Mikor elkezdtem a blogomat/oldalamat írni, nem gondoltam volna, hogy a személyes postjaim nagyrésze egy témán fog lovagolni. Kicsit unalmas lehet már, azoknak akik olvassák őket, hogy szinte mindig ugyanarról a személyről vagy lelki problémákról írok, de higgyétek el, nekem is. Pedig, most igazából megint ugyanez a helyzet, de azért mégsem. Igaz, azt is észre lehetett venni, hogy kezdetben milyen változatos témákat hoztam fel, milyen tálalásba, manapság pedig a magánéleti postjaim is rövidültek és kevesebb témát is dolgoznak fel, de sajnos nincs is sok dolog amiről írni tudnék. Én meg, nem fogom az egész hetemet leírni, hogy éppenséggel felkeltem, elmentem suliba, hazajöttem, tanultam, gépeztem és DVD-ztem, majd lefeküdtem az ágyba és minden kezdődött elölről. Igen, nagyjából így telnek a napjaim, nem sok változatosság szorul beléjük. Amikor meg úgy van, hogy kicsit másabb lesz a napirend, akkor meg a sors, vagy csak az átverés szól közbe, a lényeg az, hogy szinte mindig valami közbeszól ahhoz, hogy végre boldog (próbáljak) lenni. Viszont, hiába nem vagyok megelégedve a jelenlegi helyzetemmel, most legalább látok valami reményfoszlányt amibe kapaszkodhatnék, hogy kicsit javuljon az életszemléletem. Vagy csak én látok reményfoszlányt, ami a képzeletem elvakult tévképzete, mintha LSD-t szívtam volna, és olyan dolgokat látok, ami nincs is. De miért gondolom így? Megpróbálom összefoglalni.
Az előző bejegyzésben éppen arról tartottam szappanoperába illő előadást, hogy az a személy, aki az előző 3-4 postban minimum megemlítődött, rájött, hogy márpedig ő nem bízik bennem. Igen, ez számomra egy kisebbfajta kataklizma volt, ami miatt az a vékonyka fadarab, ami alatt a folyó tajtékzik, kicsúszott, így beleestem a folyóba, és nincs semmi se amibe kapaszkodhatnék. Vagyis, próbálok, kapálózok, de semmi sem olyan masszív és száraz, hogy megtudnám fogni és felhúzhassam magam, hogy ne az árral ússzak együtt, tehetetlenül. Valahogy minden kétségbeesett próbálkozásom, amit éppenséggel mások irányába tennék, csak neglegálást kap, én pedig tovább fuldoklok a folyóban, és lassan jön a vízesés, majd pedig a hatalmas zuhanás, és a sötétség. Ja nem, még előtte szétloccsanok a sziklán (erős iróniával élve, ja és nehogy valaki az öngyilkosságra gondoljon itt, mert az buta).
Ahogy egyre haladtam a vízesés fele, már látom a tátongó mélységet és ürességet, egyre jobban kattogott az agyam olyan kérdéseken, ami az alapvető egzisztenciámat taglalta. Miért? Miért vagyok én ilyen? Mér marok el magamtól mindenkit? Mert igazából, egész eddigi életemben, csak elmartam magamtól mindenkit, közel engedtem magamhoz őket, ők is engem, majd pedig szépen lassan, el is martam magamtól, mintha valami sündisznó lennék, akinek a tüskéi egy idő után, nagyon-nagyon fájdalmasak. Valami nagy baj biztos hogy velem van, mert ha nem akkor valakinek fontos lennék, valakinek számítanék valamit, valakinek érnék annyit, hogy érezzem tényleg fontos vagyok, ne csak alkalmakkor, vagy unalmasabb perceiben, szakít rám egy kis időt, mint amikor sonkacsontot dobnak a hentesek a kóbor kutyáknak, mert bociszemmel néznek a hentes felé. Ó, pedig ha a kutya tudná, hogy Kínába könnyen a hentes alá kerülhetne ő is. Kajának. De ne térjünk el ennyire. Mert, hiába mondanák, hogy biztos nem így van, meg márpedig te fontos vagy nekem, meg a sok sablonos baromság, ez nem így van. Főleg, amikor ilyen emberek ezt mondogatják nekem égre földre, szépen belém rúgnak, úgy hogy nem is tudnak róla. De megteszik, nyilvánosan, utána meg értetlenül bambulnak a szemembe, hogy "de miért vagy ilyen?". Miért? Mert amikor a beteljesedetlen plátói szerelméről kellett beszélgetnünk, akkor én szépen ott voltam, és próbáltam azt hinni, hogy ha éppen nem is vagyunk túl sokat élőben egy légtérben, akkor is érek valamit. De, ez nem így van, nekem meg rosszul esett.
