Talán kicsit hamar jelentkezek új személyes posttal, de valahogy úgy éreztem az előző bejegyzésemből mintha kimaradtak volna részletek, vagy kevesebbet írtam volna mint ami a fejemben motoszkált volna. Így úgy gondoltam az évad folyamán először használom a Part II kifejezést, az első részt az alábbi linken találhatjátok. Talán egybe is gyúrhattam volna a két bejegyzést, de nem szeretem használni a Rewritten kifejezést, valamint időm véges hiánya miatt nem is tudtam úgy fókuszálni az első felvonás írásakor. Nos, az idő gyorsul és ezt mi mai emberek vesszük leginkább észre. Úgy érezzük kevesebb időnk van mindenre, annyi minden teendőnk lenne a kötelező munka vagy tanulás mellett. Úgy érezzük, hogy az életünk egy nagy robotolásból el, amiben nincsenek hosszabb átvezetők, mindössze rövidke szünetek, hogy feltöltődjünk aztán kezdjük elölről a ciklust. Mert bár, hiába mondják hogy a nyári szünetben mi izgalmasabb van, mert "csak ültök egész nap a gép előtt". De ez nem így van. Mert akkor a saját dolgainknak, szórakozásainknak adjuk át a terepet, a saját gondolataink és saját időnket osztjuk be, senki nem kényszerít rá minket arra, hogy nap mint nap ugyanabba vegyünk részt. Például számomra reggel 5 órakor kelés, majd 6 órakor elindulni az iskolába, ahonnan 16:00-ra hazaérek. Utána még tanulás, és egyéb életfeltételhez szükséges dolog és ott is vagyunk, hogy a saját szórakozásunkra, pihenésre, beszélgetésre mindössze 1-2 óránk van. És ez kezdődik másnap elölről, megszakítva egy-két nap szünettel ami szinte azonnal eltelik. Persze, ilyenkor a nagyon okos felnőttek felvilágosítanak minket, hogy örüljünk hogy nem kell dolgozni. Valamilyen téren, a munka nyári szünet nélküli iskola. Ugyanaz, egy monoton napirendbe vagyunk beágyazva, és még 2 hónap szünetet sem kapunk hogy kipihenjük az egész év fáradalmait. Talán nehezebb és biztos vagyok benne, hogy komolyabb, de újdonságot maximum a megismerése hozhat majd az életünkbe. Nincsenek már manapság olyanok hogy színes világ, csak egy szürke monotonitásra épülő napirend, amit nap mint nap követünk. Akárcsak az állatok. A túlélésért küzdünk, mindennap. Persze nem az élelmiszerekért, vagy hogy ne egyenek meg minket, de ha át akarnánk konvertálni akkor valahogy idejutnánk el.
Persze, nem mondom hogy rossz és hogy a munka vagy tanulás ellen beszélnék, mert valamilyen téren egyfajta biztos pontot nyújtanak az életünkbe és ha szerencsénk van akkor élvezzük is őket, én most kifejezetten a szabadidő hiánya és a monotonitás miatt hoztam fel ezt a párhuzamot. Mert például aki az újságírói szakmában helyezkedik el, az bizonyára élvezi is a munkáját, ha alapból az szeretett volna lenni. Vagy ha netán kritikusi pályámat elérném, akkor örülnék annak amit csinálok és élvezetből csinálom. Valamint a hobbim és a szabad időm nagy részét különböző szórakoztatóipari cikkek megtekintésével (vagy nyüstölésével, olvasásával) töltöm, tehát örülnék neki. De senki ne mondja, hogy ezek a munkával vagy tanulással töltött napok, nem ugyanarra a sémára épülnek és ugyanúgy telnek el. Maximum másak az órák vagy más megbízást kapunk, de a lényeg ugyanaz. El kell telnie.
Viszont a régi szürke napoknak talán vége, ugyanis március első napján egy csapásra kisütött a nap, és gyönyörű fényével elárasztotta a föld felszínét és a szíveket is megtöltötte melegséggel és boldogsággal. Noha, én nem adom ilyen könnyen magam sajnos, az én szívem ennyitől még nem lesz optimistább, de március első napján lezártam a már lassan 2 hónapja regélt változásom első szakaszát. Összegeztem az előző hónap eseményeit és ha cég lennék, akkor profittal zárnám az első negyedévet. Voltak akik kifejezetten pozitívan nyitottak felém, és a következő etapban a legtöbb időt és erőt ezeknek a kapcsolatoknak az ápolására fogom fordítani, hogy előrébb haladjon a mérleg nyelve a változás és a boldogság felé. Talán hamarább kellett volna megtennem ezt a lépést, ugyanis rég kihűlt kapcsolatokat is sikerült újraindítanom, és látni hogy nem ütközök falakban, sőt újabb emberekkel is kezd kialakulni egyfajta pozitív kapcsolat, amire eddig nem is gondoltam volna. Noha talán, ha mondhatni negatívabb ember lettem ezalatt az idő alatt, de határozottabb és kiegyensúlyozottabb lettem. Valahogy kezdek tisztában lenni magammal és szép lassan ha így halad, az egom is visszatér oda, hogy merjek nyitni akár teljesen ismeretlen emberek felé nyitni, nem azon gondolkozva, hogy na vajon mikor ér véget, vagy bizonyára én nem lennék elég a kiszemelt áldozatomnak. Hiába mondják hogy egoista vagyok, egyedül talán néha az eszem és valódi tudásom mértékével túlzok. Nem tartom magam se géniusznak, se zseninek, de azért okosnak hiszem magam. És ennek bizonyítására vannak eszközeim is, de most nem írnám le őket. Sokszor viszont csakis a közösség idegesítésére, vagy iróniából tűnök önteltnek, de hát a társadalom manapság nem figyel a felszín alatti viselkedésre, sokan a maszkot tekintik a való embernek, mint mikor egy színészt azonosítunk a szerepével. Mint már kifejtettem, az élet egy szerepjáték.
