Stephen King - A Setét Torony V. – Callai Farkasok
Manapság, a mai rohanó világunkban – ezt a mondatot egyszer egy előadás során minimum 15x mondták – nagyon ritka olyat létrehozni, ami még nem volt. Gondolok itt a könyvekre, vagy a zenékre, játékokra, filmekre valamint minden másra, szinte minden alapvető stílusirányzat a csúcsra van járatva, és újakat meg már nem lehet létrehozni, ugyanis nagyjából mindent kiveséztünk amit kilehetett. Igaz, a különböző ötvözetek világkorukat élik, de sok irányzatban már kezdenek itt is megfogyatkozni az ötletek (lásd zenék), ugyanis majdnem minden vegytiszta skatulyát ötvöztek mindennel. Aki úgy képes újat mutatni, hogy ha valaki csak meglát egy pillanatot, vagy egy fejezetet elolvas és rögtön rájön az adott műre, rendkívül ritka. De ez Stephen Kingnek sikerült a Setét Torony szériájával. Mint sokszor emlegettem a különböző stílusokat olyan gyönyörűen ötvözte, hogy szinte beskatulyázhatatlan, vagy csak körmondatokban lehet megemlíteni az adott meghatározást, amelyek odaillenek a könyvhöz. De még ha megpróbálnánk megemlíteni minden irányzatot és hatást, amely körbelengi, még akkor sem beszéltünk arról az egyedi atmoszféráról, ami belengi az egész könyvet és mérföldekről ki lehet szúrni, hogy na most Roland világában vagyunk. Persze, erre-meg-arra hasonlíthat a mű, de a hangulata mégis olyan erős, hogy rendkívül egyedivé teszi a dolgokat. Ráadásul a felépített világ is mentes a kliséktől (egy-kettőt leszámítva), valamint attól hogy azt mondhassuk: „hát ez kellett bele, meg ebben és abban is voltak ilyenek”. Megemlítem, éppen ezek a klisék vezettek ahhoz, hogy manapság a fantasy alkotások nagy részét is a Gyűrűk Urához hasonlítsák, ugyanis középkori várak, orkok és lovagok harcolnak mágusokkal és még miegyéb goblinokkal. Noha, könyvekben olyannyira még nem fellelhető, mert lehet sikereket elérni, de a játékok világában már egyre inkább egy sémára épülnek a fantasy világban játszódó RPG-k. De King világa nem ilyen. Egy mesterien felépített fantasztikus világ, amelyben el hisszük, hogy üveggömbök segítségével New Yorkban utazhatunk, vagy akár a Bíbor Király katonái egy vállalkozást vezetnek a Nagy Almában, miközben ő egy Rózsa mező közepén csücsül egy középkori toronyban, amely teljesen más világban van. A modern világ és „Roland-világa” olyan gyönyörű egyveleget alkot, hogy nem mosódnak egybe és vállnak katyvasszá azok a részek, amelyben King a legjobb: a modernkori leírásokkal, vagy más munkáinak szereplőinek beinvesztálásába. De miért is említem ezeket a bevezetésben: kritikámból kiderül.
Noha a rajongóknak egy újabb hatéves hiatussal kellett megküzdeniük, ugyanis a Varászló és Üveg 1997-es megjelenése után, egészen 2003-ig kellett végigizgulniuk a kissé lapos negyedik kötet fő sztori vonalának folytatását. Noha persze, a IV. kötet kiváló volt, de Rolandék jelene nem egészen volt izgalmas és cliffhangerben gazdag, noha ez megkönnyítette a várakozást is. Az V. kötet már egy egészen más felfogásban íródott, amely érződik is a regényen, talán a 2000-es jubileum miatt, vagy csak King változik az idők folyamán, de ami biztos pontként megmaradt az a kiadó, ugyanis 2003. november 4.-én újfent a Grant kiadó jóvoltából látott napvilágot, a Setét Torony-saga újabb, immáron V. kötete, The Dark Tower V. - Wolves Of The Calla néven. A magyar fordításra mindössze egy évet kellett várni, ugyanis 2004-ben, Bihari György fordításában már magyarul is olvasható volt Rolandék következő kalandja.
King a 6 éves ciklust ismét kihasználva, elég bőlére eresztette az ujjait és a gondolatait, ugyanis a Callai Farkasok csaknem 842 oldalt számlál, de mielőtt valaki feljajgatna, megnyugtatom, egy felesleges fejezet sincs a könyvben, és szinte elrepül az a majdnem 900 oldal, amelyet a könyv számlál. Szemben a Varázsló és Üveggel, itt nincs egy mese-a-mesében stílusú vágás, noha egy hosszabb, csaknem 100 oldalas flashback rész akad, de nem az akkori jelenben ábrázolva, hanem egyfajta elmesélésben, E/1-ben, hogy mit csinált a múltban az adott szereplő. Találkozunk viszont néhol dőlt betűvel íródott, E/3-as részekkel is, amelyek igazi múltidéző részek, leírásokkal és akkor történt eseményekkel. Ezek ismét csak elég hangulatosak, de a flashback jelenetek nincsenek olyan erősek és izgalmasak, mint a Varázsló és Üvegben. Egy-két kiegészítő múltidézéssel még összefuthatunk a könyv során, de ezeknek leginkább a váltott stílusú E/3-as írásmód adja az igazi különlegességét, mintsem a körömrágós izgalom.
