Stephen King - A Setét Torony VI. - Susannah Dala

2011.08.03. 16:42

 Stephen King - A Setét Torony VI. – Susannah Dala

 A kritikusok számára egy szériát megfigyelő szemeik alá vonni sok tekintetben könnyű, ám olykor nehéz feladat is. Könnyű, mert levonhatják a különböző kötetek közti összefüggéseket, változásokat és ezeket az olvasók elé tárhatják, akiknek – reményeik szerint – könnyebb lesz eldönteni, hogy a kevéske szabadidejüket melyik könyvre, sorozatra vagy akár játékra áldozzák. Persze, van akinek ez csak egy útmutatót ad, hogy egy támpontot kapjon arra amit éppen szeretne saját szemével is látni, de nagyjából ez a lényege. Viszont nehéz, főleg ha egyhuzamban veszi a mindent látó érzékei szárnyai alá, ugyanis egy kritikát mindig el kell kezdeni. Valahogy, valamilyen módon mindig kell valamilyen bevezetőt találni, hogy elkezdhesse felvázolni azt, milyen is, amiről ír. Ami olykor igazán nehéz, főleg ha az ember már az utolsó előtti, 6. kötetnél jár. Van amikor már kifogynak az ötletekből és csak merengenek a monitor előtt, hogy mivel is kezdjék. Valahogy így voltam most én is, ugyanis a Setét Torony-ciklus utolsó előtti kötetére már nem maradt szinte semmi előszavam. A 7.-re ott lesz a vége és hogy milyen sokáig írta, az első kettőre is könnyen talál az ember, de valahogy a vége felé már kifogyunk az ötletekből és csak rizsázunk előszó gyanánt. Tehát, sajnálom olvasóim, az előszó most ilyen foghíjas filozofálgatás volt a kritikát végző író szerényes fantáziavilágáról.

Hála istennek viszont King fejében szó sincs megtorpanásról, és mintha újult erővel vágott volna bele a balesete utána a Torony-ciklus utolsó köteteibe. A történet felgyorsult, és egyre összetettebbé, változatosabbá, izgalmasabbá vált, a karakterek megteltek élettel és szinte az egész írási metódus is mintha megváltozott volna. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a 2003-as Callai Farkasok kiadása után, alig fél évvel már meg is jelent, egészen pontosan 2004. június 8-án a Setét Torony-saga 6. kötete, The Dark Tower – Song of Susannah címen. A magyar fordításra sem kellett sokat várni, Bihari György keze munkája nyomán 2005-ben már meg is jelent jelen esetünk tárgya, de amint a Callai Farkasok előszavából megtudhattuk King már a legutolsó kötet magvát is megírta 2003-ra. Valamilyen csodás ihletet kapott és élt a friss, még ropogós történet papírra vetésével addig, amíg még ennyire élénken burjánzik a fejében. Ezt – a Varázsló és Üveggel karöltve – a kritikusok és a különböző díjakat osztó személyek is méltányolták, így Kinget 3. alkalommal is jelölték a Locus Award „Az év legjobb fantasy könyvének” járó díjára.

King most nem eresztette bőlére magát, és egy tőle kissé szokatlan módon egy rendkívül feszes, gyors tempóban száguldozó könyvet írt meg. Mindössze 412 oldal a Susannah dala, plusz 30 oldal, amikor is megtudhatjuk a Setét Torony – néhol valótlan elemekkel megtűzdelt – keletkezését, hogy hogyan teltek el az évek, és miért is íródott ez a könyv több mint 34 éven át. Nincsenek töltelék fejezetek, mellékszereplők magánélete, és felesleges tájleírások, vándorlások, csakis a fontosabb eseményeknek lehetünk szemtanúi, és szinte mi magunk is érezzük, hogy míg a Callai Farkasokban egy időre az idő megállt, itt már nincs is idő, mert a Torony bármelyik pillanatban összedőlhet és ezt Rolandnak és csapatának meg kell akadályoznia. Nincs lacafacázás, rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat és szinte elsodor minket az ár. Emiatt persze, hamar túl is jutunk rajta, szinte olvasatja magát a mű, és hipp-hopp, már vége is.

