Vernor Vinge – Tűz Lobban a Mélyben
A science-fiction műfaja a lehető legkreatívabb írókat kell, hogy kitermelje, ugyanis a jövő szinte mindig fikciókon alapul, az elképzelt világképek pedig a fantáziánk lehető legmélyebb tartományait is megmozgatja. Mi magunk is elképzeltük már, hogy akár 10-20 évvel később milyen technikai újdonságok lesznek, vagy akár milyen lesz az országunk jövője, ezt pedig egyesek papírra vetik, és ki is adják. Bár igaz, manapság a sci-fi írónak a legnehezebb a dolga, ugyanis a különböző ötleteit technikai leírásokkal is alá kell támasztania, hogy az a lehető legjobban elképzelhető legyen, mind vizuálisan, mind pedig technikailag. Itt jön képbe az a régi ellentmondás, hogy az irodalom áltudomány, és hogy ezt legfőképpen a reáltudományokkal foglalkozók állítják. Az oximoron feloldására, íme egy remek példa, jelen esetünk tárgya, Vernor Vinge Hugo-díjnyertes regénye, a Tűz Lobban a Mélyben.
Vernor Vinge ugyanis nyugalmazott matematikaprofesszor, aki a technológiai szingularitás híve. Ez a mondat, a sci-fi rajongókon kívül bizonyára a laikus embernek nem sokat mond, elintézi azzal, hogy ez már matek és bonyolult. Éppen ezért jó példa Vernor Vinge arra, hogy a matekosok is szeretik az irodalmat, és nem áltudománynak tartják, mert ebben kiélhetik a fantáziájukat és egyéb ötleteiket. A mű egyébként 1992-ban jelent meg külföldön, Fire upon the Deep néven, amit egy folytatás is követett (2011-ben), valamint egy előzménykötet (2000-ben). A magyar kiadásra egészen 2012 decemberéig kellett várni, amikor is a fiatal, kortárs sci-fik zászlóhajójaként számon tartott Ad Astra megjelentette. A kötet egyébként 808 oldalt számlál, amelynek több baja is van. A magyar kiadás gyönyörű borítójára nem lehet panasz, viszont a könyv súlyára annál inkább. A regény ugyanis rendkívül nehéz, s sokszor elhúzza a kezünket olvasás közben. Tény, hogy az egyik legjobb minőségű papírra van nyomtatva, amelyek nem sárgulnak meg egyhamar, de akkor is lehetett volna mondjuk fele ilyen súlyos. A 800 oldal egyébként is sok, a szerkesztését tekintve is, ha egy-két felesleges üres oldalt kihagyunk, és kicsit összébb húzzuk a sorokat, akkor simán lehetett volna mindössze 650-700 oldal is. Ami még zavaró lehet a könyvben, hogy tele van elgépelési, helyesírási hibákkal, lehet, hogy nem egy szerkesztőt kellett a könyv mellé állítani, ugyanis egy embernek unalmas lehet 2-3x átbogarászni egy ilyen hosszú könyvet. Amire viszont nem lehet panaszunk az a fordítás, ugyanis rendkívüli igényes anyaggal van dolgunk, Tamás Gábor rettentő ügyesen ültette át a sokszor fizikai kifejezésekben tobzódó eredeti szöveget.
A regény műfaja természetesen sci-fi, de ezen felül megtalálható benne a fantasy is. A regény űrben játszódó része az űropera - Star Wars is ilyen - mezsgyéjén mozog, de akadnak benne hardcore sci-fi részek is, például a különböző technológiai fejtegetés, valamint a galaxis felosztására vonatkozó adatok, de ezek a regény közepe táján kitisztulnak, és egy teljesen érthető, még a keményebb vonalat annyira nem preferáló olvasóknak is élvezhető lesz. A fantasy vonal pedig a kötet felét veszi ki, ami kicsit emlékeztet Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) Katedrális című regényére. Itt egy középkori fantasyval lesz dolgunk, amiben Vinge ismét egy csavarral kelti fel érdeklődésünket: ugyanis a világot nem emberek, hanem kutyaszerű, falkaszellemben élő állatok lakják, amelyek technikai színvonala nagyjából az 1100-1300-as évek Európájára emlékeztet.
Vinge egy rendkívül egyedi univerzumot alkotott ennek a monstre regényfolyamnak. Adott egy szinte végtelenül nagy galaxis, amelyet különböző zónákra osztott fel: a Gondolattalan mélység, ahol szinte semmi nincs. A Lomha zóna, amiben a mi világunk is található, itt mindössze a fénysebesség adatott meg az űrhajósoknak, így szinte több évtized is eltelhet, mire megtesznek „röpke” 70 millió kilométert. A következő zóna a Kívül, ahol már sokkal gyorsabban lehet utazni, fényéveknél is nagyobb sebességre is képesek az emberek, ráadásul itt található a megszámlálhatatlan civilizáció apraja-nagyja. Ezeknek is van külön három zónája, az Alsó-Közép-Felső kívül, ahol ugyancsak a technológiai szingularitás a jellemző, tehát minél fentebb jutnak, annál kifinomultabb felszereléseket használhatnak, mint az agrav, amely egyfajta antigravitációs anyag, vagy akár a különböző elektronikus könyvtárak és a Hálót is itt érhetik el a galaxis lakói. Ezek felett találhatóak az istenek lakóhelyei, az úgynevezett Transzcendencia, ahol a hatalmak élnek, ezek olyan lények, amelyeket egyfajta isteneknek is nevezhetnénk, érző gépek, transzhumán gyárak megalkotására képesek, sőt egy-egy civilizáció is kijutott ide és transzcendenssé vált. A legjobban egy számítógépes példával lehetne megmagyarázni, milyen is Vinge galaxisa. Adott egy számítógép, amelyre különböző operációs rendszereket lehet telepíteni, ez lehet XP, Vista vagy Windows 7. Minél fejlettebb egy szoftver, annál jobb hardvereket – memória, videókártya, processzor - tudunk bele vásárolni, ezáltal minél gyorsabb lesz a gépünk. Viszont, ha netán egy Windows 7-re optimalizált memóriakártyát szeretnénk használni az XP-n, akkor a számítógépünk pusztán az XP-én elérhető maximális memóriamennyiséget tudja alkalmazni, ha e felett van az adott hardverünk, akkor azt nem tudja kihasználni a PC. Nagyjából ilyen Vinge galaxisa is, hiába van egy ultrafejlettségi szintet elérő, maximális képességekkel rendelkező Felső-Kívülbeli űrhajónk, ha a Lomha Zónában az alkatrészek háromnegyede nem működik, és torlómeghajtás nélkül pusztán fénysebességre vagyunk képesek.
