Stephen King - A Setét Torony V. – Callai Farkasok
Manapság, a mai rohanó világunkban – ezt a mondatot egyszer egy előadás során minimum 15x mondták – nagyon ritka olyat létrehozni, ami még nem volt. Gondolok itt a könyvekre, vagy a zenékre, játékokra, filmekre valamint minden másra, szinte minden alapvető stílusirányzat a csúcsra van járatva, és újakat meg már nem lehet létrehozni, ugyanis nagyjából mindent kiveséztünk amit kilehetett. Igaz, a különböző ötvözetek világkorukat élik, de sok irányzatban már kezdenek itt is megfogyatkozni az ötletek (lásd zenék), ugyanis majdnem minden vegytiszta skatulyát ötvöztek mindennel. Aki úgy képes újat mutatni, hogy ha valaki csak meglát egy pillanatot, vagy egy fejezetet elolvas és rögtön rájön az adott műre, rendkívül ritka. De ez Stephen Kingnek sikerült a Setét Torony szériájával. Mint sokszor emlegettem a különböző stílusokat olyan gyönyörűen ötvözte, hogy szinte beskatulyázhatatlan, vagy csak körmondatokban lehet megemlíteni az adott meghatározást, amelyek odaillenek a könyvhöz. De még ha megpróbálnánk megemlíteni minden irányzatot és hatást, amely körbelengi, még akkor sem beszéltünk arról az egyedi atmoszféráról, ami belengi az egész könyvet és mérföldekről ki lehet szúrni, hogy na most Roland világában vagyunk. Persze, erre-meg-arra hasonlíthat a mű, de a hangulata mégis olyan erős, hogy rendkívül egyedivé teszi a dolgokat. Ráadásul a felépített világ is mentes a kliséktől (egy-kettőt leszámítva), valamint attól hogy azt mondhassuk: „hát ez kellett bele, meg ebben és abban is voltak ilyenek”. Megemlítem, éppen ezek a klisék vezettek ahhoz, hogy manapság a fantasy alkotások nagy részét is a Gyűrűk Urához hasonlítsák, ugyanis középkori várak, orkok és lovagok harcolnak mágusokkal és még miegyéb goblinokkal. Noha, könyvekben olyannyira még nem fellelhető, mert lehet sikereket elérni, de a játékok világában már egyre inkább egy sémára épülnek a fantasy világban játszódó RPG-k. De King világa nem ilyen. Egy mesterien felépített fantasztikus világ, amelyben el hisszük, hogy üveggömbök segítségével New Yorkban utazhatunk, vagy akár a Bíbor Király katonái egy vállalkozást vezetnek a Nagy Almában, miközben ő egy Rózsa mező közepén csücsül egy középkori toronyban, amely teljesen más világban van. A modern világ és „Roland-világa” olyan gyönyörű egyveleget alkot, hogy nem mosódnak egybe és vállnak katyvasszá azok a részek, amelyben King a legjobb: a modernkori leírásokkal, vagy más munkáinak szereplőinek beinvesztálásába. De miért is említem ezeket a bevezetésben: kritikámból kiderül.
Noha a rajongóknak egy újabb hatéves hiatussal kellett megküzdeniük, ugyanis a Varászló és Üveg 1997-es megjelenése után, egészen 2003-ig kellett végigizgulniuk a kissé lapos negyedik kötet fő sztori vonalának folytatását. Noha persze, a IV. kötet kiváló volt, de Rolandék jelene nem egészen volt izgalmas és cliffhangerben gazdag, noha ez megkönnyítette a várakozást is. Az V. kötet már egy egészen más felfogásban íródott, amely érződik is a regényen, talán a 2000-es jubileum miatt, vagy csak King változik az idők folyamán, de ami biztos pontként megmaradt az a kiadó, ugyanis 2003. november 4.-én újfent a Grant kiadó jóvoltából látott napvilágot, a Setét Torony-saga újabb, immáron V. kötete, The Dark Tower V. - Wolves Of The Calla néven. A magyar fordításra mindössze egy évet kellett várni, ugyanis 2004-ben, Bihari György fordításában már magyarul is olvasható volt Rolandék következő kalandja.
King a 6 éves ciklust ismét kihasználva, elég bőlére eresztette az ujjait és a gondolatait, ugyanis a Callai Farkasok csaknem 842 oldalt számlál, de mielőtt valaki feljajgatna, megnyugtatom, egy felesleges fejezet sincs a könyvben, és szinte elrepül az a majdnem 900 oldal, amelyet a könyv számlál. Szemben a Varázsló és Üveggel, itt nincs egy mese-a-mesében stílusú vágás, noha egy hosszabb, csaknem 100 oldalas flashback rész akad, de nem az akkori jelenben ábrázolva, hanem egyfajta elmesélésben, E/1-ben, hogy mit csinált a múltban az adott szereplő. Találkozunk viszont néhol dőlt betűvel íródott, E/3-as részekkel is, amelyek igazi múltidéző részek, leírásokkal és akkor történt eseményekkel. Ezek ismét csak elég hangulatosak, de a flashback jelenetek nincsenek olyan erősek és izgalmasak, mint a Varázsló és Üvegben. Egy-két kiegészítő múltidézéssel még összefuthatunk a könyv során, de ezeknek leginkább a váltott stílusú E/3-as írásmód adja az igazi különlegességét, mintsem a körömrágós izgalom.
A mű stílusilag a korábban kitaposott kicsit ilyen-is-olyan-is behatárolatlan mezsgyén mozog, de tulajdonképpen leginkább a fantasy elemek erősödtek fel benne. Például a Fekete Tizenhármasban pislogó Bíbor Király szeme, vagy a vámpírok megjelenése, nem beszélve a modernkori Farkasokról, vagy az Ajtó Barlangjáról, amelyet összekombinálva a már emlegetett 13. üveggömbbel úgy kelhetünk az összes világban ahogy csak akarunk, illetve még olyan epizódok, amelyek tovább erősítik az emberben az érzést, hogy egy fantasy regényciklussal van dolgunk. Ismét szerepet kap a western, most éppen Rolandék jelenében tárul fel egy civilizált mezőváros karéj, ami az amerikai westernvilágra hajaz, de ismét egy olyan módon, ami miatt nem lehet párhuzamot húzni Clint Eastwood-ék és a 60-70-es évek revolveres filmvilágával. A poszt-apokaliptikus életérzés most enyhévé gyengült, ugyanis a könyv történetében először Rolandéknak nem kell teljes egészében nélkülözniük, és még ágyban is alhatnak.
A történet 5 héttel a Varázsló és Üveg után eseményei után játszódik, és a ka-tet még mindig keresi a Setét Tornyot, ám útjuk Calla Bryn Sturgisba vezet, egy kis mezővárosba ahol 23 évenként rejtélyes, páncélba és zöld köpenybe bújtatott Farkasok érkeznek, hogy a rendkívül szapora ikergyerekek egyik tagját begyűjtsék, hogy azután gügyögő idiótaként „megrontottként” térjenek vissza. Ezek a „túlélők” nagyra nőnek, a csontjaik jóval nagyobbak, mint az átlagemberé, valamint némely még beszélni sem képes, majd korán meghalnak. A falu lakosai közül többen szeretnék felvenni a versenyt, és Rolandék segítségét kérik, hogy segítsenek a Farkasok elleni harcban. Itt találkozik a csapat, Donald Callahannel - akit a King-rajongók már ismerhetnek az 1977-es Borzalmak Városából – maine-i kalandja után Calla Bryn Sturgisban köt ki. A könyv fő vezérvonala a Farkasok elleni csata előkészületeiről és a harcról szól, valamint flashbackek-ben megtudhatjuk Callahan történetét, a már említett könyv eseményei után valamint még jobban kitágul Roland világa és gazdagabbak lehetünk egy népmesével is. Eközben Susannah skizofréniája visszatér, ráadásul sokkal veszélyesebben, mint korábban, ugyanis terhes lesz és a vajúdás hamarosan elindul, ha nem vigyáznak. Eközben a ka-tetnek más problémákkal is meg kell küzdeniük, ami kihathat az egész csapat egységére is, valamint a társulás tagjainak életére is akár. Noha a történet ismét nem bővelkedik csatajelenetekben, és páli fordulatokban, de valahogy mégis összetettebb és izgalmasabb, valamint sokkal szövevényesebb és bonyolulatbb mint a korábbi művek. Több dolog mint például a kapcsolatok Belső-Világ és a mi világunk között, valamint a Bíbor Király szerepe valamint a Setét Torony kapcsolata az élettél és a létezéssel mind olyan dolgok amelyek elég bonyolultak, és ha nem figyelünk könnyedén összekeverhetünk egy-egy történeti egységet. Ráadásul most érezhető, hogy egy sagával van dolgunk, ugyanis több múltbéli cselekvésnek most jelenik meg a következménye, valamint több, már rég elfeledett szereplő is visszatér a történetbe. Leginkább a Puszta Földek tekinthető talppontnak ugyanis, a Callai Farkasok történetében rengeteg esemény a 3. kötetre fejthető vissza, az ott lévő cselekmények rendkívülien befolyásolják jelen könyvünket, de visszatérnek még szereplők a Hármak Elhívatásából is. Noha, a párhuzamok és karaktereken kívül más dolgok miatt is fontosak az előző részek, de ezekről ismét később.
