Igaz, holnap már nem lesz karácsony, így kicsit elkésett a karácsonyi postom, de sajnos most jutottam odáig, hogy postot írjak. Karácsony. Egy ünnep, ami talán mindenkire hatással van, ilyen-olyan módon. Nem mindenki tartja kimondott pozitív ünnepnek, sőt van aki egyenesen rühelli is, mert szerinte elvesztette már azt a varázsát mint régen. Viszont mindenkibe van valamilyen kialakult vélemény arról, hogy mit is jelent neki Krisztus születése, és az év talán legszebb ünnepe. Most megosztanám én is saját teóriámat erről az ünnepről. Egy biztos, a karácsony előhozza az emberből azt a naivitást, ami ott rejlik benne, mélyen és ilyenkor képesek vagyunk azt hinni, hogy az élet szép. Legalább szentestére elfeledjük minden problémánkat, és csak a boldogságnak adjuk át magunkat, valahogy eltompulnak azok az érzések amik egész évben szorítanak minket, és ott motoszkálnak a fejünkben. Ilyenkor, könnyebben vagyunk hinni annak, hogy az élet talán lehet boldog, és az egyébként elégedetlen lelkünk megnyugodik arra a napra, és képes elhinni hogy lehet boldog. Régen látott ellenségekkel vagyunk képesek elásni a csatabárdot, és régi ellenségeskedések, viták múlnak el nyomtalanul arra a napra, és ugyanazt láthatjuk a szemekbe: Boldog Karácsonyt. Valahogy, spirituálisan ilyenkor felszabadulnak az endorfinok, vagy egyszerűen csak így rögzült belénk, hogy karácsonykor viszonylag nyugodtak vagyunk, és képesek vagyunk hinni egy jobb és szebb világban. De nem minden esetben persze. Van akik csak pénzhajhászásnak tartják az egészet, hogy mindenkit az érdekel mit kap, mások szerint a kézileg fabrikált ajándék sokkal többet ér mint minden más, de egy biztos: az életünkkel és a technikánk fejlődésével, a szokások is megváltoznak.
.jpg)
Például, még mikor a kisgyermekek hisznek a Jézuskában, akkor sokkal varázslatosabb az egész, sokkal jobban várják, önfeledtebben. Szinte toporzékolva várják a csengőszót, ami annak az eljövetele hogy "Jött a Jézuska", és akkor kibonthatnak minden ajándékot, amit gondosan csomagoltak össze nekik. Ez is egy példája a gyermeki ártatlanságnak, és boldogságnak, hiszen akkor olyan önfeledten tudnak örülni mindennek amit kapnak, mint talán soha máskor az életbe. Hiszen, miután rájönnek (vagy elmondják nekik), hogy a Jézuska nem létezik, és már tudják, hogy karácsonykor is a szülők adják nekik az ajándékokat, valahogy elveszti a varázsát. Olyankor, már képesek úgy hozzáállni a dologhoz, hogy anya vedd már meg nekem azt, vagy "kisfiam mit kérsz karácsonyra?" Akkor is meglepetés ér minket, hiszen - legalábbis én - nem szeretem tudni, hogy mi fog várni a fa alatt, így hiába kérdeznek, nem mondok inkább semmit, mert a karácsony lényege az, hogy meglepetést okozzanak.
Ráadásul az időjárásnak köszönhetően, sokszor még megfelelő hangulatot sem kapunk. Vegyük például a jelen karácsonyt, ahol is esett az eső, alig havazott, vagy egyáltalán nem is, így semmiféle hangulatbombát nem kapunk, hogy meghitten, karácsonyi hangulatban éljük át az ünnepeket. Talán klisések ezek a mondatok, kevésbé eltaláltak mint kellene, vagy éppen semmi újdonságot nem mondanak, de ez van. Ez mindenhol igaz, és mindenkinél, akik meg nem értenek egyet a karácsonnyal kialakult eszményképpel, azok meg megint máshol elmondják személyes téziseiket. Sok embert megértek például mért nem szereti a karácsonyt. Igazából én sem azért szeretem, mert ezeken a napokon összegyűlne a család, vagy épp annyi barátom lenne hogy körülugrálnának a szeretetükkel. Nem erről van szó, mert a legújabb trendeknek köszönhetően se kaptam sok Boldog Karácsonyi üdvözletet, vagy éreztem magam összefojtva. Hanem, a már fentebb vázolt naivságért. És bár, nem szimpatizálok az egyházzal, nem is tartom magam hívőnek, sőt az ateizmus egy sajátos formáját képviselem, de mégis megérint az ünnep, mert csak a szeretet ünnepe. És minden ember legnagyobb vágya az életében az, hogy boldog legyen. Van aki mást mond, de akkor is, az emberben benne van az ösztön, hogy szeressen és hogy őt is szeressék. Lehet hogy eltompítjuk a munkával, vagy belebetegszünk másba, esetleg olvasunk és okosodunk, de a szeretet hiánya akkor is mardosni fogja a szívünket, és így az egész testünket, mert mindenkinek szüksége van rá. Arra, hogy valaki mellette legyen, érezze hogy fontos valakinek, valakivel leélje az életét, vagy csak egyszerűen valakivel eltöltse az időt. Minden embernek erre van szüksége, egész életében. Minden más, csak ezután jön.
Igaz, már egy blogkollégám ezt elsütötte, de én is szeretném megemlíteni, hogy tulajdonképpen a karácsony egy régi pogány szokásból átvett ünnep, miszerint Mithrász is ugyanolyan körülmények között született mint a mi kis Jézusunk. Mithrász ugyanúgy december 25-én született, szűz anya gyermekétől, úgy nagyjából I.E. 6 század környékén. Igaz, ő csak az indiai-perzsa mitológiában szerepel, így kevésbé lett ismert, mint a mi nagy Jézusunk, de azért néhány érdekesség vele is történt. 3 király vitt neki is ajándékokat, valamint Isten Fia később halottakat támasztott fel (na, nekromanta), vakokat, betegeket gyógyított, tehát Jézushoz hasonló területeken űzte a "mesterségét". A tavaszi napéjegyenlőségkor áldozták fel, egy Eostre néven ismert istennek (Eostre = Easter = Húsvét), aztán 3 nap múlva ő is elfoglalta helyét az apja mellett. De a furcsaságok, itt még nem érnek véget Mithrász életével kapcsolatban, hiszen ő is adott egy utolsó vacsorát 12 tanítványának (akik a csillagokat jelképezték), valamint jelképesen elfogyasztották a testét és vérét. Gondolhatjátok mi volt a manifesztáció eszköze: ostya és kenyér. De nem csak Jézus életével kapcsolatban találhatunk ilyen furcsaságot, itt van például Samhain és Halloween esete, amit egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem.