Egy ilyen galaxisban kezdődik el a regény, ahol is egy emberi civilizáció, a Straumli Birodalom a Transzcendencia egyik elhagyatott archívumában kutakodnak. Az archívumok a hálóról leszakadt adathalmazok, úgy képzelhetjük el őket, mint egy 40 éve elhagyatott városi könyvtárat, ahol minden könyv ott maradt. Viszont ebben a régóta elfeledett nyelveken íródott adatokban ott bujkált a gonosz ősi másolata, amelyet az emberek elszabadítottak, ezzel mérhetetlen fenyegetést szabadítva a galaxisra. Viszont az emberek bemutatták, hogy miért is nevezik magukat bátraknak. Egy mételynek ártó ellenszert elrejtettek egy hajóban, amely elindul a katasztrófában, hogy megmenthessék a galaxist. De a métely ereje természetesen keresztülhúzza a számításaikat, és a hajó súlyos sérüléseket szenved, melynek következtében egy, a Lomha Zóna közelében lévő bolygón kényszerleszállásra készülődnek. A mindössze egy család, köztük két fiatal gyerekkel és csaknem 150 hibernált fiatallal viszont csömörből vödörbe esik, ugyanis a bolygó egy középkorra emlékeztető háborús központ, ahol két tábor, a liberalista felfogású, Faragó és a diktatórikus hatalommal uralkodó Acél úr harcol egymással. A falkatudatú kutyák viszont megijednek az égből jövő szörnyetegektől, s Acél emberei rajtaütéssel megölik a két gyerek szüleit, míg a gyerekeket foglyul ejtik. A több száz éves Zarándok viszont két társával megmenti Johannát Acél karmai közül és Faragó bázisához viszik. A két táborban tehát megindul a találgatás, hogy milyenek az emberek és hogyan lehetne hasznosítani őket legjobban. Eközben a métely pedig felemészti és magába olvasztja Transzcendencia és Felső-Kívül civilizációit kezdve a Straumli Birodalommal, amelyet ugyan először nem vesznek komolyan, de egyes pletykák szólnak egy hajóról, amely eltűnt a métely megszületése előtt és azóta is jeleket ad rádión. A pletykák terjedésére kerül eközben a Jeladóra egy magát Vénséges Vénnek nevező hatalom, aki különös érdeklődéssel viseltet a métely iránt. A Jeladó vezetősége ezért egy mentő expedíciót kíván indítani a rejtélyes hajóhoz, ám mielőtt a hajó teljesen kész lenne, a métely megtámadja a Jeladót, s a 4 utasnak menekülnie kell a haldokló Vénséges Vén segítségével, hogy élve kikerüljenek a pusztulásból. Ezek után megkezdődik a versenyfutás az idővel mind a két síkon, hogy a két gyerek túlélje a tüskések világát, és a „mentőosztag” is sikeresen megállíthassa a mételyt, mielőtt az elnyelné a teljes galaxist.
A történet, a hosszú ismertetés ellenére is csak a bevezetésül szolgál ahhoz, amit a maradék bő 600 oldal nyújtani tud nekünk. Bár igaz, hogy a regény első fele meglepően gyors, a középső etapban inkább lassan csordogálnak az események, sőt néha túlságosan is aprólékos a regény, 1-200 oldalt nyugodtan kivághattak volna belőle. Az epikusnak és sodró gyorsaságúnak mondható események mindössze az utolsó 150 oldalban válnak dominánssá, de akkor viszont nagyon felpörögnek az események. Az űropera műfaji sajátosságaira való fordulatok, árulások, történések mind megtalálhatóak a történetben, főként a tüskések világához köthetőek a politikai csatározások.
A karakterek viszont egy sci-fihez mérten rendkívül kidolgozottak, bár erre a sok középtempós rész remek adalékot ad. A szereplők alaptulajdonságai viszont nem mutatnak sok egyediséget, például Ravna a hazaszerető, de mégis egyedülálló nő, akinek célja megmentenie a galaxist. Pham Nuwen, a kételyekkel küzdő istenszilánk, akit úgy hozott vissza Vénséges Vén a halálból, egy céltudatos férfi, akinek ugyancsak a galaxis megmentése a célja, de ezt mindenáron el akarja érni. Beszélhetünk még a liberális gondolkodású Faragóról, aki istent akar játszani, de rájön, hogy nem lehet örökké élni, vagy a hitleri-sztalinista diktatúrára emlékeztető véreskezű Acélról, akinek célja a világhatalom. De itt van még a naiv Jefri, vagy Johanna is. Rendkívül sok szálon fut a regény, mindkét helyszínen is legalább 4-5 főbb szereplő van, és megannyi mellékszereplő, amelyek fejébe néha bebújhatunk.
Külön érdekes adalékot adnak a műnek a különböző Hálón olvasható híradások és üzenetek, amik egyfajta betekintést nyújtanak a galaxis civilizációinak a gondolkodásába, hierarchiájába, és hogy mik is történnek az univerzumokban, miközben hőseink távol vannak hazájuktól és a civilizációtól. Ráadásul ezekben kisebb adalékokat kapunk a technológiai színvonalról, berendezésekről és a Zóna-viharok természetéről, így akik szeretik a technikai információkat, azok élvezettel fogják olvasni a remekül megszerkesztett üzeneteket. Egyébiránt a regény rendkívül igényesen megírt mű, tele tájleírásokkal, ahol remekül magunk elé tudjuk képzelni a helyszíneket, vagy egy űrcsata felépítését, de a különböző világok is részletesen a szemünk elé tárulnak. Az írói stílus is igényes, aki a sci-fit egyszerű ponyvairodalomként tartja számon, az olvassa el ezt a könyvet, és gondolkozzon el még egyszer rajta. Ami viszont zavaró lehet, hogy egy-egy fejezet rendkívül hosszú, gyakran akár 50 oldal is. Ugyan gyorsan olvasható a könyv, de amikor egy izgalmas részhez érünk, és szorít az idő, akkor 50 oldal elolvasása még a szünetpontok figyelembevételével is elég sok.