De a külsőmmel sose voltam elégedett és a természetemmel sem, ami miatt sok mostanra újra "fellángult" kapcsolatom bánta, sőt akár a szerelmi életem hibái is a saját önbizalomhiányomból eredt leginkább. Nem vagyok a mai átlag szépfiúja, kivasalt hajjal és a szokásos alfahím megjelenéssel, de ez nem minden. Sőt igazából, a külső csak egy támpont, de aki ez alapján ítél el valakit már előre, az amúgy se lenne érdemes arra hogy megismerjen. Noha elég komolynak és komplexnek tartom magam, ami talán a kevésbé ilyen gondolkodásúaknak sok lehet és megfekszi a gyomrukat, de elsősorban olyan kapcsolatot szeretnék akinek a gondolkodásmódja is hasonló szinten áll mint az enyém.
Viszont egy még ennél nagyobb változás is történt, de ez se nem tudatos, se nem előre meglátható volt. Régen rengeteget szerepeltem az ároktői színjátszó szakkörben, és nyáron is a Krétakör jóvoltából, de a legszembetűnőbb a mostani volt. A mostani szerepem ugyanis Petőfi testvéréről szól, és a régen bevált szereplési palettámat nem tudtam visszaadni. A hangom keményebb lett, érettebb és határozottabb így már nem tudom eljátszani a régi, kicsit visszahúzódó de öntudatos énemet. És ez nem baj. Mert összességében örülök, hogy a második etapban van miért és kikért ápolni a kapcsolataimat, hogy a végén még nagyobb eredménye legyen ennek. Noha talán esetleg egy-két régebben fontosabbnak tartom kapcsolatom kicsit megkopik, de a párkapcsolati önzőség is egyfajta visszatartó erő nálam, így elhatároztam, semmi nem fog abban megakadályozni se a múltból se a jelenből, hogy elérjem azt amit akartam, és amiért harcolok. Ha kell, morzsolódnak le emberek, a változás része. Például akiről a korábbi postjaim szólt, az unikornis szó szerint kitörlődött. Nem mondom hogy nem hagyott nyomot a szívemen, de a hatása elmúlt és az is hogy a kapcsolatunk úgy végződött ahogy. Jó volt, sokat tanultam belőle, de tovább léptem. Ha netán úgy adódik nyitott vagyok arra, hogy újragondoljuk, de ha nem akkor nem. Nem fogok miatt többet siránkozni.
És ezzel egyetemben, szeretném a blogomat is rendbe tenni. Mostanában havi 4-5 bejegyzés született, ami kevés. Igaz már ígértem, hogy kiszélesítem az olvasósereget és érdekesebb témákkal is szolgálok majd, és ez még mindig áll, csak le kell győznöm a lustaság királyát. De szeretném a ti segítségeteket is kérni ebbe. A menü alatt egy kapcsolat címke alatt kérem ha bármi ötleted, észrevételed vagy akár építőjellegű kritikával szolgálnál, akkor a vas.jan@freemail.hu e-mail címre írj nyugodtan. Szeretnék visszajelzéseket kapni az olvasóktól vagy témaötleteket, hogy mit szeretnének olvasni az oldalon az én tolmácsolásomban, vagy mi a véleményem egy adott témáról, ami érdekelne benneteket. Várom a leveleket és köszönöm az eddigi látogatóimnak a biztatást.
Vannak pillanatok amikor nem lehet frappáns felvezetőt írni egy-egy témához. Érzed, hogy felépítetted magadba a gondolatmenetedet, de nincsenek arra szavak, hogy hogyan kezd el. Mert csak ömlenének belőled a már gerincbe vágó gondolatok és mindegyik már a témát boncolgatják, mint az éhes oroszlánhorda amint lecsapott az áldozatára. Akár csak a balladák, in medias res szintűen vágnánk bele a dolgok közepébe, pedig nyilván mindennek van múltja, jelene és talán jövője. Ahogy elhelyezzük a problémáinkat és örömteli pillanatainkat, az életünket vagy akármit, mindnek van egy kezdete és vége. Egy forrásból fakad mindegyik akárcsak a csendesen aláhulló patak első cseppjei, és nagy duzzadó örvényként lép ki az óceánba ahol aztán szépen elsimul, és valahogy ekkor már nem számít hol kezdődött valami, és mi volt közbe. Egyszer csak ott van, és bár tudod hogy hogyan kezdődött, mégis elvesztetted azokat a kulcsmomentumait, amire bevezetőt írhatnál. Ilyen egy-egy gondolat is. Már csak azt érzed, ahogy összegyülemlett benned, nem pedig azt hol kezdődött. Mert talán nem is érdemleges. Vagy akár ezek a gondolatok olyan összetettségben állnak a világgal és a társadalommal is akár, hogy nem lehetne úgy felvezetni, hogy megértsék miről is lesz szó most.