A műre ismét csak nyugodt szívvel adhatjuk a fantasy jelzőt, ráadásul most már szilárdabb alapokra helyezve. Igaz, leginkább 1977 és 1999 közötti időkben játszódik a történet, a háttér információk, valamint a különböző démoni lények és Discordia miatt nyugodt szívvel mondhatjuk most már rá bizonyosan, hogy ez bizony egy fantasy történet, noha a legszélesebb határait feszegeti néhol. Különböző helyszínek és jelenetek pedig csak erősítenek ebben a hitben, például a félig felébredő Fekete Tizenhármas, a Sólyomemberek és más-más olyan események amelyek teljesen megállják a helyüket itt is. Az univerzum egyébként a mű végére teljesen hihető és remekül kidolgozott, kezd az egész világ történelme egy szép nagy kerek egésszé összeállni, úgy hogy nincsenek benne oda nem illő részek és minden magyarázatot kap, sőt még a Sólyomasszony és a sejtátültetés, scifi-fantasy szerű crossover stílusirányzata is helyénvaló, anélkül hogy giccsesnek hatna.

A történet ott kezdődik, ahol a szép nagy cliffhangerrel befejezett Callai Farkasok abba maradt. Késlekedésre nincs idő, Roland és társainak valahogy Susannah/Mia után kell eredniük, hogy megállítsák a szülést, valamint meg kell venniük az üres telket Calvin Towertől, ami a rózsa megvédésének a kulcsa. Viszont a fekete 13-as Susannah/Mia kezében van, így egy kissé veszélyes módszert kell alkalmazniuk a ka-tet megmaradt tagjainak. Susannah/Mia eközben 1999 New Yorkjában van, és el kell jutniuk a Dixie Malac nevű kocsmába, ahol a Bíbor Király emberei várják Miát, hogy megszülhesse gyermekét, viszont ő nem boldogul a modern világban. Susannah és Mia egymással veszekednek a test irányítása felett, valamint vitáikba bekapcsolódik egy rég látott ismerős, az a Detta Walker aki legutoljára a Hármak Elhívatásában kapott szerepet. Eközben Callahan és Jake egy rosszul időzített ajtónyitás következtében nem Susannah idejébe kerülnek így az ő feladatuk Susannah megvédése, míg Roland és Eddie 1977-ben bolyonganak, ahol Balazar emberi várnak rájuk és Calvin Towerre. Már a történet alapfeltevésén is érezhető hogy sokkal feszesebb, izgalmasabb alapfelállást kapunk, mint bármelyik könyv esetében, és ez csak fokozódik a mű végéig, ahol most nem egy, hanem rögtön két cliffhangerrel is zár King. A mű leginkább 2 szálon fut, Susannah és Roland története kerül előtérbe, Callahan és Jake csak a könyv utolsó előtti fejezetében kap szerepet, viszont az egyik befejezetlen lezárás az övék. Ezen felül viszont a történetet szépen kiegészítik azok a háttér információk, amik tovább mélyítik a Setét Torony univerzumát, valamint a gyermek apjának kilétére és fogantatásának körülményeire is fény derül. Mia múltja is lelepleződik, valamint a Mennykőcsapás kilétére és még a Setét Torony felállításának ideje előtti történelembe is bekapcsolódhatunk. Egyszóval, a történet remekel, bár érezhető rajta, hogy ezek a kezdő taktusai, egyfajta bevezetője az epikus végkifejlettnek, amikor is az összes hangszer egyszerre dörren meg egy grand fináléra – erre enged következtetni a cliffhanger is. A történet egyébként nagyjából mindössze 16-24 órát ölel fel. Egyébként nem csak feszesebb, hanem sokkal bonyolultabb is, például King testi alakjában való szerepeltetésének mivolta még teljesen nem derül ki, sőt egyesek bele is zavarodhatnak az egész történet alakulásába, de ez szerintem csak jót tett a sorozatnak, hogy végre kellően epikus is a magnum opus címhez. Az alapfelálláshoz végre egy nem kicsit leegyszerűsítettnek ható sztorit kapunk. Mert bár, az eddigi kötetek rendkívül jók voltak, a történetük azért nem volt egy körömlerágásokkal veszélyeztető alkotás, sőt még igazából csavarokkal sem szolgált.

