Stephen King - A Setét Torony VII. – A Setét Torony
„Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért” – fejeződik be Robert Drowning verse, és nekünk olvasóknak is bizonyára ez járhat a fejében, mikor befejeződik King csaknem 34 éven át írt magnus opusa. A folytatásos könyvekkel talán ez a legnagyobb baj, hogy mikor vége, akkor egyfajta ürességet is érez az ember, hogy lezáródott egy fejezet és hogy már sosem kapunk új történeteket felőlük, kivéve, ha nem olvassuk újra őket – noha mint ez kiderült nem teljesen igaz, főleg a Setét Torony esetében. Roland vitéz csaknem 6 kötetnyi szenvedés, szeretet, harc és nélkülözés után még egy műben felbukkan, hogy megismerhessük utolsó kalandjait mielőtt talán elér Can Ka No Rey mezőinek végén a Setét Toronyhoz. És ahogy vége, egyvalamire akármennyire kritikus is valaki vagy csak úgy megfigyelések nélkül olvasta, hogy ez a mű talán az egyik legjobb történet amit valaha olvasott, és minden komplexitása ellenére sosem találhatunk benne történetbeli bakit, vagy egy-egy logikátlanságot, mindennek megvan a maga helye, és maga értelme, ráadásul szövevényes és tele van fordulatokkal. A másik nagy 7 kötetes eposz, amelyet eddig olvastam a Harry Potter is valamennyire hasonló, ám ott nagyjából minden kötet más történetet mesél el, és noha természetesen a teljes megismeréshez szükségünk van mind a 7 kötetre, de ha valaki egyet olvas el, akkor is úgy nagyjából képben lesz a könyvvel, itt viszont ez nem igazán igaz. Ráadásul, ha jól megnézzük a Setét Torony regények szerteágazóak, párhuzamos világokkal, fantasy vonásokkal, sci-fivel, emberi érzelmekkel és még megannyi olyan kis apró momentummal, ami miatt elégedetten csettinthet bárki is, hogy na igen, ilyet nem mindenki tud írni, vagy meg se próbálkozna vele. De ezeket a sorokat nagy valószínűséggel elsütöm még egy összegző Setét Torony postban, de most koncentráljunk az utolsó könyvre, amely 2004. szeptember 21-én jelent meg, The Dark Tower VII – The Dark Tower címen, a Grant kiadó jóvoltából. Nos igen, nem kellett sokat várniuk az amerikai rajongóknak, mindössze egy évszakot, ugyanis a Susannah Dala nyár elején jelent meg. Nem úgy szegény magyaroknak, akik csak 2007-ben vehették kezükbe Bihari György fordításában a 7. mindent eldöntő regényt, az Európa Könyvkiadó jóvoltából. A mű egyfajta életmű díjnak is tekinthetően – bizonyára nem a minőségéért – megkapta 2005-ben a British Fantasy Award díját is.
King az utolsó kötetben eleresztette magát, ugyanis 942 oldalt számlál – ezennel átvette a Varázsló és Üveg elsőségét a leghosszabb általam olvasott könyvek listáján – ami sajnos a Puszta Földek sorsára jutva sajnos kicsit túl hosszúra sikeredett. Noha persze, ezt nem vethetjük fel több szempontból is – csak a pontozásnál. Az egyik, hogy talán King maga sem akart elszakadni Roland világától, ezért csempészett bele több olyan fejezetet is, amely csak kihúzta a könyv menetidejét, így még több időt eltölthetünk, Rolanddal mielőtt végleg befejeződne a kalandja. Másrészt, rengeteg történés akad a könyvben, sokkal sűrűbb mint a korábbi kötetek, kevesebb a felépítés és a bevezetés – mint a Varázsló és Üveg valamint a Callai Farkasok esetében, ahol a történet felépítésére mentek el az oldalak – itt rögtön a közepébe csattanunk sokszor, több csatajelenet, több halál és mozgalmasabb történetvezetés. Persze akadnak, mint már mondtam filler részek is, ami miatt sokszor húzzuk a szánkat és kicsit belefáradunk magába a Torony történetébe is, de ugyanakkor nem bánjuk, mert ez az utolsó. De sajnos a problémák nem csak ennyiben merülnek ki, hogy akad egy-két kitöltő rész, de ezekről majd később.
A mű hozza King megszokott „Setét Torony stílusát”, amire ráaggathatjuk a fantasy jelzőt, de csak King sajátos formájában. Igaz azok, akik mindenképp szeretik a szabvány-kategóriákba besorolni a műveket, azok most örülhetnek, ugyanis nyugodtabb szívvel mondhatják ki az ítéletet miszerint ez a mű egy fantasy. Ugyanis tele van idegen szavakkal (Ves-Ka Gan, Can Ka No Rey, Dan-Tete, Algul Siento), idegen lényekkel (taheenek, can-toi), és idegen helyekkel (Algul Siento, Emphatica Fehér Földje, A Bíbor Király Kastélya) amelyek adnak egyfajta epikus fennhangot is a történetnek, viszont jobban belemélyedünk Belső-Világban és jobban elvonatkoztatunk a többi valóságtól. Egy szép nagy, kidolgozott világgá terebélyesedett King univerzuma, történelemmel, jelennel, jövővel és szilárd talpakon állunk most olyan dolgok előtt amelyek kicsit érdekesen hatottak Roland világában – például Microsoft termékek, vagy más jelenben is ismerős autók, fegyverek. Egy kicsit postmodern elemekkel átitatott világ ez, amelyben ugyanúgy megvan Arthur Eld mitológiája és öröksége, mint a középkori lovagok, de akár a politikusok hazug szája is könnyedén helyet kaphat ebben a poszt-apokaliptikusnak is nevezhető univerzumban. A különböző lények, mint például a taheenek tetszettek, ugyanis ritkán találkozni ilyen lényekkel a könyvekben, ezzel is maradva a realitás talpain.
