Immáron csaknem fél év telt el, hogy utoljára jelentkeztem a blogom hasábjain valamilyen irománnyal. S majdnem 8 hónapja, hogy személyes posttal örvendeztettem meg az olvasóimat. Ez pedig hosszú idő. Leírva is elég soknak tűnik, hát még a való világban milyen sok időt jelent ez. Sokan, ha most azt mondanám tekintsetek vissza, mi történt az elmúlt csaknem fél évben, órákig beszélhetnétek róla, hogy mi történt veletek a nagyvilágban. Sokan részleteket hagynátok ki, vagy pedig akkor fontos dolgokat felejtettek el azóta, vagy kapcsolatok szakadtak szét, barátságok bomlottak fel, vagy pedig új ismeretségek köttettek, illetve a régiek lettek még erősebbek. Egyszóval, rengeteg idő telt el. Nem csak számomra, számotokra is, sőt mindenki számára. Én pedig, visszatérő postomban mégis kicsit szeretném bemutatni, mi minden történt velem június 15.-e óta, mikor is az utolsó személyes postom, amely az "...And it's done" címet viselte napvilágra került.
Az elmúlt csaknem egy év forduló pontot jelentett egész eddigi életemben. Mint azt megszokhattátok, az addigi kissé borongós, változós, inkább pesszimista énem szinte atomjaira hullott, és az elmúlt hónapokban szinte az alapoktól változott meg mind a világszemléletem, mind pedig az alaptermészetem és hangulatom. Sokan mondják, hogy az ember élete, ahogyan az idő múlik, úgy változik. Valóban. Amíg az ember nem jön rá a saját képességeire, nem lesz tisztában magával, és ami a legfontosabb, nem érez magában annyi erőt, hogy mindent véghezvigyen amit csak szeretne, addig nem is érhet el semmit. Nem akarom most senkinek megmondani, mit hogyan csináljon, én csak a saját tapasztalataimat tárom elétek. Sokáig úgy hittem, hogy az ember úgy érheti el az álmait, ha van mellette egy ember, aki végig mellette áll. Támaszkodhat rá, erőt gyűjthet belőle, és nem egyedül áll a nagyvilágban, valamint azt az erőt amit a saját csalódásinkra raktározunk el, felhasználhatjuk magunkra, mert az a személy úgy is mellettünk marad. Ez a feltevés az alapjaiban hibás. Csakis úgy szerezhetünk magunknak igazi társakat, barátokat, baráti társaságot, ha saját magunk erejéből vagyunk képesek megváltoztatni magunkat. A barátok nagyon-nagyon fontosak, s mindenki aki az életünkbe szerepel, de ők nem tudják megváltani a világunkat. Segíthetnek benne, ha rossz kedvünk van megpróbálhatnak felvidítani, vagy akár csak mellettünk lehetnek, és elterelhetik a figyelmünket a problémáinkról, de az életünket nem válthatják meg. Azt csakis mi magunknak tehetjük meg.
Röviden egy ilyen procedúrán estem át az elmúlt félévben. És most, kijelenthetem hogy boldog, kiegyensúlyozott vagyok, egy olyan baráti körrel akikre öröm ránézni. Nem akarok arról ömlengeni, hogy a "bízz magadban", meg "legyél optimista", "döntsd el, hogy boldog leszel és akkor szivárványt szarsz" mennyire igaz, mert ez nem így megy. Ezt mindenkinek magában kell megtalálnia. Ez a rémes közhely olyan egyetemes igazságokat rejt, amely mindenkiben megvan, de nem szabad ráerőltetni, egy idő múlva ezt az utat nekik kell bejárni úgy, ahogy mókus találja meg magának a dióját. Most tudom hol vagyok, és melyek azok a célok, melyeket el szeretnék érni. S ha közben lemorzsolódnak emberek, azokat elkönyvelhetjük "tapasztalatszerzési veszteségnek". Talán életünkben az "első legfontosabb embert" azért kell elvesztenünk, hogy tudjuk mit keresünk a későbbiekben. Még ha talán annyira jó nem is lesz, mint az első. Nem is lehet olyan jó, mert minden ember más és minden kapcsolat más úton fog haladni, összehasonlíthatatlanul a korábbiakkal. Ha pedig csak ekvivalens párhuzamokra törekszünk, olyan mintha rabszolgává tennénk az ember sajátságos szabadságát, azt hogy minden ember más. Ugyanis minden barátság, minden kapcsolat más pillérekre épül, még ha a rokonszenv és szeretet meg is egyezik köztük. Tanulnunk kell abból, ami hibás volt, és vissza emlékezni a jóra, mert különben a múlt megfojt bennünket. A múlt kíséreteit üdvözölni kell, nem pedig rohanni előlük, akármennyire is félelmetesek.
Kezdetnek ennyi talán bőven elég is. Ezentúl próbálom feléleszteni a blogot, remélem a régi olvasóimat képes leszek vissza hozni, míg újakat is toborozni. Az általános menetrend a továbbiakban is ugyanaz lesz, kritikák zenéről, könyvekről, sorozatokról stb. de próbálok újítani is a megszokott sablonok mellett. Nem ígérek semmit, ugyanis az előre eltervezett utak arra vannak, hogy mindig megváltozzanak. Stay Tuned.
Emlékszem még kisebb koromban, sokan temették az olvasást, és a könyveket, miszerint ez már egy letűnt kor utolsó maradványa, és hogy csak azok olvasnak még akik nem akarnak elszakadni múlttól, mert a TV-k, videók és más szórakoztatóipari termékek átvették felettük az irányítást. Nos - mint általában minden, amit temetni akarnak - egy szép nagy fricskát vágott a szószátyárok közé, és csaknem 2-3 éven belül újra divat lett az olvasás, azok akik pedig eddig is olvastak merő elégedettséggel tekinthettek azok szemébe akik ennek az ellenkezőjét állították. Sőt, még nagyobb elégedettség töltötte el őket akkor, amikor egy habzó szájú könyv ellenes aktvista könyvet ragadva vonult el a sarokban napokra. Persze, az itt leírtak igazságtartalma csak felületes, de azért valóban volt egy időszak amikor a könyvek – legalábbis Magyarországon, külföldön valószínűleg mindig többet olvastak az emberek – iránt a kereslet kicsit megcsappant. De hála a Harry Potternek, valamint a Twilightnak az olvasás iránti kereslet ismét megnőtt, a könyvek ugyanolyan piacot jelentenek a média számára mint tegyük fel a filmek, vagy a játékok. Ezt meglovagolva, egyre több játékfejlesztő választja azt a megoldást, hogy egy könyvet is kanyarít az adott franchise mellé, hogy aztán a gamereket arra kérje, vegyenek egy szép könyvet a kezükbe, ha már annyira szereti imádott játékát. Tegyük fel, ott vannak például a Halo, Warcraft, Diablo, Assassin’s Creed és még sorolhatnám a nagyobb franchiseokat amik könyv formájában is kaphatóak. Ezeknek a minősége olykor hullámzó, mert például egy könyvet csak iskolában látó egyén számára nem írhatnak emelkedett hangulatú, mindenféle filozófiai töltelékkel megáldott high-fantasyt, de azért akadnak igazán igényes kiadások. Ez egy pozitív pont mind a fejlesztők, mind pedig a könyvszeretők között, de mint minden esetben vannak kivételek is. Ugyanis, jelen esetünk tárgya, éppen hogy sokkal előbb létezett mint ahogy a PC-s társadalom magáénak tudhatta volna az első részt. Ugyanis Andrzej Sapkowski fantasy története már 1990-es évek elejétől fogva a lengyel boltok polcain található, és hiába aratott hatalmas sikert újfajta fantasy világnézete és írástechnikája a világhír elmaradt számára. Nos igen, lehet itt mindenki egyen jogú, azért nyugatnak mindig könnyebb lesz.
Jelen esetünk tárgya például már 1993-ban megjelent, valamint a folytatások is szépen már lefolytak a Visztulán, de a nyugati megjelenésre egészen 2008-ig kellett várni. Nos igen, a Witcher első része hatalmas sikert aratott a játékpiacon, nem semmiért, nekem is a kedvenc játékom, pedig elég finnyás vagyok ilyet mondani. A siker és a tudat hogy a játék egy könyvből készült pedig egyenesen odáig vezetett, hogy ismerhessék meg angol nyelvet beszélő társaink is Riviai Geralt eredeti történetét. Sajnos a magyar fordításra egészen 2011 április 14-ig kellett várni, a második rész előtt egyfajta kedvcsinálónak jelent meg a kötet a PlayON gondozásában, Libri-exkluzív címként. A fordítást Szathmáry Kellerman-Viktória végezte, aki tökéletesen átadta a Witcher egyedi hangulatát, viszont egy-két kisebb hibát mint játékos nem hagyhatok szó nélkül. Azt megértem hogy az angol „witcher” szót nem hagyhatják úgy, mivel magyarok vagyunk, de Dandeliont mért kellett Kökörcsinnek fordítani? Egy nevet szerény véleményem szerint meghagyhattak volna úgy ahogy van, ahogy megismerte sok ember, mert zavaró olvasás közben. Noha a fordítás a lengyel változat alapján készült, és lehet a fordító soha az életben nem játszott a játékkal, de azért nekem mint gamernek egy kicsit zavaró volt. Egyébként akik nem értenék mért használok „witchert” a vaják helyett, hát épp ezért. Nekem így ragadt meg Geralt, és így is használom.
A történet egyfajta novellásgyűjtemény, így hát maga a menetideje sem lehet hosszú, a 6 elbeszélés és egy átkötő történet 290 oldalt számlál, ami egy gyakorlott olvasó számára nem lesz több 1-2 napnál. Persze, akik nem gyakorlott olvasók elrágódhatnak vele, ugyanis az írási stílus egy kicsit emlékeztet Tolkienre, már ami a „high-fantasyt” illeti, és olyan fordulatokat, szavakat használ, amit a mai emberek többsége biztos, hogy nem is ismer. Nem szeretnék itt egyébként megvádolni senkit mentális képességeit illetően félreértés ne essék, de azért első könyvnek talán nem mindenkinek ezt ajánlanám.
A mű stílusilag fantasy, minden klisével és formai követelménnyel együtt, de azért mégis innovatív. Ugyanis – aki ismeri a játékot nyilván tudja – a játék nem egy boldog, lovagoktól hemzsegő középkori látképet fest le, hanem egy komor, szextől, erőszaktól és vértől fűtött, cinikus világot, ahol a lovagok erényeiket hangoztatva az éj sötétjében kurváznak, vagy a tündéket botokkal verik el, illetve a parasztok fejét veszik ha a királylány kedvenc sárkányának egy pikkelyét is akár leverik. Még akkor is, ha az életét védte. A szörnyvadászok – vajákok/witcherek – pedig nem megbecsült, tiszteletben álló emberek, hanem megvetett, félt és nem szívesen látott vendégek a városban, akik a küldetésük elvégzése után a pénzjutalommal sebtében távoznak. Ha nincs pénz, akkor a witchert nem érdekli hogy akár egy falu szenved egy vízbefúlttól, számára is megélhetés a megélhetés. Viszont akármennyire is komor történet ez, tele káromkodással és cinikus megjegyzéssel, mégiscsak egy mesével van dolgunk. A 6 kötetben megtalálhatóak a szláv eredetű mesék, amiket a Disney is emészthető formában a kisgyerekek elé tárt, például a Hófehérke és a 7 törpe, Hamupipőke cipőcskéje, a Szépség és a Szörnyeteg, és még sorolhatnám a kifordított mesehősöket, de nem az egyetlen vonás. Andrzej akármennyire is cinikus, pesszimista író azért minden novella végén egy kis tanulságot elrejt a kötetben, legyen ez akár az igaz szerelem ereje, vagy a szeretet fontossága, a remény keresése és más-más olyan erkölcsi iránymutatás, amit egy mesének nyújtania kell. Egy felnőtteknek szóló mese ez, amelyben a mai világ naturalizmusa ugyanúgy megtalálható, mint a sárkányok, varázslók és lovagok.
A történet mit mondtam 6+1 novellából áll, ami szinte vegytiszta átirata is lehetne akár egy RPG-nek. Pedig a 90-es évek elején ha jól tudom még nem voltak annyira elterjedtek az RPG-k, de az írástechnika, a történet felépítése teljesen ennek megfelelő. Ha valaki nem prózai értelemben akarna könyvet írni egy kedvenc játékáról, leginkább így tehetné meg. A történetek elején mindig felvázolják nekünk az alapcselekmény, hogy miféle csúfság ellen kell harcolni, mennyi a fizetség, vagy mit tettek eddig az erkölcsileg tisztának semmiképpen nem nevezhető „áldozatok” az ügy érdekében. Ezután Riviai Geralt, történetünk főszereplője felderíti a terepet, majd kardot ránt és ha kell kaszabol, ha kell csellel kijátssza ellenfelét, de olykor még akár ékesszólását bevetve is képes megoldani egy-egy helyzetet. Éppen ezért, ha lehet ilyet mondani egy könyvre, repetitív. Nagyjából a 6 történet felépítése megszólalásig hasonlít, az átkötők pedig csak egyfajta színesítőként hatnak, hogy legyen indokunk megismerni a 6 flashback történetet. Ráadásul azzal, hogy repetitív nem is lenne baj, de valahogy a történetek minősége sem üti meg azt a mércét, hogy ne csak egy egyszerű küldetésről lenne szó. Az átkötő történet egyébként érdekes, és talán többet olvastam volna a Belső hangról, mintsem a többi történetről.
A karakterek közül Geralté a főszerep, de nem mondanám szószátyár embernek, leginkább 1-2 félmondatból megválaszolja a neki intézett kérdéseket, és mintha enyhe identitászavara is lenne. Egyébként ezt tökéletesen eltalálták a játékban, mert a játékban sem tudtuk eldönteni róla, hogy most ő valóban tudja kicsoda, vagy pedig csak úszik az árral, és vasakarattal járja a vidéket. Geralt karaktere éppen ezért érdekes, mert bár olykor az erkölcs és az igazság átjárja a saját törvényeit, de nem nevezhetnénk egy jó embernek, és van egy olyan érzésünk mintha nem ismerné magát, így mi sem ismerhetjük meg jobban. A játékból jól ismert Dandelion/Kökörcsin hozza a formáját, az egyik legmulatságosabb karakter a könyvben is, játékban is egyaránt, míg a többi karakter pedig csak az NPC-k (random nem játszható karakterek, általában küldetésadók) szerepét töltik be, ezzel is erősítve a párhuzamot egy remek nyomtatott játékhoz. Geralt olykor morális döntések elé kényszerül, amik ugyanolyan súlyosak mint azt megszokhattuk, és mi magunk is elgondolkozhatunk rajta, léteznek-e olykor olyan cselekedetek amelyben tiszta lelkiismerettel mondhatjuk azt, hogy megtörtént, talán ez volt a legjobb döntés.
Magával a könyvel, mint írtam a legnagyobb baj talán hogy enyhén repetitív, és az írási mód sem tetszett túlzottan. Talán a 30-40 oldalas novellákban, kicsit sok a felvezető beszélgetés, amelyek általában ugyanúgy zajlanak le, és a karakterek is főként hasonló sémákból építkeznek, míg Geralt pedig ugyanúgy válaszolgat, mint általában. Ettől függetlenül viszont néha cinikusok számára megmosolyogtató humorral szolgál, főleg Dandelion esetében, akitől a szexista bárd élet minden nevetséges pillanatába betekinthetünk, de a többi karakter is olykor megmutatja mennyire jó egy ügyes helyen elhelyezett, szellemes poén. Az akciójelenetek általában az egész könyvben találhatóak, ügyesen leírtak. Az írástechnika ahol kell igazodik a „kor” igényeihez, magasztos, de ahol a közönségesség az úr, ott viszont az ótvar paraszti beszédet is megkapjuk, epés trágárságokkal megtarkítva. Az első történet viszont ismerős lehet azoknak akik az első játékkal játszottak, ugyanis a játék cinematic bevezetője az első történet vége, akik esetleg nem látták volna, azoknak íme egy link (ez betekintést enged a könyvbe is kicsit).
A tájleírások is szépek, elképzelhetőek, bár akinek nincsenek vizualizációs tapasztalatai a játékkal, azoknak néha meggyűlhet a bajuk, sőt számomra is olykor nehezen elképzelhető növényekkel találkoztam. A helyszínek ugyancsak a szokásos fantasy berkekben találhatóak, erdők, hegyek, virágos mezők, elhagyatott kastélyok, sünfejű elátkozott lények, valamint más csúfságok.
Noha akadnak benne újdonságok a megszokott sablonok mellett is, de számomra valahogy mégis is kicsit középszerű volt a könyv. Ez betudható a történetek rövidségének is, ugyanis itt nem egy hosszan ívelő fő történeti szálat kapunk, hanem egy-egy küldetés történetét. A poénok, akciójelenetek, tájleírások jók, a karakterek kidolgozottak amennyire kell, de mégsem áll össze úgy, hogy számomra kiemelkedő legyen a könyv. Azért, tegyetek vele egy próbát, azok is akik esetleg nem ismernék a játékot, sőt a Passziánszon kívül egyetlen más játékkal sem játszottak életükben.
7/10
Igazából régóta foglalkoztat egy ilyen bejegyzés ötlete, hogy összefoglaljam miket gondolok azokról a dolgokról, amelyeket általában kritizálok, mik a kedvenceim, hogyan látom a jelenüket, valamint a jövőjüket. Amiket a blogra feltöltök általában jóval kevesebb mint amennyit már „megéltem” ezekben a műfajokban, és nem győzöm hangoztatni hogy szélesítem az oldalam tartalmi skáláját de sajnos időhiány következtében ez nem mindig kerül megvalósításra. Ennek köszönhetően készítek egy bejegyzést azokról a dolgokról hogy ki is vagyok valójában, mik azok amiket szeretek, és hogyan viszonyulok különböző filmekhez és könyvekhez, vagy milyen kapcsolatban állok rengeteg szórakoztatóipari dologgal. Valamint egy kicsit nosztalgiázok is, hogyan kerültem először kapcsolatba a kritikaírással, vagy hogy miért választottam magamnak ezt a „hivatást”, és hogy hogyan kerültem oda, ahol most állok. Természetesen, most nem személyes értelemben, arról később. Néhol egyébként lehet önteltnek, vagy akár egoistának fog tűnni a bejegyzés, de én ezt hiszem magamról, és lehet hogy ha egyszer kikerülök egy szélesebb körben fogok rádöbbenni, hogy rendkívüli önzés volt azt hinnem hogy valóban olyannyira széles látókörű vagyok mint amilyennek képzelem magam, főként ha még a tudásanyagom is szegényes lesz a többi embertársamhoz képest. De, én próbálom a legtöbbet kihozni magamból.
Mindig is érdekelt voltam rengeteg dologban, őszinte legyek mindig is halmozni akartam magamban a tudást, ám sajnálatos módon ez az énem egyre ellustult és valahogy eltűnt. Gyerekként emlékszem a történelem és mindenféle dolog érdekelt, kezdve a csillagoktól, az állatokig az aztékokig, minden. Szó szerint. Emlékszem rengeteg Tudás Fája volt itthon meg Csodálatos Állatvilág, sőt még Horgászalbumunk is van, nem tudom kinek rémlik az a magazin. Akkoriban még annyira nem érdekeltek a sorozatok, zenék vagy más-más TV-ben fellelhető szolgáltatás, de az még egy más világ volt. Amikor a 3 csatorna közül akár 10x is végignéztük a Vasálarcost, vagy akár a Jumanjit videón (kedvenceim voltak), és még internet sem volt hogy tájékozódjunk a világ dolgairól. Aztán ahogy iskolás lettem ezek a dolgok szépen elhallgattak bennem és valahol még mindig sajnálom hogy a polihisztor énem eltűnt. Vagy talán csak elhalkult, ezt nem tudhatom pontosan, remélem ha majd elérem azt az állapotot amiről a személyes bejegyzésemben fogok értekezni akkor talán visszatér. De mit is akartam kihozni ebből? Fura, most mintha naplót írnék, vagy csak úgy disszertációt írnék magamnak a semmiről. Talán tényleg írni kéne már novellákat, mert ahogy olvasok a rengeteg stílus és írásmód engem is arra ösztökél hogy írjak, történeteket alkossak. Mert – bár lehet ez mindenkivel így van – amilyen félét olvasok, olyan módban kezdek el írni is. Nagyapám elvileg írt költeményeket, noha a Librin nem fogjátok megtalálni így innen van az „írói vénám”. Ami lehet nem igaz, csak én hiszem magamról, de azért nem gondolnám hogy ennyire mellélőnék. De végülis mit akartam ezzel? Annyit, hogy mindenevő vagyok, egy evolúciós konyha malac, aki még a mai napig szívesen hallgat a box csínjáról-bínjáról, úgy mint mondjuk a pálinkafőzésről. Így, rengeteg féle emberrel könnyebben kijön az ember, könnyebben ismerkedik és egyszerűbben megtalálja a közös hangot másokkal. Egyszóval, akad ennek gyakorlati előnyei is, azon kívül hogy okosnak tűnhetünk. Szeretek tájékozott lenni.