Összességében egy rendkívül egyedi gondolatvilággal felépített regényről van szó, amelyben öröm elveszni még a viszonylag túlírt történet ellenére is. A gondolati zónák felépítése, a tüskések világa, a sci-fi-fantasy hibrid keveredése, az élő – ám mégis sablonos – karakterek, valamint az utolsó etap eszeveszett száguldása mind okot ad arra, hogy kezükbe vegyük ezt a könyvet, és várjuk a következő felvonásokat, amelyeket a kiadó remélhetőleg megjelentet majd. Akit esetleg visszatartanának a hardcore sci-fire vonatkozó utalások, ne féljenek, a regény a felénél kitisztul, és onnantól kezdve mi is együtt menekülünk a métely előtt, és belegondolunk, milyen lenne ha, a kutyáink intelligensek lennének, és lenne egy utazó páfrányunk.
8.8/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
A blog újraindítása után folytatva korábbi elkötelezettségemet a kevésbé ismert, mégis kiváló zenekarok bemutatására, íme egy újabb post. Témánk pedig nem más, mint a 2011-es albumával több nemzetközi díjat is elsöprő magyar székelésű avantgarde metal project – Kátai Tamás vezetésével – a Thy Catafalque. De mielőtt belevágnánk a zenei utazásba ideje tisztába tenni néhány fogalmat ami miatt esetleg még nem hallhatott mindenki a Thy Catafalque zenéjéről. Aki hallott róluk és szereti, azoknak a bevezető témája nem fog szólni, nyugodtan ugorják át, de sajnos rengeteg ember nem ismeri őket. Először is, hiába vagyunk magyarok és tartjuk magunkat műértőnek, sajnos sokan a mai Magyarország területén képtelenek messzebbre látni és hallani a különböző fesztiválokon vagy rádiókban szereplő zenekarok közül, így merülhetnek feledésbe az igazi tehetségek, akik egyáltalán nem adnak sem koncertet, sem pedig zenéjük nem mozog olyan közönségbarát skálán, hogy a rádióban, vagy esetleg Ossian koncerteken edződött fülük befogadja. Ezek a zenekarok általában kemény zenét játszanak, vagy hiányzik belőlük a régi, tradicionális heavy metalra emlékeztető tajtékzó, buta őserő, ami igazi koncertbandává varázsolná őket, és a koncert-rockerek pedig nem is keresnek utánuk, mert nem csíphetik el őket élőben. Most abba ne menjünk bele, hogy mi a fontosabb, a zenekart, mint magát ismerni, vagy pedig a koncerten tombolni, ez is, az is lehet rocker, de tény, hogy megítélésem szerint, azaz igazi metalarc, aki mindenféle skatulya és underground berken belül ismer zenekarokat, legyen szó akár egy kis garázsbandáról, vagy egy már rádiók által is befutott groupról.
De, nem ez lehet az egyetlen oka, hogy a Thy Catafalque zenéjét kevesen ismerik. Egy egyszemélyes bandáról van szó, akinek a feje Skóciában lakik, valamint egyetlen egy olyan zenekara sem volt, ami hosszú távon megvethette volna a lábát Magyarországon, így underground körökön kívül nem került be még a köztudatba sem, sem Kátai Tamás neve, sem pedig a banda. De mi is az hogy avantgarde? Irodalmi és művészeti szavakkal kifejezve az avantgárd hasonló az experimentalizmushoz, egyszóval a kísérletezősebb, formabontóbb stílusirányzatokhoz, valamint a korábban megkötött skatulyák felbontását, és új utakra lépését szorgalmazza. Nagyjából ilyen az avantgarde metal zene is, ahova mindenféle zenekart besorolnak, akit nem tudnak hova. Akik kicsit jobban is figyelnek a stílusokra, azok manapság felismerhetik a Sigh újkori albumaiba (később lesz róla post), de a Diablo-Swing Orchestra neve is ismerősen csenghet egyesek számára. Valamint az avantgard zene szeret mindenféle stílust és hangszert összekeverni a standard dob-gitár mellé, így lehet szaxofon, elektromos kütyü, hegedű ami egyfajta eklektikus jelleget is kölcsönöz a muzsikának, ezáltal sokkal nehezebben befogadhatóvá válik. Na meg, sokan már a szimfonikus metalt is elvből gyűlölik, nem beszélve a folk-ról, mit szólna tehát az ember ahhoz, ha szaxofon szólóval kellene megbirkóznia, vagy egy zúzda után két perces jazz témát kellene végigszenvednie? Én személy szerint szeretem az efféle „katyvaszt”, de hogy mindenkit megnyugtassak, a Thy Catafalque nem hajlik át a cirkuszba, nagyon is óvatosan bánik a zenével, de erről később.
A zenekar alakulásáról nem tudok sok érdemi infót, annyi biztos, hogy Tamás a Thy Catafalque előtt rengeteg más zenekara is volt, például a 2007-ben debütalbumig jutott Gire, aminek kritikáját ugyancsak megtalálhatjátok lentebb. De 2005-ben saját nevén kiadott egy anyagot, de szerepelt még a Darklight, Towards Rusted Soil nevű zenekarokban is, míg 1999-ben látott napvilágot a KaOtic nevű magyar kiadó gondozásában az első anyag, amelyben a gitár szerepét Juhász János vállalta magára.
J.K. Rowling – Átmeneti Üresedés
J.K. Rowling világhírű könyvsorozatával, a Harry Potter-szériával beírta magát a kortárs irodalom klasszikusai közé, s nevét egyes helyeken már C.S. Lewis vagy Philipp Pullmann nevével egy lapon említik. Rowling a Potter utolsó darabjának befejezése után sokáig váratott új könyvével, de tavaly ősszel sikerült elkészülnie vele, ám új alkotásával egy teljesen más irányvonalat vett, ugyanis most a felnőtt olvasókat szerette volna meghódítani – ha netán a Potterrel nem sikerült volna. Lássuk, sikerült-e neki.