A történet ott veszi fel a fonalat ahol a dupla cliffhangerrel szolgáló VI. kötet abbamaradt. Jake és Callahan atya megpróbálják kimenekíteni a Dixie Malacból Susannah-t, aki éppen a szüléshez készülődik, míg a Kulcsvilágban Roland és Eddie éppen elhagyták King házát. A történetről sajnos spoilerek nélkül elég nehéz beszélni, ugyanis már rögtön az elején egy-két szereplő eltávozik a szériából, valamint a könyv során rengeteg kisebb-nagyobb karakter is életét veszti. Igen, az epikus lezáráshoz hozzátartoznak a halálesetek is, amivel King nem takarékoskodott. Visszatérnek régi arcok vagy olyanok akik eddig csak szóban vagy ideiglenesen szerepeltek a sorozatban. A sztori egyébként szerteágazó, sűrű, és noha van egy-két mellékcselekmény és töltelékkarakter, de valóban ez az a könyv, amely megválaszol minden kérdést és lezárja a történetet. Sok esetben mozgalmasabb, mint a korábbi kötetek, sokszor az érzelmekre hat, olykor pedig csak tömény akció, vagy válaszadás. Noha hiába írom azt, hogy „sűrű”, senki ne úgy gondoljon rá mint a Susannah Dala esetében felvetett sűrű, feszes tempónak, hanem a cselekménye miatt. Hogy ne spoilerezzek így nem is árulok el többet a történetről, amely olykor kicsit kiszámítható, olykor elég giccses elemeket is magával tűzdel, sőt néha már-már a nevetség határára esnek főleg az epikusnak ható végkifejletben történő események is. Nem mondom, hogy nincs megmagyarázva, de ezek inkább végső megoldásnak foghatóak fel, mintsem hangulatfokozó elemeknek. Sokan lehet félnek a lezárástól, hogy mennyire lesz „giccses”, vagy rossz, esetleg valami szirupos happy end. Nos, szerintem a lezárás így tökéletes, ahogy van, még elgondolkodni valót is kínál az olvasóknak, akár magunkba is nézhetnénk egy kicsit hogy vajon mennyi a hasonlóság Roland és mi köztünk. Mondhatnánk úgyis a vége keserédes. De többet tényleg nem árulok el, számomra korrekt lezárást nyújtott, semmi negatív mellékzöngével.
Amit viszont King ebben a kötetben rendkívül eltalált azok a karakterek. Egy-két új szereplő is feltűnik a regényben, akik közül sokan rögtön elnyerték a szimpátiámat. Finli O’Tego például a taheen aki Lepkegyűjtőket olvas miközben a világ elpusztításán dolgozik, de számomra szimpatikus volt egy ici-picit Mordred Deschain is, aki akármennyire is prófécia gyermek, akkor is csak egy gyermek aki egyedül van. Az ő részei rendkívül tetszettek, örömmel olvastam az ő szemszögéből íródott fejezeteket. Felbukkan, többek között a Nem Jön Szememre Álomból Patrick Danville is, vagy az Atlantis Pusztulásának egyik novellájában feltűnő Törő, Ted Brautigan, akik ugyan emberi és érezhető karakterek, mégis inkább csak színesítőnek hatnak, mint átérezhetőnek. Noha kulcsszerepük megkérdőjelezhetetlen a Torony szempontjából. A főszereplők közül folytatódik Susannah/Jake szemszögéből való történetmesélést, de most először még Csi felől is szemlélhetjük az eseményeket. A legnagyobb változáson Roland megy át, főleg a mű vége fele, ahol egy-két igazán szívszorító epizódot is beleiktatott King. Amikor pedig az Utószó következik New Yorkban. Nos, igazán örömteli pillanatok azok, kicsit hasonlított a Lost végére. Viszont egy-két karaktert szerintem felesleges volt boncolgatni. Például Irene Tassenbaumot, vagy Dandelot szerintem nyugodtan ki lehetett volna vágni, és több időt fordítani a ka-tet tagjaira. King egyébként rendkívül profi karakterek létrehozásában, és kicsit ismét előjött a Hármak Elhívatásából ismerős, „mindenkiről tudjunk meg egy kicsit a múltjáról” írási technika. A vége felé viszont már leginkább felületesen értesülünk az eseményekről, egyfajta mesélői narratíva keretein belül, csak elmeséli nekünk az író.
