Haggard

2010.11.25. 18:11

 Haggard

Miután az Avenged Sevenfolddal meggyűlt a bajom, már ami a szöveg pozicionálását, és dekorálását tekintette, így most egy kevesebb információval ellátott bejegyzés következik, méghozzá a lassan 20 éve, 1991-ben alakult szimfonikus metal csapat, a Haggard a következő együttes, akiket be szeretnénk mutatni. A csapatot talán a szimfonikus zenét kedvelő metallerek ismerhetik főként, pedig a németországi székhelyű csapat már csaknem 20 éve a szakmába van. Igaz, az első 3 demo felvételük elég gyorsan a múlt homályába került, míg az első albumuk 1997-ben került napvilágra. Egyébként elöljáróban, a zene fő mozgatórugója itt gitár helyett a hegedű, illetve az erős, vonóscentrikus megközelítés, valamint a különböző nyelvek használta. Ugyan, a zenekar vezető Asis Naseri német származású (azért egy afgán apa is akad), de főként angol nyelven szólalnak meg a szövegek, kiegészítve a némettel, illetve a kórus során latin nyelv is előkerül azért a repertoárból. A zenekar már az első albumnál is elég impozáns számot mutatott fel, ugyanis 16 tagot (!) számlált. A 16 tag között találhatunk furulyást, klarinétost, oboást, zongoristát és még kitudja milyen hangszerek megszólaltatására alkalmas embereket, mégha a zenében ez nem is tükröződik vissza. Ugyan, itt gitárszólók helyett inkább hegedűszólókkal tarkítják a zenéjüket, amit alapvetően death metalos hörgéssel, angyali szopránnal kísérnek, míg néhol tiszta férfiének és kórus is szerepet kap. Noha, kissé sötétebb tónusú a zenei megközelítés, mint a kor kezdő szimfonikus metal csapatainál, mint például a Nightwish vagy a Therion, és kevésbé hatásvadász és filmzenés, mint a Rhapsody, de akik szeretik a szimfonikus metalt azoknak ajánlom főként ezt a postot. 

And Thou Shalt Trust… The Seer

Megjelenés dátuma: 1997. október 15.

