"Previously on season 1": Az Iras Land, egy elsősorban kritikákkal és személyes hullámvölgyekről, felemelkedésekről szóló blog, 2010. július 16-án nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Az oldalon hamar túlsúlyba kerültek a kritikai bejegyzések, ám személyes postok is szép számban találhatóak az oldalon. Az első évad a 2010-es évvel fejeződött be, és 17 epizódból állt. A személyes bejegyzések vége felé főként egy nagy témára hegyeződött ki, ami vélhetőleg a második szezon nagy részében is szerepelni fog. Történeti összefoglalót most nem szeretnék írni, akit érdekel olvasgasson bele, aki pedig olvasta annak felesleges, meg amúgy is kissé giccses lenne.
És igen, mint írtam annak idején egy régebbi bejegyzésemben, az az út, ami a változásomat fogja végigkísérni, hosszú lesz és göröngyös, és sokszor inkább csak még egy rúgást kapok a valóságtól, mintsem előrelépést. Le kell számolni minden múltbeli hazugsággal, álomképpel és csak ezek után kezdődhet el a dolog érdemi része. Noha talán néhány pozitív rezgést már érzékelhettem azalatt a két hónap alatt, amióta elterveztem ezt az egész gyökeres változást. Noha, sokszor olyanoktól nem érzékelek változást, akiktől a legjobban kellene, vagy kezdetben jól induló dolgok merülnek vissza a szürkeség homályába. Egyszóval, jót és rosszat is hordozott eddig az út, de valahogy még mindig meginoghatatlanul hiszek abban, hogy nem hiába való a várakozás és a harc. Bő 3 év termését, minden jóval és rosszal nagyon nehéz átértékelni, és kijavítani esetleg, nem beszélve a jelen folyamatosan zakatoló vonatáról. Ugyanis ha elmélázunk a már 100x megjárt utakon, akkor nem vehetjük észre azokat a bukkanókat, vagy rozsdákat amik beárnyékolják a vonat útját, és az könnyek kisiklik, belezuhanva a mélységes mély szakadékba, ahonnan már nincs visszaút. Ápolni kell tehát az összes igeidőt, ami a mi életünkben van, elgondolkozni a múltbéli hibáinkon, ügyelnünk a jelenre, és gondolnunk a jövőnkre.
Viszont ezek közül, sokszor mind a kettő csalfa reményekbe is kergethet akár, vagy esetleg az elkövetett hibáink azok amik visszatartanak attól, hogy teljes erőbedobással érhessük el, amit a síneken lefektettünk, és elindultunk rajta. Vegyük a múltat. Rengeteget hibáztam a múltamban, rengeteg olyan emberrel találkoztam, akiknél nagy hibát vétettem el, vagy netán egyszer csak elzártam velük a kapcsolatot, és mint ismeretlenként tekintek rájuk, akár a buszon, akár máshol. Megmagyarázhatom magamnak, hogy azért, mert nem lett volna jövője, vagy hogy semmi jóra nem vezethetett volna. Mindenre van magyarázat, de a lelkiismeret és a belsőnk megragadják ezeket a pillanatokat és rángatják a korongot, ami szinte elviselhetetlenné teszi azt, hogy megértsük mások gondolatait és szavát. Befogjuk a fülünket ilyenkor, és ahogy találkozunk velük, elönt az az érzés, hogy talán nem így kellett volna. Pedig én hajlamos vagyok erre, hogy egyszer csak többé nem keresem valaki társaságát hivatkozva magamnak olyan dolgokra amire nem kellene. Ellököm magamtól, esetleg olyan hibát vétek ami később visszajön. A saját hibáink legnagyobb kritizálói pedig mi vagyunk. És nem másoktól keressük a megoldást, hogy hogyan bocsátanak meg nekünk, vagy javíthatnánk ki ezeket a cselekedeteinket hanem csakis saját magunktól. Mi magunk vagyunk azok, akik lezárhatják ezeket az ügyeket, mert mi ismerjünk minden körülményt és érzést, ami a hibánkhoz vezetett. Ezeket a hibáinkat csakis mi magunk bocsáthatjuk meg magunknak, nekünk kell a lezárt aktákhoz tenni, ahol porosodva talán egyszer öregkorunkban elővesszük, és úgy gondolunk rá, hogy hiba volt de mindenki hibázik. Tehát minden hasonló hibát nekem kell megbocsátanom, vagyis a lelkiismeretemnek, és a feloldozás csak ezután következhet, magamtól. Érzem, ahogy néha hallva a múltbéli emberekről vagy ha látom őket, összeszorít, de meg kell bocsátanom magamnak, tovább kell lépnem. Kár volt, hiba volt így elhanyagolni a dolgokat vagy esetlegesen száműzni lezáratlanul a mélyre, mert úgyis előjön.
