Versailles
.jpg)
Nos, mint láthatjátok a zenekar bemutatóim kissé lassú léptekben haladnak, de talán ezen posztokat kell a legnagyobb odafigyeléssel megírni, na meg egy zenét hamarább meghallgat az ember mint végigvisz egy játékot, vagy vizuálisan izolál egy filmet vagy sorozatot. De, azért szép csendben lassan csordogálnak ezek a bejegyzések is, és az Avenged Sevenfold valamint a Haggard után ismét egy kissé kívül állóbb, de feltörekvő bandát szeretnék bemutatni. Ők pedig a japán metal világ legígéretesebb alakjai, nevén nevezve a Versailles. Noha, a japán művészeti irányzat, a visual kei megosztja a zenehallgatókat, ugyanis sokszor elég bizarr és extrém külsejű, sokszor erőteljes metroszexuális vonásokkal vonulnak a nagyszínpadra. Ez pedig sok, konzervatívabb valamint mizantróp hatásokkal felvértezett hallgatót eléggé taszít, pedig még egy taktust sem hallott az adott bandából, csak a külsőségek alapján ítélik meg az adott zenekart. Direkt nem metal arcokat írtam, ugyanis nem csak a metalosok, hanem a szolidabb zenei irányzatokban evező fülingerlők számára is sokszor taszító tényezők lehetnek a kifestett arcú, Dragon Ball időszakra emlékeztető hajkoronák, vagy színpadi játékok. Ugyan, a visual kei olyannyira nem tekinthető öregnek, ugyanis az 1980-as évek végén kezdett el kialakulni, a globalizáció hatására a Japán szigetvilág zenéje is szép lassan eljutott mind Amerikába, mind pedig az Öreg kontinensre. Nagyobb hangsúlyt viszont a digitális világ elterjedésével ért el, a különböző videómegosztó portálok segítségével ma már tucat számra hallgathatják a rebellis eszméket terjesztő fiatalok ezeket a zenéket, ami miatt sok helyen (mint Magyarországon is) nem csak az úgynevezett amerikanizáció éli virágkorát, hanem a különböző japán motívumok átvétele is, még akkor is, ha sokan azt sem tudják mit szeretnének az extrém lírikus csapatok kifejezni a zenéjükkel. De másolni, mindig jó. Persze, erről bővebben is tudnék értekezni, de ezt majd egy későbbi elmélkedős posztomban megejtem, most inkább a számunkra ismertebb japán metal zenekarokról szeretnék egy kis áttekintést készíteni, mielőtt rátérünk jelen együttesünk kivesézésére.
Nos igen, nem a Versailles az első együttes ami egész nagy népszerűségnek örvend mind nálunk, mind hazájukban, mind pedig a plecsni túloldalán. Az első említésre méltó, ugyancsak extrém vizuális megjelenést képviselő X Japan csapata volt, akik a 90’-es évek közepéig tündököltek, extrém balladisztikus dalaikkal és a HIM-et megszégyenítő szívbemarkoló témáikkal egész nagy sikert arattak, bár mára már elválltak útjaik a zene történelmével. Megemlítendő még, a power metalba nyomuló Galneryus együttese is, akik a mai napig ontják magukból a témákat, igaz zenéjük kissé elvesztette a japánokra jellemző összetettebb kompozíciót, és zenei megoldásokat, úgymond kommerszekké váltak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ettől kevésbé ismertebbek. Underground mezőnyből, talán a Sigh banda lehet ismerős, vagy a kommerszebb irányzatban a The Gazette, akik inkább a könnyedebb hallgatók számára lehet ismerősebb. Noha, a felsorolt zenekarok valamelyikéről bizonyára lesz még post a blogomban, hiszen az X Japan és a Galneryus munkásságával is tisztában van a winchesterem.