A legnagyobb változás a IV. és V. kötet között, az hogy, megváltozott a karakterábrázolás. Szinte minden karakter kap szerepeket, sokszor úgy hogy egy adott bekezdésen belül is megtudhatjuk mit érez az egyik, vagy a másik mit gondol. Egyszóval a karakterábrázolás végre úgy történik ahogy szerettem volna, mindenkinek az érzéseivel tisztában lehetünk, sőt még jellemfejlődés is tapasztalható, valamint végre érezzük: hús-vér karakterekkel állunk szemben, akik szeretnek ezt-meg- azt. Például Roland megcsillogtatja ének és tánctudását, Jake felnő, míg Callahan szenvedését is átélhetjük valamint bolyongását. Igaz, a mellékszereplők háttérbe szorulnak, nem kapnak külön fejezetet, és a múltjukról sem tudunk meg túl sokat, de nem is hiányoznak igazából ezek a részek. Talán egyedül Susannah karakterét hanyagolta el King, ő kevesebb szerepet kap, míg Rolandnak – legnagyobb örömre – sokkal több jutott, sőt talán Jake után az ő szemszögéből olvashatjuk a legtöbb oldalt. Mindenkinek van külön élete és érzései, máshogy viszonyulnak a dolgokhoz, és sokkal közelebb kerülnek az emberekhez.
A könyvet viszont egy szóval jellemezhetjük a leginkább: a Setét Torony ars poeticája. Ugyanis az előző 4 kötet hangulati, történeti és írási stílusa köthető össze ezzel a darabbal, egyfajta mixként, összekevert „best of-ként” jellemezhetjük a könyvet, ami egyáltalán nem baj. Callahan története például leginkább a Hármak Elhívatására emlékeztet, de megtaláljuk még benne a Puszta Földek egyedi hangulatát miközben a párhuzamos világot járja, de Calla rendkívül hasonlít például Mejisre, de visszatérünk arra a Pihenőállomásra is, ahol még Jake és Roland járt az első kötetben. Mint mondtam, nem áldoznak több száz oldalt egy múltbéli történet elmesélésére, de talán azért kötünk ki ismét New Yorkban, vagy annál a rózsánál amely a Puszta Földekben is található, mert King a jelenkori történetmesélésben van igazán otthon. Mert bár, a westernes, mezőváros jellegű Calla Bryn Sturgist is remekül leírja, de mégis a mi való életünk papírra vetésében igazán jó. Ezért is érezhető az Elme Manhattani Éttermében a Puszta Földek-Hármak Elhívatásának egyfajta összekevert hangulata, vagy a Doganban lévő számítógép hálózat Blaine összeköttetésére. De azért vannak részek, amelyek egyediek és újak. Például a révülés vagy Mia kastélya nem igazán hasonlít egyik múltbéli könyvre se, sőt a Varászló és Üveg jelenkora szinte egyetlen egyszer sem köszönt vissza. Amit viszont nem értettem azok a tőmondatok használata. Sokszor, főleg a kötet elején tele van 3-4 szavas mondatokkal, amelyek eleinte nem, de néhol már zavartak, ugyanis eddig nem volt megszokott Kingtől az egy-két szavas benyögések. A harcjeleneteknek ismét híján vagyunk, és ebben ismét nem tud maradandót alkotni, ráadásul mindössze 30-40 oldalt áldoztak a könyvben a nagy életeket eldöntő csata leírására, amiben ráadásul még nevetségesnek tűnő részek is akadnak. Például, rendben hogy benne van a kat-et vérében a harcos ér, de hogy mindenki azonnal headshotokat (fejlövéseket) tudjon egy mindössze 5x5 cm-es forgó antennára lőni az már kicsit érdekes. Meg hogy egy töltény-egy Farkas. Ezek a részek kicsit hiteltelenek, vagy csak ezzel akarja King a harcosok félisteni mivoltát a szemünk elé tárni, bár ezzel inkább a ló túloldalára esett. Igazából sok kiemelendő pillanatot nem találunk benne, mert végig magas színvonalon íródott a mű, de leginkább a groteszk horror jelenetek azok, amik megragadnak az emberben (amikor részletesen megtudhatjuk milyen, amikor az ember nyersen megesz egy békát valamint egy pockot), vagy amikor fénykarddal levágják egy ember fejét, majd az begyulladva elég. Érdekesek még a különböző párhuzamok, például a cikesz (Harry Potter) gránátmegfelelője, a csikesz, vagy a Doctor-Doom kinézetű robotok, valamint a fénykardok.
A tájleírásokból talán kicsit visszavett King, de még így is tökéletesen elképzelhetőek a helyszínek és a különböző halálesetek, valamint azt is magunk előtt látjuk amikor éppen egy békát élve megesznek, vagy amikor egy pocok is az emberi szervezet áldozatává lesz, élve. A szokásos King elemek mint a tárgyilagos halálesetek, és az ízes vulgáris beszédstílus visszatér, valamint Bihari György tökéletes fordítása is, ami miatt sokszor mi magunk is úgy mondjuk ki azt „hogy beszélnünk kell” hogy tanácskoznunk, vagy „történetét”.
A Setét Torony-ciklus korábbi köteteinek tökéletesen összekevert alkotása a Callai Farkasok, amely új arculatot ad a karakterábrázolásnak, mégis felismerhetőek a sorozat alapvető stílusjegyei, valamint más értelembe véve, de ugyanolyan erős, mint a Varázsló és Üveg. A történet izgalmas, noha kevés az akciójelenet, a karakterek egyre közelebb kerülnek, valamint egy olyan cliffhangerrel ér véget a kötet, amelyben érezzük a következő két kötet hangulatát: az epikus, ám bár drámai végkifejlet előrevetítését, amelyben úgy érezzük: ez az első és utolsó kötet amelyben Roland csapata nyugodtan ágyra hajthatja a fejét egy tetővel fedett házban.
9.2/10
Stephen King - A Setét Torony IV. – Varázsló és Üveg
Általában könnyen írok kritikákat. Mindig elég ruganyosan megtalálom a kapaszkodópontokat, amibe bele lehet kötni, esetleg ki lehet emelni, mint pozitívumot, vagy csak megemlítendő dolog. De most nehéz dolgom van, és percekig csak ültem a monitor előtt mert nem jutott eszembe semmi amit bevezetőnek írhattam volna. Ugyan magáról a könyvről is nehéz lesz írni, mivel olyannyira belemélyedtem és annyi minden cselekmény történt benne, hogy összegezni az egész könyvet talán még nehezebb, mint a bevezetőt megírni, de most a kezdet az igazán nehéz feladat. Lévén, semmi olyan dolog nem jutott az eszembe, amit elmondhatnék a könyv hátteréről – vagy olyan gondolatokat ami nem a könyvhöz kapcsolódik, de kivált belőlem -, de azt a keveset amit tudok, azt szeretném megosztani. A Puszta Földek 1991-es megjelenése után King hosszú nyugovóra küldte a sorozatot, és mint írta is az utószóban, valahogy olyan nehezen kezdett hozzá, mint én a bevezető megírásához. A rajongók ez idő alatt pedig csak vártak és vártak, valamint a fanatikusok napokig gondolkozhattak azon vajon milyen csapásirányt vesz fel az eredetileg tetralógiára tervezett négykötetes regényciklus záróakkordja, lévén a Puszta Földek egy hatalmas nagy cliffhangerrel végződött. De King – lévén félt Roland múltjának papírra vetésétől – 6 évig húzta a rajongók idegeit, míg végül 1997. november 4-én ugyancsak a Grant kiadó jóvoltából jelent meg a Setét Torony legújabb felvonása, a Varázsló és Üveg. Amely hiába a legvastagabb az eddigi könyvek közül, egyfajta könyv-a-könyvben rendszer szerint íródott, ami talán kicsit lehorgaszthatta először a rajongókat. Mikor kezembe vettem és rájöttem, hogy a könyv nagyrészt Roland múltjáról fog szólni, kicsit nekem is a szám oldalra vetődött, de azután King fricskázik egyet az orrunk alá, és megmutatja, hogyan kell egy igazán izgalmas regényt írni. Ráadásul a magyar rajongóknak nem is kellett sokat várniuk, ugyanis 2000-ben került az Európa kiadó gondozásában magyar nyelven is kereskedelmi forgalomba a mű, ugyancsak Bihari György nagyszerű fordítói munkája alapján. De viszont, Roland múltja és jelene vissza tudja-e állítani a Setét Torony renoméját, és elfeledve a Puszta Földek egy kissé steril szájízét? Nézzük hát.