Egyszóval, érzem azt, ha valakinek kevésbé vagyok fontos. ÉS bizonyára velem van a legnagyobb baj, hogy ennyire nem megy az hogy legyen bárkim is. Ilyen magasságokba, mint a szerelem már nem is gondolkozok, mert az olyan mint a mókusnak aki sohasem érte el a makkot (tudjátok Jégkorszak, remélem ismeritek). Tehát, ebben már nem is gondolkozok, de abban igen, hogy miért? Persze, egyesek szerint nem magamat kellene hibáztatnom, mert nem én vagyok a hibás, hanem így alakult vagy stb. Igaz, hibáztathatnám a párkapcsolatban lévőknek a párjukat, mert miattuk lettek önzők, és igazam is van, többszörösen is, remek bizonyítékokkal is tudnék szolgálni, vagy hibáztathatnám akár a sorsot is, amiért biztos ő szeret keresztbe tenni nekem, mert így nő az egoja, de akár hibáztathatnám Istent is, aki így büntet azért mert ateista vagyok. És ezért megmutatja, hogy ha nem hiszel, ne is légy szeretve. Persze, mennyivel könnyebb lenne másokra rakni a terhet, másokat okolni azért, amiért én vagyok a hibás. Az emberek nagy része ezt teszi persze. Fogják a vallásra, vagy arra hogy szegények, vagy csak szimplán arra hogy apám vert kiskoromba, ezért nézek ki úgy mint egy őrült, vagy még sorolhatnánk az indokokat. Pedig ne. Ha nem magamat hibáztatom, ha nem magamban keresem meg a hibákat, akkor azt az énemet védem, aki senkinek sem ér annyit, hogy fontos legyen neki, vagy azt az énemet védeném, aki elmar maga mellől mindenkit, és csak saját magának okoz fájdalmat. Vagy, ha nem magamba keresném a hibákat, akkor nem találnám meg, hogy változtatni tudjak rajtuk és jobb ember legyek. Na persze, nem az, hogy rossz embernek tartanám magam, de azért sose lehet elégedett az ember.
Sokan például azt hiszik mekkora egom van. Pedig nincs. A külsőmre egyáltalán nincs, pedig többek szerint nem vagyok csúnya, de a mai alfahímektől és metroszexuálisnak öltözött homoszexuálisok között semmi esélyem sincs, egy olyan valakit találni, akivel összejöhetnék. Mert, aki meg értelmes lenne, annak meg 23 éves pasinál alább nem adja. Hát, így jártam. Az eszemre, és minden másra, lásd írás, satöbbi, arra viszont egész nagy egom van, pedig tudom hogy nem vagyok egy Einstein növendék. Tehát, így vagyok most. Egyedül, pesszimistán, és boldogtalanul.
Ám, mikor odaértem a vízesés szélére és megláttam a mélybe ömlő víztömeget, megvilágosodtam. "Segítség", egy elhaló sóhaj futott ki a számon, és eldöntöttem, hogy változni akarok. Meg kell változtatnom, azt az énemet, ami ilyen nyomorúságos, és magányos. Meg kell változnom, nincs mese. Adnom kell mind magamnak, mind pedig másoknak is még egy esélyt, és remélni, hogy ők is megadják nekem ezt az esélyt. Hosszú, és kevésbé egyenes út lesz ez, mint egy hegymászás vizesen, tűző napsütéssel a hátamon. Az út végére valószínűleg gyengébb leszek mint most vagyok, mert lehet rengeteg csalódás fog érni, és rájövök, hogy mégsem volt igazam. És én menthetetlen vagyok, vagy tovább kellene lépnem, és nem a múlt szellemeivel felvennem a kapcsolatot, mert a délibábok olykor nem igaziak. Lehet rájövök, hogy akiknek a kezét kérném, hogy segítsenek, azok elhajtják azt, és elütik, mert nem kívánják a társaságom, és azt, hogy velük legyek, vagy pedig azt, hogy nekem segítsenek. Megannyi csalódás van megírva az elkövetkezendő időkben, amikre számítok is, eléggé, de meg kell próbálnom. Adnom kell magamnak és mindenki másnak még egy esélyt, hogy mire felérek a hegy legtetejére, ahonnan eredetileg indultam, ott legyenek azok, akik segítik felhúzni a kifáradt, gyenge lelkemet, és együtt kísérjenek tovább a várig, amely a saját váram, amelyet a magam kezével építettem, de az idők múlásával megkopott, és régi fényének visszaállításához már nem leszek elég. Segítségükkel talán fényesebb és magasabb váram lesz mint volt. S ennek a várnak a tetejéről, talán már láthatom azt az elterülő síkságot, amelyet a régi várral nem láthattam, csak megannyi történetet hallhattam egy olyan rétről, melyet úgy neveznek: Boldogság.
Egyfelől meg kell járnom újra a saját utamat, ugyanoda kell kilyukadnom, ahonnan lecsúsztam, még akkor is, ha más ösvényen kell átvágnom, amely bozótosabb, csalánosabb és fájdalmasabb, mint az előző út, melyen könnyebben haladhattam. De éppen emiatt mentem el azon dolgok mellett, amelyek megakadályozhatták volna azt, hogy a fa kicsússzon a lábam alól. S így, hátha egy nap eljutok a saját lábamon arra a rétre, amelyről már beszéltem, csak a térképét nem találtam, és a történetmondók nem mesélték hollétét, csak mint egy mesebeli tájat, egy felsőbbrendű létezést említettek, mint a mesékben. Mert talán ezt a térképet magunknak kell megtalálni, mert mindenkibe el van rejtve, jól mélyre, csak ki könnyebben, ki nehezebben jut hozzá...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.