De ideje rátérni, a 2007-ben alapított Versailles nevezetű bandára. A zenekart, Kamijo alapította, a másik fő fejessel, Hizakival együtt, és elhatározták, hogy ritka extrémek lesznek. Legalábbis ami a megjelenést illeti. Ugyanis, a Versailles, mint talán a nevük is mutatja, kissé középkori, barokkos-rokkokós, kardos, rózsás, manapság elengedhetetlen vámpíros jelmezeket öntenek magukra, amit a koncerteken is használnak (amint a képek is mutatják). E középkori hatás viszont a zenéjükre is ráragadt, ami több stílus ügyes keverésével definiálható. Alapjába véve power metal alapokon nyugszik, vagy mondhatnánk neoklasszikus power metalnak is, ugyanis a fő gitáros, Hizaki akár Luca Turillitől is tanulhatott volna gitározni. A power metalra ráöntenek egy adag szimfonikus hatást, ami miatt bombasztikussá is válik a zenéjük, illetve egy pici romantikával is meghintik a zenéiket, amik gyönyörű zongorabetétekbe realizálódik. A dalok hangszerezése pedig összetettebb, mint azt egy szokásos Amerikai, vagy Európai zenekar játszana, olyan tipikus japán összetettséggel áthatott zene. Senki ne hőköljön, hogy a Sonata Arctica, vagy talán a Rhapsody ne játszana összetett zenét, de a Versailles témakibontós számai olyan témahalmozások mesteri módon való kutyulását mutatják, amire nem képes minden zenekar. Szövegileg is érzelemdús, de nem giccses, nyálcsöpögős, hanem lírikusan megfogalmazott szövegek ezek (persze, ha találunk egy jó angol fordítást), valamint egy kissé vámpírbeütésű sztori-koncepciót is felfedezhetünk közöttük. Tehát, a külsőség nem minden, bevallom szerintem giccsesek, és elég rosszul megformáltak külsőre, én nem értem ezt az irányzatot, de a zenéjük az szinte rögtön megfogott. De nem csak engem, de erről később.
A zenekar nem várt sokat, hamar leszerződtek a japán Sherow Artist Society-vel, valamint az európai terjesztésért a német székhelyű CLJ Records felelt, és kiadták első EP-jüket, Lyrical Symphaty néven. A szövegek japán nyelven íródtak, és mindössze 33 perces volt az anyag.
Lyrical Sympathy (EP)
Megjelenés dátuma: 2007. Október 31.
Hát, mivel már minden bevezethetőt ellőttem, így rögtön ennek a mini-albumnak az ismertetésébe csapnék, rögvest. Először is, ugyan pozitívan írtam eddig a bandáról, de egy valamibe bele kell szoknunk. Az pedig, a japánul való éneklés, valamint Kamijo rendkívül mély – már-már orrhangú – hangtartománya. Remek énekes, jól énekli el ez énektémáit, de a japán szövegekbe bele kell szokni. De talán ezt a megszokást enyhébbé teszi a dalok zenei felépítése. Mindössze 7 szám szerepel a „korongon”, amin találhatunk egy egyperces Introt is. Mit mondjak, remek hangulati felvezető, de semmi kiemelkedő. Majd rögtön az arcunkba kapjuk az album leghosszabb és legkomplexebb darabját, a csaknem 8 és fél perces The Love From The Dead Orchestra névre keresztelt dalocskát. Ebben a dalban minden benne van, ami a későbbi zenekart is jellemezni fogja. Markáns, gitár centrikus hangzásvilág, Hizaki és Teru remek összhangban siratják szegény jószágot. Találunk még benne finoman, mégis erőteljesen felépített szimfonikus hatásokat, gondolok itt a dobok alatt hallható billentyűleütésre, vagy az időnként odabiccentett néhány zongorahangra. Persze nem maradhat el a banda (valamint a stílus) védjegyévé vált dallamos, megragadó refrén se, amely igazán erőteljesen feldobja a nótát. A dal vége felé viszont találunk egy csaknem 2 perces zongoraszólót, amely végképp kiemeli a dalt az átlag tömegéből. Kissé az X Japan zongora tételeire hajaz, de mit számít, úgyis ritkán hallunk ilyen jól megkomponált pianorészt egy zenében. Ezután tipikusan japán zenére jellemző tételeket hallhatunk, ezek nem is nagyon „érdemesek” a megemlítésre, bár már itt észrevehető hogy a témahalmozások és azok felépítése mennyire kiegyensúlyozott. A Forbidden Gate vége felé pedig még kis zúzós részt is találunk, de a következő kiemelkedő tétel a speed metalnak is funkcionáló The Red Carpet Day. Gitár és billentyű viharral kezdődik dal, majd földbedöngölő dobbal folytatódik, és a háttérben a szinti szőnyeg csak folytatódik. A refrén markáns, de a szám lényege a közepe után érkező szólók, valamint kissé hörgésre hajazó headbang rész. Ajánlom koncertekre, vagy ha valaki egy igazán tajtékzó számot akar hallgatni (persze tiszta énekkel). Az EP végét egy klasszikusabbnak mondható lírai dal zárja, a Sympathia. Zongorás indítás, majd szívbemarkoló gitárdallam, és Kamijo legjobb vokális teljesítményét hallhatjuk az album egyik legjobb dalában. Itt előtérbe kerülnek a szimfonikusabb elemek, zongora, billentyű, vonósok, valamint a dal végére egy igazi érzelmi kitörés, akár csak a nagyoktól. Remekül komponálták meg ezt a számot. Aki szereti a lírikus zenét, annak bizonyára tetszeni fog. És véget is ért a zenei utazás a Versailles első korongján, ami több szárnypróbálgató dalt is tartalmaz, amik kissé érdektelenek, de a hosszabb, „progresszívebb” dalok megmutatják, hogy a csapat igazán tehetséges, és még sokra vihetik. De, még van hova fejlődni.
7.0/10
Noble
Megjelenés dátuma: 2008. Július 9.
A Noble számít a Versailles névre hallgató zenekar első teljes értékű albumának, igaz néhány dal a már előzetesen kiadott anyagokon is szerepeltek, így valamennyire elképzelhető volt az album csapásiránya. Igaz, ugyanúgy folytatták a szimfonikus betétekkel operáló, neoklasszikus gitárszólókkal tarkított vadságokat, néhány megadallamos slágerrel, valamint akár progresszívnek nevezhető zeneörvényeket kreálni, a minden bónusszal együtt majd 70 percnyi korongra. A zenéjük – akármennyire telített is – a power metal mezőny, szerintem egyedi, és könnyen felismerhető. Igaz, az énekes, Kamijo rendkívül egyedi, mély, egyfajta „orrhangja” elég könnyen megragad a fejekbe, nem beszélve a japán nyelv szépségeiről, igaz most bekerült egy angol nyelven írt dal is. A zene, ha mondhatunk ilyet még bombasztikusabb, és terjengősebb, mint elődje, több dal is magasan 6 perc felett karcolja a menetidőt, de egy majd 10 perces szerzeményt is kanyarított Kamijo abból az ötlethalmazból, amivel a lemezt írta. Már a nyitó Prelude is egy 1,5 perces kórussal, zongorával és vonósokkal megtarkított filmzenés tétel, majd a berobbanó Aristocrat’s Symphony tartalmaz mindent, amit ettől az albumtól elvárunk, és majd kapni is fogunk. Markáns hangzás, reszelő dobok, megadallamos vokál, szimfonikus aláfestés, valamint egy kis gitárvirgázás, és szóló, csak hogy bemutassák, japán honban is remek szólók kerülnek ki. Aki szereti a power metalt, vagy a „szimfonikus power metalt”, csak hogy jól kifejezzük a csapatot, annak bizonyára utat kell találnia a hallójárataiba eme darab. Nagyjából az egész albumot jellemzi ez a hangulat, megadallamos refrének, gitárszólók, néhány szimfonikus kiegészítés, egy szép nagy egységet képesztve. Persze, lazább darabok most is akadnak, mint például a 3 perces Second Fear – Another Descendant, amely leginkább az előző album Red Carpet Day-ére hasonlít, szédítő tempó, kicsit