Mint írtam fentebb is, kicsit sok volt számomra a 942 oldal. Igen, hosszúra sikeredett, de ezzel nem is lenne baj, ha minőségileg a topon lenne a könyv, de sajnos rengeteg kisebb sebből vérzik. Például feltűnt, hogy King nem tud rendesen csatajeleneteket írni, és ezért használja az 5-6 szempontból való ábrázolást, ami miatt végülis csak a haláljeleneteket írja le, mintsem a valós csatát. De a különböző „főbossokal” való harcot is gyorsan lezavarja, vagy amit már korábban is felhoztam mentségnek az egy lövés-egy halált. Legalább csavarinthatott volna néha hogy Roland hibázott vagy hamarább ugrott el az ellenfél – ez az utolsó előtti csatánál igaz lehetne – esetleg valamilyen apróbb kliséket, hogy kicsit elhúzza a pisztolypárbajokat. Ha már a kliséknél tartunk, a történet vége felé valóban bevet egy-két jól bevált momentumot, de olyan jó időpontban elhelyezettek hogy ezekre mondjuk hogy „jól használta a már bevált recepteket”. A könyvben sajnos hibának róható fel, hogy ismét sokszor csak mennek, 20-30 oldalakat használ el olyan dolgokra, amelyek csak az időhúzást használják fel. Ezek azok a momentumok ahol szerintem maga King is kicsit húzni akarta a történéseket, mert nem akarta befejezni. Sokszor a halálesetek is inkább nevetségesek mintsem szükségszerűek lennének, gondolok itt az egyik kedvenc gonosz hősünkre. Egy-két horror jelenet is helyet kapott, ocsmányabb haláleset, valamint groteszk jelenet is, mint ezt megszokhattuk, de valahogy az egész nem alkot olyan elegyet, mint a korábbi könyvek. Lehet mi magunk is megfáradtunk már az út végére, vagy ugyanúgy elhalványult a könyv varázsa a végéhez érve, mint a már használhatatlan Ajtók.
A tájleírások viszont továbbra is tökéletesek, valamint részletesek, csakúgy a vadonban készített bőr leírása is, tehát ezekkel nincsen baj, King irodalmi tevékenységét és nyelvezetét nem szabad kritizálni. A káromkodásokból kevesebbet kapunk, sőt még megjegyezhető idézetet is kézhez kapunk: „Eszébe jutott, hogy ha nem szerette volna őket, nem érezné magát ennyire egyedül. De egy percig sem sajnálta, hogy újra megnyitotta a szívét.”
Hogy milyen lett a legutolsó Setét Torony kötet? Nos, nem közelíti meg a sorozat legjobb köteteit, sőt talán még a közepesnek mondható alkotásokét sem, de azért rossznak sem mondanám, vagy közepesnek. Sűrű, izgalmas, érzelmes, néhol klisés és leülepedik, de mégis csak ez az utolsó ösvény és elértük a tisztást. Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért, ahogyan én is, így ti blog olvasóim fellélegezhettek, most már új postokat találtok majd a könyvek címkékben. De még egy összegző post lehet a Torony világáról, és van még nekünk egy előzmény képregény sorozatunk is. Hosszú napokat, és kellemes éjszakákat!
8.0/10
Stephen King - A Setét Torony VI. – Susannah Dala
A kritikusok számára egy szériát megfigyelő szemeik alá vonni sok tekintetben könnyű, ám olykor nehéz feladat is. Könnyű, mert levonhatják a különböző kötetek közti összefüggéseket, változásokat és ezeket az olvasók elé tárhatják, akiknek – reményeik szerint – könnyebb lesz eldönteni, hogy a kevéske szabadidejüket melyik könyvre, sorozatra vagy akár játékra áldozzák. Persze, van akinek ez csak egy útmutatót ad, hogy egy támpontot kapjon arra amit éppen szeretne saját szemével is látni, de nagyjából ez a lényege. Viszont nehéz, főleg ha egyhuzamban veszi a mindent látó érzékei szárnyai alá, ugyanis egy kritikát mindig el kell kezdeni. Valahogy, valamilyen módon mindig kell valamilyen bevezetőt találni, hogy elkezdhesse felvázolni azt, milyen is, amiről ír. Ami olykor igazán nehéz, főleg ha az ember már az utolsó előtti, 6. kötetnél jár. Van amikor már kifogynak az ötletekből és csak merengenek a monitor előtt, hogy mivel is kezdjék. Valahogy így voltam most én is, ugyanis a Setét Torony-ciklus utolsó előtti kötetére már nem maradt szinte semmi előszavam. A 7.-re ott lesz a vége és hogy milyen sokáig írta, az első kettőre is könnyen talál az ember, de valahogy a vége felé már kifogyunk az ötletekből és csak rizsázunk előszó gyanánt. Tehát, sajnálom olvasóim, az előszó most ilyen foghíjas filozofálgatás volt a kritikát végző író szerényes fantáziavilágáról.
Hála istennek viszont King fejében szó sincs megtorpanásról, és mintha újult erővel vágott volna bele a balesete utána a Torony-ciklus utolsó köteteibe. A történet felgyorsult, és egyre összetettebbé, változatosabbá, izgalmasabbá vált, a karakterek megteltek élettel és szinte az egész írási metódus is mintha megváltozott volna. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a 2003-as Callai Farkasok kiadása után, alig fél évvel már meg is jelent, egészen pontosan 2004. június 8-án a Setét Torony-saga 6. kötete, The Dark Tower – Song of Susannah címen. A magyar fordításra sem kellett sokat várni, Bihari György keze munkája nyomán 2005-ben már meg is jelent jelen esetünk tárgya, de amint a Callai Farkasok előszavából megtudhattuk King már a legutolsó kötet magvát is megírta 2003-ra. Valamilyen csodás ihletet kapott és élt a friss, még ropogós történet papírra vetésével addig, amíg még ennyire élénken burjánzik a fejében. Ezt – a Varázsló és Üveggel karöltve – a kritikusok és a különböző díjakat osztó személyek is méltányolták, így Kinget 3. alkalommal is jelölték a Locus Award „Az év legjobb fantasy könyvének” járó díjára.