És ez igaz a szórakoztatóiparra is, ezért szeretek olvasni, sorozatokat bámulni, zenéket hallgatni és animéket nézni. A játékok más tészta, az valahogy mindig is a vérembe volt, szerencsére a jövő is leginkább nagyobb szeletet kér belőlük. De mi a legfontosabb számomra ezekben? A történet. Számomra a történet az ami megfog egy adott műben, és azon kívül pedig a karakterek. Lehet számomra egy film 10/10-es ha a történet kicsit lapos, de a karakterek olyan mélyek és átérezhetők, hogy bólintással emelem meg a kalapom a rendező előtt. Jó persze a látvány, akció, izgalmas, feszes könyvvezetés és sok más is fontos, de számomra ha a történet és a karakterek jók, az már félsiker. A második legfontosabb, de ez igazából csak opcionális mert manapság olyannyira nem elterjedt, de örülök ha van, az pedig a mély, mögöttes tartalom. Egy könyvnek, filmnek vagy akár játéknak is az alapsztorin túl legyen valami gondolkodtató, filozofikus háttere, amelyen akár utána is elagyalhatunk. Például mint a Mr. Nobody, vagy a Benjamin Button Különös Esete. Persze, ha valami elvont az is könnyebben utat talál hozzám, például a Dr. Parnassus Képzeletbeli Világa vagy a Sweeney Todd is ebbe a kategóriába sorolandó, éppen ezért szeretem őket annyira. Továbbá persze fontos tény, a többi maszlag is, de ezek a fő motívumok amik örömmel töltenek el.
Egyébként belegondolva, elég nehezen kezdtem el kritikákat írni. Mondjuk a mesét már sokszor elmondtam, miszerint 2009. májusába regeltem a PCGuruOnline felületére, ahol rengeteg bloggerrel hozott össze a sors – és mint később kiderült – a fele se csinálja olyan minőségbe, mint azok akiket később ismertem meg, de akkor még új volt a világ, és hogy mindenki megosztja a gondolatait az adott műről amit éppen nyüstölt és hogy milyen minőségben teszi azt. Akkor még nem gondoltam arra hogy egyszer én is elkezdem, nem gondoltam magam elég jónak, sőt van olyan blogger társam akit még a mai napig példaképnek tartok, és úgy érzem sosem fogom őt még csak minőségben sem megközelíteni. Noha firkálgattam már én általános iskolában is, 5. osztályos koromban Gilgamesről készült fogalmazás dolgozatom csaknem 10 kisfüzetlapot számolt, pedig nem írok túl nagy betűkkel, majd a Toldiról készült szellemekkel kiegészített történetem is okozott egy-két elismerő szót. Középiskolás koromban aztán a Rhapsody of Fire nevezetű együttes koncepcióalbumai miatt aztán terveztem egy novellát, amelynek az első, 140 oldalas kivetülése már kész, de tervezem az újraírását, mert a minősége még messze elmarad az elvárt színvonaltól. Persze az írásban sokat segített a rövidke, mindössze fél éves FRPG karrierem, amelyet a mai napig szívesen folytatnék ha lenne rá időm. Fejleszthetném is magam. Mivel most nem a novellaírásról akarok beszélni, talán majd egy lábjegyzetben a Szellemekkel tarkított útban.
De a kritikaírás más. Elsőnek játékokkal kezdtem, 2 oldal terjedelemben 14-es betűmérettel, a minősége pedig valahol a béka feneke alatt volt, de az olyan béka feneke alatt aki sosem lesz királyfi. Aztán, ahogy telt az idő úgy fejlődtem és most már egész jónak gondolom magam. Ezt ti is láthatjátok a jelenlegi kritikáimon, persze ha van valakinek megjegyzése ezzel kapcsolatban örömmel fogadom, de sosincs semmi mellékzönge, kivétel egy-két ember aki nem szívlel az ajánlgatja mindig hogy húzzam le magam a klotyón. Aztán, mikor 2010. július 16-án elkezdtem a blogom, egy anime kritikával kezdtem, amit bevallom 2 órámba telt megírni, azután pedig az Odaát 2. évadról szóló beszámolom csaknem 2,5 órámba telt. Aztán szép lassan telt az idő, én pedig egyre rövidebb idő alatt írtam meg, egyre jobb minőségbe, és hiába a sorozatok burjánoztak el, manapság mindenre megtaláltam a megfelelő sablont. Persze, az első könyv és zene kritikámtól kicsit tartottam, hogy rossz lesz, de azután ők is megtalálták a kellő felépítést így most már akármibe könnyedén belefogok, és még ha nehezen is írom le a gondolataimat, kijavítani ki lehet. Sokszor kerülök dilemmába például hogy megéri-e csinálnom, így is annyi az önjelölt kritikus hogy Dunát lehet vele rekeszteni, ráadásul az én oldalam nem egy kritikai portál, tele van a lelki életem szemetével is, és a látogatottsága sem tekinthető eget rengetőnek. De, hogy legyen valami értelme az okosodásomnak, vagy a tájékozottságom növelésének, így folytatom, látogatóktól és mindentől függetlenül. Remélem, átérezhető vagyok, annak aki ideér. És nem unta még meg. A java még csak most jön.
Cassandra Clare – A Végzet Ereklyéi 3. – Üvegváros
A Harry Potter hatalmas sikerét követően, nem sokat kellett várni még egy hatalmas bankrobbanásra, amely hatalmas tömeghisztériát váltott ki a könyvolvasók között, több emberrel is megszerettetve az olvasást. Ez a könyv pedig Stephenie Meyer alkotása, az Alkonyat, amellyel ismét felkapottak lettek a vámpírok, igaz nem a klasszikus értelemben. Természetesen ha egy könyv sikeres lesz, akkor más írók szeretnék meglovagolni az újhullámot, így mind Amerikában mind pedig Európában – köztük így Magyarországon is tonnaszámra jelentek meg a vámpíros történetek. Némelyek, már jóval a Twilight előtt meghódították a Best Seller listákat – J.R. Ward: Fekete Tőr Testvériség példának okáért. Persze a minőség mint az lenni szokott hullámzó volt, de voltak akik nem álltak meg az egyszerű vámpírtörténeteknél és tovább mentek, majd sikert aratva egy kisebb rajongótáborra tettek szert. Így járt az eredetileg Harry Potter-fanfic íróként firkászoló Cassandra Clare is, aki a Draco-Trilógiával már letette a fanfic íróknál a nevét, majd 2007-ben jelentette meg első önálló regényét, a Végzet Ereklyéi-trilógiának az első kötetét a Csontvárost, angol címen City of Bones. A könyv egy csapásra népszerű lett, főleg a tinédzser korosztály köreiben, ráadásul a kritikusok is imádták a történetért, a karakterekért, na meg az okosan lefektetett fantasy klisékért, valamint a világért. A Csontváros engem is levett a lábáról, és noha néhol érződött, hogy tiniknek szánták a könyvet, azért nem tekinthettük kifejezetten gyerekregénynek. A trilógia aztán szép lassan folytatódott, majd 6 kötetesre hízott, de az alaptrilógia záróregénye 2009. március 24-én jelent meg a Margaret K. McElderly Books gondozásában. Magyarországon is kapható a trilógia, igaz a 3. kötet rengeteg csúszásnak köszönhetően 2011. április végéig váratott magára a Vörös Pöttyös Könyvek kiadó gondozásában, Kamper Gergely fordításában. Mivel jelen esetünk tárgya már a trilógia záró darabja, így csak az olvasson tovább, aki már olvasta az előző köteteket, de akik esetleg folytatnák az olvasást és nem olvasták leírom számukra a trilógia alaptörténetét.