A mű stílusilag a korábban kitaposott kicsit ilyen-is-olyan-is behatárolatlan mezsgyén mozog, de tulajdonképpen leginkább a fantasy elemek erősödtek fel benne. Például a Fekete Tizenhármasban pislogó Bíbor Király szeme, vagy a vámpírok megjelenése, nem beszélve a modernkori Farkasokról, vagy az Ajtó Barlangjáról, amelyet összekombinálva a már emlegetett 13. üveggömbbel úgy kelhetünk az összes világban ahogy csak akarunk, illetve még olyan epizódok, amelyek tovább erősítik az emberben az érzést, hogy egy fantasy regényciklussal van dolgunk. Ismét szerepet kap a western, most éppen Rolandék jelenében tárul fel egy civilizált mezőváros karéj, ami az amerikai westernvilágra hajaz, de ismét egy olyan módon, ami miatt nem lehet párhuzamot húzni Clint Eastwood-ék és a 60-70-es évek revolveres filmvilágával. A poszt-apokaliptikus életérzés most enyhévé gyengült, ugyanis a könyv történetében először Rolandéknak nem kell teljes egészében nélkülözniük, és még ágyban is alhatnak.
A történet 5 héttel a Varázsló és Üveg után eseményei után játszódik, és a ka-tet még mindig keresi a Setét Tornyot, ám útjuk Calla Bryn Sturgisba vezet, egy kis mezővárosba ahol 23 évenként rejtélyes, páncélba és zöld köpenybe bújtatott Farkasok érkeznek, hogy a rendkívül szapora ikergyerekek egyik tagját begyűjtsék, hogy azután gügyögő idiótaként „megrontottként” térjenek vissza. Ezek a „túlélők” nagyra nőnek, a csontjaik jóval nagyobbak, mint az átlagemberé, valamint némely még beszélni sem képes, majd korán meghalnak. A falu lakosai közül többen szeretnék felvenni a versenyt, és Rolandék segítségét kérik, hogy segítsenek a Farkasok elleni harcban. Itt találkozik a csapat, Donald Callahannel - akit a King-rajongók már ismerhetnek az 1977-es Borzalmak Városából – maine-i kalandja után Calla Bryn Sturgisban köt ki. A könyv fő vezérvonala a Farkasok elleni csata előkészületeiről és a harcról szól, valamint flashbackek-ben megtudhatjuk Callahan történetét, a már említett könyv eseményei után valamint még jobban kitágul Roland világa és gazdagabbak lehetünk egy népmesével is. Eközben Susannah skizofréniája visszatér, ráadásul sokkal veszélyesebben, mint korábban, ugyanis terhes lesz és a vajúdás hamarosan elindul, ha nem vigyáznak. Eközben a ka-tetnek más problémákkal is meg kell küzdeniük, ami kihathat az egész csapat egységére is, valamint a társulás tagjainak életére is akár. Noha a történet ismét nem bővelkedik csatajelenetekben, és páli fordulatokban, de valahogy mégis összetettebb és izgalmasabb, valamint sokkal szövevényesebb és bonyolulatbb mint a korábbi művek. Több dolog mint például a kapcsolatok Belső-Világ és a mi világunk között, valamint a Bíbor Király szerepe valamint a Setét Torony kapcsolata az élettél és a létezéssel mind olyan dolgok amelyek elég bonyolultak, és ha nem figyelünk könnyedén összekeverhetünk egy-egy történeti egységet. Ráadásul most érezhető, hogy egy sagával van dolgunk, ugyanis több múltbéli cselekvésnek most jelenik meg a következménye, valamint több, már rég elfeledett szereplő is visszatér a történetbe. Leginkább a Puszta Földek tekinthető talppontnak ugyanis, a Callai Farkasok történetében rengeteg esemény a 3. kötetre fejthető vissza, az ott lévő cselekmények rendkívülien befolyásolják jelen könyvünket, de visszatérnek még szereplők a Hármak Elhívatásából is. Noha, a párhuzamok és karaktereken kívül más dolgok miatt is fontosak az előző részek, de ezekről ismét később.
A legnagyobb változás a IV. és V. kötet között, az hogy, megváltozott a karakterábrázolás. Szinte minden karakter kap szerepeket, sokszor úgy hogy egy adott bekezdésen belül is megtudhatjuk mit érez az egyik, vagy a másik mit gondol. Egyszóval a karakterábrázolás végre úgy történik ahogy szerettem volna, mindenkinek az érzéseivel tisztában lehetünk, sőt még jellemfejlődés is tapasztalható, valamint végre érezzük: hús-vér karakterekkel állunk szemben, akik szeretnek ezt-meg- azt. Például Roland megcsillogtatja ének és tánctudását, Jake felnő, míg Callahan szenvedését is átélhetjük valamint bolyongását. Igaz, a mellékszereplők háttérbe szorulnak, nem kapnak külön fejezetet, és a múltjukról sem tudunk meg túl sokat, de nem is hiányoznak igazából ezek a részek. Talán egyedül Susannah karakterét hanyagolta el King, ő kevesebb szerepet kap, míg Rolandnak – legnagyobb örömre – sokkal több jutott, sőt talán Jake után az ő szemszögéből olvashatjuk a legtöbb oldalt. Mindenkinek van külön élete és érzései, máshogy viszonyulnak a dolgokhoz, és sokkal közelebb kerülnek az emberekhez.