Gyakran belenézünk a tükörbe és csak egy arcot látunk. Egy arcot, ami talán mindenkinek más lehet. Sőt, mindenkinek mást jelent ha meglátja azt az arcot, vagy akár a maga arcát. Igazából az élet egy szerepjáték és az az ember aki a bőrön és csontok alatt van, nem ugyanaz akit mindennap látunk. Sőt, talán mi magunk sem tudjuk mi rejtőzik a tükrön túl, akárcsak egy álomvilág vagy sötét katlan is lehet, amit a szemünkkel látunk pusztán, illúziója annak a világnak amit mi hiszünk hogy létezik és benne élünk. Mert látjuk, és elhisszük hogy amit látunk igaz. Az emberiség már a kezdetektől ebben a vizuális csapdában él, vagy esetleg ez az egyetlen módja, hogy elviselje azt, ami talán a legfájóbb lenne neki: az egész élete egy átverés, és hogy mindvégig hazugságban élt. Egyedül van, és azok a kapcsolatok akik közel álltak a szívéhez, mind csupán erőteljes csáklyái a valóság peremén, hogy elviselhetőbb legyen az igazság, aminek megismeréséhez még mi kevesek vagyunk. Belemehetnék most a Biblia rejtett utalásaiba, vagy a világ nagy átveréseibe de majd egy későbbi postban talán. Mi még kevesek vagyunk ahhoz, hogy illúziók nélkül tudjunk élni az életben. Talán ezek az illúziók segítenek ahhoz, hogy megteremtsük azt a valóságot amit mi magunk szeretnénk, és megismerjük azt az igazat, ami mit annak akarunk látni. Esetleg mégiscsak álmokból és illúziókból építjük fel az életünket harc és akarat árán. De sokszor, mi magunknak is használni kell a valóság és a szerepjáték maszkját.
Állunk a tükörben. Talán a valóság amiben élünk és amit a szemünkkel látunk nem átverés. Talán csak a kétségbeesés beszél belőlünk, vagy valamit mindenáron okolni akarunk magunkon kívül. Talán nem minden hazugság, és az igazság tényleg az amiben élünk. Nincs időnk erre gondolni. Nincs időnk lebontani alappilléreire az egész életünket, hogy tüzetesen átvizsgáljuk, hogy vajon hol hibázott a szemünk, vagy mi magunk. A hibáink kijavíthatók, de nem a múlt megbolygatásával. Elfogadjuk azt, amiben élünk és megpróbáljuk úgy alakítani, ahogy nekünk jó, megteremteni a saját világunkat. Úgy gondolunk rá tudat alatt mint egy filmre, amiben szerepeket játszanak, alternatív valóságokként kezeljük őket, és jó színészként mi magunk is szerepet játszunk. Foghatjuk arra, hogy a mai társadalom miatt, esetleg a védelmünk miatt mutatjuk másnak magunkat mint amilyenek valójában is vagyunk, de ha jobban megnézzük, már ez is a teremtéssel kezdődött. Bibilai példaként hozhatjuk ismét Lucifert aki megpróbálta leplezni érzéseit az emberekkel szemben, mikor Isten megteremté őket. A féltékenységét az emberek iránt, de az igazságérzete és talán a lelkiismerete megszólalt benne. A lényeg, hogy már a kezdetektől szerepet játszunk. A középkorban az asszonyok és férfiak is a hatalomért egyaránt színészkedtek, valamint az egész történelmen keresztül végigkövethetjük ezt.
Persze, az idők változnak ahogyan mi is. Manapság az ember igaz valójában nem maradhat meg annak, amilyen valójában. Áll a tükör előtt és egy maszkot tesz magára ami gyakran teljesen ellentéte a személyiségének, vagy tökéletesen tudja leplezni az érzéseit, sőt sokaknak az igazi természetét senki sem ismeri. Félnek attól, hogy ha megmutatnák az igazi arcukat, identitásukat akkor olyanok lennének mint egy kitin nélküli bogár, vagy egy védtelen csecsemő, mezítelenül kitéve a világ minden veszélye ellen. Fél, hogy védtelen lenne és esetleg kevésbé tudna beilleszkedni, vagy csak az érzelmeit palástolja, mert nem bízik a többiek toleranciájában. Én is ilyen vagyok.
Az az ember akit én látok a tükörben teljesen más mint azt a kívülállók látják. Muszáj vagyok elrejteni magam, és csak azoknak a kiválasztottaknak megmutatni az igazi énemet, akik valóban érdemesek rá. Rengeteg csalódás és átverés után alakult ki ez az erős védelmi mechanizmus, vár amiben én élek. Az emberek nagy része olyan dolgokat vág a fejemhez, vagy olyan embernek gondol aminek a szöges ellentéte vagyok. Nem vagyok egoista, nem vagyok nárcisztikus, sem olyan mint aminek látnak. De igazából, az aki a maszk alatt rejtőzik, senkit sem érdekel. És ha érdektelenek a maszk alatti való énemért, akkor minek mutatnám meg? Semmi értelme nem lenne kitárulkoznom ha senki nem hajlandó közel engedni magához, vagy viselkedne olyan barátként mint amilyenek a filmekben. Természetesen vannak akikhez közel állok, és ők is hozzám, de teljesen ők se kíváncsiak rám és nincs idejük arra, hogy belém pumpálják az erejüket vagy talpra állítsanak ha lelkem legmélyebb bugyrába száműzöm magam. A felszín alatt egy kicsivel mélyebb kapcsolatai mindenkinek vannak, de olyan igazi, aki bármiben átsegíti, nincsen. Jelenleg.
Ezért is kezdtem el a változásomat, és noha tudtam hogy az út rögös és nehéz lesz, rövid időn belül láthatatlan eredményekkel, néha mégis kicsit meginog, hogy hiába próbálok jobb lenni, kijavítani a múlt béli hibáimat, ez senkit sem érdekel, senkit nem hat meg. De akkor minek. Az eredményt viszont nem most fogom látni, hanem talán egy év múlva. Az emberi kapcsolatok olyannyira lassú folyamatok mint akár egy béka kopoltyúból, emlőssé való válása. Az ő életének mércéjével rendkívül hosszú folyamat, és ő is csak a végeredményképp lesz szárazföldön ugráló béka. Ezért, nem szabad feladni egy harcot, mert ha feladom akkor valóban olyan vagyok mint amilyennek látnak. Igaz, gyakran a maszk és az ember összeolvad és lehet mire eljutok utam végére, amit terveztem a maszk levehetetlen lesz és egybeolvad az arcommal, de akkor az egy természetes változás következménye lesz, aki én vagyok. Lehetséges hogy megtörténik, s igazából aki sokáig szerepet játszik eredmény nélkül, annak a maszk elfeketedik és ráolvad a bőrére. És ilyenkor jön az új maszk.
