egy egyest, így mindenki inkább ekkorra tervezi a nagy "változásokat", amiket aztán nagy valószínűséggel sohasem tart be. Pedig minden nap ugyanaz szinte és minden nap esélyes arra, hogy elkezdjük azt a rögös utat, ami a változásunkhoz szükséges. De talán az ilyen fordulópontok, mint egy teljesen új év ad elég erőt ahhoz, hogy szentesítsük az akaratunkat és úgy gondoljuk, hogy a napforduló egy mankóval ajándékoz meg minket, amibe kapaszkodhatunk a dimbes-dombos utakon, ahol az életünket járjuk egy jobb személy felé. Lásd, ebben az évben leszokok a cigiről, elkezdek fogyókúrázni, kevesebbet piálok és még sorolhatnám azokat a társadalmat leginkább megmozgató fogadalmakat amiket általában újév első napján megfogadunk. Pedig, akár június 27-e is lehet erre alkalmas nap, vagy akármikor mégse választják sokan. Változásokat várunk, egy egyszerű számtól, amit az ember iktatott be, hogy rendszert találjon a Nap és Hold változásaiba, ugyanis az embernek szüksége van a rendszerre, hogy valaki irányítsa az útját, mert akkor csak elveszne a káoszban. Hiába van itt függetlenség, vagy önálló döntéshozás, mégis rá vagyunk kényszerítve azokra a törvényekre és rendszerekre ami megakadályozza azt, hogy valóban önállóak legyünk. Ezért is választjuk el 2010-et 2011-től és sokan épp emiatt kezdenek új életet. Viszont, nem hibáztathatjuk őket, hiszen a hit a legnagyobb segítőnk, és talán a leghasznosabb is. Persze ott van számunkra a Remény is, de az akár a drog, mind a két helyzetben belőlünk táplálkozik. Amikor letörtek vagyunk sugdos a fülünkbe, édes szavakat kántál belénk és elhiteti, hogy lehet jobb és szebb, de amikor rájövünk hogy csak átvert minket, akkor ott táplálkozik a szenvedésünkből és a kétségbeesésünkből. Mikor aztán felhizlalta magát, ez a kör kezdődik elölről. Tehát a remény a legnagyobb ellenségünk.