Kiadó: Last Episode

Stílus: szimfonikus metal

Időtartam: 41:25

Szám: 8

Nos, 95-97 táján kezdődött a manapság oly népszerű szimfonikus metal első hulláma, amikor is olyan alapcsapatok, mint a Rhapsody (Of Fire), Therion, vagy Nightwish kezdték el a pályájukat, de ebbe a csoportba tartozott az Asis által vezetett erős death metalhatásokkal tarkított, hegedűs, metal zenekar első korongjának napvilágra jötte. A zene alapjában véve mint fentebb is írtam mélyről jövő hörgések, angyali tiszta ének, és kórus-tiszta férfi ének váltakozásait rejti magába, latin, angol és német nyelven. A lemezen 8 tétel van, amiből 3 instrumentális darab. Így mindössze 5 dalt tekinthetünk rendes szerzeménynek, átlagosan 7 perc hosszúságban. A kiadvány egy konceptalbumot mesél el, méghozzá Michael De Notre Dame (Nostradamus) gyerekkorának történetét, az idő pedig az inkvizíció és az egyház eretnek mozgalma közé tehető. A korong borítója is egy festményt ábrázol, méghozzá Dürer – Melancholia I című képét. A korong a 6 perces középkori hangulatú, hegedűkkel gazdagon tarkított The Day As A Heaven Wept című tétellel nyit. Szinte minden hangszer szerepet kap benne ami az egész korongon. Az ének egy szopránnal indul, majd egy tiszta férfi duettet kapunk, de a szám végére azért az arcunkba kapunk egy tördelt gitárokkal, és felgyorsuló dobokkal tarkított deathes részt. A következő tétel az Origin Of A Crystal Souls ezt az alapkoncepciót hozza ugyancsak, de a kórus is szerepet kap, és a gyorsabb tempó, zongorával valamint orgonával kísérve. A hörgés néhol átcsap károgásba, míg a kórus még tisztábbra emeli a dal égiszét. Az instrumentális részek viszont már a második tételben úgy hat mintha magukat ismételnék, de ez igaz az egész korongra is. A csellisták, hegedűvirtuózok nem tudnak annyi különböző témát hozni a mindössze 40 perces korongra, hogy az végig újszerűnek és frissnek hasson. De ez igaz az énekre is, ugyanis Karin Bodenmüller szoprán énekes és Assisi is csak egyfajta énekszerkezetet ismétel, folyton-folyvást ami az album végére kissé unalmas. Noha az album leghosszabb tétele a majdnem 10 perces, epikus In A Pale Moon’s Shadowban van minden, amit a hallgató kíván. Latin kóruskezdés, majd ördög-isten énekjáték, remek dalszöveg, illetve a dal végén egy lassabb, kristálytiszta német szövegelős-éneklős betét a drámai hatás kedvéért. Ezt a részt úgy jellemezném, mint a Rhapsody barokkosabb, lírikusabb szerzeményeit, megtoldva egy kis hörgéssel. Az album csúcspontjának számít a darab, amit mindenkinek hallania kell. Remek hangulatot áraszt ez a dal. A következő több mint 8 perces De La Morte Noire viszont már csak az előző témákat meséli el, kissé átalakítva, későbbre helyezve egy-egy dalfoszlányt. Az album másik remek tétele, a lassabb, kórussal és nagyobb tért hagyva Bodenmüller kisasszonynak, a Lost (Robin’s Song). Ez egy direktebb, kevésbé szimfonikus és deathes tétel, az ortodoxabb hallgatóknak is a fülébe mászhat a tétel. A lemezt egy kórus, és pergő dobkísérettel, megint csak középkori stílusban megírt dal zárja Outro – Midnight Gathering címen. A korong szerintem nagyon rövid, és elég repetitív is. Kevés ötlet, illetve azok halmozása jellemző a felvételekre, ami viszont nagy kár, mert alapjába véve a koncepció jó, a hangulat egész sötét, míg a dalszövegek remekül megírt, poéta darabok. Egy-egy dal kiemelkedik még a színtérből is, de albumként hallgatva ez már kevés.

6.5/10

Awaking The Centuries

Megjelenés dátuma: 2000. február7.