morcosabb ének, de a dallamok itt is ülnek. De azért, heavy metal szerű „visításokra” és magasabb hangterjedelemre senki ne számítson, Kamijo szerintem képtelen lenne kiénekelni. A korong legjobb refrénje, kétségkívül a mindenféle harmonizációval és váltással telepakolt After Cloudia. Az album első fele után viszont kissé leül a hangulat, néhol önismétlőbb, és kevésbé izgató tételeket hallgathatunk, néhol kissé metalcore-os beütéssel, vagy lírikusabb hangvétellel de az album e része már nem tartalmaz annyi izgalmat. De, aztán jön az album leghosszabb kompozíciója, a 9 és fél perces a History Of The Other Side, ami egyfajta összegzés. Szimfonikus kezdés, lassabb bevezető átvezetők (a lassabb ének nem áll neki jól). A darab legjobb része természetesen a refrénje. Viszont a korongé, az európai kiadás bónuszdarabja, a 9 perces The Reverant Choir. Sejtelmes, történetet bevezető női narrációval kezdődik, majd egy olyan zenei utazás, ahol az ütemeket már-már progresszív metalként kezelik, de nem esik szét, kiegészítik egymást, és szó sincs itt virgázásról, de olyannyira változatos és tördelt néhol, hogy az valami orgazmikus. A vokálteljesítmény is rendkívül impresszív, igaz az angol kiejtés néhol hagy némi kívánni valót maga után, de a szám összértékéből nem von le semmit. Ilyen réteges, és összerakott zenét ritkán hall az ember. Az Amerikai bónuszon egy kevésbé izgalmas, de nem rossz dalocska, a Prince teszi tiszteletét, ami tovább meséli el a két vámpír család életét. Remek album a Noble, amit minden valamire való metal rajongónak hallania kellene, elvonatkoztatni a japán mivoltuktól és vizuális megjelenésükről. Bátran adom meg a maximálistól kicsit gyengébb pontszámot a lemezre.
9.5/10
Jubilee
Megjelenés dátuma: 2010. Január 20.
Egy multikiadóhoz szerződni minden esetben kockázatos, és áldásokkal teli pont egy csapat életében. Átok, mivel a zene sokkal jobban ki van téve a profitorientáltságnak, valamint a szélesebb réteg elterjesztése céljából, gyakran a zenei összetettség romlására mennek ezek a változtatások. A Noble egy remek korong volt, összetett, sokrétű, szerethető, izgalmas, és ennek a folytatásához hozzáállni rendkívül nehéz feladat, főleg egy új, nagyobb kiadónál, akik azért a pénz visszafolyását is várják. De, egyben áldás is, mivel egy jó kiadó olyan marketingstratégiát képes az adott banda alá rakni, amelyről sokan csak álmodhatnak, és éppen ezért több ember ismeri meg a nevüket, a szélesebb körben terjed el a zenéjük, és juthatnak el turnéjuk folyamán, például Amerika, Latin-Amerika és a világ bármely pontján. Persze, ehhez olyan zene is kell, amely utat talál a hallgatóság felé és befogadják, emiatt több zenekar zenéje egy nagy kiadóhoz kerülés után, kissé kommerszebb lesz, a rajongók nagy bánatára, vagy éppen az újak örömére. Na persze, mivel már vagy 3x fejtettem ki a fenti gondolatkört, ez azért sokszor nem igaz, és mondhatni azis, hogy a zenekarok nagy többségénél a multihoz való kerülés, kifejezetten a magasfokú zenei ismeretség kapuja (lásd, Avenged Sevenfold). De, hogy miért is tértem ki erre nagy bőszen? Hát, a Versailles második albumán is felfedezhető valamiféle „visszalépés” az előző profi albumhoz képest. Igaz, egy Noble II-t felesleges lett volna kiadni, de azért ez mégis kicsit sok. A dalok összetettsége, váltásai, rétegei kevésbé fellelhetőek, sokkal inkább alkalmazkodni szerettek volna az európai és amerikai ízléshez, ezért több dal is egyfajta japán stílussal átitatott