De manapság, a társadalomra viszont elmondható, hogy arra nincs ideje hogy mást is lásson a maszkon kívül. Ez nem az ő hibájuk, vagyis nem az egyének és emberek hibája hanem az egész társadalom életének felgyorsulása okozta ezt. Az embereknek magukra sincs idejük, nem hogy megismerjék a barátaikat vagy ismerőseiket, vagy elgondolkozzanak hogy valaki más-e a maszk alatt. Vagy csak megelégednek azzal amit kapnak a maszk felett, és nem érdekli őket a valódi személyiség mert akkor talán összetörne az a kialakított kép amit a fejükben őriznek. Esetleg ez bőven elég, ahhoz hogy azt érezzék valakinek fontosak, és netán aggódnának érte ha beteg lenne, vagy már több hete nem látnák. Sokszor, maga az elgondolásba és ennek az illúziójába is beletörődünk, mert éppen elég számunkra ez. Mert a valóság és illúzió közti határ itt a legesleggyengébb.
Stephen King – A Kolorádói Kölyök
.jpg)
Nos, talán Stephen King munkásságát nem kell bemutatnom egyetlen egy blogolvasómnak sem, de az a kérdés viszont felmerülhet, hogy miért egy 2005-ös, eléggé ismeretlen, mondhatni modernkori King könyvről készítem el a második könyvkritikám, ha ő írt sokkal híresebb regényeket is (Ragyogás, Setét Torony, Cujo és még sorolhatnánk sokáig). Nos, megint csak a hossza volt a fő mérvadó, ugyanis az idegenekhez hasonlóan ez is csak egy rövidke regényke, vagy mondhatnánk novellának is, ugyanis mindössze 160 oldal. De, mivel a filmkritikáimnál is megemlítem a könyv keletkezési körülményeit itt is tennék egy kis kitérőt. Az eredeti művet, 2005-ben publikálták egy „Nehéz Bűntények” című újság számára. Csakis papírlapos és puhatáblás változatban kapható még Amerikában is. A magyar fordításig egészen 2008-ig kellett várni, Müller Barbara „követte el” a fordítást. Magyarországon az Európa Könykiadó égisze alatt jelent meg.
Bár King általában horror regényekkel kápráztatta el és tartotta sakkban az olvasóit, most mégis teljesen más műfajú a Kolorádói Kölyök. Ugyanis King, most a krimi irányába terelte el az egyébként rendkívül gazdag képzeletvilágát, de szerintem itt is tud maradandót alkotni. Igaz, senki ne számítson egy vérbeli nyomozós-belezős akciós krimire, ugyanis egy már megtörtént eseményt mesélnek el a főszereplők, teljesen a múltban, mondhatnánk az egész egy flashback. Ráadásul – mint King a könyv végén írja is – a rejtélyen van a hangsúly, tehát a történetben – és a magyar borítón szereplő – a kolorádói gyerek felbukkanása, halálának körülményei és az okai játsszák a fő szerepet. Egy komolyabb szex jelenet, egy akció szkéné, sőt még a mai krimiket jelentő CSI-szerű élmény sincs meg. Tehát, sokaknak bizonyára csalódást fog okozni ez a könyv, hiszen a mai krimi követelményeit elég felületesen és a legszélén lévő motívumokat használja fel.
Ami viszont még a könyv alapvető stílusáról elmondható, hogy valamennyire egyedi. Azon kívül, hogy egy 20 éve megtörtént, megmagyarázhatatlan haláleset, vagy balesetet rágnak körbe és beszélnek újra, még King saját stílusát is beleszövi. Ez jelen esetben a kissé nyomasztó és már-már horrorisztikus leírás. Ha TV-ben néznénk azokat az eseményeket, amit a legbaljósabban és legkomorabban leír, akkor szinte csak ásítoznánk, de így olvasva a lapokhoz szegezi a szemeket. Ilyen helyzetek például a holttest megtalálásának körülményei, vagy a holttest megközelítése és a végső dialógus arról, hogy ez a rejtély mennyire is megmagyarázhatatlan. De, még ami legfontosabb, a néha rendkívül érzékien elhelyezett és feszes tempót feloldó poénok és viccek. Nem is ez a legjobb szó rá, hanem inkább a sötét, cinikus megjegyzések. Ezek a megjegyzések („Mint a kisfiú veseátültetése Bostonban (Ha addig persze nem hal meg”) nem éppen emberségesek, sőt inkább sötét humorúnak is nevezhetnénk, szarkasztikus megjegyzéseknek, viszont jókat lehet derülni rajta. Aki viszont inkább pozitívabb ember és nem vevő ezekre a „poénokra” azoknak ezek inkább embertelen, szívtelen beszólások lesznek. Akik viszont szeretik, élvezni fogják.
Az alaptörténet szerint, Maine állam szigetvilágának egyikében Moose-Loikitben, 1980 áprilisában, találnak egy hullát, akinél semmiféle irat, pénztárca és azonosító sincs, és csak nyugodtan ül egy kukának dőlve, a hideg áprilisi reggelen. A hullán még kabát sincs, de van nála egy doboz cigaretta, holott sohasem dohányzott. A helyiek nem érdekeltek az ügyben, és semmi kapcsot sem sikerül kideríteni a halott férfiről, így az ügyet lezárják. Még a halál oka is tisztázatlan – ugyanis megfulladni egy húsdarabban olyan nyugodtan ülve elég érdekes -. Az ügyet viszont a helyi újság két lelkes újságírója, és egy orvostanszéki gyakornok megfeszített munkájának köszönhetően tovább folytatják, így egy év múlva derül fény az áldozat kilétére. Viszont a bonyodalom itt kezdődik. Ugyanis a férfi 3 ezer kilométerre lakott, Kolorádóban.