King most nem eresztette bőlére magát, és egy tőle kissé szokatlan módon egy rendkívül feszes, gyors tempóban száguldozó könyvet írt meg. Mindössze 412 oldal a Susannah dala, plusz 30 oldal, amikor is megtudhatjuk a Setét Torony – néhol valótlan elemekkel megtűzdelt – keletkezését, hogy hogyan teltek el az évek, és miért is íródott ez a könyv több mint 34 éven át. Nincsenek töltelék fejezetek, mellékszereplők magánélete, és felesleges tájleírások, vándorlások, csakis a fontosabb eseményeknek lehetünk szemtanúi, és szinte mi magunk is érezzük, hogy míg a Callai Farkasokban egy időre az idő megállt, itt már nincs is idő, mert a Torony bármelyik pillanatban összedőlhet és ezt Rolandnak és csapatának meg kell akadályoznia. Nincs lacafacázás, rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat és szinte elsodor minket az ár. Emiatt persze, hamar túl is jutunk rajta, szinte olvasatja magát a mű, és hipp-hopp, már vége is.
A műre ismét csak nyugodt szívvel adhatjuk a fantasy jelzőt, ráadásul most már szilárdabb alapokra helyezve. Igaz, leginkább 1977 és 1999 közötti időkben játszódik a történet, a háttér információk, valamint a különböző démoni lények és Discordia miatt nyugodt szívvel mondhatjuk most már rá bizonyosan, hogy ez bizony egy fantasy történet, noha a legszélesebb határait feszegeti néhol. Különböző helyszínek és jelenetek pedig csak erősítenek ebben a hitben, például a félig felébredő Fekete Tizenhármas, a Sólyomemberek és más-más olyan események amelyek teljesen megállják a helyüket itt is. Az univerzum egyébként a mű végére teljesen hihető és remekül kidolgozott, kezd az egész világ történelme egy szép nagy kerek egésszé összeállni, úgy hogy nincsenek benne oda nem illő részek és minden magyarázatot kap, sőt még a Sólyomasszony és a sejtátültetés, scifi-fantasy szerű crossover stílusirányzata is helyénvaló, anélkül hogy giccsesnek hatna.
A történet ott kezdődik, ahol a szép nagy cliffhangerrel befejezett Callai Farkasok abba maradt. Késlekedésre nincs idő, Roland és társainak valahogy Susannah/Mia után kell eredniük, hogy megállítsák a szülést, valamint meg kell venniük az üres telket Calvin Towertől, ami a rózsa megvédésének a kulcsa. Viszont a fekete 13-as Susannah/Mia kezében van, így egy kissé veszélyes módszert kell alkalmazniuk a ka-tet megmaradt tagjainak. Susannah/Mia eközben 1999 New Yorkjában van, és el kell jutniuk a Dixie Malac nevű kocsmába, ahol a Bíbor Király emberei várják Miát, hogy megszülhesse gyermekét, viszont ő nem boldogul a modern világban. Susannah és Mia egymással veszekednek a test irányítása felett, valamint vitáikba bekapcsolódik egy rég látott ismerős, az a Detta Walker aki legutoljára a Hármak Elhívatásában kapott szerepet. Eközben Callahan és Jake egy rosszul időzített ajtónyitás következtében nem Susannah idejébe kerülnek így az ő feladatuk Susannah megvédése, míg Roland és Eddie 1977-ben bolyonganak, ahol Balazar emberi várnak rájuk és Calvin Towerre. Már a történet alapfeltevésén is érezhető hogy sokkal feszesebb, izgalmasabb alapfelállást kapunk, mint bármelyik könyv esetében, és ez csak fokozódik a mű végéig, ahol most nem egy, hanem rögtön két cliffhangerrel is zár King. A mű leginkább 2 szálon fut, Susannah és Roland története kerül előtérbe, Callahan és Jake csak a könyv utolsó előtti fejezetében kap szerepet, viszont az egyik befejezetlen lezárás az övék. Ezen felül viszont a történetet szépen kiegészítik azok a háttér információk, amik tovább mélyítik a Setét Torony univerzumát, valamint a gyermek apjának kilétére és fogantatásának körülményeire is fény derül. Mia múltja is lelepleződik, valamint a Mennykőcsapás kilétére és még a Setét Torony felállításának ideje előtti történelembe is bekapcsolódhatunk. Egyszóval, a történet remekel, bár érezhető rajta, hogy ezek a kezdő taktusai, egyfajta bevezetője az epikus végkifejlettnek, amikor is az összes hangszer egyszerre dörren meg egy grand fináléra – erre enged következtetni a cliffhanger is. A történet egyébként nagyjából mindössze 16-24 órát ölel fel. Egyébként nem csak feszesebb, hanem sokkal bonyolultabb is, például King testi alakjában való szerepeltetésének mivolta még teljesen nem derül ki, sőt egyesek bele is zavarodhatnak az egész történet alakulásába, de ez szerintem csak jót tett a sorozatnak, hogy végre kellően epikus is a magnum opus címhez. Az alapfelálláshoz végre egy nem kicsit leegyszerűsítettnek ható sztorit kapunk. Mert bár, az eddigi kötetek rendkívül jók voltak, a történetük azért nem volt egy körömlerágásokkal veszélyeztető alkotás, sőt még igazából csavarokkal sem szolgált.
