Kedves Nona!
Idejét sem tudom már mióta nem hallottam felőled, és nem írtam neked egy árva sort sem. Vártam a megfelelő alkalmat, ihletet és történéseket, hogy papírra vessem, és elküldjem neked. Valamint eddig időm sem volt arra, hogy nyugodtan leüljek és átgondoljam a velem történteket. Pedig hidd el történtek. Egyre szorít az idő, a berakodás szép lassan a tetőfokára hág, és engem mindenféle mással is zavarnak, ráadásul újra bezárkózok mostanában a könyvtárszobába, ami valamilyen téren éppen a lehető legrosszabbkor történik meg. Csapongok ide-oda, annyi minden tolult már fel a fejemben, és tudod milyen vagyok, amíg nincs csordulásig megtelve a pohár, addig csak rendszerezek. Ráadásul még nem is kérdeztem a többi párkáról.
De menjünk sorjában. Az idő pocsék, most is miközben ezeket a sorokat írom esik a hó. Méghozzá nem is kicsit, mondhatnám, hogy átlagosan szakad. Nagy pelyhekben, amelyekben világok bújhatnak meg és pusztulhatnak el, míg le nem érnek a földre ahol el nem olvadnak. Ráadásul hideg is van, a kandallóban csakúgy pattog a tűz, és még mindig érzem, hogy hideg a kezem, hiába a toll sercegés. Neked nem lehet túlságosan érdekes, hogy esik a hó, kinek lenne az? De itt még sohasem havazott. Felhőszakadások, ömlő esők, kisebb árhullámok, dagályok előfordultak, olykor imádtam is kint állni az esőben. Olykor rendkívül erősen sütött a nap, imádtam a parton a homokban sétálni, napozni, miközben a fülemben valamiféle zene taktusa szólt. De még hó sosem esett, ráadásul sosem ilyen tartósan. Kisebb buckákat látni itt-ott, egyes helyeken már megfagyott, egy-két állat fürdik benne, némely erre járó ember hógolyózik is, leginkább a gyerekek. A hó persze szép, főleg a tükör másik oldaláról nézve. Ahogyan a kisebb pelyhek lefelé szállingóznak a régi karácsonyt juttatják az eszembe, amikor még a Jézuska ereje megsokszorozta a karácsonyi ajándékok erejét. Direkt nem hoztam fel a szeretet, hisz az sosem vész el, csak maximum átalakul, veszít valamit az impulzáló szenvedélyességéből, de az igazi szeretet sosem alszik ki. Nem úgy mint a tűz, amerre rakni is kell...
Itt is vagyok. Rengeteg munka vár még rám, mind a berakodással, az előkészületekkel, pedig még a hajó itt sincs. Gondoltam, hogy nagy feladat lesz ez számomra, de néha úgy érzem, hogy meghaladja képességeim. Semmi pesszimizmus, csak néha, gyengébb napjaimon. Mindenféle számla, szállítási költség, felkészülés, dobozbeszerzés, nosztalgia. A nagy részét még el sem kezdtem, csak felületesen, pedig ideje lenne már, hiszen az idő egyre csak fogy, Damoklész meglendíti már kardját felettem. Hallom, ahogyan néha éjszaka susog, az árnyakban látom az ingát, ahogy elevenen akar felnyársalni, mint egy eretneket. Néha félek ezektől a hangoktól, baljós, mint a szél magányos hideg téli éjszakákon. Egy elméleti világban természetesen, tudom mit tanácsolna az ember, hogy csak a feladatodra koncentrálj, és tégy meg érte mindent. Meg is fogok, és egyre nagyobb részben ez is köti le a figyelmem. Megannyi más dolog mellett, amit egyesek nem néznének jó szemmel, de hisz tudod, ki vesse kire az első követ.
De nem is ezzel van a legnagyobb baj. Néha úgy érzem elfáradtam, mint egy öregember, aki mindent már rá akar hagyni az életre, hogy majd lesz valami, eltelik az a kis idő. Ide-oda kacskaringózok a gondolataim között, néha folytatni akarom, ki akarom használni a maradék időt, nem hagyni, hogy a havazás és a természeti viszonyok közbeszóljanak...néha viszont egyszerűen csak vitetni magam az árral. Gyakran érzem úgy, hogy itt már számomra semmi jó nem származik, amit tudtam megtettem, és már csak apróbb sikerek várnak rám, valamint a stagnálás. Látom az út végét, és nincs bennem elég erő ahhoz, hogy bejárjam a mellékösvényeket is. Meg egyáltalán van értelme? A bepakolást hamarosan elkezdem, a dobozok itt állnak, hamarosan a hajón leszek, ahol magam mögött hagyom ezt a gyönyörű lankás domboldalt, amelyen tavasszal mindig virágzik a lótusz, rózsa, tulipán és rododendron. Tetszene neked ez a látvány. Mindig is imádtad, ahogy a mezőn és a kertekben a színek harmonizálnak. Sosem értettem, hogy fér meg neked a fekete rózsa a büdöskével, nem beszélve a rothadó tulipánok haldokló leveleiről. De te mondtad, hogy ez így jó, és tényleg. Hamarosan azokon a habokon fogok utazni, amelyeket eddig csak néztem, és elbambultam rájuk, ahogy kiültem a partra. Ilyenkor jut eszembe, hogy most már nem kell semmi mással foglalkozni, csak az előttem lévő fontosabb feladatokkal, és a hajóútra koncentrálni. De ez a gondolkodás zavar. Két okból is.