Ugyan, rengeteg vicces kép és videó készül ma már Jézus születéséről, egy-kettőt a bejegyzésbe be is ágyaztam, de a legviccesebb az alábbi kis videó lesz, ami modern köntösbe helyezi Jézus születésének történetét, remélem értitek és használjátok a videóban szereplő "eszközöket", honlapokat. Valamint egy minimális angol tudás is szükséges a teljes megértéséhez. De szerepel itt a Google útvonaltervező, a twitter (mini napló), a facebook, az amazon.com (internetes megrendelő központ), és Jézus születését meséli el, napjainkban:
Dr. House
(6. Évad)
Immáron, ismét egy Dr. House évad bemutatóval térek vissza, immáron a 6. évad kritikájával, sorban pedig a 3. House-al foglalkozó postom. Akiknek már kiütésük lenne a mizantróp doktor kalandjait illetően, ne féljenek, legalább 2011 májusáig nem lesz új House évaddal foglalkozó bejegyzés, ugyanis a 7. évad akkor fog lezárulni a nagy plecsni túloldalán, én meg hetente nem szeretek várni egy-egy részre. A sorozat keletkezési körülményeit taglaló bekezdéseimet, a 4. évad kritikáján érhetitek el, így akit érdekel, fáradjon oda az információkét, itt ugyanis csak a 6. évad történéseit, fejlődését (vagy visszafejlődését) szeretném bemutatni, az objektív illetve a szubjektív véleménynyilvánítás mezsgyéjén táncolva. Noha, sok újdonság a 6. évaddal sem került napvilágra, ráadásul az ismert mellékszereplők száma is csökkent, viszont most több rész is karakter centrikus lett, valamint műsorra kerültek olyan részek is amiben nincsen rejtély (mystery-of-the-week), nincsen diagnosztizálás, hanem csakis a szereplők kerülnek központba. A stáblistán viszont egy-két változás esett, ugyanis a egy-két epizód erejéig, Hugh Laurie ült be az executive producer székébe, kipróbálva milyen egy filmforgatás, aminek ő a főszereplője.
Ugyan, az 5. évad nézettségi adati talán kicsit nagyobbat estek, mint a 4. évad esetében, de azért elmondható, hogy még mindig az egyik legnézettebb sorozat volt Amerika szerte. Átlagosan 12-13 millió ember követte nyomon hétről-hétre a rejtélyeket és azok megoldását, míg a legtöbb nézőt a „Big Baby” című epizód vonzott, 15,69 millió TV-néző volt kíváncsi rá. Ugyan, a nézettségi adatok még mindig impozánsak, és nem kell attól tartani, hogy cancelt (nem rendelik be a következő évadot) kapna, viszont érdekes a folyamatos nézőveszteség. Igaz, mindig van új a nap alatt. A 6. évad, rendhagyó módon egy duplarésszel indult, 2009. szeptember 21-én, ami miatt 21 részesnek tekinthető az egész évad. Magyarország jelenleg nem sokkal marad le a kereskedelmi partnerétől, mire ez a post olvasható lesz (angolul néztem), már lezárult a TV2 csatornáján is a 6. szezon. Wilson magyar hangja immáron a 2. színészt emésztette fel, és az évad vége felé egy új szinkronszínészt is kap.
Mint, már írtam fentebb is, a sorozat alapkoncepciója nem sokat változott, viszont egy-két üde színfoltnak ható rész bekerült a repertoárba. Ugyan, az 5. évad számomra élvezhetőbb volt, mint az írósztrájk miatt megnyirbált 4. évad, és már „epekedve” vártam, milyen útra terelik House legújabb fellépését a nagyszínpad felé. Ami számomra egy kicsit csalódás volt. Az évad, ott veszi fel a fonalat ahol az 5. abbamaradt, és egy rendkívül impresszív duplaepizóddal nyitnak, ami talán az évad egyik legjobb epizódjának tekinthető. Viszont, az évad nagy részén most is rejtvényeket oldanak meg, betegeket gyógyítanak meg és House bunkó módon oktatja ki a dolgozóit - és mindenki mást is - természetesen. Viszont, most mindenből mintha egy kevesebbet kapnánk. A főszál, csakúgy, mint az 5. évad esetében eléggé alapvető csak, nem lebeg ott, mint Damoklész kardja még a szereplő centrikus részek esetében is, és stagnál az egész évad alatt. Ugyan, néhány vonásban felfedezhető, és burkoltan jelen van House változási szándéka, de ez így kevés
Most, sokkal inkább a rejtélyek megoldásán van a hangsúly, úgymond klasszikus House elemekkel. Kevesebb a beteg életét taglaló pillanat, az egymás közti filozófiai szösszenet, inkább csak a betegségek egymásra halmozása, valamint a tesztek egymást eltaposó elvégzése tekinthető fő motívumnak. Ez persze nem baj, de elég „átlagos”. A karakterek személyes élete is háttérbe szorult, House példáját ugyan említettem, de a többiek sem kapnak annyira elmélyített szkriptet, mint a már fent említett szezon esetében. Igaz, ez ellentmondás lenne a korábbi, karakter centrikus részekkel, de nem az. Még az ilyen részek esetében sem mondható el, hogy teljesen átérezhető és maximális színészi teljesítményt nyújtanának a szereplők. Igaz, az évad elején kapunk egy-két csavart, illetve olyan cselekményeket, amik felkavarják az állóvizet, de aztán szépen elül, és újra egyenes a tó felszíne. Ugyan néhány mellékszereplőt kapunk, akik vissza-vissza látogatnak, de ők se tesznek hozzá annyit a sztori alakulásához, hogy előtérbe helyeznék, vagy jobban kibontanánk. Mondhatnánk úgyis, hogy már ellőtték a legjobb pillanatokat, de ez néhány részen ismét ellentmondásba keveredik. Szó mi szó, a karakterek személyes szándékai, és történeti szála kevésbé kidolgozott, és élvezhető, mint az előző felvonás esetében.
Viszont, akik nem szeretik a „Barátok Közt hangulatát árasztó” (idézet egy fórum hozzászólásából) színvonalat, hanem inkább a rejtélyes diagnózisukon rágják a körmüket, azok most örülhetnek is, meg nem is. Tény - mint már magamat ismételve újra elmondom – hogy több diagnosztizálást kapunk, de nem mondanám őket olyan érdekesnek, mint régebben. Vagy csak a jó ötleteket már ellőtték, és magasabb a léc. Olyan betegségek, mint például a szarkaidózis, vagy a limfóma szinte mindegyik részben előjönnek, néhány esetben pedig 5 ismeretlen szót tartalmazó betegséget kapunk meg. Ugyan, ez betudható annak is, hogy majdnem folyamatban 3 évadot néztem meg, de akkor is, a részeknek és rejtélyeknek ugyanolyan érdekesnek kellene lennie, ha hetente nézem. Mert akkor könnyebben ráunhatok. Viszont, egy-két elgondolkodtató kórt, azért lehet találni, mint például a limfómás sugárkezeléstől kialakult limfóma (a linken a teljes neve), vagy a növekedési agyi ciszta, ami örökletes. De, vannak olyan alapvető betegségek, ami szerintem már sokkal hamarább kiderülhet, mint például az allergiás reakció a tetoválástól, vagy a szteroidok használata. Ezek kissé érdektelenek a végén, és elhihetőek, de mégse olyannyira érdekesek, mint régebben. Vagy, csak mert a tálalása is visszább esett, mint az előző évadokban.