A történet csaknem 500 oldalt számlál, ami talán nem tűnik túl hosszúnak, de rövidnek sem. Sőt mi több, a sztori több szálon fut, és elég feszes tempóban halad, nincsenek benne töltelék fejezetek – ezért is tetszettek annyira az előző kötetek – tinédzser nyavalygások, vagy más űrt kitöltő írások. Az 500 oldal egyébként végig élvezhető, izgalmas és sodró lendületű, igaz a Setét Torony-ciklus után irodalmilag kicsit más, nincsenek olyan összetett mondatok, és tájleírások, inkább lazább szerkezetű, könnyedebben érthető mondatok. Ennyit arról, hogy King ponyvaregény író. Egyébként az 500 oldal hamar eltelik, rendkívül jól tagoltak a fejezeteket, és szinte olvasatja magát a könyv hogy megtudjuk hogyan alakul tovább a történet. Csak sajnos, ezek után sokat kell várni a folytatásra.
A könyv műfaja egyértelműen fantasy, de senki ne gondoljon a Gyűrűk Urára, vagy a Trónok harcára jelen esetben. Igaz, a könyv most egy igazi fiktív városban, az Üvegvárosban játszódik, Idrisben, az Árnyvadászok otthonában, de nem csak emiatt tekinthetünk rá fantasyként, hanem az angyalok, vámpírok, vérfarkasok, démonok és sok más mitológiai lény szerepeltetése miatt is. Clare most egy kicsit jobban megerőltette magát és a démonok leírása egész egyedi néhol – de kicsit azért hasonlít a Setét Toronyra -, ráadásul kicsit tágít is a jól bevált vámpírkliséken, valamint a megalkotott világ a már jól megszokott alaphelyzeten és problémákon kívül egész ügyes. Noha a mai tinikorban elengedhetetlennek számító vámpírok kapják a legnagyobb hangsúlyt az Árnyvadászokon kívül, de azért a vérfarkasok is tisztesen helytállnak.
A trilógia alaptörténete szerint Clary Fray egy szokásos, amerikai kislány a visszahúzódó fajtából, aki pulcsiban van, és legjobb barátja egy ugyancsak kicsit különc, garázs rockban és RPG-kben utazó fiú Simon Lewis. Clary aztán egy nap a Pandemonium nevezetű diszkóban Árnyvadászokra bukkan akik épp elintéznek egy Alvilági lényt. Clary élete ezek után fenekestül felfordul, a házukat támadás éri, az anyja pedig kómába kerül és elrabolják. Clary egyetlen támasza azok az Árnyvadászok, akik a démonok, vámpírok és más alvilági lényektől tisztítják meg a világot. Ebben a csapatban a rendkívül bunkó, de mégis ellenállhatatlanul helyes – khm, khm ki is a célközönség? – fiú, Jace aki annak az Árnyvadász Valentine Morgensternnek a fia, aki le akarta igázni az Árnyvadászok hierarchiáját, a Klávét és a Tanácsot, megtisztítva ezzel a „romlástól” fajtáját. Valentine terve megbukott, csatlósait vagy száműzték, vagy bűnbocsánatot kaptak, és a világ visszatért a régi kerékvágásba. Viszont, Valentine a hiedelmek ellenére nem halt meg, és újra színre lépett, ráadásul terve megszerezni a Végzet Ereklyéit, azokat a hatalmas erejű tárgyakat, amelyeket Raziel Angyal adott az első Árnyvadásznak, hogy ő maga alkossa meg az Árnyvadászok új fajtáját. Clary az anyja megmentéséből a világ megmentésére kényszerül, ráadásul a szálak sokkalta összetettebbek, mint azt bárki is előre gondolná.
A trilógia záró darabja ugyanott veszi fel a fonalat ahol a második kötet abbamaradt, mindössze egy hét telt el a hajón történt események és a jelen között. Clary, szeretne elutazni az Árnyvadászok szent városába, Idrisbe, hogy ott megkeressen egy Ragnor Fell nevű boszorkánymestert, akinek segítségével felébreszthetik Jocelyn-t, az anyját. Jace viszont nem szeretné ha Clary Idrisbe jutna, félve a Klávé politikájától, így elhiteti a családjával hogy a lány nem akar menni, így hamarább indulnak útra. Simont eközben megkéri, hogy hazudjon a lánynak, viszont az utazás előtt megtámadják őket Valentine emberei, így Simon is az Üvegvárosba kerül, oda ahol csakis engedéllyel lehet egy Alviláginak bejárása, különben halál vár rá. Clary, megtudva hogy átverték dühében egy Portált nyit Alicante-ba, viszont az ereje Luke-t is áttaszítja a Portálon keresztül, így Luke élete is veszélyben forog. A történet végig Alicantéban játszódik, ráadásul a sorozat további köteteihez hűen rendkívül szövevényes, izgalmas, és fordulatokkal tarkított sztori szálat kapunk, amelyben olykor igazán nagy meglepetések is érnek minket. Igaz, kevésbé kiszámítható mint a Hamuváros, de egy-két előre könnyen meglátható helyzet azért adódik a könyvben. A lezárás egyébként kerek, korrekt és epikus, ha nem lenne bővítmény trilógia is megállná a helyét. A történetmániásoknak jó hír, hogy fiataloknak szánt alkotás ellenére is fordulatos, intelligens regény, összetett cselekménnyel.
A karakterek ugyancsak hozzák a korábbi szintet. Igaz, hiába sokak számára csak egy mellékkarakter, sőt rengetegen nem is szimpatizálnak vele, számomra továbbra is Simon a legkedveltebb karakter. A hű barát, aki bármit megtenne Clary-ért – noha a szerelmi klisét nem kellett volna a Hamuvárosban – most már főszereplővé avanzsált, így Jace-k mellett a legtöbbet az ő szemszögéből olvashatjuk a történteket. Simon továbbra is képes a napra járni, szerintem aki olvasta a második kötetet nem túl nagy bonyodalom kitalálni miért. A többi karakter közül Jace még mindig hozza a kemény, macsó fiút, aki érzelmes legbelül, Luke a pótapa figurája, Clary pedig a visszahúzódó, kicsit félénk lány aki könnyen megy fejjel a falnak, igaz néha dühkirohanásai és hisztijei fárasztóak. Az új karakterek közül Sebastian igazából a megszokott karakter, akiről nem írnék jellemzést, mert nem akarok spoileresen írni. A karakterek lelki világa egyébként nem mélyül nagyon el, egy-két gondolatot mindenkiről megtudunk mi játszódik le a fejében – leginkább Claryéban – de főként az eseményeket írják le, ami a közvetlen közelükben történik. Ez nem baj, de néha azért elolvastam volna egy két mélyebbre szántott gondolatot is, egyfajta tanításként.