Az Átmeneti Üresedés 2012 szeptemberében jelent meg külföldön, a Little, Brown and Company égisze alatt, méghozzá The Casual Vacancy néven, majd rövid idő alatt hatalmas siker lett a regény, ugyanis Angliában sikerült megdönteni a legjobban fogyó könyv rekordját az elmúlt három évben, de a megjelenés után egy hónappal már 15. helyen állt az évi eladási listákon több mint egymillió eladott példánnyal. A magyar megjelenésre sem kellett sokáig várni, már decemberben olvashatták a könyvmolyok Rowling új történetét, amely szépen kivitelezett kemény kötésben jelent meg a Gabo kiadó gondozásában, igaz a borító szerintem ízléstelen. A fordításon, Magyarország két legjobb fordítójaként számon tartott Bihari György és Sóvágó Katalin dolgozott, ami szerintem nem a legjobban sikerült munkáik között fognak számon tartani. Nincs semmi baj a fordítással, de néhol teljesen magyartalan szavak és ál-szépirodalmi zsargonok tarkítják a palettát, gondolok itt a „parentál”, „funerátor” és más magyarított angol szavakra. Sokáig azt hittem Rowling akar direkt szépirodalmi nyelvezetben írni, de azután rájöttem, hogy ez a fordítás „hibájából” akad. A könyv egyébként 576 oldalt számlál, amely habitustól függően lehet túlírt, vagy éppen rövid is. De miért is? Mindjárt kiderül.
Sokan, Rowling nevéből adódóan valami varázslatos felnőtt könyvet vártak, esetleg valami hasonlót, mint a Harry Potter, éppen ezért hidegzuhanyként érhette őket az első néhány oldal, amely viszont egy vérbeli realista családregényként kecsegtet. S valóban, ha tovább olvasunk, akkor kikristályosodik, hogy Rowling egyáltalán nem akart visszatérni a gyerekek habos-babos világához, sőt még csak a klasszikus romantika elemeit sem akarta felhasználni, hanem írt egy néhol már horror-rajongóként is túlságosan naturális, kőkemény realista regényt. Leplezetlenül tárja elénk a valóságot, főleg a karakterek lelkéről, amelyeket olyan jó érzékkel alkot meg, mint Tolsztoj. Ha valaki úgy közeledik a könyv felé, mint egy Potter-utánzatra, vagy valami hasonlóra, akkor csalódni fog benne, hiszen ez a könyv tényleg a felnőtteknek szól, görbe tükröt állítva az életről.
Mivel pedig a regény főleg a karakterek lélektaniságára koncentrál, meg hát a való világban amúgy sem mindennap történnek hihetetlen események, így maga a könyv nem túlságosan cselekményes. Akik pedig a dinamizmust szeretik az olvasásélményeikben, azok csalódni fognak. Akik viszont az aprólékosságot preferálják, számukra lesz igazán értékelhető a könyv. A történet kezdetén megismerjük röviden Barry Fairbrother-t, Pagford városi tanácsnokát, aki sajnos még az este folyamán meghal agyi aneurizmában. Ez kisebbfajta lavinát indít el Pagfordban, ami egy konzervatív kisváros, és mint az általában a közösségekben lenni szokott, dúl a hatalmi harc. A két tábort Pagford leglényegesebb kérdései foglalkoztatják: a Bellchapel drogaddiktológiai intézet fenntartása, valamint a társadalom perifériájára szoruló emberek lakónegyedének kérdése, a Parlag hovatartozása. Barry Fairbrother a Parlag és a Bellchapel mellett kardoskodik, míg a város polgármestere Howard Mollison pedig épp ellene. Éppen ezért válik égető kérdéssé Barry halálával a megüresedett hely kérdése. Pagford lakossága pedig felbolydul, és megkezdődik a hatalmi harc a hely megszerzéséért. Családok életét, tragédiáját ismerhetjük meg a lapokon, amelyben mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, s mint az általában lenni szokott, a felnőttek harcának legnagyobb vesztesei azok, akiknek nem kellene apáik bűnéért felelniük: a gyerekek. A történet egyébként nem rejteget sok meglepetést és fordulatot, mégis sikerült Rowlingnak fenntartania az érdeklődést, és a társadalom széles palettáját mutatja be, köztük a családon belüli erőszakot, OCD-t, szerelmet, elhidegülést, drog és prostitúciót, önsanyargatást és magányt, kétségbeesést.
A történet karaktercentralizált, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy nagyjából 15(!) főszereplőt találhatunk a könyvben, és az ő nézőpontjaik váltakozásával értesülünk az eseményekről, valamint a szereplők lelki világáról, de olykor még a mellékszereplők szemszögéből is olvashatunk. Ezáltal minden szereplő hiteles, és szinte kiugranak a lapokról. Rowlingnak sikerült olyan karaktereket alkotnia, akik közül szinte senki sem szimpatikus, ugyanis mindenkiben megtalálható a szürke ötven árnyalata, a jó tulajdonságok mellett a rosszak, valamint azok a személyiségdefektek, ami minden embernek a sajátja. Itt tényleg nincsenek fekete és fehér emberek, itt csak szürkék vannak, ráadásul olyan apró lelki mélységeket is feltár az írónő, amire csak King képes kortárs szinten. De míg King fantasztikumba hajló irodalmat alkot, addig Rowling könyve, ha a realista korszak csúcspontján jelenik meg, akkor a mai napig klasszikusként számítana. Nem emelnék ki külön igazából senkit, de legjobban Krystal Weedon személyisége kidolgozott, azé a lányé, akit mindenki lenézne, mi magunk is lenéznénk, ha ismernénk ilyet – sőt lehet, ismerünk is -, miközben lelkileg a legtisztább ember és életvitelétől függetlenül, nála még létezik a naivság fogalma. Csak a sors rossz lapot húzott neki. Sajnáltam még Kay Bowdent, aki egy pipogya férfi miatt hagyta ott eddigi életét, és tette ki a lányát annak, hogy teljesen ismeretlen környezetben szerezzen új barátokat. Számomra utálatos szereplő volt Mócsing, akinek tulajdonképpen mindene megvan, amit ember kívánhat: gazdag szülők, kik ráadásul az iskolájának dolgozói is. Hatalma, barátai, nagy dumája van, ő mégis lázad a saját sorsa ellen és a „sötét oldal” vonzza. Talán erre szokták mondani, hogy a vér nem válik vízzé? Számomra rendkívül unszimpatikus volt a karaktere, nem úgy, mint barátja Andrew. Felsorolhatnám az egész könyvet, mindenkit lehet valamiért szeretni, és viszolyogni tőle, ezt már mindenki maga döntse el, hogy ki a szíve választottja. Elhidegült házasságban élőknek bizonyára ismerős helyzet lesz Samantha esete is, de élethazugságokba menekülők bizonyára magukra ismerhetnek Ruth képében.
