Without faith, rot and decoy will ravage the Earth

Megosztás

2013.12.24. 16:28

 

Karácsony-karácsony...Ez az ünnep sem arról szól már, mint amiről kellene. A szeretet ünnepeként hirdetjük, ahol hálát kéne adni a sorsnak, és a mindennek, hogy vannak emberek akikkel eltölthetjük ezt. Néhány nap, amely szigetként, egyfajta menedékként szolgál az óceán közepén arra, hogy van még értelme az érzelmeknek, nem minden a karrier, a munka, a tanulás, néhány nap amikor még hihetünk abban,hogy az emberiségnek van jövője az önpusztítás mellett. Hogy nem lelketlen agyhalottakként éljük le az életünket, amelyben a legfontosabb dolog, hogy egymást eltiporva megfeleljünk a társadalmi konvencióknak, és hogy olyan emberek legyünk akik nem akarunk lenni. Erre fel, miről szól most a karácsony? Vegyél ezt, vegyél azt, hizlald a kapitalizmust, és dolgozz egészen december 20-áig, nehogy véletlen legyen időd pihenni, ráhangolódni a karácsonyra, és ne pedig úgy éld meg az ünnepet, hogy még ekkor sincs időd magadra, pihenni, mert menned kell ide-oda. Hiába a megannyi karácsonyi díszítés, pompa, cicoma, ha 10 emberből 6 már nem érzi azt, amit még kisgyerekként - még a közelében sincs - s a karácsony is úgy fog eltelni számára, mint a többi nap, kivétel annyi, hogy kap néhány ajándékot, vagy egy kis pénzt, amit később elkölt. Hiába elevenítjük fel a régi emlékeket a karácsonyfa díszítése közben, kis mosollyal üdvözöljük újra a régen látott fadíszt, amely már akkor is megvolt, mikor még kisgyermekként a szülők óva intettek attól, hogy a gömböket ne te tedd fel, mert összetöröd őket. Hiába kelsz fel korán, és erősíted rá a drótokat a szaloncukrokra, hogy mihamarább kész legyetek. Ezek a kis momentumok jelenleg nem elegek ahhoz, hogy újra átszellemüljünk a karácsony szent érzésérére, mert egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és megnyugodni. Lelkünk szakadatlanul forog, és mire odakerülnénk, hogy leüljünk ajándékot bontani, már vége is a karácsonynak, és újra mehetünk utunkra. Rendben van, hogy elveszíti az ember a varázst, mikor felnő, de talán már túl messzire megyünk, ahonnan nem lesz visszaút. Valóban egy olyan világot akarunk, ahol "Animam sacrificare necesse est"?(1)

"Miközben ezeket a sorokat írja a naplójába, kisüt a nap. Hetek óta először töri át a szürke, gomolygó felhőket, és sápadt erejével beborítja az egész óceánt, amely gyönyörű kékben ragyog. A tiszta vízben láthatóak a halak, amelyek lustán úszkálnak a sós vízben, s láthatólag semmi sem zavarhatja meg nyugodt életüket. Az idő ugyan hűvös, de annyira nem, hogy a vizek befagyjanak és a halaknak a mélységbe kelljen menekülniük a hideg elől. Néha a sötétség az egyetlen módja a menekülésnek, az egyetlen biztos pont. Meg kell fürödni benne, átölelni ahhoz, hogy tudjunk örülni a napsütésnek. A halaknak rövidtávú memóriájuk van, így számukra mindig, minden új. A fájdalom, az öröm, a boldogság, szenvedés, mind csak múló pont(y), rövidke pillanat életükben, hogy aztán mindent kezdjenek elölről és elfelejtsenek. Néha mennyivel egyszerűbb lenne számunkra is. Itt van azon a hajón, amelyen megérkezett. Nem adta el, pedig arra számított, soha nem kell már használnia, csak ha elköltözik a palotából. Milyen jó, hogy ilyen előrelátó volt! Így nyugodtan kijöhetett az óceán közepére, ahol hallhatja a sirályok énekét, és a távolban a cetek moraját. Senki sem zavarja itt, nyugodtan elmélyülhet, a Város zajai messziről elkerülik, s végre teljes egészében csak önmaga lehet. Amire most leginkább szüksége van. 