A történet viszont 2005-ben kezdődik, amikor is a két újságíró már kiöregedett, de még mindig a szakmát űzik, és éppen szakmai gyakorlaton tartózkodik náluk a fiatal és tehetséges Stephanie McCann, akit beavatnak a rejtély minden egyes pontjában. A két öregember, Vince Teague és Davie Bowie elbeszéléseiből tudjuk meg az egész történetet és a rejtély közben szereplő fő karaktereket és embereket, tehát a végkifejlet előre borítékolható, és várható. A 3 fő karakter kidolgozására nem sok idő jut a 160 oldal alatt, és leginkább csak mozzanatokra, kisebb megszakításokra térünk vissza a jelen időben, leginkább a mesélésen és a múlt eseményeinek újbóli átélésére fektetve a hangsúlyt. Igaz, a műben felbukkanó szereplőkről kapunk egy vázlatos jellemrajzot (legfőképpen valamilyen addikcióban küszködnek, vagy más nevetni való helyzetben), így nem egy darab fának, vagy csak bábúknak tűnnek, hanem hús-vér embereknek. Igaz, mivel a rejtélyen van a fő hangsúly, a szereplők lelki világa és jellemrajza nyugodtan háttérbe szorulhat.
Csakúgy, mint a tájleírások is, ahol is ismét csak nagy hangsúly van a saját fantáziánkra. A különböző helyszínek elég felületesen ábrázoltak, valamint megemlítettek, de egy strandot sárga csíkkal bőven el tudunk magunk is képzelni, bármiféle szájbarágás nélkül. A halott leírása viszont rendkívül részletes, ráadásul az elképzelést a magyar kiadás borítója is csak elősegít. Ugyan, nem sok helyszínen járunk, leginkább csak képzeletben és a múltban, a jelenben csak egy étterem és a szerkesztőség irodájának tornácát töltik be a szereplők. Csakúgy, mint a jellemet, a szereplőket is csak egyfajta vázlatként ismerhetjük meg fizikai formában, az alapvető testi felépítésük és arcszerkezetük megismerését egy csapásvonalba ágyazza King, de magát a testet már nekünk kell a szemünk elé tárni.
Mellékesen még egy-két frappáns üzleti kiskaput, valamit újságírói szabályt ismerhetünk meg, de elgondolkodnivalót a könyv vége nem igen hagy, esetleg a fantáziánkra bízza, hogy hogyan is alakulhatott az egész sztori, azokból az apró információmorzsákból, amiket kapunk a könyv során. Ugyanis, szinte semmi sem derül ki, amire azt mondanánk, hogy 100%-ig így történt, és teljes létjogosultsággal tekinthető bizonyítéknak, vagy irányvonalnak. Tehát, ha ugyan mélyre menő filozófiai és gondolkodni való kérdéseket nem kapunk, de magán a rejtélyen még a kritika írása során is visszagondolok. És, mivel King ezt a történetet teljes egészében a rejtélynek szentelte, így ezt nézve tökéletes munkát végzett, ugyanis egy megoldás talán rontana az összképen és a varázson.
Összességében nem rossz könyv a Kolorádói Kölyök, de nem is tekinthető kiemelkedőnek. King munkái között bizonyára kevésbé érdekfeszítő és izgalmas, mint mondjuk a Ragyogás vagy más horror irányultságú vagy fantasy művei, de világviszonylatban nézve is egy jó poénokkal tarkított, rejtélyes krimi, aminek talán a bizonytalansága a legnagyobb erélye. Krimi kedvelőknek, és rejtély szeretőknek ajánlott, vagy akik szeretik a hasonló kissé krimibe ágyazott nyomozós könyveket. Esetleg aki csak egy borongós délutánra romantikus helyett kicsit komorabbat választana, az sem fogja megbánni azt a 150 oldalt és pár órát (max 1 napot) amit ez a könyv kínál. Egyébiránt aki kihagyja, igazából az sem veszít vele semmit.
7.0/10
Orphaned Land
Amikor elkezdtem a zenei bemutatóimat írni, egyetlen egy alapkoncepcióm volt. Hogy először a kevésbé ismert, sokszor experimentális berkekben mozgó, képzett, rétegzenekarokat mutatnék be, valamint olyan bandákat akik remek zenét játszanak, de sohasem kerülnek a bulvárújságok, vagy a közszereplés határára, csak szépen maguknak és a rajongóiknak játszanak. Igaz, azért ez sokszor nem igaz, mert a Versailles egyre több ember szemében ismert zenekar, valamint az Avenged Sevenfold esetében még a rétegzene gondolatát sem említhetjük meg. A Haggardnál már viszont igaz a feltevés, valamint a jelen korunk tárgyánál, az izraeli metal bandánál, az Orphaned Land-nél is. Igaz, már többször léptek fel Magyarországon, és egész korrekt népszerűsége is van, de azért szerintem 10 emberből 6 nem tudná kikről van szó. Így, a zenei túrám következő állomása, az Orphaned Land, amely 1991-ben alakult, és mára 4 nagylemezt adott ki. Ugyan, sokan most nyílván fennhangon megütköznek és elkezdik kiabálni hogy zsidók, zsidók, szerintem ez csak az önnön primitívséget mutatja. Mert, bár tény hogy arab hangzás és arab hangszereket használnak kiegészítőként, vagy aláfestőként, de a zenét kell nézni, és azt hogy milyen minőségben nyomják, nem pedig azt, hogy honnan származnak, hogyan néznek ki. De sok ember csak erre ad. Najó, ne menjünk most bele az emberi toleranciába. Viszont az is igaz, hogy nem sok izraeli bandát tudnánk felsorolni, ugyanis az átlag ember ismeretsége csupán Amerikáig és Európa egyes vidékéig ér el, pedig dél-Amerikában és keleten is találunk igényes bandákat. Éppen ezért esett a választás az Orphaned Landre.