A történet gyorsasága és sűrűsége, valamint a „laphiány” következtében nem kapunk túl sok karaktermélyítő jelenetet, bár azért még inkább a szívünkbe zárjuk a szereplőket, és mindenkiről kiderül egy-két olyan részlet ami következtében még inkább hús-vér emberként tekintünk rájuk. Valamint olyan karaktereket is megkedvelhetünk mint például Mia, aki teljesen nem az akinek látszik, sőt a ka is elég rossz lapokat húzott neki, így nem húzhatjuk rá teljes egészében a gonosz, szívtelen karakter jellemét, viszont Susannah érzéseivel is egyetérthetünk, hogy akármennyire démoni is a gyereke, azért mégiscsak az övé. Igaz a lélek bugyraiba való utazás most leginkább a Callai Farkasokból száműzött Susannah-nak és Mia jut, Roland és Eddie pedig inkább haladnak az árral mintsem gondolkozzanak, míg a mű eddigi abszolút főszereplője (ha lehet így mondani, a legtöbbször az ő szemszögéből vizsgáljuk meg a történéseket) Jake pedig szinte nem is kap szerepet, Callahan pedig leginkább csak támogató karakterként lép színre mintsem a ka-tet teljes jogú tagjaként. King karaktere szerintem direkt íródott ilyen kicsit gügye, hitetlen amerikai idiótára, kétlem hogy a valóságban is ilyen ember lenne.
A 412 oldal leginkább a Hármak Elhívatására emlékeztetett, lehet csak a főként modern világunkban játszódó események miatt, viszont mégis másabb. Igaz, visszatérnek a flashbackek Eddie és Susannah szemszögéből, valamint néha egy pap, vagy akár egy dolgozó nő szemszögéből vizsgálhatjuk meg az eseményeket, mint a Hármak Elhívatása esetében, de ismét vannak olyan jelenetek, amik eddig nem voltak jellemzőek a könyvre. Ilyenek a Susannah elméjében létező Dogan, vagy amikor Mia és Susannah szemtől-szemben találkozhatnak egymással. Ismét kapunk akciójeleneteket, talán a leghosszabbat és a legváltozatosabbat az egész széria alatt, ráadásul izgalmas is, nem értem mért nem kapunk belőle többet – talán a lezáró Setét Torony című kötetben. Kisebb számban újra vannak horrorosabb jelenetek, groteszk halálesetek, sőt még álmoknak nevezhető látomások is, amelyek elég hangulatosak (nincs mese, King akármennyire több mint horror író, azért ebben tud a legerősebben írni). A fantasy lények ugyan nincsenek ilyen erősek, sőt néhol még giccsesek is (például a Sólyombába) de valahogy mégis inkább egy Patkányember és Sólyomkarú lény illik ehhez az univerzumhoz egy troll vagy ork helyett. Sőt a tájleírások sem merülnek most el a részletekbe, de annyira azért helyet kapnak hogy egy-egy helyszínt mégis tökéletesen el lehessen képzelni, bár most nem térnek ki a szőnyeg színére, vagy a kastély falának repedéseire és egyéb rendkívül részletezett tárgyra (ami King könyveiben előszeretettel helyet kap).
Az utóbbi kettő könyv rendkívül magas színvonalát ugyan nem lépi át, egy hajszálnyival gyengébb, de azért mégis erősebb az első 3 kötetnél. Hamarosan vége a sorozatnak, lezárul Rolandék története, ez érződik is a könyvön, hogy belépett az utolsó fázisba, és átadja a helyét az epikus, bombasztikus lezárásnak, amelyben sokan valószínűleg elérnek a tisztásra. „Még egy kanyar lesz az ösvényen, aztán elérünk a tisztásra. Velem tartotok, ugye?” – kérdezi King az utószóban, és erre természetesen egy válasz lehetséges: „Hát persze.” De én hozzátok intézek még egy kérdést: „És ti is olvasóim, ugye?”
8.8/10
Mr. Nobody
Manapság rengeteg változott a filmpiac. Egyre nagyobb méreteket öltött a látványra kihegyezett, gondolkodást mellőző, egyszerű sztorival megtetézett alkotások lelkes sora, amelyet mi fogyasztói társadalompiac szépen elfogadunk, és noha a kritikusok sok filmet egyszerűen a süllyesztőbe temetnek el, financiálisan mégis sikereket arat. Persze, az átlagnéző egy filmben nem mindig veszi észre a kissé sablonos színészi játékot, vagy akár az ordítóan egyszerű történetet, mert szórakozni kíván, és ezt sokszor meg is kapja, táthatja a száját a mindenféle CGI jeleneten, vagy moziban ülve a székben roskadva foghatja a fotel karját a 3D-s jeleneteken. Vegyük, példának mondjuk az Avatart, amely több mint 2 milliárd dollár bevételt hozott, a története mégis oly egyszerű volt, mint egy gyermekmese. Nem mondom, tetszett az Avatar, a történet gügyesége ellenére is, de manapság eltünőben vannak az igazán gondolkodtató, mélyebb érzésű filmek. Valahogy a játékiparral is ez a helyzet, de most őket hagyjuk. Persze, nyilván van aki ezt meg tudná cáfolni, de ezt veszem észre ahogy manapság egyre jobban szintre hozom magam korunk filmjeivel. Hogy milyen gondolkodós, filozófiaibb értelmű történetre gondolok én? Mint például a 2008-as Benjamin Button Különös Élete, amely az utolsó olyan film volt mely nálam kiérdemelte a 10/10-et – persze a Batman – Sötét Lovag után. Persze, abban is akadtak a hollywoodi befogadóbizottság számára kurtított jelenetek, és megvoltak a maga hibái, de aki szeretett volna gondolkozni rajta, az megtehette. Ezek a filmek pedig manapság egyre kevésbé fellelhetőek, talán Zack Snyder alkotásaiban található meg egyedül az a filozófiai él amire én kíváncsi vagyok (Watchmen példának okáért). De azért, underground körökben, elzárva hollywoodtól és még csak esélyt sem kapva hogy megmutassák tehetségüket készítette el egy belga rendező, Jaco Van Domael 2009-ben a Mr. Nobody című alkotást, amely minden igényt kielégít azok számára, akik egy romantikusabb, elgondolkodtatóbb hangvételű, enyhén sci-fi elemekkel és alternatív valóságokkal megtűzdelt „művészibb” értelmű filmre vágynak.