A könyv egy fejezeten belül sokszor panorámaszerűen mutatja be a szereplőket, tehát egy adott eseménykor még a bekezdések váltakozásánál is más gondolatait ismerhetjük meg. Az írói stílus, mint fentebb kifejtettem fura lehet az első oldalakon, hiszen olyan kifejezések és szavak találhatóak a szövegben, amely szépirodalomra utal, de érezzük, hogy ez kicsit erőltetett. A vége felé már egységesedik a kép, és akkor megtaláljuk a közös nevezőt a stílust tekintve, és rájövünk, hogy ez tényleg nem gyerekeknek való. Nem csak azért, mert olyan események és lelki mozgatórugókat találhatunk a könyvbe, amelyet egy gyerek vagy akár még csak egy átlag tinédzser meg sem ért, hanem azért mert a könyv nyelvezete főleg a Krystal-os részeknél rendkívül durva, csakúgy repkednek az obszcén kifejezések. Meg egyébként is elég szabad szájúak az emberek, főleg a tinédzserek esetében. Ráadásul olykor olyan naturális képeket használ Rowling, ami ugyan hozzátartozik a való élethez (mint egy kisebesedett fenék, vagy annak kitörlése), de kicsit visszásként hat, és még olvasni se szívesen olvasunk róla, főleg nem úgy, ha az ember körül minden mocskos és drogos. Érdekes gondolatokat találhatunk még a szikh vallásról is, sőt főcímdala is van a könyvnek, ugyanis Rihanna – Umbrella című száma többször is előfordul. Tájleírás viszonylag kielégítő mennyiségben van a könyvben, főleg egy-egy katedrális, vagy épület leírásakor, de az arra vevőek a sötét angol humorral átitatott részeknél hangosan nevethetnek is – mint mondjuk én.
Ha Rowling a realista korszak csúcsán írja meg ezt a könyvet, akkor a mai napig klasszikusként emlegetnénk Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett. Rendkívül jól árnyalt karakterek, ráadásul sokszínű egyéniségek - csaknem 30 szereplő -, akiket nem lehet szeretni, vagy gyűlölni, ugyanis szinte mindenkinek van olyan tulajdonsága, ami elbillenti a mérlegek nyelvét. Egy tragikomédia ez, amely görbe tükröt mutat a való életről, és szinte mindenki felismerheti magát valamilyen szinten a szereplők között. Akik nem szeretik a szinte cselekmény nélküli regényeket, azok számára kicsit unalmas lehet, akik pedig egy új Pottert vártak messziről kerüljék el, mert köze nincs Harry-nek ehhez az erősen naturális és realista regényhez. Mindenki másnak kötelező darab.
10/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Az öregember fáradhatatlanul haladt a part felé. Az arca beesett, a teste vékony, nyúzott volt, az izmai fájtak, a ruhák koszosan lógtak rajta, körme sárga és repedezett volt a folyamatos sétától. A szeme viszont még mindig élénk volt, bár már egy vékonyka hártya mintha jelezte volna a fásultságot, és a fáradtságot, de még mindig szinte a veséig képes volt lelátni, ha valakit igazán megnézett. Keze szilárdan tartotta a botot, amely a napok óta tartó esőtől szinte belemélyedt a belvizes talajba. Néha úgy kellett erővel kiszednie az iszapos talajból, egyszer pedig sikerült elesnie az esővízben, de nem érdekelte. Felállt, és továbbment. Mint mindig. El akarta érni a partot. A partot, amely felé évek óta szakadatlanul haladt. Már rögeszmésen menetelt a part felé, amelynek még sohasem látta meg a vonalát sem, de tudta, hogy a parton várni fogja valami, ott lesz az, amiért szinte mindent feláldozott. Ott majd pihenhet, és ott minden más megvilágításba kerül majd.
De tulajdonképpen, mi is ez a part? Honnan vette a fejébe, hogy el kell érnie? Álmában látott egy aranyló partvidéket, amely a Nap megvilágításában oly aranyszínű volt, mintha egy szultán palotájának kincseskamrájába nyert volna bepillantást. Már-már túlvilági érzés ragadta meg, de tudta, hogy neki el kell indulnia a parthoz. Onnantól nem számított semmi, s ahogyan az idő haladt, úgy áldozott fel mindent ennek a partnak, ahogyan a regényekben, tragédiákban a hősök teszik és mi pedig szinte hangosan ripakodunk rájuk, hogy miért? Miért kell valakinek ennyire butának lennie? Nyakába vette ezt a terhet, s ahelyett, hogy a súly egyre nehezedett volna rajta, úgy vált egyre könnyebbé, mint egy tollpihe. Ahelyett, hogy az évek óta rakódó teher nyomta volna a vállát, hozzászokott, s megerősödött vele együtt. A végén pedig már lényegtelen volt, hogy ott van-e a teher, és a súly, a lényeg az, hogy el kell érnie a partot.
Nem tudja mi ez a part, semmit sem tud róla, de már évek óta keresi. Egyszer olvasott egy emberről, egy regényben, egy régi, klasszikus történetben, hogy egy öregember kiment halászni a tengerre és fogott egy hatalmas halat. Egy olyan irtózatosat, amilyet még nem látott a világ. Több napig harcolt vele, mire sikerült befognia a jószágot, és elindult hazafelé, de mivel nagyon távolra került a parttól, így maga a hazaút is napokba telt. Túlságosan is messze ment a tengerre, a súly lehúzta, lassan haladt és csak ballagott. De ott volt vele a trófea, életének értelme, a győzelem, amely megmutatta, hogy még mindig ember. A halat végül megették a cápák, ugyanis a hazafelé tartó út olyannyira hosszú volt, hogy nem tudta mindent legyőzni, a hatalmas hal így végül a ragadozók gyomrában kötött ki, ami az öreg halásznak maradt, az pusztán a hal csontja volt. A falunak, ahol élt, meg nagyjából semmi. Csak a tudat, hogy az öreg halász fogott egy hatalmas halat.
Nem-e a mi életünk is olyan mint az öreg halászé? Nem-e mi is azt várjuk, hogy megszerezzük a trófeát, amiért szinte akármeddig kihajózunk, testünket, lelkünket, szeretteinket nem féltve, sőt még a saját életünk is veszendőbe mehet, csak elérjük az áhított célt. Boldogság, sikeresség, szerelem, vagy bármilyen cél amit kitűzünk olyan akár egy nagy hal, amelyet ha végül elérünk, akkor vissza akarjuk vinni lelkünk egy sarkába, vagy ha úgy tetszik az otthonunkba. Haza akarjuk vinni, ahol a már korábban elképzelt módokon felhasználhassuk a saját céljaink számára, átformáljuk a mi képünkre, élvezzük a győzelem édes ízét. De sajnos annyira messze kerültünk a várunktól, hogy a visszaút út nem könnyű. Túlságosan is messze mentünk, mire megtaláltuk a kincset. A cél, amelyet elértünk, súlyként húz le minket, nem tudunk olyan gyorsan haladni, hogy úgy folytassuk a dolgainkat, ahogy elképzeltük, miután kihajóztunk megszerezni a célt. Vánszorgunk, vánszorogva haladunk továbbra is, hátunkon a súllyal, ami most már nem hogy pihekönnyű, hanem ólomnehéz. Mint egy csónak, amelyben evezünk a halunk felé, szinte könnyűnek számít, elraktározzuk az agyunk hátsó szegletébe, és ott van. Szép lassan a tudatunk elraktározza, aztán mikor megszereztük akkor nehézzé válik, és nem tudjuk, mit is kezdjünk vele. Megtartani, sokkal nehezebb, mint megszerezni. Mert a megszerzésben, nincsenek ott a fizikai paraméterek, nem kézzelfogható az, amit csinálunk, mindössze annyi a dolgunk, hogy dolgozzunk a megtestesülésén. Nem a miénk, csak szeretnénk, hogy a miénk legyen, és így, milyen az ember, szereti elódázni a dolgokat, lehet halasztgatni.
Az élet pedig ilyenkor szól közbe. Jönnek a cápák, és szép lassan felőrlődik az, amiért annyit küzdöttünk. A cápák letépik a húst, s a megszerzett célunk is szép lassan lemorzsolódik a kezünkről, egyedül a belefektetett energia marad meg. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy túl sok energiát fektettünk bele, vagy esetleg túlságosan keveset. Mire pedig visszaérünk a partra, addigra nekünk sem marad más, csak a csontváz, a becsület, amely átitatta a célunkat, hogy derekasan küzdöttünk és megpróbáltuk.
"Nem hiszel nekem?
Nem látod, hogy szívem egy üres verem?
Sötétségből bámulok a fénybe,
Holott fény lennék a sötétségbe.
Egyirányú utakon járok
Hol nincsenek mások,
Csak üres bárok.
Whiskey-s poharakban elmerülve
Emlékektől megrészegülve"*
Egy dal hangja cseng a fülébe. Halad a part felé, s közben az életén gondolkozik. Elérni a partot. Ez a célja, ez neki a nagy hal. De mit is vár a parton? Mi is lesz a parton? Megérte-e az áldozatokat? Lassan 5 éve, hogy szüntelenül csak az ösztönei és az előzetes elképzelései után megy. Hamarosan érzi, hogy az útjának vége. Lassan érzi, hogy eléri az aranyló partokat. Hamarosan talán eljön a halál. Érzi, hogy felelnie kell, meg kell gyónnia majd Szent Péternek, hogy milyen bűnei voltak az elmúlt 5 évben, és egyáltalán, milyen volt az elmúlt 5 év. Győztesen került-e ki a hadjáratból? Vagy megbukott-e? Bebocsáttatást nyer-e majd a Mennyek kapujába, vagy Lucifer jégbarlangjába kerül-e, hol örökké szenvedni fog Pilátussal? Nem tudja. Érzi, hamarosan itt az összegzés ideje. Várni fogja-e valami a parton? Egy hajó, amely elíziumi boldogságba viszi-e majd, vagy egy új kalandra?
Ezeknek a kérdéseknek még nincs itt az ideje. Eszébe jutnak olykor a múlt sérelmei, amikor ő hibázott, ő előtte voltak a lehetőségek és nem élt velük. Lehetőségek, amelyek akár sorsfordítóak lehettek volna, lehetőségek, amelyeket már bán, hogy nem sikerült megragadnia, de most már késő bánat. Mikor ránéz az arcukra eszébe jut, hogy mi lenne, ha. De nincs ilyen. Nincs mi lett volna ha, és ezek a lehetőségek már elúsztak. Ezek a dolgok csak a végső elszámoláskor fognak számítani. Addig nem.
Még van ideje, még javíthat, még nyomhat egy végső hajrát, ami kibillentheti a mérleg nyelvét valamelyik irányba. Nincs már vesztenivalója, éppen ezért beleadhat mindent. De jó lenne pihennie. De arra nincs ideje, éppen most a véghajrába muszáj minden utolsó erejét összeszednie, és beleadnia, úgy hogy nincs esélye arra, hogy már feltöltődjön. A maradék naftával kell végigmennie az úton. Hogy meglássa a partot...
Az erkélyen áll, és nézi a lemenő nap első, erőteljes sugarait, amikor furcsán narancssárgává változik az ég alja, s hamarosan már-már vörösként fog égni, akkor pedig a fák árnyai magasra húzódnak, és a gyerekek játszhatnak azzal, hogy megnövesztik az árnyékukat. Ijesztgethetik egymást. A vár márványpadlóján visszaverődik a fény, megvilágítja az ő arcát is. Keze alatt meleg a kovácsolt vas kapaszkodó. A messzeségben látja a partot, az aranyló színű partot, amit az öregember egész életében keresett. Neki ez mindig is ott volt a vár végénél, néha még hajók is jöttek kereskedni, egy-két halászhajó pedig szinte mindig megállt ott éjszakára. Hamarosan egy nagy hajó fog érkezni. Egy hajó, amellyel el kell mennie. Várja már az utazást, de bevallja magának, hogy fél is tőle egy kicsit. Jól érzi ő itt magát a várában. Az erdői és a fái szépen gyarapodnak, a vár is jó állapotban van, még ha néha akadnak is rajta renoválni valók, esetleg vihar által megtépázott mezők, mint most is. A mező és a vár elülső sarkáról egy kisebb részt kimosott a talajvíz és a földcsuszamlás. Ezt mielőtt elmegy be kell foltoznia. Sőt, kicsit ki is kell pofoznia. Reméli a hajó szép helyre fogja vinni.
Ásít egyet. Álmos, fáradt, legszívesebben bezárkózna a várba, és ott maradna egy darabig, hogy újra erőt meríthessen. Ideje lenne már ismét csak mással foglalkoznia, a hobbijával és nem gondolni semmire, se kincsvadászat, se semmi. De nem teheti be, muszáj összepakolnia, most az egyszer nem állhat meg, még ha a legnagyobb szüksége is van rá. Érzi, hogy kileng a hatásfoka, olykor egyáltalán nem tud olyan erővel dolgozni, mint azt a szükség megkívánja, és ezt a körülötte állókra is hatással van. Néha, kicsúszik kezéből az irányítás. Meg kellene ragadnia a gyeplőt, és úgy elmennie, ahogyan mindig is a fejében élt a vára. Nem pihenhet most. Muszáj pihenés nélkül összeszednie magát.
Azt mondják, hogy fiatalság, bolondság, és hogy az ember érzelmei és lelkivilága ilyenkor pulzál legjobban. Később valami kifogy az emberből, és egyfajta langyos tűzön fogunk égni, mert a lelkünk már elérte a maximális hőmérsékletet, és innentől akárhogy tápláljuk a lángot, egyszer ki fog aludni. Ezért maradnak a legfontosabbak azok a személyek, akik ekkor az életünkben benne vannak. Ezért akarjuk megtartani őket, mert életünk legforróbb pillanatába sikerült őket megszerezni, és mivel a szeretet a legerősebb, így ez a szeretet fog minket legtovább égetni életünkbe. Persze, megismerünk másokat, a hajón túli földön is lesznek mások, de a régi arcok mindig is velünk lesznek.
Eszébe jut az alkotása, amit az indulásig írnia kell neki. Nagyszabású projekt, reméli nem törik bele a bicskája. De ő megérdemli. Meghatározó volt neki, majd elvesztette, végül pedig ismét meghatározóvá vált, akit nem akar elveszíteni többet. Egy dal jut az eszébe. "Hiába kérlek, hogy ne engedj el, tudod, hogy mennem kell".** Milyen igaz egy szöveg. Valószínű, hogy fizikailag el fognak válni még, rengetegszer, fel is készült rá, de lelkileg megmaradnak egymásnak. Mindig is. Túl vannak már a parázson, túl vannak már mindenen, nem maradt más, csak a puszta szeretet és a mélységes bizalom. Ez pedig elég. Amúgy meg kitudja, mit hoz a sors. Mindenkinek élnie kell a saját életét, de a tudat, hogy van egy ember, aki valószínűleg mindig ott lesz. Felbecsülhetetlen.
A lemenő nap utolsó sugarai megvilágítják a pislákoló kincsek sziluettjeit, amelyek természetesen nem biztos, hogy kincsek, lehet csak szemét, vagy fényvisszaverődés, de megnézhetné. Régóta nem ment már kincsre vadászni, maradt a vár közelében és inkább felásta a kertet és gyomlálta az elharapózó gazt. Még van ideje, arra van elég, hogy megnézze, mit rejt a két fénypászma. Meg kell tennie, mert, ha nem, akkor csak sajnálni fogja, hogy nem tette meg. Az embernek mindent meg kell tennie, ami valami jóval kecsegtet, mert később bánni fogja az elszalasztott lehetőséget - nem tudja, hogy tőle kilométerekre egy öregember, botjával a puha földet taposva, pont ezen gondolkozik. Úgy akar elmenni a hajóval, hogy mindent megtett amit tehetett.
Bement a szobájába, és bezárta az erkélyajtót. Szétnézett a pompás szobába, és meglátta, mi minden mással foglalkozhatna a hajóútig. Kipihenhetné magát mégis, foglalkozhatna azokkal a dolgokkal, amelyeket szeret és elhanyagolt. Lenne mit csinálni, ráadásul még fel is töltődne közben és úgy kezdhetné el. De így is fog pihenni a hajó megérkezéséig. Meg hát, amíg utazik pihenhet. Felkészülhet, feltöltődhet.
Egy dal jutott eszébe, miközben lefekvéshez készülődött:
"Láttam az este vöröslő árnyait.
Egy magányos tengert megvilágít,
Mely egy partot mos szüntelen.
Kinek gyásza vitorlát bont esztelen,
De csak lázként ég el az estében,
Csak az idő, ki maradhat az estélyen."***
* A versrészlet saját szerzemény
** A dal, részlet a Leander - Két Világ Közt című számából
*** A dal, részlet a My Dying Bride - Like a Perpetual Funeral című számából (lásd fent), a fordítás saját szerzemény
Prometheus
Az Alien-franchise 1979-es premierjét követően hatalmas népszerűségre tett szert világszerte, s az egyik legsikeresebb szórakoztatóipari termékké vált a sci-fi-horrorok között. Megannyi könyv, játék, figura, képregény, filmfolytatás készült el az univerzumban, s a széria iránti általános érdeklődés a mai napig töretlen. A technika fejlődésével, és a jelenlegi hollywoodi szegmenseket követve, szinte előre látható volt, hogy hamarosan ismét láthatjuk a mozivásznon a nyáladzó gyilkoló gépeinket, s mint azt előre borítékolni lehetett, ez a film nem folytatás lesz, hanem előzmény. Legalábbis, annak indult a film, de az évek során szépen átalakult, s Ridley Scott inkább egy teljesen új mitológiát alkotott a filmnek, de mivel az átlagnéző néha kétkedően fogadja az új IP-k bevezetését, így szépen mindenkit abban a tudatban ringatott, hogy „a film az Alien univerzumban fog játszódni, de teljesen más karakterekkel, és helyszíneken, mint azt a sorozatban megszokhattuk”. Ettől függetlenül sokakat ez nem győzött meg, és mindenki egy ízig-vérig Alien előzményt várt, így a filmet – Ridley Scott legnagyobb örömére – hatalmas várakozás előzte meg. Nézzük, hogyan teljesített 2012 legvártabb sci-fijének beharangozott filmje nálam.
/Akik a tőlem korábban megszokott technikai aprólékosságokra kíváncsiak, valamint a film keletkezési körülményeire, sajnos el kell hogy szomorítsam őket, ezeket nem vesézném most ki, de angolul tudóknak a film wikipédia oldalát ajánlanám, ott megtalálhatnak minden adatot, amit én írtam le annak idején például az Eredet kapcsán./
Ridley Scott viszont nem bízott semmit a véletlenre. A forgatási költség csaknem 130 millió dollárra rúgott, a forgatókönyvet a Lost-ból ismert Damon Lindelof írta, míg a színészek között is megtalálhatjuk Charlize Theront, vagy a sorozatmániások által Hex-ből megismert Michael Fassbendert (filmesek a Becstelen Brigantyk-ból ismerhetik), vagy a svéd – nem amerikai! - Millenium-trilógiában megismert Noomi Rapace-t, akit manapság karolt fel Hollywood. A kiadásért nem kisebb kiadó felelős, mint a Fox – bár, miattuk nem lett ízig-vérig horror a Prometheus -, tehát minden adott volt ahhoz, hogy remek filmet készítsenek akár Alienként, akár nem.