Az ember olykor nem látja meg maga előtt a lehetőségeket, mert annyira arra koncentrál, hogy mi volt, és ez esetleg mennyivel jobb volt. Nem látja azokat a kis kapaszkodókat, amely valaminek a kezdete, amely egy sokkal jobb dolog felé vezeti az embert. Mert a sors és az angyalok mindig adnak esélyt arra, hogy kijavítsuk a hibáinkat, és boldogok legyünk. De olykor vakok vagyunk ezekre a kis apróságokra, mert várjuk a tavalyi évet, hogy egy-két hónappal ezelőtt mennyire jobb volt az adott dolog, és szeretnénk visszaszerezni azt. Nem is viszonyítunk, hogy esetleg az azelőtti időszak pedig mennyivel rosszabb volt. Elborítja agyunkat olykor a káosz, és tehetetlenül csak egy helyben töprengünk, ahelyett, hogy bármiféle értelmes dolgot csinálnánk. Pedig, mint tudjuk:

"Múlik a tél, múlik a nyár,
Ami elmúlt sose lesz már,
Az idő száll,
és én sem vagyok a régi már

Sose lesz úgy, ahogyan rég
De tovább forog a nagy kerék
Új körbe kezd, s ki lemarad
Az elmúlik úgy, mint a tél"(2)

Mindent összevetve teljesen elégedettnek mondhatom magam az év második felével. Sikerült elérnem mindazt, amit szerettem volna, és mindazt, amit előzetesen kitűztem magam elé. Nagyot fordult velem a világ, de én képes voltam megragadni a kereket, és vele együtt haladni, úgy, hogy közben nem sikerült maga alá gyűrnie. A Ka(3) malomkerekei alatt nem tört csontom, szívem képes volt bírni az iramot. A fonalat a pók nem feleslegesen fűzte tökéletesre, és a hálóba sikerült legyeket fognom(4). Való igaz, hogy az év utolsó másfél hónapján az arabeszk meghitt világa felborult, és a hópelyhek eszeveszett gyorsasággal forogtak, amelyben kicsit elvesztettem a tempót, az üvegbura teteje kissé meg is repedt, de hát az ember a nagy jólétben könnyen eltunyul. A lustaságból feltápászkodni - mind érzelmileg, mind fizikailag -, pedig nem egyszerű feladat. Mondhatnánk, amikor a legmagasabban vagyunk, onnan a legkönnyebb Judecca fagyos hegyvidékeire jutni(5), ahol a jég miatt nehéz a visszaút. Ilyenkor nem elég papolni, nem elég beszélni arról, hogy könnyebb lesz, nem elég egy hét ahhoz, hogy az ember rendbe tegye magát, és ilyenkor az sem elég, hogy tudja, hogy amit felépített, az erősebb akár a gyémántnál. Az embert ilyenkor elkapja a sötétség, a pesszimizmus, cinizmus, és úgy látja, ami csak lehet elromlik. Ideiglenesen, hosszabb ideig ugyan, de ezt gondolja az ember, talán még igaza is van. Ilyenkor az idő, türelem, és a hit az egyetlen dolog, amely segítségével az ember visszatalálhat önmagához, és ki tudja javítani a hibákat amelyeket elkövetett, vagy amiről azt hiszi elkövette. Sinus-görbe az élet, nem más, nem semmiért mélyebb a Mariana-árok a Csomolungmánál. Mert a szomorúság sötétsége mindig mélyebbre taszítja a lelket, mint a boldogság fehér fénysugarai. Persze ennek ismerete nem jelent egyet azzal, hogy az ember gombnyomásra változtatni tudja világlátását. Ha az ember hagyja, hogy a posványban ragadjon, akkor hosszú folyamat, hogy újra erőt vegyen magán. Jelenleg hiába tudom, hogy siker amit elértem, és innen csak felfelé vezet az út, az elmúlt 1,5 hónap történései miatt nem hogy örömködni nincs kedvem, egyáltalán nincs kedvem szinte senkihez. Mondhatnánk "kihunyt szememből az ifjú láng/mindent láttam már"(6) Csakis magamra van kedvem, hogy újra elrendezgessem magamban a dolgokat, elengedjem azokat, akiket esetleg szükséges, megrázzam magam, és most már tényleg újult erővel vághassak bele a következő esztendőbe és félévbe. Nem összefércelve, álarcokat magamra húzva, hanem megújulva, olyan erős emberként, mint aki eddig is voltam. Aki képes észrevenni a sors által elhintett jeleket, és azokból olvasva megvalósítani álmait, és kijavítani hibáit. Erőt, időt és kitartást nem kímélve átgázolni a nehézségeken. Ideje újra erre az útra lépni. 