.jpg)
A belga származású rendező eddig 2 filmet tett le az asztalra, azokat is még a 90’-es évek második felében, köztük a Golden Globre is jelölt The Eight Day című filmet, amely kishazánkban azóta is csak feliratosan fellelhető. Már ha fellelhető legális forrásokból. A Mr. Nobody ötlete már 2001 óta a fejében volt a rendezőnek, de egészen 2007-ig kellett várnia az angol nyelvű debütre. A film egyébként 58 millió amerikai zöldhasúból készült és így a legdrágább belga film címét is megszerezte. Ha valaki esetleg nem hallott volna róla, nem csodálkozok ugyanis leginkább fesztiválokon mutatták be, a premierje is a 66. Velencei Filmfesztiválon történt, majd később is leginkább fesztiválokon mutatták be. Magyarországon 2010. augusztus 26-án került a mozik képernyőjére a történet, de feliratosan, míg angliai és amerikai megjelenései dátumokról nincsenek pontos adataim. A forgatási helyszínek legnagyobb meglepetésre nem Belgiumban történtek főként, hanem Németország és London tekinthető a film fő forgatási helyszínének, de a rendező elmondása szerint, a történetet is Angliában álmodta meg.
A film szereposztásában nem találunk igazi hollywoodi nagyágyúkat, de azért aki figyelemmel kíséri a filmvilágot az talál egy-két híresebb nevet. Itt van például rögtön a főszereplő, Jared Leto aki a metal körökben érdekelt zenekedvelők is ismerhetik a 30 Seconds To Mars című alternatív rock bandából, vagy a Trójában Helené hercegnőt alakító Diane Kruger, vagy akár a Harry Potter 7-ben Xenophilius Lovegood szerepében feltűnő Rhys Ifans is feltűnik.
Műfaji besorolás szerint, a legáltalánosabb kifejezés a romantikus dráma lehetne a filmre, de messze több annál. Noha természetesen a szerelem és az élet alakulása a visszatérő momentumok mindegyik valóságban, de akadnak itt sci-fi elemek is szép számmal, káosz elmélet, vagy éppen őrültségre jellemző képi megjelenítés. Igen, a képi megjelenítés rendkívül fontos az alkotásban, és olykor mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy most melyik álom, melyik valóság, vagy melyik az őrület, vagy épp melyik idősíkban vagyunk. Néha akadnak különböző elméletek, mint az idő összesűrűsödése, vagy pedig a kitalált valóságok, esetleg a teremtésbeli kérdések feltevése.
Leginkább egy művészfilmnek lehetne aposztrofálni a filmet, amely nem mindenki számára ajánlott. Sőt, csak egy rendkívül kis szeletnek ajánlott a társadalomban, azok akik szeretik az elgondolkodtató, romantikus, olykor pedig könnyedén zavarba ejtő, nem lineáris alapokon haladó filmeket, vagy a már-már Neon Genesis Evangelion szerű kuszaságokat. Itt nincs középút, ezt a filmet vagy el lehet ismerni az összetettségéért, kuszaságáért, és odafigyelést igénylő cselekményéért, a néhol elvont, betegesebb ötletekért vagy utálni. Azok, akik nem igazán alkalmasak befogadni a mélyebb értelmű filmeket, vagy kevésbé romantikus beállítottságúak, vagy épp nem szeretik az „elvont” dolgokat, azoknak nyilvánvalóan felszínes lesz a film – mint sok cinikusabb kritikus is éppen ezt kifogásolta.