A csapat 1991-ben alakult, eredetileg Resurrection néven, majd egy demo kiadása után, 1994-ben a francia Holy Recordsnál már meg is jelent első albumuk, Sahara néven. A csapat zenéjében szerepet kapnak a death metal elemek, valamint a tiszta ének, és arab hangszerek már-már folkos hatása, de akár balladákat és narrációs elemeket is tartalmaz a zenéjük, átlagosan 70 percben, tehát progresszívnak is nevezhető. Elég nehéz muzsika, sok embernél ki is veri a biztosítékot, de aki ad neki egy lehetőséget, nem hinném, hogy megbánja. Lírikailag az ellentétes pólusokat veszi górcső alá, tehát Kelet-Nyugat, zsidóság-arabság, sötétség-fény, démon-isten vonulatokon halad, sokszor kissé bibliai hanghordozásban (például óangol szövegek). Nyelvezetük egyébként angol, de találunk benne arab vagy héber nyelven írt szövegeket is.
True Blood
(3. Évad)
A vámpírkönyvek és történetek már sokkal korábbra visszanyúlnak, mint ahogy azt Stephanie Meyer sikerregénye meghozta a nagyközönség számára, nincs is erre jobb példa, mint L.J. Smith Vámpírnaplók sorozata, vagy akár J.R. Ward mai napig futó Fekete Tőr Testvériség könyvszériája, valamint jelen esetünk tárgyát képező Charlaine Harris által írt Sookie Stackhouse sorozat, amelyet True Blood néven ismerhetett meg a televíziós közönség. Noha, ha a vámpírtörténetek nem képeznék szerves részét korunk tini korosztályának, akkor nagy valószínűséggel ezek a történetek sem kerültek volna fel a képernyőre, és még mindig Draculát tekintenénk az elsőszámú vámpírnak, és az ő képe jelentene egyet a sztereotípiákkal. Viszont manapság az ősvámpír fénye kialvóban, s sokkal inkább egy romantikus, magányos farkasokként tekintünk rájuk, akiknek a halott szívük még képes szerelemre lobbanni egy-egy nő (vagy férfi) iránt. Ez köszönhető a jobb eladási statisztikáknak is, hisz így nagyobb közönség ismerheti meg a sorozatokat, vagy filmeket, míg a horror központú filmek leginkább egy kisebb réteget szólít meg. Persze, különböző mellékágakkal is találkozhatunk, ahol nem csak vámpírok és vérfarkasok kergetik egymást, hanem különböző fantasy-kben ismert lények is megelevenednek a világunkban, szerves részét képezve a társadalomnak (például az arkangyal-vámpír kötelék Naili Singh – Angyalvér című könyvében). Ennek a társadalmi integrációnak a legjobb és legegyedibb megtestesítője Charlaine Harris világa, ugyanis a könyveiben meglehetősen aprólékosan és összetetten ábrázolja a különböző lények létezését a mai társadalomban, gondolva itt politikailag, szerelmileg és még megannyi perspektívát megvizsgálva. Igaz, a könyvek ismeretségét leginkább a sorozat hozta meg, de ez semmit sem von le az értékéből, és még a mai napig készülnek a folytatások. Noha, én egyet sem olvastam, de a sorozat alaptörténete elmondások szerint egész hűen követi a könyvek vonalát, noha a TV-s izgalmak eléréséhez, sokkal később felbukkanó karaktereket szerepeltetnek már a sorozatban. De kik is kezdték el a szériát vetíteni és hogyan? Arra – a 3. évad kritikája mellett – itt fény derül.
A sorozatot producere, casting vezetője és úgy nagyjából a feje Alan Ball aki annak idején a Sírhant Művek sorozat vezetője is volt, amiért több díjat is bezsebelt. Ball az HBO amerikai kábelcsatornával közösen kezdte el tervezgetni a Déi-vámpír történetek néven is ismert regénysorozat filmre implementálását, igaz a táptalaj bőven megvolt, hiszen egy egész világot ültetett le az amerikai írónő a könyveiben, így annak szálait csak úgy kellett bogozni, hogy az a TV képernyőkön is élvezhető, izgalmas és szerethető legyen. Ezt ki is használták, hisz a sorozatok a könyv fő történeti szálát követik, igaz néhány később megjelenő karaktert szívesen áthoznak akár főbb szerepkörben is, mint ahogy azt az adott könyv megkívánta. Éppen emiatt, maga a szereplőválogatás is fő momentuma az volt, hogy olyan színészeket találjanak, akik képesek élettel megtölteni a karaktereket, így jöhetett létre az a szituáció, hogy egyetlen amerikai származású színész sem szerepel a főszereplők között.
A sorozat készítésének egyik legsarkalatosabb pontja talán az opening készítése volt. A rendkívül ötletes, egyedi és eklektikus bevezető videóban találhatunk szexualitást, vallási motívumokat, valamint még elhullott állatokat is. A Digital Kitchen által készített nyitó videó készítői elmondták, hogy a fő motívumok mellett, az árnyékban lapuló természetfeletti lények nézőpontjából szeretnék ábrázolni a fent említett irányokat, valamint a megbocsátást és megváltást szeretnék kihangsúlyozni. Mivel mindenki megérdemli ezeket. Valamint a készítők továbbá a vallással és szexualitással azt szerették volna hangsúlyozni, hogy ezek a fogalmak mennyire képesek vezetni az emberek gondolkodását, és ezektől mennyire állatiasozottak is lehetünk.
