Az öregember fáradhatatlanul haladt a part felé. Az arca beesett, a teste vékony, nyúzott volt, az izmai fájtak, a ruhák koszosan lógtak rajta, körme sárga és repedezett volt a folyamatos sétától. A szeme viszont még mindig élénk volt, bár már egy vékonyka hártya mintha jelezte volna a fásultságot, és a fáradtságot, de még mindig szinte a veséig képes volt lelátni, ha valakit igazán megnézett. Keze szilárdan tartotta a botot, amely a napok óta tartó esőtől szinte belemélyedt a belvizes talajba. Néha úgy kellett erővel kiszednie az iszapos talajból, egyszer pedig sikerült elesnie az esővízben, de nem érdekelte. Felállt, és továbbment. Mint mindig. El akarta érni a partot. A partot, amely felé évek óta szakadatlanul haladt. Már rögeszmésen menetelt a part felé, amelynek még sohasem látta meg a vonalát sem, de tudta, hogy a parton várni fogja valami, ott lesz az, amiért szinte mindent feláldozott. Ott majd pihenhet, és ott minden más megvilágításba kerül majd.
De tulajdonképpen, mi is ez a part? Honnan vette a fejébe, hogy el kell érnie? Álmában látott egy aranyló partvidéket, amely a Nap megvilágításában oly aranyszínű volt, mintha egy szultán palotájának kincseskamrájába nyert volna bepillantást. Már-már túlvilági érzés ragadta meg, de tudta, hogy neki el kell indulnia a parthoz. Onnantól nem számított semmi, s ahogyan az idő haladt, úgy áldozott fel mindent ennek a partnak, ahogyan a regényekben, tragédiákban a hősök teszik és mi pedig szinte hangosan ripakodunk rájuk, hogy miért? Miért kell valakinek ennyire butának lennie? Nyakába vette ezt a terhet, s ahelyett, hogy a súly egyre nehezedett volna rajta, úgy vált egyre könnyebbé, mint egy tollpihe. Ahelyett, hogy az évek óta rakódó teher nyomta volna a vállát, hozzászokott, s megerősödött vele együtt. A végén pedig már lényegtelen volt, hogy ott van-e a teher, és a súly, a lényeg az, hogy el kell érnie a partot.
Nem tudja mi ez a part, semmit sem tud róla, de már évek óta keresi. Egyszer olvasott egy emberről, egy regényben, egy régi, klasszikus történetben, hogy egy öregember kiment halászni a tengerre és fogott egy hatalmas halat. Egy olyan irtózatosat, amilyet még nem látott a világ. Több napig harcolt vele, mire sikerült befognia a jószágot, és elindult hazafelé, de mivel nagyon távolra került a parttól, így maga a hazaút is napokba telt. Túlságosan is messze ment a tengerre, a súly lehúzta, lassan haladt és csak ballagott. De ott volt vele a trófea, életének értelme, a győzelem, amely megmutatta, hogy még mindig ember. A halat végül megették a cápák, ugyanis a hazafelé tartó út olyannyira hosszú volt, hogy nem tudta mindent legyőzni, a hatalmas hal így végül a ragadozók gyomrában kötött ki, ami az öreg halásznak maradt, az pusztán a hal csontja volt. A falunak, ahol élt, meg nagyjából semmi. Csak a tudat, hogy az öreg halász fogott egy hatalmas halat.
Nem-e a mi életünk is olyan mint az öreg halászé? Nem-e mi is azt várjuk, hogy megszerezzük a trófeát, amiért szinte akármeddig kihajózunk, testünket, lelkünket, szeretteinket nem féltve, sőt még a saját életünk is veszendőbe mehet, csak elérjük az áhított célt. Boldogság, sikeresség, szerelem, vagy bármilyen cél amit kitűzünk olyan akár egy nagy hal, amelyet ha végül elérünk, akkor vissza akarjuk vinni lelkünk egy sarkába, vagy ha úgy tetszik az otthonunkba. Haza akarjuk vinni, ahol a már korábban elképzelt módokon felhasználhassuk a saját céljaink számára, átformáljuk a mi képünkre, élvezzük a győzelem édes ízét. De sajnos annyira messze kerültünk a várunktól, hogy a visszaút út nem könnyű. Túlságosan is messze mentünk, mire megtaláltuk a kincset. A cél, amelyet elértünk, súlyként húz le minket, nem tudunk olyan gyorsan haladni, hogy úgy folytassuk a dolgainkat, ahogy elképzeltük, miután kihajóztunk megszerezni a célt. Vánszorgunk, vánszorogva haladunk továbbra is, hátunkon a súllyal, ami most már nem hogy pihekönnyű, hanem ólomnehéz. Mint egy csónak, amelyben evezünk a halunk felé, szinte könnyűnek számít, elraktározzuk az agyunk hátsó szegletébe, és ott van. Szép lassan a tudatunk elraktározza, aztán mikor megszereztük akkor nehézzé válik, és nem tudjuk, mit is kezdjünk vele. Megtartani, sokkal nehezebb, mint megszerezni. Mert a megszerzésben, nincsenek ott a fizikai paraméterek, nem kézzelfogható az, amit csinálunk, mindössze annyi a dolgunk, hogy dolgozzunk a megtestesülésén. Nem a miénk, csak szeretnénk, hogy a miénk legyen, és így, milyen az ember, szereti elódázni a dolgokat, lehet halasztgatni.