Ünnepélyesen bejelentem, hogy a Setét Torony IV az eddigi leghosszabb könyv, amit életemben olvastam – de remélem, ezt még túlszárnyalom majd – ugyanis csaknem 900 oldal terjedelemben terpeszkedik az első és hátsóborító között, ragasztókötésben. Viszont, öröm az ürömben – vagy talán örömünkre? – a könyv két nagy részre bontható: 700 oldalt tesz ki Roland szövevényes western kalandja tinédzser korában, és mindössze 200 oldalon át izgulhatjuk a jelen eseményeit, ugyanott ahol a Puszta Földek abbamaradt. Elsőre talán tényleg elég furának tűnhet, hogy majdhogynem egy teljes egészében prequel regényt olvasunk, de higgyétek el, King kitett magáért, s főhősünk múltja sokkal jobb lett mint a könyvbeli jelen cselekménye. Valamint az is elmondható, hogy a 700 oldal egyáltalán nem tartalmaz igazán üres részeket, mindennek megvan a maga oka, és kell is ahhoz, hogy ennyire átérezhető legyen az egész történet és Roland lelki világa. Persze, egy-két hangulatfokozó jelenetet megint kapunk, csakúgy mint a, A Hármak Elhívatásában, viszont ezeket most nem szeretnénk átugrani, sokkal inkább csiszolja a cselekményszálat mint amikor az ács az utolsó simításokat végzi a munkáján.
Stílusilag most is elég könnyen beskatulyázható, viszont ehhez egy szép kerek mondatot kell használnom. Roland története egy romantikus western regény, enyhén poszt-apokaliptikus hangulattal átitatva, krimibe illő történettel és tragikus végkifejlettel. Igen, nagyjából ezekből a stílusokból táplálkozik a könyv nagy része, s noha sokszor mezőkön vezet hőseink útja, úgy érezzük, hogy ott vagyunk a vadnyugat közepén és Rolandék nem harcosként, hanem cowboyként végzik a feladatukat. Ehhez társul még a mexikói szavak használata, valamint a cowboy életre berendezkedett Mejis élete is. Persze, fantasy vonásokkal ismét tarkítva van a mű, ugyanis van itt öreg boszorkány, sőt egy látó üveggömb is, amellyel minden rosszat megláthat az ember. Valamint egy szép nagy Gyűrűk Ura utalást is találhatunk benne, ugyanis a 12 üveggömb valamint a fekete 13., A Setét Torony üveggömbje, rendkívüli hasonlóságot mutat Középfölde Gyűrűivel. Ugyanúgy rosszak, és kapzsivá teszik az embert, s úgy is osztották ki, mint Tolkien meséjében. A 12 gádornak (a világok kapuőrei) valamint a Toronynak, aki akár Szauron is lehetne (csak szeme nincs). Ezzel ellentétben a fő cselekményszál inkább a Puszta Földek vonalán halad tovább, főként a vándorlásra helyezve a hangsúlyt, valamint a kissé posztmodern fantasy világ érzésébe vezet. Ebben a világban találhatunk hasadásokat - univerzumokat elválasztó falakat - és egy kifordított Óz, a Nagy varázsló történet is megelevenedik a szemünk előtt, igaz itt szó szerint meg is említik L. Frank Baum világhírű művét.
A történet egyébként pontosan ott folytatódik ahol a harmadik kötet abbamaradt, sőt az utolsó 13 oldalt át is másolták, egyfajta emlékeztetőül szolgálva azoknak, akik kivárták a 6 évet mire megjelenik a könyv. Rolandnak és kis csapatának le kell győzniük, Blaine-t a Monot, mielőtt ő öli meg őket kamikaze akciója során, s ez próbára teszi őket. Miután a veszélyt elhárítják, letérnek a Sugár útjáról, amelyet eddig követtek, s még Roland világából is kikerülnek és egy alternatív Kansasban találják magukat, ami megegyezik King egyik korábbi művével, a Végítéletben található Kansassel. Feladatuk tehát hogy visszataláljanak a Sugár útjára, de mivel a közeli hasadások miatt Rolandot elkezdi emészteni a múltja, így pihenőt tartanak, ami közben Roland elmeséli a múltjának egy kis szegletét, a férfivá avatása után történteket. Így ismerhetjük meg Roland korábbi barátjait, Alaint és Cuthbertet, valamint első szerelmének története is a szemünk előtt elevenedik meg, valamint a pelyhes arcú fiatalok első igazi kalandját is átélhetjük a mű során. A Mejisben történtek egyébként rendkívül összetetten kidolgozott mű, rengeteg mellékszereplővel, akiket ugyanúgy megismerhetünk a történet során mint a főszereplőket. Mindenki kap flashback részeket, vagy simán elbeszélő részeket, amelyben megismerhetjük a múltját, vagy a jelen érzéseit és szinte hozzánk nőnek a karakterek és egyfajta enyhe szimpátiát érezhetünk még a fő gonosszal szemben is. A történet olykor akár 4-5 szálon is fut, ráadásul a remek tagolásnak hála szinte fel sem tűnik, és ha netán pihenni támadna kedvünk akkor nyugodtan letehetjük egy-egy alfejezetnél. A történet egyébként szövevényes és sokáig sötétben tapogatózunk, valamint King-nek sikerült úgy fokoznia az izgalmakat hogy már a könyv közepe felé elkezdünk izgulni hogy vajon hogyan is alakul a történet és a karakterek sorsa – még ha tudjuk is mi a végkifejlet, amelyet aztán mégsem kapunk meg úgy ahogy vártuk. Ugyan egy-két történeti bakit felfedezhetünk benne, hiszen például a könyv vége felé Rolandon található Jake Rügere, ami viszont az egész könyvben Eddie övén lógott, valamint Eddie-nél pedig a könyvben egyszer sem volt Roland revolvere, a végén mégis nála van. Noha, lehet elcseréltek ez idő alatt a fegyvereket vagy én olvastam félre valamit, de ez kicsit feltűnt számomra. Valamint bele lehet gabalyodni A Feketébe öltözött ember szerepén is, ugyanis elvileg ő Marten is, de Randall Flagg is, viszont az első kötet szerint Walter volt. Valamint elvileg Roland világában egyszer már meghalt, de mint varázsló nem kételkedek benne hogy feltámadt, de a Marten/Walter párhuzam kicsit összezavaró lehet.
A karakterek közül hiába Rolandon van a fő hangsúly, mégsem az ő szemszögéből olvashatjuk a legtöbb jelenetet, amit én már a Harcos óta sajnálok ugyanis, Roland érzéseire vagyok legtöbbször kíváncsi. Eddie karakterével például már a Puszta Földekben is volt egy érzésem hogy nem tud mit kezdeni, az elmondott klisés poénok és néha izzadságszagú dialógusai néha már kicsit zavaróak, valamint Jake korából kifolyólag nem tud sok újat mutatni még a nagyközönség számára. Mégis legtöbbször az ő szemszögükből vizsgálhatjuk az eseményeket, amit én sajnálok, mert bár Jake egy jó kis karakter de mégiscsak egy 11 éves gyerek aki sajnos még nem élt annyit, hogy izgalmasan tudja leközölni az író az érzelmi világát. Eddie-vel pedig egyfajta csapdában találjuk magunkat, ugyanis szinte képtelen kikászálódni abból a pocsolyából, amibe King belerakta. Noha a Blaine-el való „csata” során ismét megkaptuk azokat a pillanatokat, amiért szerettem Eddie karakterét a Hármak Elhívatásában. A mélázó, olykor félős kis Eddie Dean köszönt vissza ránk, flashback jelenetekkel és még egy magyar vonatkozással is. Csi szereplése még mindig a boldog amerikai családi hangulatot árasztja. Viszont a karakterábrázolás mesterfoka – s talán az egész könyvben is – a múltidézésben fedezhető fel. Roland múltjában mindenki élő, lélegző karakter, saját célokkal és átérezhető személyiséggel, főként Jonas, Cöosi Rhea, Cordelia és Susan érzéseivel lehetünk leginkább tisztában, de szinte mindegyik kisebb-nagyobb szereplő kap egy-egy részt a 700 oldalon át, amitől a végén mi magunk is izgulunk egy-egy karakter sorsát illetően. Amikor viszont Rolandon a szerep akkor az ő felszíne is kicsit sekélyesnek hat, nincs az a mélység és érzelemvilág, mint az első kötetben. Legjobban a már fent említett karakterekre építették a hangsúlyt, de Cuthbert és Alain is többször kerül előtérbe. Ők egyébként rendkívül szimpatikus karakterek, főleg Cuthbert a bolondozó mégis komoly jellemével. Egyszóval a karakterek remekül kidolgozottak, csillagos ötöst nekik.