Kiadó: Drakkar Entertainment

Stílus: szimfonikus metal

Időtartam: 37:39

Szám: 12

A zenei önkifejezés egy érdekes fogalom. Ugyanis, az előadók nagy többsége a saját útját, zenei ízlését járja, s azt nevezi művészetnek. Ezzel a ténnyel a rajongók is szimpatizálnak legyen szó rock, grind vagy akár rap énekesről, művészről. Sokszor a tehetségeket felkarolják és hagyják, hogy az önálló gondolatmeneteiket folytassák, vagy vannak olyan kiadók, akik áttranszformálják a zenekar imázsát illetve stílusirányát. Nos, ez nem történt meg a Haggardal félreértés ne essék, sőt az új kiadó valamennyire még javulást is mutatott, ugyanis a hangzásviláguk sokkal tisztább lett, igaz ebben az időben ténykedett a Drakkarnál a Nightiwsh és az Eternal Tears Of Sorrow is így a háttér adott volt a tehetséges zenekarok felfuttatáshoz. A zenekar is gyarapodott, a bookleten szereplő vendég, illetve zenekartagok felsorolása nehezebb feladat lenne, mint egy sakkverseny részvevőit összeszámolni. Egy külön dalhoz akár 4-5 embert is használtak, vagy külön kórus jelenti a Rachaminov tételeket, míg értékelhető dal mindössze 4-5 található a 12 trackre vágott korongon. Szép kilátások. A zenekar egyébként maradt a régi stílusilag, mintha Vivaldi találkozott volna az Empereror, vagy a black korszak legnagyobb alakjaival (fentebb leírtam miféle zenét játszanak). Szövegileg hozza a várt színvonalat, igaz ők talán hamarább kezdték a drámai összhatást kiváltó szövegelést, és életszerű zajokat ugyanis több dalban beszélnek is. De térjünk rá a dalcsokorra, hogy mire volt elég a Nostradamus életét bemutató szöveg manifesztálását szolgáló hanganyag. Ha szőrösszívű akarnék lenni, akkor egészen a 6. tételig kell várnunk egy igazi dalra, de megkímélem a zenekart. A Heavenly Dominion volt az első felvétel amit hallottam a zenekartól és rögtön megfogott a klasszikus kórussal operáló, rövidke tétel, amibe azért egy feszes death metalig mélyített hörgős-dobos rész is meghúzódik. A Final Victory összetettebb zenei megoldásai miatt marad meg (na meg azért mert ebbe énekelnek is). Az album közepén ismét egy 10 perces darabon akad meg a szemünk, a címadó Awaking The Centuries egy igazi „sláger”. A slágert itt a refrénen értem, a korong egyik legjobb vokálrészét hallhatjuk ebben a dalban, egy rövidke zongoraszólóval megfejelve. Noha a közepén van egy kis beszélős, akusztikusabb rész, amit kihagynék. Ezután hallunk egy ónémet nyelven írt szösszenetet, csak nézünk mi ez, mire jön is az album lassabb tétele, az In Fullmoon Procession. Akusztikus felvezetés, tiszta férfi-női ének, kicsit balladaszerű darab, a közepén egy megszokott hörgéssel. A korong leginkább tiszta deathre hajazó, vagy inkább gothos tétele (egyben legdirektebb), a klasszikus hangszerekkel gazdagon átitatott Prophecy Fullfield. Feszes tempó, beszéd, hegedű, trombita, a hordozó leghangzatosabb tétele. Zárásként kapunk még egy Rachaminov – Rejoice O Virgin feldolgozást is, majd eltelik a röpke idő amit az album hallgatására töltöttünk. Valami plusz még mindig hiányzik, talán a több énekes tétel, vagy a merészebb témakibontás, esetleg a több slágeres tétel. Mert bár, Asieri hangja nem egy kiemelkedő, mégis jól használja, hajlítgatja. Egy fokkal jobb, de van hova fejlődni.

7.0/10

Eppur Si Muove 

Megjelenés dátuma: 2004. április 26.