Hiába a Twilight-hullám utószeleként jelent meg a könyv, egy szemernyit sem hasonlít a modernkor vámpíros regényére. Nincsenek benne felesleges Jace-t sirató, és fájdalmas szerelmes jelenetek – egy kis sóvárgás akad, de az kell a romantikus szálnak – sőt igazából kimondott romantikus jeleneteknek is híján vagyunk. Akad benne persze, aranyos is, és jó helyen de egy cseppet sem érezzük soknak. Tehát nem romantikus regény, tele szerelemmel és szexszel, mert leginkább csak színesítőnek akad benne romantika. Ami talán kevesebb, azok a viccek száma, de ami akad azokon néha hangosan is nyugodtan felnevetünk önszántunkból annyira jók. Néhány igazán jó velős poén akad benne, de leginkább Jace kicsit cinikus humora, ami viszi a prímet. Sőt mi több, az akciójelenetek egész epikusak és remekül elképzelhetőek, a kardpárbajtól a csatajelenetig mindent kapunk benne. A hangulat remek, Idris igaz egy kicsit hasonlít egy meséből szalajtott álomvárosra a kis házikóikkal, de ezt ellensúlyozza a történet feszessége és a könyv sodró lendülete. Igazából, aki eddig szerette a könyvet, annak továbbra is tetszeni fog, ráadásul mintha egy magasabb fokozaton égne a skála, és egy kiforrott, nagyobb hibáktól, bakiktól mentes könyvet kapunk a pénzünkért cserébe, amely szépen megválaszol minden kérdést amit feltettünk a könyv során. Valahogy ilyennek kellett volna lennie a Setét Torony befejező kötetének is. Igaz, az epilógus előtti utolsó jelenet kicsit pátoszos, és akár mást is kérhetett volna, ha két szóval többet mond hozzá, de a célközönség számára így is ez lesz maga a szívszorító szeretet kivetülése. Vagy csak én vagyok nagyon Simon párti.
Egyébrészt a tájleírások talán kicsit túl írottak, túlságosan is részletesek, ráadásul nem annyira elképzelhetőek, mint a Setét Torony esetében, ahol akármilyen részletesen is írták le a körülvevő tájat, mindig el tudtam képzelni. Egyébként attól, hogy részletesek szépek, és egy-két olyan szót is használ, amit talán sokan a mai fiatalságból nem is ismernek.
Mostanában kicsit jóindulatú vagyok ugyanis 2 hét leforgása alatt ez lesz a második 10-es amit kiosztok, de szerintem teljesen megérdemelten kapja meg a könyv a maximális pontszámot. Izgalmas, fordulatokban gazdag, sodró tempójú, jó hangulatú, a lefektetett világ alapjai és annak történései érdekesek és egyediek, ráadásul a megszokott kliséket is jól használta fel Cassandra Clare. Nem tudom milyen lesz a 4. kötet, a Bukott Angyalok Városa, talán nem ér fel az Üvegváros szintjéhez, de azért nem hinném, hogy egy könnyed fércmunka lenne belőle. Várom, ahogyan az előzménytrilógiát is.
10/10
Odaát
(6. Évad)
Rég írtam már sorozat-kritikát. A legutolsó a Walking Dead 1. évada volt, és egészen mostanáig vártam arra, hogy befejezzék a plecsni túloldalán a jelenleg vetített sorozatokat, és végre rájuk tehessem a kezeimet. Igen, másokkal ellentétben én nem szeretek egy hetet, vagy néha akár egy egész hónapot is arra, hogy megnézhessem az új részeket, én inkább szépen kivárom a májust, és azután nyáron egyben tekintem meg a kedvenc sorozataimat, szépen, az én tempómban haladva. Noha, mint minden mással ellentétben, elvesztem az aktualitásomat az adott témát illetően, de ez szerencsére a blogom látogatottságán mit sem változtatott, tehát folytatom a magam számára kényelmes módon a kritika írást. De hol is fejeződött be a The CW nagysikerű sorozata, az Odaát? Eric Kripke átadta a stafétabotot Sera Gamble-nek, mint showrunner, valamint a teljesen lezárt történet miatt rengeteg rajongó szkeptikusan fogadta a 6. évad létrejöttét, lévén mi újat tudnak még behozni a biztos bukáson kívül a forgatókönyvírók? Nos, noha előre elmondom nem lett olyan epikus a 6. szezon mint teszem azt, az 5. évad, de azért nem fogytak ki teljesen a szuflából alkotóink.
A The CW egy elég kis csatorna amerikai viszonylatban, és az sajnos a nézettségi adatokon is meglátni, amely sajnos a 4. évad után tovább csökkent, és most már mindössze 2,5 millió fő/rész mutatóval „büszkélkedhettek”, amely nos, mint tudjuk elég kevés. A legnézettebb rész is a nyitó epizód, „Sympathy For The Devil” volt, a maga 3,40 millió fős lélekszámával, míg a leggyengébb a 2,28 milliót számláló „The Song Remains The Same” volt. Noha, mint tudjuk a CW legnézettebb műsora a Vámpírnaplók sem számlál több 10 milliós nézősereget, azért ezek a számok elég gyengék, ráadásul egy előre betervezett 6. évad folyamán méginkább csökkenni fognak a mutatók, de ez nem zavarta a csatornát, így bejelentették a teljes, 22 epizódos 6. évadot, amely 2010. szeptember 24-től egészen 2011. május 20-ig futott, ráadásul az évadzáró egy duplaepizód volt.
Viszont, a kiadó az esetleges profitcsökkenést más módszerekkel próbálja kompenzálni, s még ha nem is a teljes, de bizonyáraa márkanév használatáért pénzt kap a más spin-off Odaát címekből. Igen, a sorozat népszerűségét próbálták növelni a különböző egyéb médiaformátumok, így most már kedvenc vadászaink kalandjait anime, könyv vagy akár képregény formájában is nyomon követhetjük, noha ezek minőségéről jelenleg még nem, de akár a jövőben lehet beszámolok. Legvalószínűbb az Odaát anime lesz, amely japán jómunkás emberek keze között formálódik, s noha a kritikai visszhangja koránt sem olyan jó mint teszem azt a felnőtt sorozaté, de azért nyilván valamilyen profitot csak termel. A regényeket csakúgy, mint a World Of Warcraft, vagy más nagy univerzumban játszódó történetek esetében nem egy, hanem több szerző jegyzi, így ezek minősége is nyilván nem üti meg csak a korrekt iparosmunka szintjét, de azért a forgalmazó és a vezetőség mindent elkövet, hogy népszerűsítse az egyik legnépszerűbb brandjét.