A karakterekről és a történetről ugyan még lehet is írni – talán még többet is, mint monitorra vetettem – de magáról a könyvről viszont már rendkívül nehéz, ugyanis a 900 oldalas könyv alatt annyi minden történik, és olyan összetett, hogy nehéz kiragadni remek pillanatokat és jeleneteket. Az egész könyv remekül megszerkesztett alkotás, s igazából a Puszta Földek folytatása itt egyfajta melléktörténet, ami eltörpül Roland múltja mellett. Igen, az alternatív Kansas és az Ózból vett holografikus Smaragd Palota sokkal „gyengébbnek” hat a mejisi kalandok mellett, amely ugyan egy kicsit lassan indul be, a végére igazi orkánná alakul és a folyamatos szemléletváltás miatt csakúgy munkálkodik az adrenalin a vérünkben az izgalomtól. Sőt, a Blaine-el való játszadozás is sokkal feszesebb, izgalmasabb, mint az egész Puszta Földek együtt véve, de az igazi izgalmak leginkább csak a könyv közepe táján kezdődnek el. Addig csak szép lassan építgetik a történetet, a helyet és magát a szereplőket is. A váltott történetmesélés csak jót tesz a dolgoknak, sőt kitágítják magát az univerzumot is, ugyanis megtudhatjuk hogyan telik az év Roland világában, valamint milyen kapcsolatban álltak Gileáddal a többi báróság, valamint Gileádról is megtudunk egyet s mást, s a különböző poszt-apokaliptikus jeleneteknek hála megtudjuk miért is érződik a történeten a Fallout. A Régi Nép például a mi világunkba való emberek voltak, a saját fejlettségünkkel, de az elpusztítatott a saját háborúskodásuk következtében. Akciójeleneteknek ugyan kicsit foghíjasan vagyunk, főleg a végén találhatunk egy kis lövöldözést meg robbangatást, de nem erre helyeződik a fő hangsúly. Horrort most sem találunk, csak néhány morbidabb kijelentést („Mire a testünk eléri a földet, a fejünk addigra szétdurran a magasságtól”), vagy masszív káromkodást („Lehet öreg és kövér, de úgy baszik, mint a Sátán kurvája”), valamint egy-két rendkívül hangulatos jelenetet (például az Üveggömbben való utazást, vagy az utolsó visszaemlékezést a könyv legvégén). A történet egyik erőssége például a romantikus részek is, amelyek valóban átadják az először tüzes szerelmesek érzéseit, és a boldogságot, amelyet átélnek, még ha ez rendkívül veszélyes is számukra.
A tájleírások ismét csak tökéletesek, remekül elképzelhető, gazdag képzeletvilággal megíródott helyszínek, s noha legtöbbször igen morbid leírásokat is olvashatunk („…feje szétloccsant és a véres húsdarab … ölébe pottyant”) de ezek hozzátartoznak az író ars poeticájához. Igaz, nekem ezek a részek tetszenek, de a kevésbé erős gyomrú olvasóknak egy kicsit megfekhetik ezek a kissé morbidabb részek is a gyomrukat (nyilván felvetődik a kérdés, hogy akkor minek olvasnak Stephen Kinget, de a Setét Torony nem horror könyv). Igaz ebbe rendkívüli szerepe van Bihari Györgynek is, aki például teljesen kihasználja a választékos magyar nyelvben rejlő szinonimákat, például a kurvának 3 régimódiabb szavát is használja: céda, canga, cemende, ami miatt nem keveredünk szóismétlésbe. Néhol viccesnek hathatnak a kézzel írott részek is, például Randall Flagg/Marten üzenete is a két vigyorgós smiley-val megmosolyogtatott, vagy a „Kabbeja faszom” felirat is autentikusan visszaadja a paraszti tájszólást.
Noha lehet nem adtam világos felvilágosítást arról szólóan, hogy milyen is a Varázsló és Üveg, de azt kell, hogy mondjam, hogy a könyv olyan nagy lélegzetvételű regény, hogy mire elérünk a végére, már az eleje úgy tűnik mintha egy másik könyv lett volna. Egyébként nem sok kifogásolni valót találni benne, Roland múltja mesterien megírt, izgalmas történet, s noha a fő szálnak van egy-két karakterbetegsége, de ezek eltörpülnek a pozitív dolgok mellett.
9.5/10
Harry Potter és a Halál Ereklyéi
(Part I)
Már csaknem egy éve volt, hogy legutoljára filmmel jelentkeztem a blogon, de úgy érzem, hogy JK. Rowling nagy sikert aratott tini-fantasy regényéből, a Harry Potter-széria utolsó kötetéből készült két részes filmfelvonását muszáj megemlítenem. Igaz, a 7. kötetről szóló első film már 2010 novemberében a mozikba került, és már a DVD-megjelenésen is túl vagyunk, de mostanában lesz az epikus lezárás második felvonása, egészen pontosan július 15-én Amerikában. De ne szaladjunk ennyire előre. Nyilván mindenki hallott már valamilyen szinten Harry Potterről, a varázslófiúról, aki 1998 óta töretlen sikernek örvend, a fiúról akit JK. Rowling álmodott meg egy angliai kávézóban. Persze a kötet nem először lett kirobbanó siker, ehhez közrejátszott többek között az egyhát támadása is, valamint a jó kritikai visszhangok, valamint az a tény, hogy egy olyan könyvet tettek le az asztalra, amely megállja a helyét mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek világában, széles körben akárki elolvashatja, megtalálja benne a szórakozását. Persze a sikert szerette volna meglovagolni Hollywood is, akik 2001. novemberében el is készítették az első könyvből készült filmváltozatot – amely több későbbivel ellentétben – még jó is volt. Potter kalandjai aztán az egész szórakoztatóipart meglovagolták kezdve a játékoktól át, a filmekig, de Rowling sem lazsált, ugyanis egészen 2007-ig írta a sebhelyes tinédzser köteteit. Persze, a filmek kicsit lemaradtak így következhetett be az, hogy 2010-ig kihúzódott a Harry Potter franchise filmes kivetülése. Nem akarok most részletekbe menő történelembe belekezdeni mert akár egy egész postot is szánhatnék rá mekkora hatást gyakorolt a szórakoztatóiparra és a társadalomra Rowling, de annyi mindenképpen elmondható hogy a későbbi filmek kritikája már nem igazán állt meg a „jó” mellett. Az előző, Harry Potter és a Félvér Herceg kvázi kritikailag nem hozott akkora sikert mint a korábbi filmek. Nyilván szerettek volna biztosra menni az utolsó filmmel, és talán ezért is lett 2 kötetes a Halál Ereklyéi. No, de hogy is került a mozivászonra Harry utolsó kalandja? Egy-két érdekességet azért megosztok, csakúgy mint az Eredet esetében is.
Az ötlet, hogy két részre vágják a Harry Potter filmeket, már a Tűz Serlege idején felvetődött, ám akkor a Warner elhappolta az ötletet, viszont az utolsó kötet szempontjából, a tárgyalások és Rowling szakmai tanácsai folytán, a Warner mégis beadta a derekát – talán a nagyobb bevétel reményében. Így aztán a rendező és Rowling elmondása szerint, több mindent mesélhetnek el, ugyanis a 7. kötet olyan tág és sűrű hogy azt egy filmbe besűríteni lehetetlen. Az igazat megmondva tényleg elég komplex lett a 7. kötet és rengeteg esemény történik benne, így mi rajongók is örültünk a két kötetnek. Egy-két cinikusabb rajongó, a trailereket elnézve még azt is felvethette hogy a Warner plusz pénzt adott Rowlingnak, csak hogy epikusabb legyen a 7. kötet. A rendezők és a producerek elmondása alapján a két film stílusban és megvalósításban is teljesen más lesz, ugyanis míg az első film egy „útifilm”, már-már „dokumentarista jelleggel” addig a második film egy „opera és fantasy elemekkel megtűzdelt, epikus csatákkal tarkított mesefilm”. A forgatást 2009 februárjában kezdték el a Warner Leavesden stúdiójában, ott ahol a korábbi 6 film forgatása is elkezdődött. A stábtagok közül visszatért a Főnix Rendje óta rendezői székben ülő David Yates, a produceri székben ugyancsak David Heyman és David Baron is – JK. Rowlinggal egyetemben. A főbb szerepekben is ugyancsak a korábbi szereplőket köszönthetjük viszont, de a film mégis egy teljesen más jelleget öltött, mint a korábbiak.