Az élet pedig ilyenkor szól közbe. Jönnek a cápák, és szép lassan felőrlődik az, amiért annyit küzdöttünk. A cápák letépik a húst, s a megszerzett célunk is szép lassan lemorzsolódik a kezünkről, egyedül a belefektetett energia marad meg. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy túl sok energiát fektettünk bele, vagy esetleg túlságosan keveset. Mire pedig visszaérünk a partra, addigra nekünk sem marad más, csak a csontváz, a becsület, amely átitatta a célunkat, hogy derekasan küzdöttünk és megpróbáltuk.
"Nem hiszel nekem?
Nem látod, hogy szívem egy üres verem?
Sötétségből bámulok a fénybe,
Holott fény lennék a sötétségbe.
Egyirányú utakon járok
Hol nincsenek mások,
Csak üres bárok.
Whiskey-s poharakban elmerülve
Emlékektől megrészegülve"*
Egy dal hangja cseng a fülébe. Halad a part felé, s közben az életén gondolkozik. Elérni a partot. Ez a célja, ez neki a nagy hal. De mit is vár a parton? Mi is lesz a parton? Megérte-e az áldozatokat? Lassan 5 éve, hogy szüntelenül csak az ösztönei és az előzetes elképzelései után megy. Hamarosan érzi, hogy az útjának vége. Lassan érzi, hogy eléri az aranyló partokat. Hamarosan talán eljön a halál. Érzi, hogy felelnie kell, meg kell gyónnia majd Szent Péternek, hogy milyen bűnei voltak az elmúlt 5 évben, és egyáltalán, milyen volt az elmúlt 5 év. Győztesen került-e ki a hadjáratból? Vagy megbukott-e? Bebocsáttatást nyer-e majd a Mennyek kapujába, vagy Lucifer jégbarlangjába kerül-e, hol örökké szenvedni fog Pilátussal? Nem tudja. Érzi, hamarosan itt az összegzés ideje. Várni fogja-e valami a parton? Egy hajó, amely elíziumi boldogságba viszi-e majd, vagy egy új kalandra?
Ezeknek a kérdéseknek még nincs itt az ideje. Eszébe jutnak olykor a múlt sérelmei, amikor ő hibázott, ő előtte voltak a lehetőségek és nem élt velük. Lehetőségek, amelyek akár sorsfordítóak lehettek volna, lehetőségek, amelyeket már bán, hogy nem sikerült megragadnia, de most már késő bánat. Mikor ránéz az arcukra eszébe jut, hogy mi lenne, ha. De nincs ilyen. Nincs mi lett volna ha, és ezek a lehetőségek már elúsztak. Ezek a dolgok csak a végső elszámoláskor fognak számítani. Addig nem.
Még van ideje, még javíthat, még nyomhat egy végső hajrát, ami kibillentheti a mérleg nyelvét valamelyik irányba. Nincs már vesztenivalója, éppen ezért beleadhat mindent. De jó lenne pihennie. De arra nincs ideje, éppen most a véghajrába muszáj minden utolsó erejét összeszednie, és beleadnia, úgy hogy nincs esélye arra, hogy már feltöltődjön. A maradék naftával kell végigmennie az úton. Hogy meglássa a partot...
Az erkélyen áll, és nézi a lemenő nap első, erőteljes sugarait, amikor furcsán narancssárgává változik az ég alja, s hamarosan már-már vörösként fog égni, akkor pedig a fák árnyai magasra húzódnak, és a gyerekek játszhatnak azzal, hogy megnövesztik az árnyékukat. Ijesztgethetik egymást. A vár márványpadlóján visszaverődik a fény, megvilágítja az ő arcát is. Keze alatt meleg a kovácsolt vas kapaszkodó. A messzeségben látja a partot, az aranyló színű partot, amit az öregember egész életében keresett. Neki ez mindig is ott volt a vár végénél, néha még hajók is jöttek kereskedni, egy-két halászhajó pedig szinte mindig megállt ott éjszakára. Hamarosan egy nagy hajó fog érkezni. Egy hajó, amellyel el kell mennie. Várja már az utazást, de bevallja magának, hogy fél is tőle egy kicsit. Jól érzi ő itt magát a várában. Az erdői és a fái szépen gyarapodnak, a vár is jó állapotban van, még ha néha akadnak is rajta renoválni valók, esetleg vihar által megtépázott mezők, mint most is. A mező és a vár elülső sarkáról egy kisebb részt kimosott a talajvíz és a földcsuszamlás. Ezt mielőtt elmegy be kell foltoznia. Sőt, kicsit ki is kell pofoznia. Reméli a hajó szép helyre fogja vinni.