A sorozat műfaji behatárolás szerint még mindig horror, ráadásul most néha valóban megpróbálnak minket ijesztgetni, főleg a sejtetős zenékkel és a sötét szobában, óvatosan lépdelő szereplőkkel. Valamint hogy a horror skatulya még mélyebb legyen, több vért és lehulló fejeket láthatunk a képernyőkön, sőt néha valóban elég undorító látvánnyal sikerül megspékelniük egy-egy áldozat utolsó pillanatait. Ez persze nem baj, ugyanis a sorozat kapcsán gyakran vetődött fel nálam is a szörnyűlködő pillantás, amikor tisztán látszott, hogy valamit azért nagyoltak el, hogy kevesebb zöldhasúba kerüljön a forgatás. Noha, semmilyen újító elemet nem találunk a már ismert horror jeleneteken kívül, mégis a legklisésebb jelenetek is képesek elérni a kívánt hatást, s még ha nem is ijedünk meg, akkor is kicsit szorongunk, hogy na vajon mivel próbálnak minket megijeszteni. A gyengébb gyomrúak számára is akadnak jelenetek, amelyeket nem szívesen néznének meg kétszer, például a garázsajtó általi lefejezés utáni sokkos állapot nem tartozik a romantikus pillanatok közé, vagy a belekben úszó fürdő sem éppen egy kellemes élmény vacsora utánra. Egyébként a klisés ijesztgetés és a fejvesztés az egész évadra jellemző, amikor valamilyen szörny vagy más helyzet megkívánja.
Mivel a történet visszatért a monster-of-the-week (egy szörny/egy hét) keretrendszerbe, így kevesebb mellékszereplőt találhatunk az egész évad folyamán, de azért akadnak most is visszatérő szereplők. Természetesen a főszerepben ismét Sam és Dean Winchester (Jared Padalecki, Jensen Ackles) láthatjuk, míg a mellékszereplők között talán a legfontosabb Bobby Singer (Jim Beaver) is kevesebb szerepet kapott mint eddig. Aki viszont tényleg néha csak mellékszerepben tűnik fel, esetleg csak azért szerepel az adott részben, hogy megkapja érte a fizetésért az Castiel (és az őt alakító Misha Collins), aki noha az évad vége felé kulcsszerepet játszik, de a kezdetekben csak kiegészítő szerepeket kap. Az egyik legszerethetőbb mellékszereplő viszont számomra a Pokol „új” Királya Crowley (Mark Sheppard), aki Castiel mellet az egyik legfontosabb szereplője lesz az évadnak. Mellékszereplőként viszont itt van nekünk a rendkívül idegesítő Samuel Campbell (Mitch Pileggi), aki Sam és Dean nagyapját alakítja, de szerencsére csak ritkán tűnik fel az évad folyamán. További visszatérő karakter még Balthazar angyal, akit a Rejtélyből megismert Sebastian Roché alakít, de Raphael arkangyal is 1-2 rész erejéig tiszteletét teszi. Tehát, mindent összevetve karakterekből most sem lesz hiány, de azért egyik-másik szereplő néha csak lézeng, vagy pedig keresi a helyét a szériában, mások pedig szó szerint csak mellékszerepekben tűnnek fel, amikor a fő történeti szál megkívánja a jelenlétüket.
A történet egy évvel játszódik az 5. évad után, és mindenki álma teljesülni látszott. Dean boldog életet él Lisa-val és Bennel, felhagyott a vadász élettel, jó öreg Impalája is a garázsban ponyvával letakarva várja, hogy hátha újra felbőgetheti motorját s újra a szöryek után vetheti öreg lóerőit. Bobby ugyanúgy játsza a vadász és az összekötő szerepét, Castiel pedig a Mennyekben próbálja megállni a helyét, míg Crowley pedig a Pokolban ügyködik. Az idilli családi életnek aztán vége szottyan, mikor is egy csapat dzsinn kezd el Deanre vadászni, vendettát venni a 2. évadban történt dzsinn megölése miatt. Ekkor viszont feltűnik Sam is, aki valamilyen úton-módon kiszabadult Mihály és Lucifer ketrecéből, méghozzá nem egyedül. Ugyanis nem csak Sam, hanem nagypapája, Samuel is valahogy visszatért az életbe, s mivel az életük a vadászat volt, így folytatják a családi hagyományt. Dean hosszas huzavona után feladja biztos életét a családjával és visszatér a vadász életvitelhez, viszont minél több időt tölt el Sam-el, annál szembetűnőbb számára, hogy Sam megváltozott, méghozzá elég gyökeresen. Keményebb, céltudatosabb, és kevésbé lélekbúvár, mint korábban volt. Eközben Castiel a Mennyekben egy polgárháború kellős közepén áll, méghozzá mint a rebellis csapatok vezére, a tét pedig nem más, mint az Apokalipszis újboli megelőzése. Ugyanis, az Apokalipszis elhalasztásával az angyalok is szabad akaratot kaptak, s mivel nincs Isten ki vezesse a nyájat, sokan céltalanul lézengenének, és szeretnék ha minden a már korábbi forgatókönyv szerint működne. Az érem másik oldalán viszont Crowley szeretné megtalálni a Purgatóriumot, hogy területet szerezhessen magának, így megerősítve pozicióját a Pokol élén, mint a Pokol új Királya.
A történet persze nem ilyen egyszerű, és mint később kiderül semmi sem az aminek látszódik, de ez nem egyértelmű az évad folyamán. Ha mondhatjuk, az elején még csak vadásszák a szörnyeket, vegytiszta skatulyája a monster-of-the-week felépítésnek, amikor csak egy-egy rész foglalkozik a fő történeti szállal, de viszont mikor a forgatókönyvíróknak már konkrét elképzelése volt a folytatást illetően már látni, hogy egy szép kerek egésszé válik a sztori. Noha, nincs olyan epikus, mint az 5. évad történése, és akad benne egy-két baki, vagy mellékszál, ami azért egy kicsit mélyebb tálalásért kiált. De mindent egybevetve nekem tetszett a történet, kellően érdekes, szép lassan adagolják nekünk a történéseket kisebb-nagyobb időt hagyva a megemésztésre. Persze, egyesek számára toporgásnak tűnhet majd néhány epizód, ugyanis most nincs kőbe vésett magasabb cél, mint például a 3. évadban Dean megmentése a Pokoltól, vagy a 4-5. évadban az Apokalipszis megelőzése, hanem most leginkább az események határozzák meg a történetet. Leginkább emberközpontú most a jelenlegi fő szál, amely új a sorozat történetében és szerintem elég ügyesen oldották meg, s végül az évadzáróban csúcsosodik ki, mint az események láncreakciója.