2010. november 18-án azután a Warner Bros gondozásában a mozivászonra került a két részes film első felvonása, amely nem kapott 3D-s vizualizációt időhiány miatt, a második rész viszont már ebben fog tündökölni. Természetesen már az első nap hatalmas bevételt termelt a film, és a két film összesen csaknem 250 millió dollárba került, de a jelenlegi bevételi adatok már csaknem az egymilliárd dollár fele tapogatnak.
Mielőtt viszont rátérnék a filmre a szereposztásra vegyünk egy pillantást. Harry és barátai szerepében visszatér Daniel Radcliffe (Harry Potter), Rupert Grint (Ron Weasley), Emma Watson (Hermione Granger), míg a Főníx Rendjének tagjai is még egyszer visszatérnek: Dawid Thewlis (Lupin), Robbie Coltrane (Rubeus Hagrid), Brendan Gleeson (Rémszem Mordon), Julie Walters (Ron anyja). De a gonoszak között is újra láthatjuk Ralph Fiennes szerepében Voldemortot, Alan Rickman mint Perselus Piton, Helena Bonham Carter pedig Bellatrix Lestrange szerepében tündököl ismét. Jasoon Isaacs mint Lucius Malfoy, valamint Tom Felton Draco szerepében. Egyszóval a jól ismert szereplőbagázs visszatér, de új arcokkal is találkozhatunk, mint Xenophilius Lovegood szerepében Rhys Ifans akár.
A történet ott kezdődik ahol a 6. kötet abbamaradt. A Halálfalók erőre kaptak, a Minisztérium próbál erős maradni ám soraiban a Halálfalók már megvetették a lábukat, Voldemort egyre erősebb, míg a muglik üldözése elkezdődik. Sötét idők járnak a varázslókra, ráadásul az első számú körözött személy Harry Potter lett. A Főnix Rendje próbálja megvédeni és biztonságos helyre vinni, de a Halálfalók mindenhol rájuk találnak, amelyek miatt Harry miatt több barátja is meghal. Ráadásul Harry-nek megvan a saját feladata amit mindenáron szeretne folytatni, méghozzá megtalálni a megmaradt Horcruxokat, amelyek elpusztítása a kulcsa Voldemort halálának. Segítségével Voldemort halhatatlan így semmi és senki sem pusztíthatja el, ám a Horcruxok keresésével viszont egybaj van. Senki nem tudja hol van és mivel lehet elpusztítani őket. Harry mégis elindul hűséges barátaival, és mivel körözött személyek így erdőben, havas tájakon, valamint mindenféle zöldövezetben kell bujkálniuk, csakis egymásra támaszkodva és bízni abban, hogy a barátaik és családjaik jól vannak. Persze hármuk kapcsolata sokszor vitákba torkollanak és drámai helyzetekbe, miközben a cél Voldemort legyőzése. A történet egyébként a könyvhez mérten kicsit nagy léptekben halad, olykor én magam sem emlékeztem a 1-2 karakterre (pl. Mundungus Fletcher). Noha, a könyvben számomra a legnagyobb baj volt a folyamatos menés, itt valahogy mégis kevésnek éreztem az erre fordított időt. A történet egyébként tekintve a két részre vágást jó helyen fejeződik be, de azok számára akik ismerik a könyvet kicsit nagy léptékben haladott és nem fordítanak kellő hangsúlyt a szereplők lelki világára, amely a könyv egyik sarkalatos pontja volt.
Mint már említettem a karakterekre fordított időt, valahogy a szereplők sem nyújtják a maximumot. Vagy, mondhatjuk úgy, nincs is rá idejük, ugyanis rengeteg helyzetet elharapnak és könnyedén elintéznek. Például Bill és Fleur esküvője kicsit rövidkére sikeredett, vagy Harry Godric’s Hollowban tett látogatása a szülei sírjánál is lehetett volna egy kicsit hosszabb. Nem mondom, a dráma, a nélkülözés a kilátástalanság ott lebeg a fejük fölött, Harry próbál világfájdalommal átitatott arcokat vágni, de tekintve a könyvben leírt jeleneteket ezek nem minden esetben adják vissza azt amit szerettek volna. Akik nem olvasták volna a könyvet, azok számára is kicsit fura lehet a karakterek kicsit sablonossága, tekintve nem kapunk mélyebb válaszokat arra hogy Ron miért féltékeny és mi vezetett odáig hogy egy darabig elhagyja hármuk kis csapatát, mert mint vélni lehet a jó barátok között a harag nem rögtön gyűlik ki. Egyébként érezni a filmen hogy sötétebb, már nincs meg az a gyermekbája, mint régebben, itt már mindenki felnőtt, cél a világ megmentése, akcióval és halállal, ezt a hangulatot remekül eltalálták, főleg a vándorlásos jelenetekben, vagy a lánc elpusztításakor.
A film egyébként 130 perc, de ebben az időben is akadnak időbeli és más, megrövidített hibák. A látványon érezhető hogy epikusnak szánták, és igazodni akartak a csatajelenetekhez, de ezeket néhol mintha megkurdították volna. Kezdve Harry és Hagrid menekülését, vagy a Malfoy kúriában látott események számomra kicsit lóhalál gyorsaságra emlékeztettek. Sok varázspárbaj is kimerül a pálcák hadonászásába, és a menekülésbe, pedig akár többet is kihozhattak volna belőle. Noha, van egy gyanúm – a trailereket elnézve – hogy a második kötet egyfajta tömény akció lesz, egy kicsit többet gyúrhattak volna bele ebbe a részbe. A halálesetek boncolgatása is olykor kimerül abban, hogy megemlítik, hogy szegény meghalt, de nincs idő a gyászra, már menni is kell tovább.
A színészi játékok egyébként a hibák ellenére jók, mindenki hozza a kötelezőt, a Pottert alakító Radcliffe például ügyesen szeretné szemléltetni Edward Cullen világfájdalmas kifejezését, míg a rutinos Alan Rickman és Ralph Fiennes ügyesen alakítják a szerepeiket. Ron és Hermionét alakító színészek hozzák a kötelezőt, bár a karakterek elnagyolása miatt egyikük sem tud maradandót alkotni a mozivásznon, míg Ginny szerepében levő Bonnie Wrightal lévő rövidke csókolózós rész sem a legőszintébb jelenetek közé tartozik.
Egyébiránt amire nem lehet panaszunk, az a látvány. Rowling által megálmodott varázslóvilág ugyanolyan látványosan tárul a szemünk elé, részletgazdag. Igaz, Dobby karaktere már kicsit ideje múltnak hatott számomra, de az akciójelenetek, díszletek és minden más szépen kidolgozott, nem látni rajtuk a teljesen CGI múltat. A háttérszínek is igazodnak a mű hangulatához, a sötétebb komorabb színek dominálnak, sőt mikor Nagini leveti alakját egy-két gyermeknemű fiatal össze is rezzenhet. Vagy a kis mesebetét, a 3 Testvér Meséje, amelyet Ben Hibon rendezésében tekinthetünk meg hűen tükrözi a Halált és a kicsit komorabb hangulatot. Sejtelmes fények, a Halál csontváz alakban, sőt a három varázsló sem egy vigyorgó tökfilkó amilyeneket a gyermekmesékben szerepeltetnek, ezzel is kiemelve a történet komolyságát.