A True Blood 1. évadát 2008. szeptember 7-én lőttek fel az HBO-n, igaz már majdnem egy évvel a bemutató előtt több részt is elkészítettek. A sorozat szinte azonnal nagy siker lett, és megannyi jelölést is begyűjtött, majd nyert is, köztük Emmyt és Grammyt egyaránt. Igaz, a nézettsége még csak 1-1,5 millió között stagnált, de a média és a közönség szinte elsőre beleszeretett a történetbe és a karakterekbe. Jelenleg 3 évadot adtak le, és jelen esetünk tárgyát, a 3.-at 2010. június 13-án kezdték el sugározni, és ugyancsak 12 részt tartalmazott, mint az előzőek. Magyarországon először 2009. február 3-án kezdték sugározni az első évadot, és jelenleg a 3. évad eseményeit követhetik nyomon a nézők, ugyancsak az HBO csatornán.
Na, de mi is az alaptörténet? A történet egy fiktív louisanai kisvárosban, Bon Temps-ban játszódik, központi szerepben pedig a Merlotte hotel és dolgozói, valamint a dolgozók baráti körére épül a sorozat. Világviszonylatban élnek vámpírok, akik a szintetikus vér (True Blood) feltalálása után már nem szorulnak emberi vérre, hanem a szintetikus vér segítségével is élhetnek, ami miatt a békésebb szemléletűek szeretnének beilleszkedni a világba. Ellenlábasaik az úgynevezett Nap Szövetsége nevű radikalista vámpír ellenes csoport, akik meg szeretnék akadályozni a vámpírok társadalomba való implementálódását. A vámpírok itt valamennyire a Drakula és Edward közötti állapotot tükrözik, tehát nem járhatnak a fényben, az ezüst sérti a bőrüket, a karótól szétrobbannak, valamint szeretik az embervért, míg képesek szeretni és szeretnek is. Továbbra is vannak olyanok akik képtelenek meginni a True Bloodot, valamint sok vámpír a saját gyógyító, vagy erősítő vérével is kereskedik, a V tehát erős emberi narkotikum, aminek nagy hagyománya van. Természetesen ebben az évadban megjelennek a vérfarkasok is, de láthattunk már benne maneand, vagy akár megemlítés szintjén varázslót is.
Maga a történet két nagy részre bomlik, a szexualitás valamint a brutalitás. Rengeteg szexuális jelenetet találunk, és rengeteg meztelen jelenetet, kiemelve a női valamint a férfi szépségeket. A szex mellett még megemlítendő a szexuális fűtöttség, a szerelmi vallomások után is általában vad erotikus jelenetekkel lehet gazdagabb a szemünk világa. Amikor nincsenek éppen 18+-as jelenetek, akkor is kiemelik a nők szépségeit, ugyanis szinte mindig combtőig érő rövidnadrágban szaladgálnak hősnőink, még a legnagyobb hidegben is csak egy pulcsit kapnak magukra, de a combjuk nem fázik. A brutalitás pedig a vérben ázott csatajelenetek, naturális megjelenítés, vagy a néha gyomorforgató ábrázolásban is megnyilvánul, például egy vámpír halála kisebb vértócsát hagy maga után, vagy az égési sérült vámpírok sem éppen egy szépségszalonból léptek elő. És az évad folyamán rengeteg ilyen jelenetet találunk, sokszor még fejeket is péppé zúznak. Aki tehát nem szereti a véres jeleneteket azok sokszor hunyhatják be a szemüket, viszont éppen talán emiatt több férfi nézőt is vonhat a képernyő elé. A beszédstílus sem éppen Shakespeare-ből merít, ugyanis a kurva, kurvaanyád, szarházi, és még ilyen csúnya szitokszavak szinte halmozottan hangzanak el a különböző részek alatt, például „A Kurva anyáddal szórakozzál, te anyabaszó szarzsák”. Nos, igen.
A történet központjában, a Merlotte pincérnője, a telepata és szexi Sookie Stackhouse áll (Anna Paquin), aki szerelmes lett egy vámpírba, Bill Comptonba (Stephen Moyer), ám kapcsolatukat többször akadályozzák a vámpírok politikai csatározásai, vagy éppen más lények megjelenése. További főszerepben láthatjuk még a Sookie iránt gyengéd érzelmi szálakat nem mellőző vámpírseriffet, Eric Northmant (Alexander Saksgaard), valamint Sookie öccsét, az útkereső Jason Stackhouse-t, (Ryan Kwanten). További főszereplők még a Merlotte alakváltója, Sam Merlotte (Sam Trammel), valamint Sookie legjobb barátnője Tara Thornton (Rutina Wesley) és meleg unokatesója, a drogkereskedő Lafayette (Nelsan Ellis), valamint a Harmadik Műszakból megismerhetett Chris Bauer, aki a seriffet, Andy Bellfleourt alakítja. Az ő életükről és szenvedéseikről szól a sorozat, ám a harmadik évadban új szereplők is feltűnnek.
Az alaptörténet ott folytatódik ahol a 2. évad abbamaradt, és követi a 3. könyv, a Club Dead (magyarul Holtak Klubja) eseményeit, még néhány szereplőt pedig a 8. From Dead To Worse kötetből vettek át. Mivel spoilerezni nem szeretnék, így csak annyit árulok el, hogy Bill eltűnt, Sookie pedig meg szeretné keresni, valamint egy gyilkosság is borzolta Bon Temps lakosságát. Az évadban új főgonosz szerepében feltűnik egy majdnem 3 ezer éves vámpírkirály, Russel Edington (Denis O’Hare), valamint csatlósai, akik V-ért dolgoznak egy vámpír alá, ők pedig egy elit vérfarkas horda. További vérfarkasok is feltűnnek, méghozzá Alcide Herveaux (Joe Manganiello), valamint Russel egyik vámpír bérgyilkosa, Franklin Mott (James Frain). De feltűnnek még mellékszerepben Sam eredeti, régen elveszettnek hitt szülei is, és testvére is, akit a Szökésből megismert Marshall Allmann alakít. Az új karakterek viszonylag érdekesek, megvannak a maguk céljai, de sokan eltávoznak még azelőtt, hogy véget érne az évad. Többük viszont egész megszerethetők, például nekem Alcide karaktere tetszett, de Russel is üde színfoltja volt az évadnak, köszönhetően az impresszív színészi teljesítménynek. Többen is kapnak még mellék – vagy visszatérő – szerepeket rövidebb-hosszabb ideig.