De miről is szól ez a film? Ha már ennyi mindent írtam róla, lássuk hát mi az alapfeltevés. 2092-t írunk, Nemo Nobody 118 éves ember, akinek csak halvány emlékei vannak magáról és ő az utolsó halandó ember. Az emberiség már hallhatatlan, hála az örök sejtregenerációnak, valószínűleg ő lesz az utolsó ember aki az öregség következtében hal meg. Történetét szeretné meghallgatni egy újságíró, aki a másnapi cikkjébe szánja az élettörténetét, ő pedig elmeséli azt. Kezdve a gyermekkorával, amikor a Felejtés Angyala kifelejtette, és ő előre képes látni a jövőt. A történet 9 éves kora után 3 részre szakad, amikor is a szülei elvállnak, neki pedig döntést kell hozni hogy az apjával vagy az anyjával szeretne-e maradni. Az egyik valóságban láthatjuk hogyan alakul az élete, ahogy az anyját választja, míg a második síkban annak lehetünk szemtanúi miként alakult az élete az apja mellett. Egy 3. feltevésben pedig láthatjuk hogyan alakult az élete, miután hagyta elmenni azt a lányt akit szeretett. Nemo 3 féle életét 3 szakaszban tekinthetjük meg: 9 évesen, 15 évesen valamint a már felnőtt, 34 éves énjét. A történet egyébként olykor ugrál egyik időből a másikba, sőt még más-más alternatív valóságokat is kínál, például betekintést nyerhetünk a Marson történt eseményeknek amit Nemo megálmodott, vagy ha nem úgy döntött ahogy éppen akarta. Egyfajta kifeszített térképet kapunk arról, a döntéseink mennyi úton befolyásolhatják az életünket, és hogyan alakulhat az élet ha egy-egy fontos döntést különböző módon hozunk meg. Nincsenek rossz döntések, csak következmények. A történet nagyjából az elejéig kicsit zavaros, kellő odafigyelés mellett sem érthető meg teljesen, de a vége felé összeáll egy kerek egésszé és levonhatjuk a végső tanulságokat.
A karakterek során leginkább Nemo Nobody-t ismerhetjük meg, különböző filozófiai jellegű eszmefuttatásokkal is, de a többi szereplő is megkapja a maga mélységét. Például a már említett Anna a második legjobban kifejtett karakter, de a különböző szerelmeit is megismerhetjük életének külön szakaszaiban. Ügyesen felépített helyzeteket állítanak elénk, az anya aki megcsalta a férjét majd újra szerelmes lesz, a vér szerint semmi azonosságot nem mutató testvérek szerelme, vagy a rossz döntés következtében megcsömörlött anya életét, valamint bemutatva hogy akárhogy döntünk feltétlen boldogság csak egyedül akkor lehetséges (már ha lehetséges) ha hagyjuk a szerencsére is bízni az életünk egy-egy fontos döntését. De még akkor sem biztos, hogy ez a legjobb út.
A színészek egyébként remekül játsszák a szerepeiket, Jared Leto lelkületéhez illett is, ez a kicsit „kattant”, nem egészen normális Nemo Nobody karaktere, míg az Anna szerepét játszó Krueger kisasszony is őszinte érzelmekkel adja elő a szerepét. Akik viszont igazán tetszettek azok a Toby Regbo és Juno Temple, akik a tinédzser kori Annát és Nemo-t játsszák. Az ő színészi teljesítményük kiemelkedő volt, a kétségbeesett, vagy éppen szerelmes kamaszok alakítását remekül visszaadták, míg Toby ügyesen alakította, hogy ne legyenek átfolyások a 3 tinédzser Nemo között.
Látványról itt leginkább a kicsit művészien megjelenített képi világot tekinthetjük, nicsenek akció jelenetek, vagy üldözések, csak az amit egy képzelet és az élet tud számunkra nyújtani. Igaz, a Mars űrállomás és a hibernációs kamrák egész jók, de már a Marson történő utazáson eléggé látni a speciális effekteket. Külön kiemelendő hibákat és okosságokat nem tudnék kiemelni, mert a film egy-az-egyben megfogta a képzeletemet, és noha a közepén, amikor kezdünk, tisztában lenni a történet egészével kicsit leül, valamint a 34 éves Nemo valósága kevésbé izgalmas és érdekfeszítő mint a tinédzser énjének történései - amelyek csordultak érzelmekkel, fájdalmakkal és enyhe lázadáskényszerrel mint ahogy a tinédzserek valóban látják a világot. Mintha direkt akarná erőteljesebben ábrázolni a tinédzser kort, mert akkor még pulzálnak az érzelmeink. Azért a 34 éves korában is akadnak szívfacsaró részek, például az utolsó képkockák között enyhe érzelmi bombát sikerül felfedeznünk, de nem a csöpögő, kissé Twilight-szagú szerelem, hanem a valóságban is fellehető boldogság – vagy éppen csalódottság képkockái. A gyermekkori Nemo-nál viszont enyhe szürrealitás is megfigyelhető, amelyekkel leginkább a film művészi értékeit szerették volna kihangsúlyozni – vagy a rendező enyhén elvont képzelőerejű elméjét, gondolom a kritikusok egy részénél ezek a részek nem igazán jöttek be.
A film egyik legnagyobb pirospontja pedig a zene. Igaz, az instrumentális zenei darabokért a rendező testvére, a 2008-ban rákban eltávozott Patrick Von Dormael felel, de rengeteg licenszelt zene kap helyet a filmben, ráadásul a legjobban elhelyezve azokat. Például Hans Zimmer – God Yu Tekkem Laef Belong Mi című száma, amely eredetileg az Őrület Határán című filmben tűnt fel, tökéletes időpontban szúrták be a születéshez, de az Eurytmihcs – Sweet Dreams című dala is, míg a drámai, operásabb részekhez Vicenzo Bellini – Casa Diva című nótáját használták fel. Több más dalt is felhasználtak a film repertoárjában, amely csak emeli a színvonalt, olykor az angol nyelvet jól beszélő nézők még a szövegben is megtalálhatják a filmmel párhuzamos hátsóbb értelmet.