A sorozat, egyik húzóereje és legkiemelkedőbb vonása volt a cinikus poénok, szívatások, vicces jelenetek tömkelege, amiken jóízűeket lehetett kacagni. Sajnos, ebben az évadban a poénok és vicces szkénék száma is csökkent egy picikét, sőt néha erőltetetten hat, valamint néha elfáradtnak, vagy elfásultnak mondható helyzetkomikumokat kapunk. Igaz, néhány igazán remek poént és jelenetet megkapunk, ilyen Wilson pornós múltja, és videója (Egyet se félj, link alant), ami talán az egész évad egyik legjobb jelenete (és része). Igaz, most az évad kissé borúsabb, elmélyültebb, ez betudható House jellemfejlődésének (és változási szándékának), sokkal inkább próbál cinikus megjegyzéseket, beszólásokat tenni, de sokszor nem sikerül elérni a kívánt hatást, amit szeretne. Hiába, 5 évadnyi poénáradat után nehéz újat alkotni a nap alatt.
Mint említettem az évad folyamán néhány speciális rész is szerepel, ilyen például rögtön a nyitó, „Broken”. Ez egy mentális betegek számára fenntartott intézményben játszódik, amit Kanadában forgattak, egy elhagyatott intézetben. Ebben a részben van minden, amire csak szükségünk lehet. Poénok, kórházmentes környezet, romantika és House. Laurie játéka nagyon jó, s a betegek is egész jól játsszák a karakterüket. Ugyan, ez szinte teljes egészében House-centrikus epizód, szóval csak ő szerepel benne, de az évad egyik legjobb epizódja. A „Wilson” címre hallgató epizódban például Wilson egy munkanapját, és betegeivel való kapcsolatot követhetjük nyomon, míg a „5 to 9” Cuddy egy teljes munkanapját mutatja be, milyen is egy kórházat vezetni. Az évad legszemélyesebb epizódja, az 5 szálon keresztül játszódó, „Lockdown”. Ebben a részben például a főszereplők magánélete kerül előtérbe, mikor is lezárják a kórházat, szinte teljesen háttérbe szorítva az alapesetet. Ez kicsit érdekesen hat, hogy egy nő miatt zárják le a kórházat, de szinte alig kap szerepet. Az évadzáró előtti, „Baggage” című epizód is egy szinte teljes mértékben House-ra koncentráló epizód. Az évad legjobb része viszont számomra, az évadzáró „Help Me” című epizód volt. Ugyan, ez sem a kórházban játszódik, de amit ebben a részben Laurie alakít, és a fő történeti szál alakítása, az valami zseniális. Mestermű. Rengeteg mondanivalóval szolgál, és egészen drámai epizód. Az egész sorozat egyik legjobbja, bár évadzárónak kicsit kevés, és a szokásos cliffhangert sem kapjuk meg. Egy kissé korrekt, kérdéseket felvető lezárást kapunk, ami előrevetíti a 7. évad főbb eseményeit. A „Teamworks” is egész kiemelkedő epizód, de a „Private Lives” viszont a legviccesebb epizód, ebben található a már említett Wilson-pornó. Rendkívül vicces és poénos rész, ebben a részben lehet talán egy jóízűt kacagni.
Zeneileg se kapunk sajna sok kiemelkedő darabot, néhány lágyabb rock dal, vagy poposabb tétel szerepet kap, valamint egy templomi darab, az Adorate Deum bevezető tétele. Ezen meglepődtem, ugyanis a sorozat folyamán, még nem volt klasszikus dal a soundtrackbe, csakis zongorás tétel. Igaz, most néhány zongora virgázást is kapunk, de House ismét csak nem zongorázik olyan sokat, mint azt el lehetne viselni.
Ugyan, kissé negatívan írtam az évadról, sokat kritizáltam a felépítését, történetet, cselekményt, de azt kell, hogy mondjam, a House még mindig az egyik legjobb sorozat a TV-ben. Egy-egy rész után az ember szinte kapcsolja is a következő részre, valahogy szinte „nézeti” magát a sorozat, még akkor is, ha sokszor az epizódok nem tudják megugrani a saját szintjéhez mért, nagyon magas lécet. Ugyanis más kórházsorozatokhoz hasonlítva, mint a Scrubs, vagy a Private Practice, de még a Grace Klinikához képest is sokkal nagyobb színvonalon pöffeszkedik. Szóval, aki eddig szerette ezután is fogja, mégha kicsit foghíjasan is emlékezik vissza a 6. évadra, de örömmel várja ki a pillanatot, amikor is elkezdheti, a 7. évad első epizódját, és újra beleéli magát a Princeton Plasboro kórház mindennapjaiba, és elmélyül Doktor House világában.
7.5/10
Dr. House
(5. Évad)
A 2004-ben indult, Dr. House című kórházsorozat, mindössze egy év alatt hatalmas népszerűséget szerzett magának, köszönhetően a különc esetekért, a nem mindennapi orvosoknak és a nem klisézett részfelépítéssel. A Fox csatorna persze berendelte a következő évadokat, és 2008 szeptemberére virradóan már az 5. évad került a csatorna képernyőjére. Hazánkban is nagy népszerűségnek örvend a sorozat, több csatorna műsorprogramjának szerves részét képezi a napi, vagy akár heti részek levetítése, s talán alig van ember ki ne hallott volna már a produkcióról. Ugyan a sorozattal kapcsolatos háttér információkat már a 4. évad kritikájánál leírtam, így aki még nem olvasta, de érdekli milyen út vezetett az első rész megírásáig, az alábbi linken megteheti. Ide így már nem írnám le ezeket, hanem egyből rá is térnék az 5. évadra.