Maga a történet alakulása, a főszálé érdekes, és izgalmas, viszont néhány mellékág szinte csak azért van benne, hogy a szereplőknek adjanak valami játszási lehetőséget. Éppen emiatt, néha kissé kaotikusnak tűnik az 50 (vagy akár több) perces részek, ugyanis sokszor 4-5 szálon fut a történet. Ugyan fősztorira kihegyezett sorozat, szóval a mellékágak is a fő szálhoz kapcsolódnak, de inkább csak kiegészítőnek. Ugyanis, kevésbé kidolgozottak, vagy akár érdekesek ahhoz, hogy valódinak tűnjenek. Ilyen például Sam és a családkeresési szála, vagy akár Jason újdonsült szerelme, aki egy drogkereskedő kartell családból származik. Lafayette szerelmi szála, pedig néhol a jóérzés határát súrolta nálam, de ez köszönhető volt Alan Ball meleg identitásának. A fősztori szála se igazán tekinthető változatosnak és fordulatosnak, de azért egy-két izgalmas csavart és meglepő múltbéli cselekedet igazi okát megtudva nem tekinthető közepesnek vagy átlagosnak a plot. Vagy itt van például az egész évadon átívelő Hoyt és Jessica szerelmi vonakodása, ami szinte minden részben előkerül, de semmi újat nem mutatnak, csak az évad vége felé. Sam öccse például még antipatikus is, a szülei úgy szint.
Ami magáról a sorozatról és az évadról elmondható, hogy sokkal sötétebb, és darkosabb mint az előző kettő volt. Az elsőben még groteszk humor, és vígjátékba illő részek nagyobb szerepet kaptak, mint a mostaniba. Ebben rengeteg sírnak és szomorkodnak, ezért többször is láthatjuk az egyébként rendkívül pozitívan megmunkált vámpír könnyeket, ami olyan mintha vért könnyeznének. De nem csak sírnak, hanem a lelki világuk is sötétebb, valamint komorabb, kevésbé nyílik lehetőség örülni, vagy akár szerelmeskedni is. Igen, a romantikus részek szinte teljesen háttérbe szorultak, amit kicsit hiányoltam, mert az előző évadokban több romantikus rész is volt, ami egész meghitt volt. Igaz, most kapunk meleg csókolózást, de az számomra, mint fiú, elég undorító volt. Valamint jobbak kidolgozzák a vámpír politikát, és hierarchiát. A fő sztori több mozzanata is taglalja a vámpírok közt kialakult előnyöket, hátrányokat és uralkodási, valamint alattvalói szerepköröket, amik egész egyediek, nem sok helyen kukkanthattunk be ennyire a hatalmi harcokba. Igazából a fő szál is erre alapszik, hogy ki akar uralkodni az adott területeken. De kapunk flashbackeket is, amik rendkívül hangulatosak, főleg a Bill múltjáról szóló visszaemlékezések, de az egész évad folyamán kapunk olyan jeleneteket, amik kiemelkednek a többi közül (Lorena és Bill, valamint Russel „TV szereplése”).
.jpg)
A színészi teljesítmény viszont remek. A Russelt alakító Denis O’hare rendkívül jól játssza a leginkább Drakulára hasonlító öreg vámpír szerepét, míg Bill és Eric ugyanúgy hozza a magas színvonalat, mint eddig, bár Sookie néha csak magát ismétli. Sam teljesítménye is javult, bár talán neki derül ki legtöbb sötét folt a múltjából, amik valóban meglepőek. Akciójelenetek tekintetében is elégedettek lehetünk, többször konfrontálódnak a karakterek, hol halálig, hol pedig csak látványos karaték keretében, de néhány vizuális effekttel is megbolondították a produkciót.
A 12 rész legjobb részei talán az évad vége fele találhatóak, például a 8. Night On The Sun, az évad legakciódúsabb része, de az évadzáró Evil (Is Going On) is tartogat izgalmakat. Az egyik leghangulatosabb rész, Lorena és Bill között a 7. Hitting In The Ground-ban található, míg a leggyengébb résznek talán a Trouble.
Zeneileg sokat javult a sorozat. Minden rész végén találunk egy licenszelt betétet, illeszkedve az adott részhez. Ilyen például Damien Rice – 9 Crimes című dalának demo változata, vagy a Bye Bye Angels Elton Anderson tolmácsolásában. Az openingben Jace Everett klasszikusa, a Bad Things csendül fel, míg a nem lincenszelt részekért pedig a zeneszerző Nathan Barr felel. Találunk itt hegedűt, harmonikát, zongorát és a megszokott zenei elemeket.
Nos, hiába a néhol érdektelen és szürke mellékágak, maga az évad talán megugrotta az első évad szintjét is. Szerintem magas színvonalra emelte a tétet, és talán korunk legjobb vámpíros sorozatává nőtte ki magát, amely nagy tömegeket is képes a TV elé ültetni. Hisz, mint a Vámpírnaplók esetében is írtam, rengeteg elemet átemelt ebből a sorozatból, például Bonnie és Tara közti néger párhuzam. A sötétebb, komorabb hangulat remekül ált a szériának, a történet is jó volt, izgalmas, valamint egy izgalmas cliffhangert is kaptunk a végére, ami miatt nem nyugodhatunk egészen 2011 nyaráig, amikor is elindul a sorozat 4. évadat, ami a 4. Dead To The World alapján készül majd el.
9.2/10