Kiadó: Drakkar Entertainment

Stílus: szimfonikus metal

Időtartam: 50:16

Szám: 10

Csaknem 4 esztendő telt el a német hegedűmetal zenekar, a Haggard előző, Nostradamusra specializálódott kiadása óta, s most itt az új mű. A koncepció ugyanaz, a vendégszereplő kevesebb, s most ugrottunk az időben is, ugyanis Galilelo Galiei életével foglalkozik a korong. Zeneileg is kicsivel másabb, érettebb az anyag, változatosabbak a témák, és még egy rövidke gitárszóló (!) is szerepet kap a majd egyórás hanghordozón (vagy MP3-on ha úgy tetszik). Mivel Galileli olasz volt, így olasz érdekeltségű szövegfoszlányokat is észrevehetünk a bookleten, illetve azt is hogy néhol keményebb zenét kapunk mint eddig. Sokkal deathesebb, keményebb, karcosabb a lemez mint az előző kiadványok. Már a nyitó majd 7 perces All’inzio c La Morte is mutatja a változást. Remekbeszabott kórustétellel nyit, majd egy kis beszédes-károgós felvezető, szinte ott érezzük magunkat a barokk kori színházba és leülünk, ahogy a szöveg is kéri (Nimmt plazt auf der Bestem Regen – már ha jól írtam le). Azután beindul az élet, egy remek hegedűriff, majd Nasiri durva mélyről jövő orgánuma juttatja eszünkbe, hogy nem egy rockoperát, vagy esetleg musicalt hallgatunk, hanem egy metal lemezt. A korong legjobb tétele. A hegedűk is most sokkal markánsabban szólalnak meg, van bennük változatosság, sőt még egy kis folkos fenn hang is megüti a hallójáratunkat, akárcsak a Cruachan egyik lassabb tételében. A korongon most kevesebb az instrumentális tétel, mindössze 3 hegedűvirgázást kapunk egyet az elején, a közepén és a végén. Mint már említettem a zene is durvább, erre legjobb példa a 8 perces Of Might Divine amiben megkapjuk a blastbeatet hegedű aláfestéssel (!). Tiszta durvulat, főleg mikor elkezdenek énekelni benne. A dal vége felé zongora is feltűnik egyfajta díszítő elemként, de ne számítsunk Bach zongora tételeire. Valamint a dal közepén egy kis vonós felelgetés, mint amikor a párok kóstolgatják egymást a randijuk előtt. Perfekt. Ami feltűnik, hogy az éneké a főszerep a kórus és egyéb szimfonikus cicoma kissé háttérbe szorul, illetve a hangulat is egy fokkal világosabb. Egy feldolgozást is kapunk a korong mértani közepén, egy híres svéd népdal „haggardosított átiratát”, olasz nyelven. A Herr Mannelig üstdobbal indul, majd angyali szoprán kísér el minket a zord trollok világába (ne nézzetek, trollról szól a szöveg, ami átvitt értelemben a pogány manifesztációja) és meséli el vágyait a keresztény lovagnak és ígéretekkel halmozza el. Alatta furulya, és a pergődob lassan csordogál és úgy érezzük magunkat mintha az operában lennénk. Majd beindul a rockzene is, de mégis a hang ott tart magával, és mintha a nyári operafesztiválon ejtőznénk egy sor öltönyös öregúrral. Majd jön a lovag verzéje is, egy ugyancsak operás, ám tiszta tenor válaszol a troll hölgy vágyaira, majd az elhaló vágyak suttogásaként szolgáló üstdobbal ér véget a dal. Az eufórikus érzés után rögtön az arcunkba kapjuk a korong „legdurvább” tételét, a The Observert. Ironikus módon a korong legslágeresebb tétele is egyben, a hegedű olyan szerepet játszik, mint a basszusgitár, míg Nasieri a lehető legdallamosabb hars hangját hozza, úgy érzékeljük mintha egy túlvilágról szóló smirgli piszkálná a fülünket. Az aláfestő rész is jó, a zene a vokált szolgálja. Majd elérkezik a zárónak tekinthető címadó tétel, az Eppur Si Muove. Ebben van minden ami kimaradt az album nagyrészéről. A kórusmunka, Bodenmüllert leváltó Susanna Ehlers kisasszony operás szólója, amibe persze beleordít a szörnyeteg elfojtva az angyal énekét, úgy hogy még a földbe is döngöli a háttérbe kalapácsként szolgáló dobpöröllyel. Persze elhaló sikolyokat még észlelünk, majd nemsoká jön az első dalhoz hasonló németes és olaszos beszélgetős, barokkos, lassabb, akár a Blind Guardian lírikusabb tételeihez tartozó ének. Majd a végén még jön a refrén megismétlése, és jön a lezárást szolgáló epilógus. Elégedett érzelmekkel töltött el ez az album, mert ilyennek kell lennie egy szimfonikus death metal lemeznek. Nem szeretem ezt a jelzőt használni, mert ritka az ilyen zenekar, de mégis így lehetne jellemezni legjobban. Nem tökéletes, de kötelező a hozzám hasonló klasszikus zene (és persze mélyről jövő hörgés) pártiaknak.

9.0/10

Tales Of Ithiria

Megjelenés dátuma: 2008. Augusztus 29.