Ásít egyet. Álmos, fáradt, legszívesebben bezárkózna a várba, és ott maradna egy darabig, hogy újra erőt meríthessen. Ideje lenne már ismét csak mással foglalkoznia, a hobbijával és nem gondolni semmire, se kincsvadászat, se semmi. De nem teheti be, muszáj összepakolnia, most az egyszer nem állhat meg, még ha a legnagyobb szüksége is van rá. Érzi, hogy kileng a hatásfoka, olykor egyáltalán nem tud olyan erővel dolgozni, mint azt a szükség megkívánja, és ezt a körülötte állókra is hatással van. Néha, kicsúszik kezéből az irányítás. Meg kellene ragadnia a gyeplőt, és úgy elmennie, ahogyan mindig is a fejében élt a vára. Nem pihenhet most. Muszáj pihenés nélkül összeszednie magát.
Azt mondják, hogy fiatalság, bolondság, és hogy az ember érzelmei és lelkivilága ilyenkor pulzál legjobban. Később valami kifogy az emberből, és egyfajta langyos tűzön fogunk égni, mert a lelkünk már elérte a maximális hőmérsékletet, és innentől akárhogy tápláljuk a lángot, egyszer ki fog aludni. Ezért maradnak a legfontosabbak azok a személyek, akik ekkor az életünkben benne vannak. Ezért akarjuk megtartani őket, mert életünk legforróbb pillanatába sikerült őket megszerezni, és mivel a szeretet a legerősebb, így ez a szeretet fog minket legtovább égetni életünkbe. Persze, megismerünk másokat, a hajón túli földön is lesznek mások, de a régi arcok mindig is velünk lesznek.
Eszébe jut az alkotása, amit az indulásig írnia kell neki. Nagyszabású projekt, reméli nem törik bele a bicskája. De ő megérdemli. Meghatározó volt neki, majd elvesztette, végül pedig ismét meghatározóvá vált, akit nem akar elveszíteni többet. Egy dal jut az eszébe. "Hiába kérlek, hogy ne engedj el, tudod, hogy mennem kell".** Milyen igaz egy szöveg. Valószínű, hogy fizikailag el fognak válni még, rengetegszer, fel is készült rá, de lelkileg megmaradnak egymásnak. Mindig is. Túl vannak már a parázson, túl vannak már mindenen, nem maradt más, csak a puszta szeretet és a mélységes bizalom. Ez pedig elég. Amúgy meg kitudja, mit hoz a sors. Mindenkinek élnie kell a saját életét, de a tudat, hogy van egy ember, aki valószínűleg mindig ott lesz. Felbecsülhetetlen.
A lemenő nap utolsó sugarai megvilágítják a pislákoló kincsek sziluettjeit, amelyek természetesen nem biztos, hogy kincsek, lehet csak szemét, vagy fényvisszaverődés, de megnézhetné. Régóta nem ment már kincsre vadászni, maradt a vár közelében és inkább felásta a kertet és gyomlálta az elharapózó gazt. Még van ideje, arra van elég, hogy megnézze, mit rejt a két fénypászma. Meg kell tennie, mert, ha nem, akkor csak sajnálni fogja, hogy nem tette meg. Az embernek mindent meg kell tennie, ami valami jóval kecsegtet, mert később bánni fogja az elszalasztott lehetőséget - nem tudja, hogy tőle kilométerekre egy öregember, botjával a puha földet taposva, pont ezen gondolkozik. Úgy akar elmenni a hajóval, hogy mindent megtett amit tehetett.
Bement a szobájába, és bezárta az erkélyajtót. Szétnézett a pompás szobába, és meglátta, mi minden mással foglalkozhatna a hajóútig. Kipihenhetné magát mégis, foglalkozhatna azokkal a dolgokkal, amelyeket szeret és elhanyagolt. Lenne mit csinálni, ráadásul még fel is töltődne közben és úgy kezdhetné el. De így is fog pihenni a hajó megérkezéséig. Meg hát, amíg utazik pihenhet. Felkészülhet, feltöltődhet.
Egy dal jutott eszébe, miközben lefekvéshez készülődött:
"Láttam az este vöröslő árnyait.
Egy magányos tengert megvilágít,
Mely egy partot mos szüntelen.
Kinek gyásza vitorlát bont esztelen,
De csak lázként ég el az estében,
Csak az idő, ki maradhat az estélyen."***
* A versrészlet saját szerzemény
** A dal, részlet a Leander - Két Világ Közt című számából
*** A dal, részlet a My Dying Bride - Like a Perpetual Funeral című számából (lásd fent), a fordítás saját szerzemény
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.