Ami mondhatni megugrotta a saját színvonalát, elég ha csak a 4. évad nézettségi adataira vetünk egy kósza pillantást. A Super Bowl döntő után levetített Frozen című epizódra például 29,4 millió (!) ember volt kíváncsi, de átlagosan is 16,8 millió embert szegezett a képernyők elé a heti diagnózis felállítása. Ugyan, a 4. évad szerintem nem volt olyan „izgalmas” és élvezhető, mint az előzőek, de az írósztrájk után, az 5. szezonra minden megvolt, ami szükséges egy még sokkal nagyobb léc felállításához. Több híres mellékszereplő is tiszteletét tette a különböző részekben, mint például a rapper Mos Def, vagy az epizódszereplő, többek között a Hősökben Danko karakterét alakító Zeljlko Ivanek, vagy a Meat Loaf világhírű énekese is, Marvin Lee Aday. 24 részből áll az évad, tehát ismét teljesnek mondható a felvonás, nézzük, mennyire szórakozunk majd a TV előtt.
Miután klasszikus értelemben véve nem cliffhangerrel zárult az előző évad így körömrágós izgalmakkal nem is kezdődik az első rész, mégis megadja a kellő alaplöketet. Wilson el akarja hagyni a kórházat, a barátsága House-al megromlik, míg Cuddy meg gyermekvállalásra szeretné a fejét adni, míg a furábbnál furább esetek sorra megoldásra várnak. Mivel az előző felvonásban már megismerhettük az új embereket így már itt teljes jogú tagnak számítanak, ami a kidolgozásukra is értetendő. Az évad során sokkal több magánéleti problémával vagy boldogsággal fogunk találkozni, mint az előzőekben, sokkal közelebb kerülnek a karakterek és többféle színezetben is találjuk majd őket. House-t egyre inkább gyötri a fájdalom, valamint megtudjuk, hogyan ismerkedik meg Wilsonnal, Taub a feleségével lévő problémáit próbálja megoldani, valamint 13-as és Foreman között is forrni fog a levegő. Egyszóval, kitöltik a szerepeket, és a szereplőket, és az évadzáróra is nagy hatással lesz az évadban bemutatott magánéleti gondok. Ráadásul most a Grace Klinikához hasonlóan rátérnek a betegek problémáira, gondjaira, vágyaira, már nem csak egy kórlapok, akiknek folyamatosan romlik az állapota, hanem érző emberek, a lehető legkülönfélébb betegségekkel. Vannak speciális epizódok is, amik általában nem a kórház, vagy a szereplők lakásában játszódik hanem más helyszíneken, mint például temetés, esküvő, vagy nyomkövetés során egy városi jelenet is akad.
Igaz, most House kevésbé ont magából annyi poént és cinikus megjegyzést mint eddig, de ez betudható annak hogy az évadban több problémája is akad, ráadásul a változás szele is körbelengi, amitől nem csak egy sztereotípia lesz, hanem egy ember, aki tud változni is, akár a pozitív irányba is. Azért poénos részek akadnak szép számmal, ilyen a 4. epizód is, „Birthmarks” címmel, vagy akár a szereplők egymás szívatása. Gondolok itt Cuddy-House vagy akár Wilson-House is óvodás módon tudja ugratni egymást, vagy izolálgatni a másik napi programját.
Ugyan, a fősztori igazából most nem számít főnek, sőt egy meghatározó szál sincs benne ami az egész évadon keresztül áthalad, de folyamatosan van újabb és visszatérő szál. Persze az alaptörténetben most is betegeket gyógyítanak meg, hol bunkóbb, hol emberibb módon, sőt más szereplő is bunkóbb lett mint volt. Ilyen például Chase aki sokkal lazább, menőbb, mint régebben és nem feltétlenül áll jól neki. Legalábbis nekem kissé kitűnt a szerepe. Ugyan az alapklisékbe, amit maga a sorozat állított fel, rengetegszer beleesnek, ilyen például a beteg állapotának folyamatos romlása. Mire kiderül, hogy mi a diagnózisa a betegnek, addigra már leáll a veséje, a szíve, a mája és sokkal rosszabbul néz ki, mint amikor bemegy. És ez szinte nagyjából minden részben így van. Mint a dráma felépítése. Alaphelyzet, konfliktus, tetőpont. De ha már a kliséknél jártunk, érdemes megemlíteni a klasszikus kórházkliséket, vagyis például amikor a beteg kérdez valami személyes, magánjellegű dolgot a doktortól hogy ő mit tenne a helyébe, vagy mit érez, stb.. Persze túlzásokba most is esnek, ugyanis az MR, testscan, CT és egyéb kórházi vizsgálat, amire másoknak hónapokat kell várni, itt mindig előszeretet élvez (igaz megmagyarázzák miért), vagy az agybiopszia is majdnem minden második részben visszatér.
De ha már a betegségek. Most viszont ritka, változatos és érdekes betegségekkel találkozunk, például a patkány vizelete által okozott Leptospirosis, vagy a Bezártság szindróma, ami az évad legspeciálisabban megrendezett, és legegyedibb részében szerepel, ahol is szemtől lefele nem tud a páciens kapcsolatot teremteni a testével, és a szemszögéből követjük nyomon az eseményeket. Egyébként ez a betegség valós, ugyan mindössze 6 db volt eddig a világ történetében, de létező. De olyan betegségekről is szó van, mint a hasított agy, amikor is a két agyféltek két különböző életet is él, tehát a bal kéz begombol, de a jobb meg magától ki. Sőt még hermafrodita is akad, vagy mediterrán szindrómás, aki így nem érez semmit sem. Egyszóval az esetek érdekesek, olykor gyakran előfordulhatatlanok, vagy rendkívül kicsi az esélye annak hogy valóban megtörténjen.
Aki eddig szerette a szériát, az azután se fog nagyot bukni vele, sőt még most egy fokkal magasabb szinten is mozog, mint a 4. évad. Kijavították az előző évad minden szemet szúró részét, és mesterien váltakoztak a részek megrendezése között, bevezetve külső helyszíneket, számítógépes effekteket, vagy akár jobban ábrázolt hallucinációkat. Ilyenek a fent említett Bezártság-szindrómával foglalkozó epizód is, az évad legegyedibb epizódja, a 19. „Locked In.” Az évad legjobb része számomra a 4. „Birthmarks” volt, ami egy külsős epizód, poénokkal, lelkizéssel és múltidézéssel. Igaz, egy-egy részben még flashbackeket is kapunk, leginkább 13-as anyjáról. Jó rész még, a „The Itch” ahol is a beteg alapból agorafóbiában szenved, tehát attól fél, hogy emberek közé kell mennie. A „Simple Explarationba” tűnik fel a Meat Loaf góré is, így a rajongók számára ez a rész érdekesebb lehet. Ugyan, lehet csak a belemagyarázása, de az a rész valamennyire visszaadja a Meat Loaf dallamvilágát és szövegeit, kissé borúsabb, örök szerelemről szóló darab. Ez után a rész után került bele a zenekar új albumába vendégszereplőként Hugh Laurie is. Speciális résznek tekinthető még a 9. „Last Resort” névre hallgató epizód is, ahol House-t elfogják, néhány tússzal együtt, hogy kideríthessék mi a baja a páciensnek (Zejlko Ivanek). Még lövés is van a részben.
Zeneileg is javult az évad, ugyanis visszatér House zongorázása, egy-két rész erejéig, amit ő maga is komponált. Az évadzáró részben hallható a Rolling Stones – As Tears Go By című darabja. A melankolikusabb számokból is kijut, Peter Yorn – Lose You-ja például pont ilyen, már csak a Sun Kil Moon hiányzik.
Egy nagy lépést jelentett számomra az évad, még akkor is, ha az 5. Ugyanis több helyen lehet olvasni, vagy éppen hallani, hogy sokan úgy tartják, hogy egy sorozat az évadok előrehaladtával egyre slamposodik, laposodik. Vagy csak a nézők unják meg, vagy számukra? De erről szó sincs, House új fényben tündököl és már tűkön ülve várom, hogy a TV2 leadja a 6. évadot, hogy végre egyben tekinthessem meg a következő évad eseményeit. Ugyan kevesebb pontszámot adok, most így pár napra rá, mint az évadzáró megtekintése után, de megérdemli teljes joggal az évad a pontszámot.
9.0/10
Mikor elkezdtem a blogomat/oldalamat írni, nem gondoltam volna, hogy a személyes postjaim nagyrésze egy témán fog lovagolni. Kicsit unalmas lehet már, azoknak akik olvassák őket, hogy szinte mindig ugyanarról a személyről vagy lelki problémákról írok, de higgyétek el, nekem is. Pedig, most igazából megint ugyanez a helyzet, de azért mégsem. Igaz, azt is észre lehetett venni, hogy kezdetben milyen változatos témákat hoztam fel, milyen tálalásba, manapság pedig a magánéleti postjaim is rövidültek és kevesebb témát is dolgoznak fel, de sajnos nincs is sok dolog amiről írni tudnék. Én meg, nem fogom az egész hetemet leírni, hogy éppenséggel felkeltem, elmentem suliba, hazajöttem, tanultam, gépeztem és DVD-ztem, majd lefeküdtem az ágyba és minden kezdődött elölről. Igen, nagyjából így telnek a napjaim, nem sok változatosság szorul beléjük. Amikor meg úgy van, hogy kicsit másabb lesz a napirend, akkor meg a sors, vagy csak az átverés szól közbe, a lényeg az, hogy szinte mindig valami közbeszól ahhoz, hogy végre boldog (próbáljak) lenni. Viszont, hiába nem vagyok megelégedve a jelenlegi helyzetemmel, most legalább látok valami reményfoszlányt amibe kapaszkodhatnék, hogy kicsit javuljon az életszemléletem. Vagy csak én látok reményfoszlányt, ami a képzeletem elvakult tévképzete, mintha LSD-t szívtam volna, és olyan dolgokat látok, ami nincs is. De miért gondolom így? Megpróbálom összefoglalni.
Az előző bejegyzésben éppen arról tartottam szappanoperába illő előadást, hogy az a személy, aki az előző 3-4 postban minimum megemlítődött, rájött, hogy márpedig ő nem bízik bennem. Igen, ez számomra egy kisebbfajta kataklizma volt, ami miatt az a vékonyka fadarab, ami alatt a folyó tajtékzik, kicsúszott, így beleestem a folyóba, és nincs semmi se amibe kapaszkodhatnék. Vagyis, próbálok, kapálózok, de semmi sem olyan masszív és száraz, hogy megtudnám fogni és felhúzhassam magam, hogy ne az árral ússzak együtt, tehetetlenül. Valahogy minden kétségbeesett próbálkozásom, amit éppenséggel mások irányába tennék, csak neglegálást kap, én pedig tovább fuldoklok a folyóban, és lassan jön a vízesés, majd pedig a hatalmas zuhanás, és a sötétség. Ja nem, még előtte szétloccsanok a sziklán (erős iróniával élve, ja és nehogy valaki az öngyilkosságra gondoljon itt, mert az buta).
Ahogy egyre haladtam a vízesés fele, már látom a tátongó mélységet és ürességet, egyre jobban kattogott az agyam olyan kérdéseken, ami az alapvető egzisztenciámat taglalta. Miért? Miért vagyok én ilyen? Mér marok el magamtól mindenkit? Mert igazából, egész eddigi életemben, csak elmartam magamtól mindenkit, közel engedtem magamhoz őket, ők is engem, majd pedig szépen lassan, el is martam magamtól, mintha valami sündisznó lennék, akinek a tüskéi egy idő után, nagyon-nagyon fájdalmasak. Valami nagy baj biztos hogy velem van, mert ha nem akkor valakinek fontos lennék, valakinek számítanék valamit, valakinek érnék annyit, hogy érezzem tényleg fontos vagyok, ne csak alkalmakkor, vagy unalmasabb perceiben, szakít rám egy kis időt, mint amikor sonkacsontot dobnak a hentesek a kóbor kutyáknak, mert bociszemmel néznek a hentes felé. Ó, pedig ha a kutya tudná, hogy Kínába könnyen a hentes alá kerülhetne ő is. Kajának. De ne térjünk el ennyire. Mert, hiába mondanák, hogy biztos nem így van, meg márpedig te fontos vagy nekem, meg a sok sablonos baromság, ez nem így van. Főleg, amikor ilyen emberek ezt mondogatják nekem égre földre, szépen belém rúgnak, úgy hogy nem is tudnak róla. De megteszik, nyilvánosan, utána meg értetlenül bambulnak a szemembe, hogy "de miért vagy ilyen?". Miért? Mert amikor a beteljesedetlen plátói szerelméről kellett beszélgetnünk, akkor én szépen ott voltam, és próbáltam azt hinni, hogy ha éppen nem is vagyunk túl sokat élőben egy légtérben, akkor is érek valamit. De, ez nem így van, nekem meg rosszul esett.