Amikor levetítették a trailereket – szájtátva néztem egyébként – egy valami nagyon megfogott. A zene. Noha ezt az epikus fennhangot a film során nem éreztem, de azért volt ahol remek hangulatfestő elemként szolgált. A zenét egyébként a Golden Globe díjnyertes komponista, Alexander Desplat (mellesleg Király Beszéde, Északi Fény) szerezte, aki a Londoni Filharmonikus Zenekar segítségével vette fel a csaknem 26 tracket számláló dalcsokrot. Ahol kell sötét, néhol vidámabb, néhol pedig vidámabb jelenetekhez íródtak a dalok, csakúgy mint ahogy ő maga is kommentálta. Viszont, valahogy kicsit elnyomódik a film alatt, kevésbé tűnik fel annyira mint mondjuk Hans Zimmer munkája az Eredetben vagy a Batman – A Sötét Lovagban. A magyar szinkron mindemellet borzalmas sajnálatos módon, Harry és Ron dialógusai néha olyan élettelen hangon szólalnak meg, mintha álmukban olvasnák fel. A legfájóbb pont viszont Voldemort, akinek még csak véletelenül sem hasonlít a remek, sötét tónusú Ralph Fiennes-ra a hangja. A kicsit beteges, Randall Flagg szerű, vigyorgósabb hagnem egyáltalán nem áll jól neki, bár a Voldemort „témájának” elnevzeett ÍÍÍJAAAH-t egész jól utánozta.
Összességében nem voltam teljesen megelégedve a 7. kötetből készült film első részével, ugyanis kicsit kapkodós, elnagyolt módon ábrázolja az eseményeket, és nem mentség hogy időhiányban szenvedtek ugyanis mindössze 360 oldalból készítették el a filmet. A karakterek néhol lehetnének mélyebbek, akciójelenetekből többet is elnéztem volna, zene szólhatott volna többet, valamint hogy azok számára is tisztán érthető legyen, akik nem olvasták a könyveket. A második film remélem legalább a látványra odateszi magát, és kicsit lassít az eseményeken, de ez így ebben a formában számomra, nem elégített ki – ahogyan sokan dicsérték.
7.5/10
Stephen King - A Setét Torony III. – Puszta Földek
Könnyű dolguk van azoknak akik egy-egy könyvsorozatot azután olvasnak el, miután már azokat rég kiadták. Elég csak manapság az interneten berakni a „kosárba”, és 1-3 napon belül kezünkbe is vehetjük, rághatjuk is, esetleg elkérjük ismerősöktől és ugyancsak egyhuzamban rághatunk le egy egész sorozatot. De mi van azokkal, akik még annak idején való időben várták a következő részeket, és tűkön ülve figyelték hogy mikor lesz a boltok polcain kedvenc regényük új része. Nagyjából számomra is ismerős volt az érzés, főleg mikor a Harry Potterekre vártam, vagy akár Cassandra Clare – A Végzet Ereklyéinek trilógiájának fordítására vártam, és ismerős is lesz még életem során. Viszont, szerencsére ezeket a könyveket minimum 1, maximum 3 év alatt már ki is adták, nem kellett rájuk akár 6 évet is várni, hogy a kezünkbe kaphassuk. No persze, ne legyünk telhetetlenek, hiszen a jó munkához idő kell, mint tudjuk, és ezért általában türelmesen várjuk azt, hogy mikor lesz kész a lehető legjobb könyvvel az író. No persze, van amikor csalódunk egy-egy kötetben, hiszen nem azt kapjuk amire várunk és utána ismét a várakozás csúfos évei jutnak nekünk osztályrészül. Nagyjából így lehettek vele a King (vagyis inkább a Setét Torony) rajongók, amikor kezükbe vehették 4 év megfeszített várakozás után az angolul a The Dark Tower III – Waste Lands címen megjelent legújabb felvonást King magnus opusából, a Setét Toronyból. A mű 1991-ben jelent meg, 4 évvel az előző kötet után, és ismét egy másfajta univerzumba repíti el az olvasóit, ahogy azt már megszokhattuk. Hiszen míg a Harcos is egyfajta egyedi világgal rendelkezett, addig a Hármak Elhívatása már inkább az alternatív világokba helyezte a hangsúlyt, amíg a Puszta Földekben pedig még jobban elmélyül a posztapokaliptikus világkép, amelyben Roland bandukol már csaknem 10 éve. A könyv ismét csak a Grant kiadó jóvoltából jelenhetett meg, Ned Dameron borítótervével. A magyar megjelenés 8 évvel az eredeti kötet után volt esedékes ugyancsak Bihar György nagyszerű fordításában. Legalább a magyar rajongóknak csak egy évet kellett vesződni a két megjelenés között. De mennyire lett jó a Puszta Földek? Tudta-e hozni King az előző részek színvonalát? Kritikámból kiderül.
A könyv most 602 oldal terjedelmű, és most először éreztem azt, hogy a minőség rovására mentek a lapszámok. Csakúgy, mint az Eragon III – Brisingr esetében is, itt is King megtöltötte rengeteg filler oldallal, fejezettel a könyvet, ami néha nagyon kiütközik. Néhol érdekes hangulatfokozó elem, addig a könyv vége felé inkább csak gyorsan átugrandó 1-2 oldalnak fog hatni. Ráadásul most szinte eltűntek a flashback részek is, egy-két fél oldalnyi múltidézés található az egész könyvben, s a jelenlegi érzelmek kimutatására sem íródott sok oldal, tehát elmondhatni hogy teljesen a valós idő eseményeit mutatja be a 600 oldal, olykor már-már monotonitásba hajló semmittevéssel. Noha az előző könyvben is szinte csak meneteltek a szereplők a céljuk felé, itt végig csak a menésen lesz a hangsúly, ráadásul a különböző akciójelenetek is redukálódtak. De ezekről majd később.
Viszont, a stílusi meghatározás most egyértelműen könnyebb. Most már rámondhatjuk, hogy fantasy, noha nem is a vegytiszta stílusban, és a sárkányok, középkori várakat most sem találunk de azért most sokkal jobban érezhetőek az erős fantasy vonások, és hagyományok. Például a különböző nevek, és jóslatok amik egy fantasy regényben fordulnak elő, mint a Kortalan Idegen, a Setét Torony 12 gádora, a Belső-Világ, a 12 Gádor Őrzői, Blaine a Rém, valamint a félig gép, félig állat mechanikus medve, Shardik is elég fantasynak hathat. Ráadásul most különböző próféciák, előremutató álmok is inkább ezt a vonalat erősítik, de egy kicsit elferdítetten. Ugyanis érezzük a fantasy hatásokat, de mégis van egy erős modernkori, már-már futurisztikus bája. Például a már említett medve, amely szinte teljesen gépből van, és egy rendkívül fejlett elektromos ajtót őriz, vagy Lud városa, amely egy sci-fi filmből való technilizált, ultrafejlett város volt, tele számítógépekkel. Vagy például kinek mi jutna eszébe arról hogy: Blaine, a Rém? Nyilvánvalóan nem egy több ezer éves gondolkodó, élő vonat. Igen, Blaine egy vonat, nem akarok többet spoilerezni róla, de ő is szinte beletartozik ebbe a utópisztikus fantasy mesébe. Vagy például a múltbeli emlegetések, mint a fejlett városban a piaci ünnepség, amelyen libát nyerhetett a legszerencsésebb, vagy a lovas kocsik és kereskedők Lud történelmében, esetleg a Nagy Öregek története, akik atombombával próbálták a nézeteltéréseiket megoldani egymással. Egyszóval egy fantasy mese ez, de mégis egy elmondhatatlan modernkori bájjal, amely kitűnik a műből, mégis egységet alkotnak, egy olyan egységet, amely túlmutat a jelenkorban használt lovagi kliséken. Na meg persze megemlíthető a kissé Mad Max párhuzam, már ami a poszt-apokaliptikus világot illeti, az eltorzult emberek és lelkileg kissé meggyötört túlélők, a vérszomjas mutánsszörnyekkel és a kétfejű bölényekkel együtt.
A történet 5 héttel játszódik a Hármak Elhívatása eseményei után, és Eddie Dean, Susannah Dean és Roland Deschain folytatják útjukat a Setét Torony felé, közben pedig a két nem evilági társ egyre jobban beletanul Roland világának sötétségébe és poszt-apokaliptikus életébe. Roland eközben egy paradoxon miatt kezd megőrülni, ugyanis egyre jobban kísérti az a tette, amikor Jack Mort testében nem engedte megölni Jake Chamberst, ami viszont azzal járt, hogy Jake sohasem került a pihenőállomásra, így nem is eshetett le a hegy mélyébe. De viszont egyszer ő hagyta Jake-t leesni a hegyen, így az agya most mind a két emlékkel tisztában van, és az egyik mindenképpen el akarja tüntetni a másikat. Viszont ugyanez a helyzet 1977 New Yorkjában is, ahol Jake ugyancsak nem tudja eldönteni, hogy akkor ő meghalt-e már, vagy nem. Egyetlen eshetőség van számukra, hogy Jake-t áthívják Roland világába és ő is részese legyen a kis csapatnak, a ka-tetnek. A történetről többet nem szeretnék elmondani, de azt azért megjegyezném hogy az első cselekménybeli gyorsulás a 300. oldalnál indul el - és noha több helyen megfordulnak most a szereplők mint az előző két kötetben - még sincs úgy kidolgozva a cselekményszál. Mondhatnánk úgyis, hogy az utolsó etapig nem nagyon csinálnak a szereplők semmit, csak haladnak az árral, semmilyen akció nélkül - ami nem is lenne baj, ha a karakterek kidolgozására menne el az idő. Összességében elmondható hogy a történet szélesebb, de cselekményileg sajnos nem. Lud városát például szinte akció nélkül ússzuk meg, egy kis csihipuhin kívül semmilyen akciójelenetet nem találunk a könyvben.
A karakterek kidolgozásának folytatása is leginkább kimaradt a könyvből. Ráadásul a könyv nagy része nem Roland szemszögéből íródott, hanem Eddie, Jake és Susannah nézőpontjából, amit én sajnálok. Roland lelkéből többet is megtudtam volna, de ami helyeket is kap, szinte csak a körülötte levő eseményeket tolmácsolja, nem pedig az érzéseit. Például ahogy üldözi Hasgatót vagy várakozik Folyamúton. Viszont a többiek szemszöge sem tartogat akkora izgalmakat, ugyanis Eddie és a többiek karaktere sem mélyül el, noha egy-két felszínes érzelmi kitörést megtapasztalunk és egy klisés dialógusokkal tarkított szerelmi jelenetet is sikerült összetákolnia King mesternek, ami nálam inkább a giccskategóriába tartozott, mint az átérezhető dolgok körébe. Noha Jake személyiségét eléggé kibogozza, bár őt már megismerhettük a Harcosban, így nem sok újdonságot tartogat, viszont az ő New Yorki részei elég érdekesek, és a látomásai, amelyben látja a fiatal Eddie-t egészen korrektek és jók.
Lehet úgy hangzik, mintha egyedül menetelnének a könyvben, de azért ez nem igaz. Akadnak akciójelenetek és a helyszínek is változatosabbak, mint voltak, de nem sikerült olyan cselekményt mögé írni, amitől elismerősen bólintanánk. Például a Shardikkal való harc inkább nevetséges mintsem igazi harcra hasonlítana, de a Tik-Tak Emberrel való konfrontáció is inkább gyorsan leírt, alapvető akcióelemekkel tarkított epizód, mintsem izgalmas, körömrágásra alkalmas jelenet. Noha Jake és a rátámadó ház a mű egyik legizgalmasabb része, ott is a leíró részek és a hosszas átalakulás inkább lassan hömpölygő cselekményre utal, mintsem élet-halál harcról. Vagy amikor Jake és Hasgató vesszőfutását olvassuk. Nem azt mondom, hogy a könyvben nincsenek cselekményesebb jelenetek, de ami van is kevés, és lassan kibontakoztatott, valamint elveszik abban a töménytelen mennyiségű járkálásban és tábortűznél való ücsörgésben amit végig kapunk. Ezek kicsit repetitív jelleget adnak a könyvnek, és a végére már-már várjuk a végkifejletet, ami ismét csak beszélgetésekkel és egy klisés cliffhangerrel fejeződik be. Valamint megkapjuk a tökéletes amerikai családi modellt. Legyen benne egy gyerek, valamint annak egy kutyája. Kutyát ugyan Jake nem kap, de egy kis házőrzővel, egy szőrmókussal gazdagabb lesz, akire aztán vigyázhat, és sokszor épp az állat megmentése hozza őket klisés helyzetekbe. Csi egyébként a végén valamennyire fontos karakter lesz, de mégis úgy érzem hogy néhol inkább egy családi szirupra hasonlít mintsem horror elemekkel tarkított könyvre (mint példának okáért a szerelmi jelenet). Ha már horror, ilyen elemekre most ne számítsunk egy ilyen sem kapott helyet a könyv során, pedig igen csak hangulatfokozó volt az előzőekbe. Noha Jake világa az egyik legjobban kidolgozott rész a könyvben, főleg a dolgozata, amely visszahozza azt a „borzongást” amiből egy-két vonót kaptunk az előző részekben. De nem tekinthetünk rá olyan horror elemekként, mint például Roland álmaira a Harcosban. Persze Blaine, a Mono elég egyedi rész olvasásaim történetében, de itt is sikerült a hosszas üldögéléssel leültetni a végjátékot, amit csak a következő könyvben bogoznak ki. Kétlem, hogy izgalmasabb körítésben.
Ami viszont tetszett a könyv során, egyfajta mögöttes tartalommal is szolgálva az idő végtelensége. Például Blaine, a Rém csaknem több ezer éves lehet, valamint Lud romjai is évezredek óta állnak már ott a helyükön. Ha egyszer a társadalmunk véget ér, akkor a romok ott fognak állni a végtelenségig, és a társadalmunk rothadó maradványai pedig még évezredekig nyomot hagynak majd a Földön, amely szép lassan visszahódítja magának az elfoglalt területeket. A megmaradt túlélők közül, pedig aki részt vett ott, ahol a társadalom még fennállt, egyszer meg akar pihenni. Aki olvasta a könyvet tudja, miről beszélek, de én megértem azokat a gépeket, amelyek már több ezer év után szerettek volna nyugovóra térni. Ez egyfajta bölcselet is lehet, hogy lehet az ember kortalan, mégis csak eljön az idő, amikor szeretné, ha nyugalomba vonulhatna. Valamint továbbá az idő mérhetetlen súllyal nehezül a könyv folyamán, ahogy láthatjuk a magányt, elkeseredettséget és az eldeformálódott embereket. Ez kétségtelenül a mű egyik visszatérő elemének tekinthető.
A leíró részekre is nagyobb hangsúlyt fektettek, és a képzelet szárnyalhat, főleg Ludban, de az erdőségek és pusztaságok ugyanúgy egyhangúak, akárhogy akarta King szép szavakba foglalni. Sok helyszín például még mindig a szemem előtt lebeg, hogyan is történhetett, csakúgy mint a gyógyszertári jelenet a Hármak Elhívatásában. Egyébként igényes szövegalkotással van dolgunk, nem egy-két szóval odahányt mondatokat fogunk olvasni, s a káromkodás is kevesebb.
Kicsit csalódás volt számomra a Puszta Földek, lévén a lassan hömpölygő cselekményszerkezetnek, a ráérős narratíva miatt sokszor kicsit unalomba fullad a könyv, sőt inkább kiszámíthatónak. Noha, a fejezetcímek is erre utalnak ugyanis a Kulcs és a Rózsa, valamint a Találós Kérdés és Pusztaság sejteti hogy mik lesznek a kulcsmomentumai az adott résznek. Remélem ez csak átmeneti válságot jelentett King számára, és a következő könyvek már visszatérnek a rendes kerékvágásba, és a következő Varázsló és Üveg című 4. részben már megismerhetjük azt is amire már a kezdetektől várok és kicsit elhanyagoltak a Harcos óta: Roland múltját, a fantasy királyságra hasonlító, modern Gileádot. Nem mondom hogy rossz könyv a Puszta Földek, de kevésbé izgalmas mint a korábbi epizódok, noha a hangulata és a bája ugyancsak megvan. Mondhatni, a címéhez igazodik, olyan mint egy pusztaság. A sík üres telepen néhol felbukkanó oázisok szolgáltatják a cselekményesebb jelenetket, addig pedig csak az oázis keresése történik. Sebaj, majd a 4. részben.