Legyen az első az öregedéssel lévő párhuzam. Néha elgondolkoztam azon, hogy ha egy ember már hatvan esztendőn túl van, útjára indítva egy boldog családod, mi motiválja még őt arra, hogy szívja a tudást, minél jobb legyen, és hogy nem "tunyul el", hagy mindent a következő generációra, s ezáltal magának kalapálja a szögeket a koporsóján. Mindig mondtam, hogy én ilyen ember akarok lenni, aki még 80 évesen is nyitott az új dolgokra, legyen szó akár technika, kortárs irodalom, vagy valami. Mihelyt az ember feladja a szellemi tanulási szükségleteit, onnantól kezdve egyre közelebb jön a halál. Ha valaki szellemileg leépül, tar gallyakká aprózódik el életének és szellemének fája, akkor a kasza suhintani fog. Így is, úgy is, de nem mindegy, hogy egy kiöregedett, de dicsőséges utolsó terméses fát arat le, vagy pedig egy fonnyadt kórót. Na tehát, ha én már most azon gondolkodom, hogy leülök a fotelba, és learatom a főbb babérokat, miközben még egy csomó lehetőségem akad arra, hogy a szigetet feltérképezzem, és megannyi tapasztalatot szerezzek, akkor mire várok? Ha kételyekkel és kihagyott lehetőségekkel telve szállok fel a hajóra, akkor nem leszek jobb a kivágott karácsonyfánál, amit kiszipolyoz a meleg levegő a szobában. Mire pedig odaérnék, hogy elfoglalom új otthonom, már csak egy lecsupaszított hasáb leszek, ami gyújtósnak jó.
Amikor erre gondolok, mindig elfog egy olykor csendes, máskor pedig erősebb belső hang. Nevezd angyali hangnak is akár, isteni sulykolásnak. Ahogy gondolod, ezen nem veszünk össze. Arra sarkall, hogy csináljam, akármi van, akármi jön közbe, akármi tűnik annak, hogy elég lenne beleülnöm a fotelba, és azt várni, hogy fémkocsin toljanak ki, mindig lehet jobb. Mindig elérheted azt, amit szeretnél, még akkor is, ha már szorít az idő. Egyesek azt mondják, hogy ha valaki arra gondol, hogy mi hátráltatná a győzelmet, már veszít. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy végignézzük azt, milyen buktatók lehetnek, mert azon gondolkozol, miért ne vágj bele. Pedig, ha eljátszadozunk azzal, hogy "na majd holnap", akkor észre vesszük, hogy mindig kapunk kapaszkodót, ha akarunk. Amit megfogunk, és - állapottól függően - elég ha csak mentőövként használjuk, vagy pedig mint a mocsárban ragadtad, kievickélhetünk vele a "szarból". Talán érdemes lenne még egy utolsó esélyt adnom és nem foglalkozni azzal, hogy "miért ne tegyem meg". Talán jó is kisülhet belőle. Az idő szorítása kétélű fegyver, és egy jó harcos tudja, hogyan ne sértse meg magát, miközben az ellenfeleit pedig mindkét végével térdre kényszeríti.
Pedig, hidd el, néha már olyan jól belehelyezkedtem a helyzetembe. Bezárkózok a szobámba, és pusztán azzal vagyok elfoglalva, amikor megismertél, és ahogyan ismersz. Az intellektuális oldalamat. Persze, ez is jó, én jól érzem magam így is, hasznos dolog, de erre talán jut máskor is idő. Régóta nem érdekelnek a kincsek sem, az igazi drága követ nem hinném, hogy az utolsó pillanatban meg tudom találni, akik pedig beérik bóvlival, bizsuval, vagy csak az aranyásási lázban égnek elégedjenek meg azzal, amit kínálnak. Kinézek az ablakon olykor, mikor az idő melegebb, és az első fű sarjad ki, és eszemben sincs kimenni. De, mi van ha mégis van értelme? Ha egy kis diplomáciával, és taktikázással visszahozhatom azt, amikor még bot nélkül vágtam be magam a legnagyobb dzsungelbe, és fürödtem meg a legmélyebb pocsolyában is akár egy disznó, mert úgy gondoltam, hogy a kincs ott van?
Nem tudom, Nona pontosan mi van. Ezek a kérdések, sorok, vélemények napról-napra változnak, olykor hol ez győz, hol az. A kikötés ideje pedig egyre csak közelít. Mostanában beszélgettem egy öregemberrel, aki a parton ül és mered a semmiben és elmeséli az életét. De a tűz ismét ki akar aludni, így rövidre fogom, róla most nem tudok beszélni neked. Remélem jól vagytok, a többi barátnőddel együtt. Várom mihamarabbi írásod, addig pedig eldöntöm mit fogok én csinálni. Hátha egyezik a véleményünk.
U.i:
"Az Úrnak új dalt énekeljetek, mert csodás dolgokat cselekedett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.