Egyszóval, érzem azt, ha valakinek kevésbé vagyok fontos. ÉS bizonyára velem van a legnagyobb baj, hogy ennyire nem megy az hogy legyen bárkim is. Ilyen magasságokba, mint a szerelem már nem is gondolkozok, mert az olyan mint a mókusnak aki sohasem érte el a makkot (tudjátok Jégkorszak, remélem ismeritek). Tehát, ebben már nem is gondolkozok, de abban igen, hogy miért? Persze, egyesek szerint nem magamat kellene hibáztatnom, mert nem én vagyok a hibás, hanem így alakult vagy stb. Igaz, hibáztathatnám a párkapcsolatban lévőknek a párjukat, mert miattuk lettek önzők, és igazam is van, többszörösen is, remek bizonyítékokkal is tudnék szolgálni, vagy hibáztathatnám akár a sorsot is, amiért biztos ő szeret keresztbe tenni nekem, mert így nő az egoja, de akár hibáztathatnám Istent is, aki így büntet azért mert ateista vagyok. És ezért megmutatja, hogy ha nem hiszel, ne is légy szeretve. Persze, mennyivel könnyebb lenne másokra rakni a terhet, másokat okolni azért, amiért én vagyok a hibás. Az emberek nagy része ezt teszi persze. Fogják a vallásra, vagy arra hogy szegények, vagy csak szimplán arra hogy apám vert kiskoromba, ezért nézek ki úgy mint egy őrült, vagy még sorolhatnánk az indokokat. Pedig ne. Ha nem magamat hibáztatom, ha nem magamban keresem meg a hibákat, akkor azt az énemet védem, aki senkinek sem ér annyit, hogy fontos legyen neki, vagy azt az énemet védeném, aki elmar maga mellől mindenkit, és csak saját magának okoz fájdalmat. Vagy, ha nem magamba keresném a hibákat, akkor nem találnám meg, hogy változtatni tudjak rajtuk és jobb ember legyek. Na persze, nem az, hogy rossz embernek tartanám magam, de azért sose lehet elégedett az ember.
Sokan például azt hiszik mekkora egom van. Pedig nincs. A külsőmre egyáltalán nincs, pedig többek szerint nem vagyok csúnya, de a mai alfahímektől és metroszexuálisnak öltözött homoszexuálisok között semmi esélyem sincs, egy olyan valakit találni, akivel összejöhetnék. Mert, aki meg értelmes lenne, annak meg 23 éves pasinál alább nem adja. Hát, így jártam. Az eszemre, és minden másra, lásd írás, satöbbi, arra viszont egész nagy egom van, pedig tudom hogy nem vagyok egy Einstein növendék. Tehát, így vagyok most. Egyedül, pesszimistán, és boldogtalanul.
Ám, mikor odaértem a vízesés szélére és megláttam a mélybe ömlő víztömeget, megvilágosodtam. "Segítség", egy elhaló sóhaj futott ki a számon, és eldöntöttem, hogy változni akarok. Meg kell változtatnom, azt az énemet, ami ilyen nyomorúságos, és magányos. Meg kell változnom, nincs mese. Adnom kell mind magamnak, mind pedig másoknak is még egy esélyt, és remélni, hogy ők is megadják nekem ezt az esélyt. Hosszú, és kevésbé egyenes út lesz ez, mint egy hegymászás vizesen, tűző napsütéssel a hátamon. Az út végére valószínűleg gyengébb leszek mint most vagyok, mert lehet rengeteg csalódás fog érni, és rájövök, hogy mégsem volt igazam. És én menthetetlen vagyok, vagy tovább kellene lépnem, és nem a múlt szellemeivel felvennem a kapcsolatot, mert a délibábok olykor nem igaziak. Lehet rájövök, hogy akiknek a kezét kérném, hogy segítsenek, azok elhajtják azt, és elütik, mert nem kívánják a társaságom, és azt, hogy velük legyek, vagy pedig azt, hogy nekem segítsenek. Megannyi csalódás van megírva az elkövetkezendő időkben, amikre számítok is, eléggé, de meg kell próbálnom. Adnom kell magamnak és mindenki másnak még egy esélyt, hogy mire felérek a hegy legtetejére, ahonnan eredetileg indultam, ott legyenek azok, akik segítik felhúzni a kifáradt, gyenge lelkemet, és együtt kísérjenek tovább a várig, amely a saját váram, amelyet a magam kezével építettem, de az idők múlásával megkopott, és régi fényének visszaállításához már nem leszek elég. Segítségükkel talán fényesebb és magasabb váram lesz mint volt. S ennek a várnak a tetejéről, talán már láthatom azt az elterülő síkságot, amelyet a régi várral nem láthattam, csak megannyi történetet hallhattam egy olyan rétről, melyet úgy neveznek: Boldogság.
Egyfelől meg kell járnom újra a saját utamat, ugyanoda kell kilyukadnom, ahonnan lecsúsztam, még akkor is, ha más ösvényen kell átvágnom, amely bozótosabb, csalánosabb és fájdalmasabb, mint az előző út, melyen könnyebben haladhattam. De éppen emiatt mentem el azon dolgok mellett, amelyek megakadályozhatták volna azt, hogy a fa kicsússzon a lábam alól. S így, hátha egy nap eljutok a saját lábamon arra a rétre, amelyről már beszéltem, csak a térképét nem találtam, és a történetmondók nem mesélték hollétét, csak mint egy mesebeli tájat, egy felsőbbrendű létezést említettek, mint a mesékben. Mert talán ezt a térképet magunknak kell megtalálni, mert mindenkibe el van rejtve, jól mélyre, csak ki könnyebben, ki nehezebben jut hozzá...
Dr. House
(4. Évad)
Az eddigi kritikáim stílusok tekintetében elég változatosak voltak, s most ismét egy új műfajt vezetek be a címkék közé, méghozzá a kórházsorozatokat. Ennek első képviselője a blogomon, a morcos doki, Doktor House 4. évadja. Azért a 4. felvonásával kezdem, mert az első 3at már korábban megtekintettem (itt a teljes lista, ha valaki már nem emlékezne rá). Ugyan Magyarországon is nagy sikert aratott a cinikus, bunkó doktor különösebbnél különösebb esetei - így sokaknak bizonyára nem kell bemutatnom - de fontosnak érzem leírni a sorozat alapkoncepciójával, illetve keletkezési körülményeivel kapcsolatos információkat, érdekességeket. A sorozat alapötlete David Shore fejéből pattant ki, aki Paul Attansioval és Katie Jacobsal közösen küldték el a Foxnak a „CSI szerű, kórházi detektív”-nek titulált szkript prekoncepcióját. A kiadónak tetszett az ötlet, ugyanis nem a megszokott, fehér köpenyes orvosokról szólt, hanem egy diagnosztikai csapatról, akik furábbnál furább kórházi szimptómákra derítenek fényt, majd gyógyítják meg a betegeket. Az inspiráció a New York Times Diagnostic című rovatából származott, amit Lisa Sanders jegyez, aki később a sorozat technikai tanácsadójává vált. A korai részek esetei a Berton Roueché által a The New Yorkerben jegyzett cikkein alapulnak. Egyébként Shore alapötlete szerint House tolószékben ülő, narcisztikus és mizantróp doki karakterét jelenítette volna meg, ám a kiadó elvetette a tolószék ötletét. Ám az írók fontosnak érezték, hogy testi hibát adjanak a fő karakternek, ami miatt gyógyszerfüggő, így lett aztán sánta. A fő karakter egyébként sok helyen hasonlóságokat mutat Sir Arthur Conan Doyle világhírű detektívével, Sherlock Holmessal. Ilyen hasonlóságok például a zene (zongora – hegedű) és gyógyszerfüggés (Vicodin – drogok), vagy a számukra érdektelen esetek kihagyása vagy a logikai úton való ügymegoldás. De House házszáma is megegyezik Holmeseval míg House barátja, Wilson pedig Watson alteregója, bár Watson szerepét House diagnosztikai csapata vette át Wilson helyett. Shore az egyezéseket azzal magyarázta, hogy világ életében nagy Holmes rajongó volt.