A karakterábrázolás viszont továbbra is hozza a szintet, ráadásul most a színészi játékra is több gondot fordítottak. Számomra Sam fejlődése tetszett a legjobban, főleg azok után ami történt vele – nem árulnék el semmit, főleg azok miatt akik nem látták az évadot, tudom mennyire zavaró. Ha mondhatnánk most Dean a szezon jófiúja, ugyanis a legtöbbet ő szenved, ha valami történik akkor minden vele történik meg, például ő változik vámpírrá, vagy őt támadják meg a tündérek, esetleg az ő szívét törik össze a történések. Ezek számomra a vége felé kicsit zavaróak voltak, főleg hogy a szörnyek folyamatosan őt találják meg, nem tartva az egyensúlyt a két szereplő közötti veszélyzónában. Számomra a két legkedvesebb karakter mégis Castiel és Crowley volt, ugyanis az ő színészi játékuk rendkívül meggyőzően adta elő karaktereiket. Főleg Crowley, aki mint a Pokol Királya viccelődik, és próbál nyugodt maradni minden körülmények között. Míg Castiel naivsága pedig fokozatosan alakul a történet folyamán, ahol aztán megérthetjük tettének súlyát, és együtt érzünk vele. Igen, én inkább Castielt sajnáltam az évad vége felé, mint sem Dean-el értettem egyet. Akadnak viszont rendkívül antipatikus karakterek is, ilyen például Samuel és bandája, valahogy számomra egyáltalán nem tetszett a karaktere, örültem, hogy nem sok epizódban kaptak szerepet.
Ami a történetre és a karakterekre egyaránt jellemző, hogy a sorozat révbe ért. A különböző karakterek és azok múltbeli cselekedetei egésszé válltak, és aki esetleg most kapcsolódna be a sorozatba, nem ismerve az eddig történteket már nem éretné úgy meg, mint teszem azt a 3. évad esetében. Rengeteg visszatérő karaktert láthatunk, az alternatív valóságokban játszódó epizódok esetében pedig több karakter még a halálból is visszatér egy-egy epizód kedvéért. Most már a sorozat megy a maga útján, nem is kellenek magasabb célok, a karakterek szolgáltatnak számunkra elég főszálat.
Viszont a sorozatról elmondható hogy akadnak benne pozitív és negatív gondolatok szép számmal. Kezdjük a pozitívakkal. Ilyenek például az effektek és az akció jelenetek növekedése. Igen, a sorozat végre átcsapott már-már akciósorozattá, rengeteg halállal, lövöldözéssel és törés-zúzással. Persze, most se számítsunk epikus harcokra, az angyalok és a démonok erőfitogtatása most is kitelik a telekinézisben, esetleg az öklüket használják a nézeteltérések rendezésére, de viszont azt most többször. A szörnyek is rámenősebbek, sokkal többet használják az erejüket, míg Sam és Dean igazi gyilkológépekké válltak, olykor még machettákkal is kaszabolják a rosszarcokat. Ez igaz az effektekre is, ugyanis a már említett vér és más fejetlen testrészek száma is nőtt, de az angyalok is többször halnak meg, valamint most az alternatív részeknek köszönhetően akár ellátogathatunk még a vadnyugatra is, vagy láthatjuk ahogy Sam testét égeti a Pokol. Egyszóval, most nem sajnálták a pénzt a látvány felépítésére, most egy rossz szavunk se lehet a korábbi gumiszerű akciórészekre. Persze, azért egy hollywoodi akciófilm szintjét most sem éri el, de azért jelentős a javulás. Viszont, nem csak a cselekményesebb jelenetek száma növekedett, hanem a viccek száma is. Szinte minden részben foghatjuk a hasunkat valamilyen nevetnivalón, egy-egy rész pedig szinte csak erre épít rá, és mondhatjuk akár átcsapunk vígjátékba is. Olykor csak egy másik film vagy karakterre való célzás, olykor pedig maguk a cselekmények okozta komikus történések miatt húzhatjuk a szánkat mosolyra.
Negatívumok kiemelendőek a lények. Noha, próbálták megtartani az epikus fennhangot, most néha elvetették a sulykot. Például a sárkányok, tündérek és főnixek szerepeltetését szívesen kihagytam volna, főleg hogy emberalakban ábrázolták őket. Ezekkel még nem is lenne baj, hanem az hogy teljesen valószínűtlen és irracionális hogy szerepeljenek a filmben. Persze, akadnak hihető lények, mint például az animorfok, okamik, vagy hogy az epikusabb fajtából említsek, itt lesz nekünk az Igazság istene, Veritas, vagy maga a Végzet is szembekerül a testvérpárral, de egy epizód erejéig még Vergiliust is láthatjuk. Persze, a vámpírok és alakváltók kihagyhatatlanok minden évadban, így ismét találkozunk velük is, de most valahogy soknak éreztem a két vámpíros részt.
De nézzük az említésre méltó epizódokat sorjában. Rendezői érdekesség lévén kiemelendő a Jensen Ackles által rendezett „Weekend’s At Bobby”, ami nem mellesleg az évad egyik legizgalmasabb része, és persze nem hétvégi vacsorára megyünk Bobbyhoz. Az évad izgalmasabb részei közé tartozik a „Third Man”, valamint az egyik legakciódúsabb és legjobb „Caged Heat”. Az évad legviccesebb része a Ben Edlund által írt és rendezett „The French Mistake” amelyben a szereplők saját magukat alakítják. Az évad vége felé aztán találunk igazán egyedi részeket, ilyen a Castielre fókuszáló „The Man Who Would Be King. Persze, giccses részek is akadnak rendesen, például a Twilight-utalással kooperáló „Live Free or Twihard” de a szerelmes-animorfot bemutató „All Dogs Go To Heaven” is elég giccses volt a számomra, de talán az évad mélypontja a „My Heart Will Go On” című alternatv valóságban játszódó rész volt. Sok volt már az alternatív világ az évad folyamán. Sorolhatnék még legalább 4-5 részt amely valami miatt különleges, de ezeket nem tenném, mert valamilyen téren mindegyik rész különleges volt az évadban. Az évadzáróról viszont elmondható, hogy szinte minden létező klisét elhasználtak, mégis drámaira és izgalmasra sikeredett. Gondolok itt a szeretteink elrablására, a drámai árulásokra, halálokra, az agyunkban lejátszódó visszatérésekre, vagy az utolsó pillanatban megjelenő megmentőre, mégis ügyes összhatást keltettek bennem, hiába a megannyi klisé, amely miatt máskor a fejem fognám.
A legnagyobb javuláson viszont a zene ment keresztül. Szinte minden részben található valamilyen zenei betét, méghozzá nagyzenekarral felvett, hegedű, zongora, olykor még fuvolával előadott rész is, melyek néha csak a hangulatot fokozzák, máskor pedig csak a horrorisztikusabb hatás kedvéért tűnik fel, például valamilyen zongora formájában, mégis feldobja a hangulatot. Persze licenszelt zenei betétek is hallhatóak, a legismertebb még mindig a Kansas – Carry On My Wayward Son-ja, de ezek hiányát most egyértelműen feledtetik velünk a remek filmzenés hatások.
Összegezve elmondható, hogy számomra semmi baj nem volt a 6. évaddal, és még mindig az egyik legszórakoztatóbb, és legizgalmasabb sorozat a főszállal rendelkező szériák között. Igaz, egybe tekintettem meg, nem kellett várnom heteket a folytatásokra, talán így másabb az összkép, de azok számára akik hetente kivárták az új részeket, tegyenek egy próbát úgy hogy egybe nézik meg az évadot, garantált más lesz a hatás. Igaz, akadtak benne kissé erőltetett és hatásvadász részek, és az alternatív valósággal is néha túllőttek, de mindent egybevetve szerintem méltó folytatása ez az 5. évadnak. Csak így tovább.
9/10