A könyvet viszont egy szóval jellemezhetjük a leginkább: a Setét Torony ars poeticája. Ugyanis az előző 4 kötet hangulati, történeti és írási stílusa köthető össze ezzel a darabbal, egyfajta mixként, összekevert „best of-ként” jellemezhetjük a könyvet, ami egyáltalán nem baj. Callahan története például leginkább a Hármak Elhívatására emlékeztet, de megtaláljuk még benne a Puszta Földek egyedi hangulatát miközben a párhuzamos világot járja, de Calla rendkívül hasonlít például Mejisre, de visszatérünk arra a Pihenőállomásra is, ahol még Jake és Roland járt az első kötetben. Mint mondtam, nem áldoznak több száz oldalt egy múltbéli történet elmesélésére, de talán azért kötünk ki ismét New Yorkban, vagy annál a rózsánál amely a Puszta Földekben is található, mert King a jelenkori történetmesélésben van igazán otthon. Mert bár, a westernes, mezőváros jellegű Calla Bryn Sturgist is remekül leírja, de mégis a mi való életünk papírra vetésében igazán jó. Ezért is érezhető az Elme Manhattani Éttermében a Puszta Földek-Hármak Elhívatásának egyfajta összekevert hangulata, vagy a Doganban lévő számítógép hálózat Blaine összeköttetésére. De azért vannak részek, amelyek egyediek és újak. Például a révülés vagy Mia kastélya nem igazán hasonlít egyik múltbéli könyvre se, sőt a Varászló és Üveg jelenkora szinte egyetlen egyszer sem köszönt vissza. Amit viszont nem értettem azok a tőmondatok használata. Sokszor, főleg a kötet elején tele van 3-4 szavas mondatokkal, amelyek eleinte nem, de néhol már zavartak, ugyanis eddig nem volt megszokott Kingtől az egy-két szavas benyögések. A harcjeleneteknek ismét híján vagyunk, és ebben ismét nem tud maradandót alkotni, ráadásul mindössze 30-40 oldalt áldoztak a könyvben a nagy életeket eldöntő csata leírására, amiben ráadásul még nevetségesnek tűnő részek is akadnak. Például, rendben hogy benne van a kat-et vérében a harcos ér, de hogy mindenki azonnal headshotokat (fejlövéseket) tudjon egy mindössze 5x5 cm-es forgó antennára lőni az már kicsit érdekes. Meg hogy egy töltény-egy Farkas. Ezek a részek kicsit hiteltelenek, vagy csak ezzel akarja King a harcosok félisteni mivoltát a szemünk elé tárni, bár ezzel inkább a ló túloldalára esett. Igazából sok kiemelendő pillanatot nem találunk benne, mert végig magas színvonalon íródott a mű, de leginkább a groteszk horror jelenetek azok, amik megragadnak az emberben (amikor részletesen megtudhatjuk milyen, amikor az ember nyersen megesz egy békát valamint egy pockot), vagy amikor fénykarddal levágják egy ember fejét, majd az begyulladva elég. Érdekesek még a különböző párhuzamok, például a cikesz (Harry Potter) gránátmegfelelője, a csikesz, vagy a Doctor-Doom kinézetű robotok, valamint a fénykardok.
A tájleírásokból talán kicsit visszavett King, de még így is tökéletesen elképzelhetőek a helyszínek és a különböző halálesetek, valamint azt is magunk előtt látjuk amikor éppen egy békát élve megesznek, vagy amikor egy pocok is az emberi szervezet áldozatává lesz, élve. A szokásos King elemek mint a tárgyilagos halálesetek, és az ízes vulgáris beszédstílus visszatér, valamint Bihari György tökéletes fordítása is, ami miatt sokszor mi magunk is úgy mondjuk ki azt „hogy beszélnünk kell” hogy tanácskoznunk, vagy „történetét”.
A Setét Torony-ciklus korábbi köteteinek tökéletesen összekevert alkotása a Callai Farkasok, amely új arculatot ad a karakterábrázolásnak, mégis felismerhetőek a sorozat alapvető stílusjegyei, valamint más értelembe véve, de ugyanolyan erős, mint a Varázsló és Üveg. A történet izgalmas, noha kevés az akciójelenet, a karakterek egyre közelebb kerülnek, valamint egy olyan cliffhangerrel ér véget a kötet, amelyben érezzük a következő két kötet hangulatát: az epikus, ám bár drámai végkifejlet előrevetítését, amelyben úgy érezzük: ez az első és utolsó kötet amelyben Roland csapata nyugodtan ágyra hajthatja a fejét egy tetővel fedett házban.
9.2/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.