A produkció forgatását az Universal Media Stdios végzi, 3 másik stáb segítségével. A stáb állandó producerei közé tartozik Paul Attanasio, Katie Jacobs, David Shore és Bryan Singer.Noha Shore a széria atyja és a „showrunner”, de rajta kívül sokan segítenek a forgatókönyv megírásába, illetve rendezésébe. Például eddig több mint két tucat író vett részt a különböző epizódok szkriptjének létrehozásába, felsorolva néhányat: a legtöbb részt Kaplow írta szám szerint 18-at, míg Blake 17-et, Shore és Friend 16-16 részt tett le az asztalra, de mások is több mint 10 rész történetét készítették el. Noha a karakterek, és a lelki világuk változása Shore kezében van, csakúgy, mint az évadzárók és a fő sztori vonal kidolgozása is, de minden másban segítenek neki az írótársak. Rendezést tekintve is elég változatos a paletta, gondolok itt Bryan Singerre, David Sarafianra, vagy akár Greg Yaitensre is, akik több mint 10x álltak a kamera előtt, dirigálva a rendezési feladatokat. Tehát a különböző epizódok általában nem egy-egy ember készíti el, mégis azonos színvonalba tündöklik a sorozat. 3 különböző tanácsadó is segíti a legrealisztikusabb medikai megvalósítást, a fent említett Lisa Sandersen kívül még egy nővér, illetve a Yale kórház egyik professzora van a széria segítségére.
A forgatás az úgynevezett „sétál és beszél” filmezési technikát alkalmazza (Vészhelyzet pl.), ami azt jelenti, hogy 2-3 karakter beszélgetését követik nyomon a nézők, miközben azok sétálnak, így bemutatva a kórház különböző részeit, valamint sikerül megteremteni azt a sürgős és intenzív hatást, ami a beteg diagnózisának meghatározásához szükséges. Az executive producer, Katie Jacobs szerint éppen ezért az intenzív élményért van szükség erre a technikára, ugyanis a szereplőknek nincs idejük arra, hogy lazsáljanak, és megálljanak beszélgetni. De különböző felvételi technikák is fellelhetők, mint a miniatűr vagy éppen számítástechnikai effektek, vagy akár a belső szervek és azok között fellépő orvosi kapcsolatok, mint az elektromos továbbítás, gennyes szervek, gyulladások valóságszerű bemutatása. A forgatás főként a Fox los angeles-i stúdiójában zajlik, ám a helyszínek között szerepel Kanada, vagy a New Jersey közelében lévő kórház, ami a sorozatban szereplő Princeton Plainsboro Egyetemi Kórház levegőből bemutatott részleteinek atyja.
A sorozat rendkívül népszerű lett mind Amerikában, mind pedig Föld bármelyik pontján ahol bemutatásra került. Ezt méltán mutatja a 3. évad nézettségi adatai, ahol is körülberül 19,4 millió ember volt kíváncsi átlagban a széria részeire, míg korábban is 17,7 illetve 13,3 millió embert szögezett a képernyők elé a különc doki újabbnál újabb esetei. A sorozat 105 jelölést kapott a különböző díjátadókon, amiből 34 díjat is besepert, köztük az Emmyt, Golden Globe-ot, Golden Reelt, People Choicet illetve Teen Choice Awardért is. A Fox egyik legnagyobb nézettséggel rendelkező sorozatává nőtte ki magát, amit a 4. évad csak tovább hizlalt.
Magyarországon nem sokkal a 2004-es amerikai debüt után kezdték sugározni az első évadot, s jelenleg a TV2 a 6. évadot sugározza, tehát nem sokkal vagyunk lemaradva az amerikai, 7. évad történéseihez képest. A sorozat nálunk is rendkívül népszerű lett, így nemcsak a TV2, de az AXN és a Viasat 3 csatornákon is láthatjuk House kirívó eseteit.
Noha a sorozat alapjainak megismertetése talán kicsit hosszúra sikeredett, így most ideje rátérni a 4. évad kritikájának prezentálására. A főszerepben a Princeton-Pilsboro Egyetemi Kórház, és az ott dolgozó a bunkó, gyógyszerfüggő, narcisztikus zsenidoktor, Doktor Gregory House (Hugh Laurie). További főszerepben találhatjuk még House főnökét, Dr. Lissa Cuddy-t (Lisa Edelstein) illetve legjobb barátját, Dr. James Wilson-t (Robert Sean Leonard). A történet ott veszi fel a fonalat ahol a 3. évad abbamaradt. Nagy spoilert gondolom nem árulok el, ha elmondom hogy House elvesztette a csapatát, így új teamet kell alakítania. Noha a régi társai ugyancsak főszereplők lesznek az évadban, például Foreman (Omar Epps) visszatér Househoz, Chase (Jesse Spencer) a klinikán sebész, míg jegyese Cameron (Jennifer Morrison) a kórházban sürgősségis. A team alakításához House egy 40 fős, reality show szerű kiesési rendszert használ ami a mindössze 16 részes évad gerincét képezi. Rengeteg poén, vicces helyzet és persze Cuddy szívatása miatt is szükség van erre a különc módszerre, hogy aztán a legjobb 3 doktor legyen House csapatának új tagjai. Ők, Dr. Chris Taub (Peter Jacobson), Dr. Lawrence Kutner (Kal Penn) és Dr. Remy „13-as” (Olivia Wilde). Mindegyiknek megvan a maga háttértörténete, ugyan ezeket nem bontják még ki annyira, csak rálátást kapunk az egyes szereplők múltjára. Persze több mellékszereplőt is találunk az évadba rövidebb-hosszabb szerepekig, van, aki szinte az egész évadban szerepel, például a rendkívül antipatikus Amber (Anne Dudek). Eleinte féltem, miszerint hogy tudják az új szereplőket úgy beilleszteni a sorozatba, hogy ne tűnjön erőltetettnek, vagy éppen kevésbé „houseosnak”, de jelentem, remekül oldották meg a problémákat. Noha az alapcsapat tagjai szinte mindegyik részben szerepelnek, míg az új arcokat szép lassan adagolva kapjuk meg így mindegyiket kiismerni lesz időnk. Persze egyéb mellékszálakat is rejt a 16 rész, köztük Wilson szerelmi kapcsolatát vagy Taub családi hátterét, de igazából a sztori nem halad annyit előre, mint teszem azt az előző felvonások. Noha a karaktereket tovább mélyülnek, illetve több személyes pillanatokat is tartalmaznak az egyes részek amik természetesen pozitívumok. Igaz, House néha kicsit túljátssza a szerepét szerintem, kicsit erőltetett poénokat, illetve cinikus megjegyzéseket vagy tetteket tesz. De a többségben azért jókat derülünk a poénokon, illetve a szereplők civakodásain, illetve megaláztatásain, néhol egészen vígjátékszerűre „süllyesztve” a sorozatot. Az egyik legjobb poén pl. az „Én is megnyugodtam. De egyébként leszartam az egészet” rész, vagy a Don’t Ever Change-ben elhangzó „Ne tovább zsidó!”.