Kiadó: Drakkar Entertainment

Stílus: szimfonikus metal

Időtartam: 42:45

Szám: 12

A Rhapsody annak idején, a 2004-es Symphony Of The Enchanted Lands Part II című szerzeményével tökélyre fejlesztette a hollywood-metal jelzőt, sőt bemutatta hogy a fantasy önkonceptalbumok is sikeresek tudnak lenni. Nyílván a Haggard főnöke is úgy gondolta elég olvasott ahhoz, hogy egy konceptalbummal jöjjön elő. Így született meg hát Ithiria meséje, és készült el a rémgiccses borító. Nos igen, első ránézésre csak néztem a borítót és egy halk „ez meg mi a fene” (csúnyább szóval, csak cenzúra) jött ki a szám réséből. De, attól a zene még lehet jó, gondoltam, s jött az első track. Egy két perces narráció bevezet minket az alaptörténetbe, ami a sablonos katonás-harcolós-háborús vonalat kíván meglovagolni (ismét). A track egyébként második hallgatásra egész jó, de azért a Rhapsody féle epikával még csak a versenyt sem veszi fel. majd pedig jön az album leghosszabb tétele, a címadó Tales Of Ithiria. A dal egy tiszta énekkel kezdődik, méghozzá egy enyhén törzsi hangszínnel ellátott latin betéttel. Utána egy kis instrumentális rész jön, ami bemutatni kívánja, hogy a csapat még nem erőszakolta meg magát, a hegedűorientált, furulyás szimfonikus hangok még a régiek. Noha, egy kicsivel nyugodtabb, kevésbé dobőrölös, inkább filmzenés jelleggel hat. A dal elején is csak kevéske hörgést hallunk, inkább beszédesebb hangvétel. Nem rossz darab, de inkább csendesebb, átlagosabb az eddigi dalokhoz képest. A kevésbé hars hangokhoz szokott füleknek jobban bejöhet ez a stílus, igaz szokni kell. Ismét akadnak beszédes, instrumentálisabb átvezetők, az album fele ezekről szól, de aztán jön egy teljesen átlagos, beszéddel tarkított tétel. A La Terra Santa különleges egységbe helyezi az új féle keverést, kísérletezősebb fennhangot, a régi kor hörgésével valamint kórustémájával. Inkább a középkort juttatta az eszembe, főként a hegedű helyett most trombita szerű bőgőtémával operáló In Des Konig Halgen. A korong legjobb tétele viszont a markánsabb, ámbár egy fokkal árnyaltabb The Sleeping Child. Az elején a megszokott dalszerkezet, majd egy kis tiszta, kántálósabb ének, a pergődobbal kiegészítve. Nem rossz darab. De a következő Mecano feldolgozás, a Hijo De La Luna viszont már az. Az ének és a hangszerelés az előző korong Herr Manneligjéhez szeretett volna hasonlítani, de nagyon nem jött össze neki. A kezdő taktusai engem a Sopor Aeternus középkori témáit juttatta az eszembe, méghozzá a Sternblumennachtot. Nem mondhatni hogy ordítóan rossz darab, de nem illik ide. Az albumzáró Hidden Sign-ba még a Dies Irae alaphangjait is becsempészték, ami szinte ordít hogy vegyetek ki, engedjetek ki!. A túlzott dobpergés egészen furán hang, és egyben kissé hatásvadásznak, kaotikusnak is lehet aposztrofálni. Ami feltűnő még a kísérletezés mellett, hogy kevesebb a női ének, a kórustéma, de még a hörgés is hátrább szorult a megint csak nyúlfarknyi korongon. Visszalépés az Eppur Si Muove-hoz képest.

6/10

 Nos, remélem ez a kis bemutató némelyikőtöknek újdonságot hozott a zenei ismereteibe, és egy-két dal el is nyerte a tetszéseteket. Persze, leginkább a szimfonikus metal és a death, black metalkedvelők körében fog aratni a zenekar, akik ugyan nem egy kimondott sikerbanda, de egy-egy számuk miatt megjegyzi az ember a banda nevét. Kíváncsian várom az új albumot, ami ha hihetünk az eddigi ciklusoknak 2012-ben fog következni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.