Mint fentebb írtam, aki szereti a gondolkodtatni való filmeket, amelyek felhasználnak mindenféle szürreális, filozofikus elemeket, azok nem fogják megbánni a filmet, viszont akik egy délutáni szórakozásra vágynak az amerikai egyszerűségből, azok messze kerüljék el a filmet mert nem fog nekik tetszeni. Akik a romantikus filmektől is görcsöt kapnak azok is jobb ha kihagyják, mert a romantika az egyik fő témája jelen esetünk tárgyának. Azok, akiknek felkeltette az érdeklődését a film, és nagyjából el is tudják képzelni miről írtam azok nyugodtan vágjanak bele, mindenki más pedig csak óvatosan közelítsen a filmhez, nehogy megvágja vele az ujját.
10/10
Rendhagyó módon most nem egy személyes jellegű bejegyzéssel, vagy egy kritikával kedveskedek nektek, hanem interjút készítettem egy fiatal, feltörekvő mezőkövesdi bandával, a Mystic-cel. A csapat nemrég alakult, és a terveikről, a bandáról, valamint a koncertekről faggattam ki a csapat két gitárosát, Floszmann Gergőt és Tar Gábort.
.jpg)
Csapat tagjai (Balról-jobbra): Marton István (basszer), Floszmann Gergő (gitár) Kovács Máté (ének), Tar Gábor (gitár)
Elől: Birinyi István (dobok)
Dalriada
A 2000-es évek talán leggyorsabban és legdinamikusabban növekedő és fejlődő zenei stílusirányzata a metal berkein belül egyértelműen a folk metal. Noha, sokan nem tartják úgynevezett „true metalnak” (igaz metal) lévén mindenféle népi, lagzis-sörös zenét akárki tud játszani, ráadásul csak lejáratják a metalt, a közvélemény mégis az ellentétén van. A folk metal lett korunk egyik legkedveltebb és legtöbb új bandát felnevelő társadalma, ráadásul széles körben elismerést is szereztek, lásd Koorpiklaani, Finntroll, Ensiferum, Eluveitie vagy, hogy komolyabbakat is említsek a Bathory utolsó két lemeze is enyhén viking-folk metalos, vagy akár a Primordial, Moonsorrow. Persze a népi hangszerek szerepeltetése nem nyomja el az igazi metalt, így ugyanúgy találhatunk ezekben a dalokban duplalábdobot, gitárszólót, vagy dübörgő hörgést, párosítva ezt hegedűvel, szájharmonikával, illetve olyan népi hangszerekkel, amik egy-egy ország unikumai. A szimfonikus metal mellett a folk metal az, amit akár a legszívesebben hallgatok, lévén ezekben a dalokban is vannak olyan plusz hangszerek, ami által sokkal összetettebb egy-egy muzsika. Noha a sörivós, mulatós metal őshazájának megint csak a finneket lehetne nevezni, ők szinte ontják magukból ezeket a zenekarokat, de más észak berkein belül székelő országban is ritka népszerű a folk, míg Európa többi részén inkább csak hallgatják ezeket mintsem csinálják. Sajnos hazánkban is egy kézen meg lehet számolni a népzenei metal képviselőit, ami sajnálatos hiba, hiszen a mi népdalaink, hangszereink és gyökereink olyan gazdag múltra tekintenek vissza, amivel akár Európa élvonalában is tartozhatnánk. A miértre a válasz talán egyértelmű: a pénz. Ugyanis egy ilyen zenekarnak profi stúdiómunkára van szüksége, lévén egy bádogból szóló folk metal album inkább egy lagzis ős black metalnak számítana, mintsem profi munkának. Valamint talán a mi fiaink nem ebben a legjobbak. De lásd, szimfonikus fronton is egyedül talán a Cross Borns (később lesz szó róluk is) tudott sikereket elérni, mégis pocsék hangzású albumaik voltak, érezhető szintetizátor hangszínnel. Ugyanis egy professzionális népzenei csapat, vagy akár egy szimfonikus csapat felkérése is pénzbe kerül, talán többe, mint egy album elkészítése, és sajnos a lemezeladások Magyarországon nem tudnák fedezni a plusz költségeket, sőt sokszor még a készítési költségek lefedésére sem folyik be elegendő pénz. De azért akadnak kivételek, ilyen kivétel a mai postom témája, a soproni székhelyű folk metal csapat, kik talán mára Magyarország legismertebb zenekara az Ektomorf után, ők pedig a Dalriada.
A csapat neve nem a híres első skót várról, a Dal Riata-ról kapta, hanem egy ősrégi magyar csatakiáltás adta a banda nevét. Dalszövegeikben így is rengeteg utalást találunk népdalokra, csángó, kozák vagy akár ősmagyar mondákat, vagy verselemeket, persze a saját szerzemények mellett. Az 1998-ban alakult csapat először leginkább Arany János híres verse, a Walesi bárdok megzenésítésével került köztudatba, innen pedig olyan magasra tört, hogy már a német AFM Recordsnál adták ki legutóbbi albumukat. Számomra Magyarország legjobb bandájáról van szó, akik ügyesen ötvözik a magyar zenei elemeket a metallal, és egyszerre 3 énekessel kooperálva tudnak újat mutatni a mai folk mezőnyben. Sőt, zenéjük talán egy kicsivel több metal elemet önt magára, mint a többi zenekar, és gazdagabb vokállal is rendelkezik. Ez köszönhető Ficzek András énekesnek és zenekar vezetőnek, illetve Binder Laurának is, aki a női vokálért felel, míg a hörgős részekért Ricekmann Tadeusz dobos felel. Aki talán nem ismerte a bandát, itt az ideje hogy betekintést nyerjen abba, hogy mit is tettek le eddig az asztalra.