Ám olykor, nem csak a múlt képes elhalványítani a jövőképünket, hanem a jelen. Néhány, a jelenben zajló pillanat és cselekmény szinte elvakítja az embert, és képes olyan dolgokat képzelni, amit csak az álomvilágban. Amikor benne élünk, és benne vagyunk ezekben a momentumokban, minden olyan valós, olyan élettel teli, hogy szinte már elhisszük. Aztán mire megszakad és véget ér, jön a felismerés, hogy ez csak egy hamis kép, aminek az esélye hogy bekövetkezzen, szinte egyenlő a nullával. És másnap reggel jön ránk a felismerés, hogy álmodozni jó, de nem a jelen és a valóság oltárán. Arra ott az agyunk, aki jobb képzelőerővel bír, mint amit az élet és a jelen nyújtani tud. Elvakíthat minket, de letérhetünk az útról, és meggondolatlanul vághatunk bele olyan dolgokba, ami már eleve veszett ügy. És a végállomás ugyancsak a kisiklott vonat lesz, ami belezuhan a sötétségbe, és mi kétségbeesetten várjuk azt a pillanatot, amikor már tudjuk: nincs visszaút.
És, hogy már a harmadik idősík se maradjon ki, a jövő nem közvetlenül, hanem közvetetten állít fel akadályokat a számunkra. Ő nem avatkozik bele a belsőnkbe, ő a környezetünkön keresztül szól bele abba, hogy egy percig se lappadjon a figyelmünk, és hogy a változás a jövőt érinti, tehát folyamatosan bizonyítanunk kell, hogy nem olyanok akarunk lenni akik voltunk. Vannak akik kevés bizalmat táplálnak irántunk, és belénk rúgnak, mi pedig ezt zokon vesszük, azt nyilatkozva, hogy nem, mi nem ilyenek vagyunk. De ha a külvilág ezt látta, akkor mi hiába mondjuk magunknak, hogy NEM NEM, az még nem azt jelenti, hogy ők is tudják. Döngethetjük a mellünket, hogy téves vagy, rossz hipotéziseket állítasz fel rólam, ha nincs rá ellenpélda, hogy mi még sem azok vagyunk, mint a te sztereotípiád. Be kell nekik bizonyítanunk, meg kell mutatnunk, amit valóban el szeretnénk érni. A változást, és ezt a jövővel csak úgy lehet elhitetni, hogy ha a környezetünknek is megmutatjuk mire vagyunk képesek. Mert ha ők elhiszik, akkor mi is jobban elhisszük, hogy sikerrel jártunk.
A legfontosabb tehát, hogy megbocsássunk magunknak, azokért a hibákért amik felemésztenének bennünket, valamint másoknak is meg kell bocsátaniuk azokért a hibáinkért, amikből szeretnénk kilépni, vagy magunk mögött hagyni. Mert ha a megbocsátás beteljesedvén, megváltás eljővén.
Ezzel a bejegyzéssel viszont elkezdődött a 2. évad, ami várhatólag az idei tanév befejezéséig fog tartani. Nem mondok számokat hogy hány epizódos lesz, vagy hogy miről fog szólni, ugyanis ezeket majd az élet és az idő álmodja meg a számomra. És én ezeket az alakulásokat fogom majd monitorra vetni, majd pedig ti elolvasni. Viszont egy-két változás azért történni fog a blogon, ugyanis szeretném színesebbé varázsolni, és kiterjeszteni a határokat, így a kritikákon és személyesebb hangvételű bejegyzéseken kívül több elmélkedést, vagy éppen más témákról is szeretnék majd írni. Például akár néhány filmet is górcső alá veszek, vagy több novellán gondolkozok, esetleg kifejtem a véleményem, napjaink egyik legnépszerűbb valóság showjáról, a Való Világról, esetleg egy író barátom novelláit szeretném kicsit népszerűsíteni. Illetve előtérbe kerül a személyes bejegyzéseim két főszereplője, Stone és My Child, valami olyan formában, mint ahogy az évadzáró postban is olvashattátok. Egyszóval, tágítani szeretném a beskatulyázott határokat, és több olvasóval is szeretném megismertetni azt a kis világot, amit én Iras Land néven kereszteltem el, egy bő fél éve. Viszont, van ami sorozatos kifejezéssel élve, kaszát kapott. Mint észrevehettétek - már ha néztétek - hogy az eddig megjelent két játékokkal foglalkozó postomat kitöröltem, aminek megvannak a maga okai. 2011 van, és kicsit elmaradtam időben, így a tavalyi játékmegjelenéseket már nem szeretném közölni, lévén a jelenben élünk. Viszont, az egyik legfontosabb kritikai alanyaimat nem szeretném száműzni, de hogy lépést tartsak a korral, így már csak a 2011-es játékokat fogom havi lebontásban közölni az oldalon. 2010-es évről egy nagy összegzőt találhattok majd az oldalon, valamikor, mire végeztem az elmaradásommal. Utána viszont, 2011 januári felhozatal lesz elérhető az oldalon, játékfejlesztői szavakkal kifejezve: "When it's done" (Mikor elkészül). Remélem azok, akik eddig figyelemmel követtek, ezután is fognak és új emberekkel is meglátogatnak majd.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.