7.0/10
Paulo Coelho – A Győztes Egyedül Van
Paulo Coelho korunk egyik legismertebb kortárs írója. Olyan könyvek szerzője, mint Az Alkimista, Veronika meg akar halni, vagy akár jelen esetünk tárgya, A győztes egyedül van.. Noha Coelho élete korai szakaszában is író akart lenni, de az út, hogy azzá váljon hosszú és döcögős volt, sok megpróbáltatással egy brazil író számára. Ám végül az Alkimista meghozta számára az elismerést. Eme könyve a Guiness-rekordok könyvébe is bekerült, mint a legtöbb nyelvre lefordított regény, élő szerző tollából, és csaknem 60 millió példányban kelt el. Coelho alapvető stílusa leginkább filozofikus írásmódú, melyben a különböző érzelmek bemutatása, valamint megpróbáltatások szemléltetése a fő csapásvonal. Talán éppen ezért is lett egyedi és elismert az írók világában, valamint brazil író lévén könyveiben a vallásosság is hangsúlyos szerepet kap, különböző bibliai idézetekkel karöltve. Coelho egyébiránt több könyv nagydíját is bezsebelte, köztük a Francia Lovagrend díjával, de átvehette a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként, a Budapest Nagydíjat is 2005-ben. 13. regénye, a Győztes Egyedül Van több szempontból is érdekelt. Először is, maga a címe, amivel arra számítottam, hogy egy magányos ember megpróbáltatásait mutatja majd be, mivel kell szembenéznie a magányában, és hogyan éri el győzelmeit. Másodjára éppen Coelho filozofikus, elgondolkodtató stílusa miatt is. Viszont, a könyv egyáltalán nem erről szól, hanem az író szavaival élve egy kifeszített fénykép a mai társadalomról, és a legfelsőbb körökről, a „Szuperosztályról”, akik a szórakoztatóipar legnagyobb szeletét tudhatják maguknak. A mű eredetileg, 2008-ban jelent meg O Vencedor Esta Só (Winner Stands Alone) címen. A magyar fordításra egy évet kellett várnunk, 2009-ben jelent meg, Nagy Viktória fordításában, az Athenaeum 2000 Kiadó jóvoltából.
A mű 425 oldal terjedelmű, és stílusilag nézve leginkább drámának sorolható be. Noha, a könyv alaptörténetét felfoghatnánk egy őrült gyilkos útjának is, de már a könyv elején rájövünk, hogy semmiféle thiller és akció elemekről nincs szó, leginkább filozofikus gondolatokról, valamint a Szuperosztály életéről. Néhol ezeket megtörik a tudományosabb elemek, mint például a kuráré, vagy különböző biológiai tanulmányok leírása, és ismét visszatérnek a különböző bibilai elemek, valamint vallási történetek, sőt még népmese betétekkel is gazdagítja a 425 oldalt. Sokszor, viszont éppen a filozófiai elemek esnek túlzásba. Például a szuperosztály életét, és a cannes-i filmfesztivál hátterét szinte minden második fejezetben ugyanúgy leírja, és hogy minden a pénz körül forog, valamint a vigyorgás, különböző konferenciák és minden, ami egy sztár életével együtt jár, nagy rész hazugság, álca. Ezt a témát túlságosan sokszor említik fel, és járják körül a különböző karakterek szemszögéből, ami már kicsit sok. Éppen ezért a mű nem túl olvasmányos, és sokszor már várnánk a különböző eseményeket, mintsem a már 100x lerágott sorokat olvassuk. A különböző érdekességek ügyesen vannak elhelyezve, valamint a tanulságos kis mesék is szépen beleszövődnek a történetben, egy- az-egyben megjegyezhetőek. Különböző filozófiai gondolatok is megragadnak a fejünkben, aztán vagy igazat adunk nekik, vagy nem.
A történet főszereplője, egy 40 év körüli orosz multi milliárdos, Igor Malev aki egy sikeres mobilkommunikációs telefontársaság vezetője Oroszországban. Felesége Ewa 2 évvel ezelőtt elhagyta, és azóta nem találja magát, mindenáron vissza akarja szerezni. Ewa eközben egy ismét csak sikeres, arab divattervező felesége, Hamid Husseiné, aki filmproduceri szerepben tér a cannes-i filmfesztiválra. Igor a filmfesztivál idején érkezik Canneba, hogy visszaszerezze a feleségét, és ezért minden eszközt bevet, még a „világok elpusztítását is” – vagyis képes ölni azért, hogy Ewa megtudja: Igor itt van. A történet ezenfelül rengeteg mellékággal szolgál, például Savoy egy cannes-i rendőr, Javits Wild, egy rendező, Gabriela a feltörekvő színész, aki mindenáron filmekben akar szerepelni és még sorolhatnám az embereket akik felbukkannak. A történet 24 órát mutat be a filmfesztivál ideje alatt, egy napot, ami megváltoztatja rengeteg szereplő életét, vagy van akinek véget is ér a nap folyamán. Igen, ugyanis drámáról van szó, Igor életeket olt ki, és sokszor éppen egy-egy szereplőét. A történet egyébként sokszor nem is halad, csak flashbackek formájában, vagy gondolkodnak a szereplők az adott helyzetükről, tehát szövevényes történetre senki ne számítson, bár a véletlenek igencsak feldobják a hangulatát.
A karakterekkel viszont talán kicsit eltúlzott Coelho mester. Olykor 4-5 szálon fut a történet, ami kicsit sok. Noha szeretem az ilyen regényeket, és mindegyik karakter kap flashback jeleneteket, valamint mindenkinek megtudjuk az egész múltját és a törekvéseit, tehát jellemkidolgozásból 5-öst érdemel, de a sok karakter közül nem mindenki üti meg a mércét, és ha nem lennének benne, akkor sem hiányoznának. Számomra legszimpatikusabb karakter a főszereplő Igor volt, valamint Hamid Hussein. Mind a kettőnek a célja őszinte és tiszta – bár Igor kissé megbomlott elme szerint jár el – míg Hamid élete valóban olyan, mintha a valóságban is megtörtént volna. Igor belső vívódásai pedig szerethetővé és megérthetővé teszik a karaktert, lévén az igazi szerettünket bármi áron szeretnénk visszaszerezni, ha van rá mód. Persze, vannak akik rendkívül antipatikus voltak számomra, például Gabriela, aki mindenáron csillogni akar és mint egy kislány úgy hagyja hogy rángassák mint egy babát, valamint Maureen a rendező aki ismét csak mindenét feltegye arra, hogy talán soha nem valósítja meg az álmát. Gabriela kissé naiv, és nem túl szimpatikus vágyai csak felerősítik bennem ellenérzetemet iránta. Ewa is egy kissé antipatikus karakter, a volt feleség a megcsömörlött, semmi nem jó neki, és talán számító magatartásával leginkább azon nők sorát erősítik, akik olyanok, mint a középkori szajhák, hogy megjátsszák magukat és nem mutatják meg az igazi arcukat. Savoy rendőrfelügyelő viszont szimpatikus, míg a csak Híresség néven emlegetett szereplő pedig kimeríti a sablon karakter fogalmát. Szokásos múlt és jelen.
A mű egyébként számomra nem tetszett túlságosan. Maga a történettel nem lenne baj, de a sokszor repetitíven ismételt mondatok és gondolatok, már átmentek a jó ízlés határán, valamint több szereplő is teljesen érdektelen volt számomra. Igor és Hamid fejezetei tetszettek számomra a legjobban, és nem azért mert Igor cselekményes jellem, hanem mert a legnagyobb jellemfejlődés rajta figyelhető meg, míg Hamid bemutatta az arab-álmot. Ugyan akadnak benne hangulatos jelenetek és események, de a nagy része teljesen szürke és sokszor még idegesítő is (Gabriela esetében). Tájleírásilag a mű hozza a kötelezőt, nem írnak le mindent részletesen, és nagyjából elképzelhetőek a tájak és helyszínek, de például nincs olyan mélyre hatoló részletesség, mint a Setét Torony esetében. A könyv végéről viszont elmondható, hogy kicsit összecsapott - vagy talán csak az események gyorsabbak a kelleténél - bár ez tűnt a legreálisabb megoldásnak. Ugyanis fiktív és más, élettelennek tűnő eseményeket egyszer sem fedezhetünk fel, tehát az események hűen visszaadják a valóságot, még akkor is, ha kicsit keserű szájízt hagynak maga után.
Aki szeretne egy szép összefoglalót kapni a glamour és a celebek világáról, az igazán gazdagok életéről az olvassa el nyugodtan a könyvet, ugyanis a mű leginkább erre épül, nem pedig Igorra és a többi szereplőre. Leginkább a világ bemutatása tekinthető elsődleges célpontnak, a karakterek pedig csak megtöltik az üresjáratokat, és keretet adnak arra, hogy valami történik a glamour alatt. Ahol emberek törnek meg, és emelkednek fel. Igen, a mű története néhol másodlagos tényező, és éppen ezért kicsit lassan is halad, mintha sokszor csak alibinek lennének ott, hogy egy másik szemszögből is megvizsgáljuk azt, amit már olvastunk egy párszor a könyv alatt. Coelho többi könyvei közül szerintem gyengébb, de majd még olvasok tőle, és leírom azokról is a véleményemet. De összességében, egy átlagos (sokszor az alatti) könyvről beszélhetünk, ami csak néha üti meg azt a színvonalat, hogy hangulatos jelenetekről és részekről beszélhessünk.
6.5/10