Persze a részeket továbbra is a különleges kórházi esetek töltik ki, ami 16 részen keresztül most elég is, ugyanis néha kicsit önismétlő. A beteg bekerül a kórházba, a csapat taglalja a különböző eshetőségeket, teszteket végeznek el, majd tovább romlik a páciens állapota, míg a halál bekövetkezte előtt kiderül az igazság végül happy end (nem mindig), közben pedig poénos gondolatok, személyes pillanatok, vagy néhány filozófiai mondanivaló. Noha a betegségek érdekesek (Tükör-szindróma, Chagas, vagy a zsírembólia, illetve a malacok által terjesztett betegség.), ám ezek sokszor zavaróak, hiszen dobálóznak a diagnózisokkal, de a TV néző csak néz, hogy éppen miről is beszélhetnek, néha konyhanyelven is beavathatnának minket a boszorkánykonyhába. Ilyen dialógust most hirtelen nem is tudnék fejből mondani, de elképzelhető a teljesen orvosi párbeszéd, noha így a legreálisabb a doktorok munkája. Ami valószínűleg sok embernél unalmassá teszi azokat a perceket. Persze, a legvégén magyarázatokat kapunk a különböző ritka, vagy akár csak szerencsétlen véletlenek folytán kialakult betegségekre, de gyakran kapunk érthetetlen mondatokat. A filozófiai gondolatok viszont érdekesek, sokszor valóban elgondolkodtatóba eshetünk a témákon, valamint vallási gondolatok is felmerülnek, ami Shore zsidó származásának is betudható.
Ami viszont látszik, az előállítási költségek. Gyakran az eseteket megelőző jelenetek egész sok pénzbe kerülhetnek, pl. Forma 1-es jelenet, repülő szimulátor, buszszerencsétlenség, déli sarki felvételek, illetve olyan helyzetek, aminek előállítása kimerítheti egy kisebb költségvetésű sorozat epizódköltségét. Ami persze nem baj, ők legalább mernek nagyot alkotni, a nézettség úgyis meghálálja.
Az évad hozza a várt színvonalat, sőt nem is hagy alább az eddig megszokottnál, igaz néha stagnál csak. Ugyan az egyediség még most is körbelengi az egész atmoszférát, ugyanis elég markánsan vannak jelen a szereplők közti nem orvosi töltésű dialógusok, illetve a cinikus jeleneket se gyakran láthatunk más kórházszériákban. Igaz, ezt a személyesebb megvalósítást már a Grace Klinika is elkövette (a karakterekre kihegyezve a hangsúlyt), valamint a Vészhelyzet utolsó évadai is jobban foglalkoztak a szereplők magánéletével, mint a betegekkel. Tehát aki eddig szerette ezután is fogja, aki meg most ismerkedik vele annak garantált szórakozás lesz. De néhány túlzás és irracionális elem azért fellelhető, még akkor is ha Amerika orvosi ellátottsága messze túlhaladja a magyar viszonyokat. Például itt a gyógyszereket két marokra használják, a teszteket kisujjból kérik, illetve a lumbálás, biopszia, vagy akár az agyműtét is megszokott diagnosztikai kisegítő eszköz, csakúgy, mint egy sima kórházsorozatban a vérvétel. A szereplők továbbra is kilógnak a skatulyákból és klisékből, House bunkóbb mint valaha, ráadásul egy fokkal több figyelmet fordítanak a személyes kapcsolatokra, problémákra, mint mondjuk a Vészhelyzetben, Dokikban vagy más kórházakra specializálódott témákban (ugyan a Grace Klinika érzelmi szintjét nem éri el mielőtt valaki megijedne). Néha az érzelmekre is hatnak azért az epizódok, ugyanis a haláleseteknél rendkívül emocionálisak a képsorok és az audiovizuális megvalósítás.
A színészi játék viszont rendkívül impresszív. House játéka még mindig kiemelkedő, valószínűleg a saját énjét is hozzá teszi House karakteréhez, ugyanis ilyen stílust, ilyen minőségben egy „karakterre betanított” színész nem tudna 4 évadon keresztül hozni (persze néha túlzásokba esik), míg a többi színész is hozza a formáját, nem mesterkélten, túljátszva vagy akár slamposan, szürkén. Az évad legjobb része a már említett évadzáró duplarész a House’s Head/Wilson’s Heart, de a Frozen is nyomot hagy az agyunkban, míg a Games, Mirror Mirror, It’s Wonderful Lie is egész jó részek, míg a mélypont a No More Mr. Nice Guy, valamint a Don’t Ever Change.
A zenei betétek viszont továbbra is licenszeltek, a sorozat alaptémája még mindig a Massive Attack sikerdala, a Teardrop, illetve néhány epizód végén találhatunk lassabb, lírikusabb dalokat, vagy egy-két rádiósabb rockslágert. A dalok főként az évadzáróban sokasodnak fel, remek aláfestőnek az adott emocionális részhez, például ilyen a Bon Iver - Re:Stack című dala, vagy akár a Pussy Galore – Kicked Out című zajos punk felvétele (epilepszia vizsgálathoz tökéletes). Amit hiányolok most House zongorajátéka. Régebben egészen jókat játszott a részek végén, ám most szinte egy dallamot se játszik. Ugyan, lecserélte gitárra a pianínót, de még a tudása csekély ahhoz hogy játszon is rajta.
Alapvetően erősen indul a 4. évad, de a fő sztoriszál kibogozása után kicsit leül, majd az évadzáróra visszatér a régi kerékvágásba. Aki eddig szerette, ezután sem fog elpártolni tőle, akik meg nem ismernék (akad olyan?) House doki kalandjait, azok tegyenek mindenképpen vele egy próbát, még ha ez az évad nem is lett éppen a legjobb, de a jelen futó kórházsorozatok között a legkiemelkedőbb House és a teamje.
8.0/10