 A történet gyorsasága és sűrűsége, valamint a „laphiány” következtében nem kapunk túl sok karaktermélyítő jelenetet, bár azért még inkább a szívünkbe zárjuk a szereplőket, és mindenkiről kiderül egy-két olyan részlet ami következtében még inkább hús-vér emberként tekintünk rájuk. Valamint olyan karaktereket is megkedvelhetünk mint például Mia, aki teljesen nem az akinek látszik, sőt a ka is elég rossz lapokat húzott neki, így nem húzhatjuk rá teljes egészében a gonosz, szívtelen karakter jellemét, viszont Susannah érzéseivel is egyetérthetünk, hogy akármennyire démoni is a gyereke, azért mégiscsak az övé. Igaz a lélek bugyraiba való utazás most leginkább a Callai Farkasokból száműzött Susannah-nak és Mia jut, Roland és Eddie pedig inkább haladnak az árral mintsem gondolkozzanak, míg a mű eddigi abszolút főszereplője (ha lehet így mondani, a legtöbbször az ő szemszögéből vizsgáljuk meg a történéseket) Jake pedig szinte nem is kap szerepet, Callahan pedig leginkább csak támogató karakterként lép színre mintsem a ka-tet teljes jogú tagjaként. King karaktere szerintem direkt íródott ilyen kicsit gügye, hitetlen amerikai idiótára, kétlem hogy a valóságban is ilyen ember lenne.

A 412 oldal leginkább a Hármak Elhívatására emlékeztetett, lehet csak a főként modern világunkban játszódó események miatt, viszont mégis másabb. Igaz, visszatérnek a flashbackek Eddie és Susannah szemszögéből, valamint néha egy pap, vagy akár egy dolgozó nő szemszögéből vizsgálhatjuk meg az eseményeket, mint a Hármak Elhívatása esetében, de ismét vannak olyan jelenetek, amik eddig nem voltak jellemzőek a könyvre. Ilyenek a Susannah elméjében létező Dogan, vagy amikor Mia és Susannah szemtől-szemben találkozhatnak egymással. Ismét kapunk akciójeleneteket, talán a leghosszabbat és a legváltozatosabbat az egész széria alatt, ráadásul izgalmas is, nem értem mért nem kapunk belőle többet – talán a lezáró Setét Torony című kötetben. Kisebb számban újra vannak horrorosabb jelenetek, groteszk halálesetek, sőt még álmoknak nevezhető látomások is, amelyek elég hangulatosak (nincs mese, King akármennyire több mint horror író, azért ebben tud a legerősebben írni). A fantasy lények ugyan nincsenek ilyen erősek, sőt néhol még giccsesek is (például a Sólyombába) de valahogy mégis inkább egy Patkányember és Sólyomkarú lény illik ehhez az univerzumhoz egy troll vagy ork helyett. Sőt a tájleírások sem merülnek most el a részletekbe, de annyira azért helyet kapnak hogy egy-egy helyszínt mégis tökéletesen el lehessen képzelni, bár most nem térnek ki a szőnyeg színére, vagy a kastély falának repedéseire és egyéb rendkívül részletezett tárgyra (ami King könyveiben előszeretettel helyet kap).

Az utóbbi kettő könyv rendkívül magas színvonalát ugyan nem lépi át, egy hajszálnyival gyengébb, de azért mégis erősebb az első 3 kötetnél. Hamarosan vége a sorozatnak, lezárul Rolandék története, ez érződik is a könyvön, hogy belépett az utolsó fázisba, és átadja a helyét az epikus, bombasztikus lezárásnak, amelyben sokan valószínűleg elérnek a tisztásra. „Még egy kanyar lesz az ösvényen, aztán elérünk a tisztásra. Velem tartotok, ugye?” – kérdezi King az utószóban, és erre természetesen egy válasz lehetséges: „Hát persze.” De én hozzátok intézek még egy kérdést: „És ti is olvasóim, ugye?”

8.8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.