A film, mint már fentebb említettem leginkább sci-fiként titulálható benne egy csipetnyi horrorral, amire ráöntünk egy kis akciót, de azok akik szeretnek különböző hatásokat felfedezni, azok megtalálhatnak egy szemernyi fantasy-t, amiből egy kicsivel többet is elfogadtam volna (gondolok itt a Tervezőkre), de a Wayland vállalat szerepe miatt a háttérben meghúzódó cyberpunkot is észrevehetik azok, akik művészi szemmel nézik a filmet. A sci-fi világ egyébként teljesen opcionális, bár szerintem a Tervezőkből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de ez sajnos az egész filmre igaz Nem keresek kapaszkodókat az Alien-filmekkel, ugyanis mint fentebb írtam, a film elsődlegesen nem Alien-filmként funkcionál, meg egyébként is az utó-3D-s keverés miatt a szűk folyosók, és indusztriális hajóbelsők nem adták volna vissza a 3D-s hatásokat, mint a hatalmas, nyílt terek és hegységek. Akik félnének a horror elemektől, azokat bátorítom, ugyanis nagyon kevés horror elem és jelenet található a filmben, nyoma sincs a korábbi szűk, klausztrofóbiás járatoknak.
A történet egy 1968-as regény tézisére épül, Erich von Däniken – Istenek ivadékai vagyunk című művére, mi szerint idegen lények teremtettek minket, s a történet szerint egy kutatócsoport 2089-ben erre talál is bizonyítékot, miszerint különböző kultúrákban ugyanazok a csillagképek jelentek meg, egyfajta meghívóként szolgálva a földiek számára. 5 év múlva, a Wayland vállalat felkarolta a projectet és elindulnak a távoli bolygó felé, felfedezőhajójukkal, a Prometheus-al, hogy találkozhassanak a Tervezőkkel. A bolygóra érve azonban nem várt fejleményekkel kell szembenézniük, ugyanis a Tervezők vagy kihaltak, vagy valami történt velük, amire különböző múltbeli videók engednek következtetni. De hiába a látszatnak, nem minden halt ki a bolygón. A történet egyébként nem próbál meg semmiféle pluszt hozzáadni a korrekt iparos munkákhoz, teljesen opcionális módon van jelen, az elvárt fordulatokkal és a megdöbbentőnek egyáltalán nem nevezhető csavarokkal. Az alaptörténet ugyan mitológiaépítőnek tökéletesen megállja a helyét, lévén sokkal több kérdést vet fel a film vége felé, mint megválaszol, sőt a záró képsorok egy esetleges folytatást is elénk tárnak. De azt legalább megtudhatjuk, hogyan keletkeztek az Alienek – vagy modernebb változatban xenomorphok -, már ha erre bárki is kíváncsi volt.
A 2 órás film közben nincs túl sok idő a karaktereket elmélyíteni, bár azért megpróbálnak mindenkinek adni valamiféle mélységet, például a főszereplő Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) szeretné tudni a válaszokat a világ teremtésére, s hite Istenben megrendíthetetlen. De olykor még olyan nagy lélegzetvételű témákba is belekapnak, mint mitől ember, az ember – persze pár perc erejéig. Míg a hajó kapitányaként működő frigid, tipikus katona alkatú Meredith Vickers (Charlize Theron) női karakter sem maradhat el. A többiek hozzák a kötelezőt, a kutatás tisztaságának hitében vakon buzgó kutatók, vagy a kétkedő biológus, sőt a temperamentumos katonaalkat is megtalálható a fedélzeten, tehát a szereplőket tekintve mindenki a megszokott sémákból építkezik.
Sajnos számomra a színészi játék sem volt túlságosan meggyőző, kivétel az android David-et alakító Michael Fassbender, aki annyira hitelesen adja elő a robot karakterét, hogy szinte egy percig sem kételkedünk abban, hogy neki nincsenek érzései, ő csak egy okos robot. Charlize Theron is viszonylag jól alakítja a hűvös Wayland vállalat megbízóját, bár engem a főszerepben lévő Noomi Rapace játéka túlságosan nem győzött meg arról, hogy ő mekkora tehetség is lenne. A színészi teljesítmények hiányosságait, az alapvetően klisés történetet a látvány és az akciójelenetek sokasága valamennyire ellensúlyozhatná, viszont Scott nem rendezett egy vérben úszó akciófilmet, egyedül a film vége felé találhatunk egy-két mozgalmasabb jelenetet. A látvánnyal tulajdonképpen nincsen baj, a Tervezők és kütyüik rendkívül ötletesek, és jól néznek ki, bár hiányzik belőlük H.R. Giger keze munkája, noha valamennyire azért kapcsolódnak az univerzumhoz. Maga a hajó, és belső berendezései is egész jók, és a sokat emlegetett öncsászármetszés is látványosra sikeredett, bár azért az összkép nincs olyan lehengerlő, mint a Bosszúállók esetében, sőt a sci-fi stíluskorlátait tekintve még szegényesnek is tekinthetnénk a látványt. A zenét a német származású Marc Streitenfeld szerezte, akit leginkább Ridley Scott korábbi filmjeiből ismerhetünk (Amerikai Gengszterek, Robin Hood), bár igazából egy emlékezetes darabot sem adott a produkcióhoz.
Összességében elmondható, hogy egy kihagyott ziccer a Prometheus. Ebből a filmből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ráadásul, mint önálló sci-fi kevés, Alien-filmként meg még kevesebb. A történet alapvetően klisés, a színészi játék David-et leszámítva nem lép túl a korrekt-nél, a világ kidolgozása pedig szegényes, a látvány pedig a film kereteihez képest kevés. Kíváncsi vagyok a folytatásra, és bízok benne, hogy az alapvetően kiaknázatlan világból még többet kihoznak, hogy egy önálló mellékágként is megállhassa a helyét az Alien-univerzumban – mert potenciál van benne -, vagy ha mindenképpen meg akarják tartani a „nagy előd” személyiségét, akkor egy tisztességes előzményt készítsenek belőle.
7.5/10