amerikai metal dal, vagy csak szimplán nem összeegyeztethető a Versailles alapvető stílusával. Itt, még nem is foghatom rá hogy Jasmine You időközben bekövetkezett halála a felelős, mert a dalok nagy része már kész volt mikor a csapat basszere eltávozott. Azért megijedni nem kell, vannak az albumon még mindig bivalyerős pillanatok, és érdekes számok, valamint visszatérő gitárszólók, de valahogy most olyan… Olyan középszerű, kissé középtempós, és egyszerű, könnyebben befogadható, mint volt. Új zenei megoldásokat is találunk, köztük akusztikus gitárt, ami még jól is illeszkedik, vagy a plecsni ezen az oldalán használatos pötyögős felvezetést, amitől kirázott a hideg, de még instrumentális darabot is. Ami viszont hiányzik a vérbelien gyors és Luca Turillivel harcoló gitárpárbajok, vagy vérbelien emocionális lírikus darab. Azért, néhány dalt kiemelnék, mert igazán jól megkomponált zenei trackekkel is találkozunk, például intro helyett rögtön az arcunkba kapjuk a 10 és fél perces God Palace-t, amely tisztára úgy épül fel, mint egy amerikai metal dal. Itt a Machine Head – Farewell To Arms-ára, vagy a Trivium – Shogun című 10 perc feletti darabjaira gondolok. Lassabb, néhol középtempósabb bevezetés, majd egy kis elszállás és szép folyamatosan eljutunk a csúcspontig, ahol kiteljesedik a dal és aztán kicsit lelassul. Igaz, senki ne gondolja, hogy a fent említett két amerikai metal hírességhez zeneileg bármi köze van, még mindig szimfonikus, power metalos a Versailles, néhol kórussal kiegészítve. Az alapvető kisujjmunkákat, amelyek leginkább a Aristocrat’s Symphony-hez vagy a Red Carpet Dayhez hasonlítanak újra megkapjuk, ezek a promoként kiadott Ascendad Master és a Gekkakou. Viszont, mivel ilyen könnyen kistestvérnek nevezhetjük, valamennyit veszít ez értékéből. A laza poposabb szerzemény is jelen van, valamint a szokott töltelékdalok is, vagy a szürkétől picit jobb teljesítményt nyújtó tételek is, de a korong legjobb pillanatai a végén mutatkoznak meg. Ilyen, a már korábban felvett 8 perces Princess, ebben van minden, ami kell egy Versailles-fannak, valamint a Jasmine tiszteletére írt, hegedűvel kiegészített Serenade ami kevésbé lírikus, mint a Sympathia, de egész pofás, érzelmekkel teli felvétel, igaz Kamijo hangja kicsit ront ezen. Nem rossz album a Jubilee, de szinte mindet láttuk már ezelőtt, ráadásul a mainstream vaskarma igen erősen belevágott a korong húsába, ami miatt kissé kiszámítható, középtempósabb, átlagosabb albummal van dolgunk mint a mesteri Noble esetében.
7.7/10
A csapat szekere az óta szépen halad, és már Magyarországon is tiszteletüket tették, ahol legfőképpen a lányok jelentek meg, reméljük a következő alkalomkor már sokkal több férfi is rájön, hogy milyen jó kis banda ez. A csapat egyébként 2010 októberében ismét kiadott egy 3 számos EP-t, Destiny – The Lovers címen, amit szavakkal nem illetnék, ugyanis az új dalok kritikán alulira sikerültek. Remélem ez csak egy botlás volt, és a csapat kikecmereg majd a Destiny által okozott sokkból. Én szeretem a bandát, és egy ismerősöm által a fiúk körében legnépszerűbb japán banda személyében tündököl a Versailles. Akinek bejön az európai power metalra hajazó, erős gitártémákkal kooperáló, bombasztikus, ügyesen kiegészítő szimfonikus hangzás, melodikus és dallamos énekkel, azoknak ajánlom ezt a postot, hogy ismerkedjenek meg korunk leginkább feltörekvőben lévő japán metal bandájával, a Versaillesal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.