"Bizonyára megérti, tudnia kell, hogy a művész két világban él egyszerre"(7) - ez a gondolat cikázik át a fején, miközben a kabinjában ül és nézi az egyre gyorsuló naplementét. Könnyen jött, könnyen ment, de mégis fénye feldobta a napját. Ez a gondolat viszont megnyugvást ad neki, hiszen igaz. A művészeknek, vagy legalábbis a művészhajlamú embereknek sokkal egyszerűbb a problémák elől elmenekülniük, vagy éppen hátat fordítani a való világ mindennapjainak, mert bezárkózhatnak a saját kis külön világukba, és elmerülhetnek a kreatív ötleteikkel, elmaradt szakmai anyagaikkal, valamint csak szimplán élvezhetik a művészetet a szépségéért. Ő is ezt fogja tenni, eltemetkezik a rá váró feladatokkal, és végre megalkotja azt a történetet, amely már régóta a fejében visszhangzik. Közben pedig még több ihletet gyűjt, és még inkább hódol a szenvedélyeinek, amelyre mostanában aligha volt ideje. Önterápiának tökéletes, önmegvalósításnak szintúgy, ráadásul még megannyi más előnye is származik ebből. Örül, hogy végre elmenekülhet a hajón ebbe a világba, de most szó szerint, nem úgy, mint korábban ígérte magának. Úgy tűnik olykor még ő is tud hazudni magának, mint azt az elmúlt időszakban tette. Mindig tanul az ember valami újat. De valamikor jó lesz minden. Nem is olyan messze van ez az időpont. Az első lépést megtette most efelé.

A hit a kulcsa mindennek. Hiába próbálják a karácsonyt is a maguk képére formálni azok, akik számára a karrier, a munka és a bevétel a legfontosabb az életben, a hit, hogy lehet jobb, és hogy az emberiségnek van jövője, ez az ami miatt a karácsony még mindig a szeretet ünnepe, és ami miatt úgy érezzük, a szívünk és lelkünket nem kell egy kalitkába bezárnunk és kanáriként védenünk a gonosz macskusztól. Ezért engedjük még mindig őket szabadjára, akármennyiszer is ragad el minket néha a bú és a szomorúság. Amíg van hit, addig a romlás és rothadás nem fogja az egész földet bekebelezni.

/Eközben a Városban egy levél várja a palota kapujában azokat, akik be szeretnének menni./

I.

I've only asked you to stay
Instead of throwing me away
Yet you exactly do the same
As we were nothing only shame

The promise you said:
"We can be like an aid
For the scars life will made"
It was forgotten into shade

You wished some time and space
To regain the feeling of peace
Yet you are going another ride
Where I can only met the tide

II.

"Why are you so closed?
Fearing to be opened?
Heart like hardened shield
Brain like sword is wield"

You asked me one day
Curiously what I say
Answered you all my heart
Like an old domestic hearth

"Have you ever seen an abyss?
How deep can it be, Miss?
I was there, at the bottom
Wishing to see blossom

I saw the distant light
Shining like an old knight
It was weak and pale
Yet strong like a gale

In the dark I began to climb
Rocks sharp, hurt my limb
"Reach the mountain peak
Never again to be weak"

Was my only thought
When I went through
The abyss of life
Which was sharp as knife

To be in here next to you
Sharing my glory with you
I am helping for others
Because pain is not heirs"

III.

I always grasped you,
Trying the best for you
If you said "this is not good"
I accepted it without playing god

There has been "mistakes"
Which you cannot take
Vainly there are solution
But you only see superstition

I can see you from the cliff
Where my punishment is a biff
Given by myself not to fall
To the abyss which now call

Hoping this is not the end
Waiting for a sign from the sun
"Here is the key of happiness, Son"
To a time like never was and

Where I've only asked you to stay
Instead of throwing me away
Where I've only asked you to grasp me
Instead of forgetting me

(1): Latin, jelentése "Muszáj a lelkünket feláldozni?" helye: Final Fantasy VII - Promised Land
(2): Részlet a Virrasztók - Az Idő Kereke című számából (link fentebb)
(3): Stephen King - Setét Torony-ciklusában a sors megfelelője
(4): Reflexió Philip K. Dick - Galaktikus cserépgyógyász egyik idézetére
(5): Dante - Isteni színjátékában a Pokol 9. bugyrában Lucifer jégbe van lezárva, örökre
(6): Enyhe átköltés a Firkin - Megtépett zászló című számából
(7): Az idézet David Mitchell - Felhőatlasz című művéből származik

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr705707210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása