„Az idő nyeritett akkor azaz papagájosan kinyitotta a
szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva
az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsupp ho zsupp
azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a
pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban
nyilván […]”*
/*Az alábbi bejegyzés maximális megértéséhez ajánlott ismerni Kassák Lajos híres alkotását, „A ló meghal, a madarak kirepülnek” című művét/
/A bejegyzésben található tovább gomb is/
———————————————————————————————————————————————
„Csodálatos napsütés vonta be a száraz talajt, és a dús legelőkön még gyöngyöztek a reggeli harmatcseppek, szikrázva vakítva el az énekes madarakat, akik vidám énekükkel félbeszakíthatatlanul danolták dicshimnuszaikat. A tél, és a késői hideg, valamint az elhúzódó havazások már szinte nem is látszódtak a tájon, kiheverték szenvedéseiket, az újuló tavasz és a nyár közelsége minden sebet begyógyított. Eddig soha nem látott pompa fogadta azokat az átutazókat, akik elhaladtak az utakon, és szétnéztek a csodálatos tájon. Meglepődhettek, hiszen sosem láttak errefelé ilyeneket, pedig sokan minden tavasszal és nyáron végigmentek ezen az úton, és láthatták, ahogyan a kopár, ódon, romos várból hogyan lett egy tökéletesen felújított, néhol palotára, olykor kisebbfajta erődítményre emlékeztető kastély, valamint a hozzá tartozó kertek, mezők és földrajzi adottságok hogyan váltak szemkápráztató mezőkké, és virágzó lankássággá. A meleg ráadásul olyan erősen köszöntött be a tájra, hogy a parton szinte elviselhetetlen lett a hőség, még a titokzatos öregember is behúzódott a kis kuckójába a fák közé és hűsölt. A homokos part szinte égető volt most mezítláb, de enyhe hűvöst adott az árnyék, amelyet a hatalmas hajó nyújtott. Ott állt, végre megérkezett, és impozáns látványt nyújtott, már-már szivárványszínekben tükröződtek a fodrozódó hullámok. A hatalmas, vasból, részből, fából épült hajó kürtje szinte dübörögve hallatszódott el a távolban, ahol a kikötés már egyre közelebb került.”
Sok ember mondja, hogy akárhogyan is halad az idő, ő nem változik. Sokszor nem is hisszük el, milyen gyorsan halad az idő. Ami egyesek szerint nem létezik, Bergson szerint pedig objektív-szubjektív idővel is dolgunk van. Akárminek is nevezzük, valami meghatározza az életünket, és rendszert teremt a káoszban. Ennek köszönhetően, eltelt 5 év. Leírva, ez soknak tűnik, hát még megélni. Persze nem fogunk emlékezni minden napjára, sok a „szürke hétköznapok” jegyében telt el, sokszor pedig vártuk, hogy teljen el ennyi-meg-annyi idő, amelyet később sajnálunk, hogy nem kellett volna olyan gyorsan haladni. De emlékezzünk csak a letört faágra, vagy a foszlásnak indult anyagra, amelyet addig feszegetünk, és tördelünk, amíg el nem fogy, mert késztetést érzünk arra, hogy végleg elpusztítsuk, kikerüljön a kezünkből az, ami már nem tökéletes. Az idővel is így bánunk, két részről pusztítjuk azt, mikor pedig odakerülünk, hogy vége, valami lezárul, akkor csak nagy szemekkel állunk, és siránkozunk, hogy „én ezt nem akarom”, vagy „már itt is van?” Akár jól érezzük magunkat, akár nem, akár változásra vágytunk, akár maradásra, az 5 év eltelt, és a gimnáziumi tanulmányaim ezennel befejeződtek. Ismét egy nagy mérföldkő végéhez érkeztem, amelynek határában azért már ott egy újabb nyitány. Mintha mozi teremből, mozi terembe járnánk, és mindig mást néznénk meg.
Különös hangok, már-már ricsaj. Mindenütt valamilyen hangfoszlány, kiabálás, suttogások. Mozgás, lépések dübörögnek, ki lassabban, ki gyorsabban, a levegő fojtogató, túlságosan meleg a reggeli napfény sápadt, még éledező sugaraihoz képest. Sehol sincs virágszag, nincs beporzásra váró kürtő, mely az édes nektárt rejti magába. Szilárd felület, érzi a lábacskái alatt, hogy rajta van, szilárdan. Mégis látja a tájat, előtte terül el, gyorsan suhognak mellette a fák, a mező végtelensége, lakmározó őzek szökkennek el a fák irányába. Látja, érzi a napot, ahogy megtörik a felületen és ő figyel. Ki kell szabadulnia. Ez nem a valóság, ő nem itt van, ez veszélyes. Az életét is veszélyeztetheti, túlságosan is zavaró itt minden. Nem lát szélmozgást, de érzi, ahogy a fák irtózatos sebességgel haladnak el előtte. Még ha veszélyes is, tovább kell másznia ezen az ördögi felületen. Egy-kettő-három. Semmi, fülel, neszel. Továbbhalad, felfelé mászik, hisz a pokolnak is van határa. Még mindig nem érez semmi szélmozgást, de a börtöne hosszú. Innen elmozdulni a szárnyaival veszélyes. A veszély, pedig egyenlő azzal, hogy sohasem lát többet virágokat, sohasem érezheti testében azt a kábulatot és gyönyört, amelyet azok adnak számára. Ki kell jutnia, pácban van, de mindenhonnan van kiút, nemdebár? Megteszi az első gyönge szárnycsapkodást, és kicsit arrébb megy. Semmi, furcsa, torz alakok merednek előre, és bámulnak ki az üvegen, amely börtönének korlátja. Jól érzik magukat, természetesnek érzik, hogy ilyen sebességgel halad velük ez a szerkezet. Továbbhalad, többet repül, valahol meg kell találnia a kiutat, hisz mindenből van kiút. Segítséget nem kérhet, ezektől nem, hisz hogyan? Leszáll a felületre, gyenge légmozgást érez. Talán van ajtó, a szabadság nincs olyan messze. Kúszik a reménysugara felé, egyre jobban érzi....
Hirtelen sötétség öleli körül, és egy nyomást érez a hátán, először gyengén, majd egyre erősödőn, a szemei kidüllednek, a hátsó fele megfeszül, és végül a világ felrobban.
Nem egyszerűbb valamit elpusztítani, mintsem segítségére sietni? Nem egyszerűbb nézni, ahogyan valami kétségbeesetten vívja a saját csatáját, amely lehet akár élet-halál, vagy akár átvitt értelmű? Mikor pedig, veszélyesnek ítéljük, csak mert a közelünkben van, vagy épp erősebbnek érezzük magunkat nála, simán elpusztítjuk? Ha pedig látjuk a folyamatot, nem egyszerűbb semmit tenni, és ezen gondolkozni?
Kétféle út állt a méh előtt:
A, Valaki feláll, kinyitja a busz ablakát, amelyen a méh valószínűleg néhány perc múlva kitalál, és tovább éli az életét. Semmit sem kap érte, de megtette a napi jó cselekedetét, ha úgy tetszik, leül, és ugyanúgy folytatja a napját ahogyan akarja vagy,
B, Mikor a közelébe ér szerencsétlen állat, aki valószínűleg semmit nem fog vele csinálni, ha az utas nem piszkálja, fogja azt, ami épp a keze ügyében van, és agyonnyomja szerencsétlen állatot, utána pedig szidja magát, hogy tiszta trutymó lett az, amivel épp lecsapta az állatot. Mert a halál mindig mocskos, még ha bogarakról van is szó.
A két lehetőség közül, melyik került kevesebb erőfeszítésbe? Természetesen leölni az állatot. Nem leszek álszent, én is megannyi legyet és darazsat, méhet csaptam le, és nem hajkurásztam őket azért, hogy menjetek már ki a lakásból, vagy a kocsiból. Nem segítettem nekik, és néha a lehető legváltozatosabb módszerekkel végeztem velük, és tüntettem el az árulkodó tetemet. Az emberi szadizmus határtalan, akármiről is van szó, hiába leplezzük el ezt (ahogy J.K. Rowling írta az Átmeneti Üresedésben: "Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.").
De nevezzük el ezt egy parabolikus történetnek. A méh helyébe tegyünk egy embert, nagyjából ugyanilyen problémákkal. Melyik utat fogja 10 emberből 8 választani? Segít neki, tétlenül nézi, vagy belé rúg egyet, csak mert megteheti - természetesen nem fogja megölni az illetőt. Szerintem mindenki tudja a választ. Gondolkozzatok el rajta, ti mit tennétek...
...Egy egyszeri, freud-i pszchioanalízis és asszociáció után, pedig ha mélyebbre ásunk, rájövünk az emberi természet egyik legnagyobb hibájára. Hogy hazudunk önmagunknak, és képtelenek vagyunk azok lenni néha, akik történetesen vagyunk, olyan bőrben, amiben a legjobban érezzük magunkat, és amiben a lehető legjobban ki tudunk teljesedni. Amiben önmagunk lehetünk, és amelyben megtudjuk mutatni a világnak azt, hogy mire vagyunk képesek, még akkor is, ha ez esetleg konfrontációkat eredményez, vagy mások számára furcsára tűnhet. Másokhoz akarunk alkalmazkodni, majdnem minden esetben, főleg akkor, ha valami nagyobb dolgot remélünk, attól, ha úgy viselkedünk valakivel, ahogy az általánosítások, a közízlés elvárja, vagy esetleg úgy gondoljuk az számára jó lesz, hogy jobb benyomást tehetünk rá. Hiába vagyunk bármennyire optimisták, vagy éppen magabiztosak önmagunkban, az ember olykor meginog, és nem azt mutatja, aki valóban, hanem egy teljesen más szelettel kezd el játszadozni. Persze, az ember lehet ezerarcú, mint Janus, de van egy alaptermészete és ÉN-képe, ami a lehető legsikeresebb lehet, minden esetben, még ha a társadalmi és szociális vonások az ellentettjét is várnák. Ideig-koráig játszhatunk mást, de a legelbűvölőbbek, mindig is úgy leszünk, ha magunkat adjuk, mindig minden körülmények között. Ha nem ezt tesszük, lehet, hogy olyan szerepben akarunk tetszelegni, ami nem igazán mi vagyunk, és ez kitűnik és valami már a kezdetekben a sárba temettetik. Ha sikeresek is vagyunk az álcával, úgyis kiderül a hazugság, és úgy járunk rosszul. Emberek, vagy egy ember miatt, pedig a személyiséget átalakítani teljesen felesleges. Ha az embernek fenntartásai vannak a másik ember miatt, mert az talán sokkal okosabb nála, vagy éppen bele akar tartozni egy adott közösségbe és szolgamód okádja ki magából azokat a frázisokat, amit a "szellemi vezető" mondd, nos baszódjanak meg nyugodtan. Az embernek mindig annak kell lennie, aki a saját énképe szerint az. Ha önmaga is fél attól az énképtől, vagy netán nem bízik abban, ami szerinte lehetne, akkor hogyan várja el, hogy mások is olyan színben lássák, mint azt ő hiszi? Vagy akkor, hogyan lehetne ő olyan, mint amit hisz magáról, ha ezt fél másoknak megmutatni, vagy akár egy személynek? Az ember legyen mindig ÉN, hiteles, koherens. A többi, csak duma.
John Scalzi – Szellemhadtest
John Scalzi regényfolyamának első része nagy sikert aratott tavaly a sci-fi rajongók körében – én is szerettem, íme a róla szóló bejegyzés. Köszönhetően Scalzi rendkívül fantáziadús világfelépítésének, valamint annak, hogy a klasszikus militarista sci-fi alkotásokból kölcsönvett ötleteit sikerült úgy beleépítenie az univerzumába, hogy az nem plágiumként, hanem ügyesen kivitelezett tisztelgésként hatott. Nem beszélve Scalzi írói tehetségéről, melynek segítségével egy piszokszórakoztató, humorban tobzódó, mégis erkölcsi kérdéseket felvető könyvet tett le az asztalra. Viszont talán ez volt a könyvvel a legnagyobb baj. Az ember rendkívül jól szórakozott, és élvezte is a könyvet, de miután letette és más, komolyabb témájú sci-fi könyveket is elolvasott, rájött, hogy mégsem gyakorolt rá akkora hatást a Vének Háborúja, mint azt akkor gondolta. Ettől függetlenül a folytatást mindenki várta, ami pedig meg is érkezett. Lássuk, Scalzi hogyan fűzte tovább a Gyarmati Véderő katonáinak kalandjait.
A Szellemhadtest Ghost Brigade néven 2006-ban jelent meg külföldön, a sci-fi kiadók ottani zászlóshajója, a Tor Books gondozásában, míg a magyar kiadásra kisebb csúszás után, 2013 februárjában került sor az Agave kiadó jóvoltából. A könyv most egy nyúlfarknyival hosszabb, mint az elődje, ugyanis ez 300 oldalt számlál, de még olvasmányosabb, mint az elődje, így az egyik legnagyobb baj a könyvvel, hogy hihetetlen gyorsan lehet vele végezni. A fordítást most nem Pék Zoltán, hanem Farkas István végezte, aki viszont ugyanolyan jó munkát végzett, meghagyva az univerzum korábbi magyar kifejezéseit és minőségét is. Ami viszont nem tetszett, az a borító gerince. A gerincen található fej ugyanott helyezkedik el, mint az előző kötet esetében, amivel nem lenne semmi különösebb baj, de esztétikailag mégis úgy nézne ki legszebben, ha a két regény két különböző feje alkotna egy nagy arcot.
A regény műfaja továbbra is militarista sci-fi, viszont Scalzi megpróbálta mélyíteni mind az univerzumot, mind pedig az erkölcsi mondanivalót, így egy sokkal kiforrottabb, gondolatébresztő szegmensekkel tarkított regényt kapunk, amelyben háttérbe szorulnak a katonai események. Persze, a Szellemhadtest a Különleges Haderő, akik általában nem a nagy katonai akciókat vezetik, így akik az előző rész akcióorientált miliőjét szerették, azok kicsit csalódni fognak. A technikai leírások szerelmesei is örülhetnek, ugyanis most sokkal több technikai és biológiai magyarázatokat kapunk például az AgyGép működéséről, vagy éppen a Különlegesek génfaragásairól is, de többet megtudhatunk a különböző fajok hierarchiájáról, társadalmi felépítéséről, így sokkal „élőbbek lehetnek” a megszokott, sematikus, 2D-s ábrázolású ellenségeknél.
A történetet is megpróbálta egy kozmikusabb szintre emelni, ugyanis az előző rész hódító-védekező háborúi után, most az egész emberiség jövője a tét, miután egy titkos katonai akció után kiderül, hogy három faj és egy ember szövetkezik az egész emberiség ellen, hogy elpusztítsa azt. A fenyegetés elhárítása érdekében, pedig az embereknek mindent meg kell tenniük, ugyanis szövetségesekre a világűrben nemigen számíthatnak. Ezért pedig, képesek minden eszközt bevetni, például beleültetni az áruló Charles Boutin tudatmásolatának egy példányát egyik újonc különleges katonájukba, ám a kísérlet látszólag sikertelen, hiszen a katona agyában nem ragad meg Boutin tudata, így saját személyisége fejlődik, Jared Dirac néven. Ezután megismerhetjük a Különleges haderők kiképzését, és első bevetéseit, ezek a részek szolgáltatnak a műben a militarista műfaji jegyeknek, de hamarosan Boutin tudata mégis előkerül Jared agyában és a hajsza Boutin után újabb szintre lép. A regényben egyébként egy másodpercig sem tűnik fel az előző kötet karakteres főszereplője, John Perry, viszont mindenki más helyet kap. Szinte főszereplőként működik Jane Sagan, de gyakran feltűnik nekünk Henry Wilson is, sőt még egy magyar vonatkozású szereplőt is kapunk Szilard tábornok után – és nem fordító által elkövetett olvasói szimpátiamanipuláció eredményeképp, ugyanis megmagyarázzák, hogy Szilárd Leó után kapta a nevét. A történet egyébként lineáris úton halad, hatalmas csavarokra és buktatókra nem számíthatunk, viszont megfelelő alapot ad arra, hogy mélyebbre nézzünk az univerzumba, és kicsit mélyebb olvasásélményként tekintsünk a regényre, melynek a végén azért elvetik a folytatás csíráit.
John Perry hiánya viszont, hogy őszinték legyünk fel sem fog tűnni a regényben. Igaz, a szereplők egy része szinte másolata az előző rész szereplőinek, akár a női, akár a férfi sidekick karakterekről van szó, sőt Jared is hasonlít Perry-re. Itt van például Sarah, aki az előző rész szexpartnerére emlékeztet minket, Szilard a „cél szentesíti az eszközt, még ha áthágjuk is szabályokat” típusú tábornok, míg James Robbins ezredes is kicsit emlékeztet valakire. A karaktereket egyébként nem mélyítik el túlságosan, és talán mindegyik kicsit túl lazára veszi a figurát, hiába lebeg a fejük fölött Damoklész kardja, még a tábornokok sem igazán tekinthetőek komolynak. Jared személyisége egyébként ugyanolyan „elvarázsoló” és szimpátiát keltő, remekül helyettesíti Perry szerepét.
Scalzi alapvetően meghagyta az arányokat, bár egy-két helyen kicsit elhúzta a mérleg nyelvét. Például sokkal több humor kap helyet a regényben, nem egy helyen fogunk hangosan nevetni, ugyanis piszok jó érzékkel találja el a rekeszizmokat, még a legdrámaiabb helyzetben is sikerül viccekkel felderíteni az embert. Persze, ez a sok poén kicsit a regény komolyságának rovására megy, amivel pedig nem fogunk közelebb kerülni a szépirodalmi skálához, de Scalzinak szerintem nem is ez a célja, ugyanis a Köszönetnyilvánításban felsejlik, hogy a való életben is ilyen poéngyáros lehet. Amiből még többet kapunk, azok a filozófiai, erkölcsi fejtegetések, amelyek egy része érdekes, elgondolkodtató, és jól beilleszthetőek a történet szempontjából, néhány helyen viszont túlságosan bőlére ereszti a filozofálást, amelynek itt nincs helye. Természetesen, minden könyvben szükség van mondanivalóra, és kell is, hogy legyenek benne erkölcsi és emberi kérdések - a történet és az univerzum alapjából kifolyólag is - de a 300 oldal és a megannyi humor mellett a kötet vége felé lévő hosszas monológok igazán kilógnak a sorból. Fentebb említettem már, de ide is leírom, hogy az akciórészek száma is csökkent, míg a belső monológok száma megnőtt, nem beszélve a politikai hazárdjátékokról, amelyek közül az enesha-i túszejtés a könyv legjobb jelenetei közé tartozik. A leíró részek viszont érdekesebbek, és ezek által sokkal jobban elképzelhetőek a különböző helyszínek, lények, és a sok történelmi utalás miatt jobban tudjuk magunkat orientálni térben és időben, mint az előző kötet esetében.
Összességében elmondható, hogy a Szellemhadtest folytatta a korábban bevált receptet, viszont tovább mélyítette azokat, így a szórakoztató, egyszerű militarista első rész után egy jobban kidolgozott, komolyabb történettel rendelkező, filozófiai és erkölcsi témákat feszegető könyvet kapunk a kezünkhöz, amelyben a korábban hangsúlyos elemek, mint a humor és akció ugyanúgy fontos szerepet kapnak. Akinek tetszett az első rész, azoknak ez is tetszeni fog, aki pedig túlságosan egyszerűnek tartotta a nyitó kötetet, azok is tegyenek vele egy próbát, mert Scalzi mindent megtett, hogy egy minden ízében kiforrottabb folytatást tegyen le az asztalra. Aki viszont már-már szépirodalmi stílusban megírt sci-fire számít, kerülje el, mert ez nem az ő könyve lesz.
9.2/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Közelednek.
Félek.
Istenem, segíts.
A hideg kiráz.
Hallom ahogyan lépkednek a kihalt folyosón, karmaik végigkaristolják a tükörsima felületet.
Sötétben vagyok, megpróbálok összehúzódni, hogy minél kisebbnek látszódjak. Hogy eltűnjek a sötétségben. Hogy eggyé váljak a sötétséggel. Így-is-úgy-is odajutok, ha elkapnak.
A léptek egyenletesek, halk kongások a kihalt éterben. A csend szinte megőrjít, hallom ahogyan a szerveim működnek, a szívem dübörög és pumpálja a vért az agyamba.
Emlékképek.
Sikolyok, sikolyok a messzeségben, akiket elkaptak. Hatalmas fogukkal hogyan szakítják a bőrt, hogyan válnak le a testről a darabok, és hullanak a kezükbe. Vérző fogukról csöpög a vér a padlóra.
Klatt-klatt.
Kong. Kong.
Jajveszékelések, sikítások, sírás hangjai. A lényüktől megfosztott férfiak utolsó jajveszékelései.
Hallom ahogyan sokan megpróbálnak elmenekülni, vérző testrészükkel, ernyedten lógó férfiasságukkal, hogyan próbálnak segítséget szerezni, mert győz az ösztön. Győz az életben maradás. A Túlélés.
Odakint susog a szél, elhagyatott gyárépületekben vagyunk. Nincs esély. Ide nem ér el senki, aki segíthetne.
A fák árnyéka a hold fényében félelmetes képeket vetít a falra, apokaliptikus a táj. Ódon, elhagyatott vasbeton tömbök, acélfalak, asztfaltburkolatok.
Ki segíthetne, ha a kormány hagyja, hogy ezt tegyék velünk? Szemet hunynak e felett. Nem érdekli őket a sötétség, a vér. Csak a profit. A hagyomány. A látszat.
Behunyom a szemem, de így is látom a vérvörös szempárokat. Nem látnak a sötétben. Csak szagolnak. Gyorsak. Elkapnak. Nem látnak, de vérvörös szemük világít a sötétben, gyűlölettel telik meg. Majd jön a harapás.
A hold sápadtan mutatja a fák susogását, s a pettyeket.
A betontömböket fehér lepel veszi körül, mint Krisztus testét.
Isten betakarja tetteit és teremtésének tetemét.
Fehér kendőbe burkolja a világot.
Még mindig gyermekének tekinti azt, amivé váltunk, még ha mi már félig az öngyilkosságot is választottuk.
Ezek nem könnyek. Nem sír értünk, betakar. Fehér pettyek szakadatlan szállingózása töri meg a léptek moraját.
Hisz vétettünk. Azért kerültünk ide. Vétettünk az emberiség ellen. Közelebb hoztuk ránk a takarót, magunkra húztuk, mint a beteg, fázó gyermek a tiszta lepedőt, mivel az anyja betakarja láztól meggyötört, megfürdetett testét. Hiszen betegek vagyunk.
A kongás akár egy halk zongorajáték. Csendesen, notóriusan indul, majd ahogy közeledik úgy erősödnek a taktusok, s végül a jajveszékelés, önnön méltóságunk megbecstelenítése adja a grand finálét, a szimfonikus zenekar átszellemülten jut el a csúcsra, az előadás befejeződik, a nézők tapsolnak...
...A gyerekek tapsolnak. Tojások. Húsvéti tojások tömkelege árasztja el a boltokat, mindenütt kaphatóak. Húsvét. HÚS VÉT. Nevében is benne a vétek szó. Mi vétettünk, önmagunk ellen, s mi megpróbáljuk kivágni a mételyt. A pestist meg kell állítani.
Pestisek vagyunk, hiszen a fertőnek van-e lelke? Érdekelt-e minket az, hogy a ragálynak van-e lelke?
Nem. Mért érdekelné őket a mi sorsunk? A mi lelkünk?
Istent sem érdekli, hisz betakarja a beteg világot. Meggyógyítjuk magunkat.
....Miközben a gyerekek tapsolnak. Szemükben ott van a jövő. A meggyógyulás. Feltámadás. A tojások a feltámadások jelképei. A Húsvét a régmúlt szimbóluma. A tavaszé, a feltámadásé.
De hol a feltámadás, mikor már csak a pettyek szállingóznak szerte a világon?
A földek befagytak.
A világ megfagyott.
Nincs már ami tojást adjon. Nincsenek tyúkok. Se madarak. Valahol, talán, távolban, messzeségben, a világ túlsó felén. Ami nem elég. Húsvétra nem elég. Mert a látszatot fent kell tartani.
De hisz vétkes annyi van. Akiknek van tojásuk. Pejoratív értelemben vett allegorikus tojásuk, de lényegtelen. Hasonló forma, ami felnagyobbítható, alakítható. Minden átalakítható.
Hisz nem a gyermekek boldogsága a lényeg? Nem ők a bűnösök apáik vétkeiért.
Őket ez nem érdekli, csak legyen húsvéti tojás. És ők megkapják. Nekik nem számít hogyan, se nekik. Régóta manipulálnak minket. Régóta nem tudjuk, mi természetes, és mi nem. Egy dologgal több vagy kevesebb, nem eszik meg, hisz csak dísz, így még kannibalizmus sem lehet.
Egyre közelebb kerül. Hallom a kongását, szinte látom magam előtt a négylábú testet, amint zömöken kiszagolja a tojások szagát. Itt született, továbbfejlődött, elfogadta, hogy a látszat megölné. Nem mutat mást, csak azt, ami a valóság.
Nem futhatok, hisz már a korábbi fajtája is gyorsabb volt, mint mi. Ő pedig sokkal gyorsabb. Sokkal erősebb. Esélytelenek lettünk. Egyedül az eszünk az, ami képes még kordában tartani ezt a világot. És fenntartani a látszatot.
Jelkép volt, a feltámadás egyik állati jelképe, s most vérengző szörnyeteg. Isten mégis betakar minket.
Kivétel a bűnösöket.
Mert mi itt vagyunk, a helyünkön: a sötétségben.
S félünk.
Talán van még remény, számunkra is.
Hisz létezik megbocsátás mindenki számára nem?
Én mégis félek.
Istenem, egyre közelednek.
Kedves Nona!
Idejét sem tudom már mióta nem hallottam felőled, és nem írtam neked egy árva sort sem. Vártam a megfelelő alkalmat, ihletet és történéseket, hogy papírra vessem, és elküldjem neked. Valamint eddig időm sem volt arra, hogy nyugodtan leüljek és átgondoljam a velem történteket. Pedig hidd el történtek. Egyre szorít az idő, a berakodás szép lassan a tetőfokára hág, és engem mindenféle mással is zavarnak, ráadásul újra bezárkózok mostanában a könyvtárszobába, ami valamilyen téren éppen a lehető legrosszabbkor történik meg. Csapongok ide-oda, annyi minden tolult már fel a fejemben, és tudod milyen vagyok, amíg nincs csordulásig megtelve a pohár, addig csak rendszerezek. Ráadásul még nem is kérdeztem a többi párkáról.
De menjünk sorjában. Az idő pocsék, most is miközben ezeket a sorokat írom esik a hó. Méghozzá nem is kicsit, mondhatnám, hogy átlagosan szakad. Nagy pelyhekben, amelyekben világok bújhatnak meg és pusztulhatnak el, míg le nem érnek a földre ahol el nem olvadnak. Ráadásul hideg is van, a kandallóban csakúgy pattog a tűz, és még mindig érzem, hogy hideg a kezem, hiába a toll sercegés. Neked nem lehet túlságosan érdekes, hogy esik a hó, kinek lenne az? De itt még sohasem havazott. Felhőszakadások, ömlő esők, kisebb árhullámok, dagályok előfordultak, olykor imádtam is kint állni az esőben. Olykor rendkívül erősen sütött a nap, imádtam a parton a homokban sétálni, napozni, miközben a fülemben valamiféle zene taktusa szólt. De még hó sosem esett, ráadásul sosem ilyen tartósan. Kisebb buckákat látni itt-ott, egyes helyeken már megfagyott, egy-két állat fürdik benne, némely erre járó ember hógolyózik is, leginkább a gyerekek. A hó persze szép, főleg a tükör másik oldaláról nézve. Ahogyan a kisebb pelyhek lefelé szállingóznak a régi karácsonyt juttatják az eszembe, amikor még a Jézuska ereje megsokszorozta a karácsonyi ajándékok erejét. Direkt nem hoztam fel a szeretet, hisz az sosem vész el, csak maximum átalakul, veszít valamit az impulzáló szenvedélyességéből, de az igazi szeretet sosem alszik ki. Nem úgy mint a tűz, amerre rakni is kell...
Itt is vagyok. Rengeteg munka vár még rám, mind a berakodással, az előkészületekkel, pedig még a hajó itt sincs. Gondoltam, hogy nagy feladat lesz ez számomra, de néha úgy érzem, hogy meghaladja képességeim. Semmi pesszimizmus, csak néha, gyengébb napjaimon. Mindenféle számla, szállítási költség, felkészülés, dobozbeszerzés, nosztalgia. A nagy részét még el sem kezdtem, csak felületesen, pedig ideje lenne már, hiszen az idő egyre csak fogy, Damoklész meglendíti már kardját felettem. Hallom, ahogyan néha éjszaka susog, az árnyakban látom az ingát, ahogy elevenen akar felnyársalni, mint egy eretneket. Néha félek ezektől a hangoktól, baljós, mint a szél magányos hideg téli éjszakákon. Egy elméleti világban természetesen, tudom mit tanácsolna az ember, hogy csak a feladatodra koncentrálj, és tégy meg érte mindent. Meg is fogok, és egyre nagyobb részben ez is köti le a figyelmem. Megannyi más dolog mellett, amit egyesek nem néznének jó szemmel, de hisz tudod, ki vesse kire az első követ.
De nem is ezzel van a legnagyobb baj. Néha úgy érzem elfáradtam, mint egy öregember, aki mindent már rá akar hagyni az életre, hogy majd lesz valami, eltelik az a kis idő. Ide-oda kacskaringózok a gondolataim között, néha folytatni akarom, ki akarom használni a maradék időt, nem hagyni, hogy a havazás és a természeti viszonyok közbeszóljanak...néha viszont egyszerűen csak vitetni magam az árral. Gyakran érzem úgy, hogy itt már számomra semmi jó nem származik, amit tudtam megtettem, és már csak apróbb sikerek várnak rám, valamint a stagnálás. Látom az út végét, és nincs bennem elég erő ahhoz, hogy bejárjam a mellékösvényeket is. Meg egyáltalán van értelme? A bepakolást hamarosan elkezdem, a dobozok itt állnak, hamarosan a hajón leszek, ahol magam mögött hagyom ezt a gyönyörű lankás domboldalt, amelyen tavasszal mindig virágzik a lótusz, rózsa, tulipán és rododendron. Tetszene neked ez a látvány. Mindig is imádtad, ahogy a mezőn és a kertekben a színek harmonizálnak. Sosem értettem, hogy fér meg neked a fekete rózsa a büdöskével, nem beszélve a rothadó tulipánok haldokló leveleiről. De te mondtad, hogy ez így jó, és tényleg. Hamarosan azokon a habokon fogok utazni, amelyeket eddig csak néztem, és elbambultam rájuk, ahogy kiültem a partra. Ilyenkor jut eszembe, hogy most már nem kell semmi mással foglalkozni, csak az előttem lévő fontosabb feladatokkal, és a hajóútra koncentrálni. De ez a gondolkodás zavar. Két okból is.
Legyen az első az öregedéssel lévő párhuzam. Néha elgondolkoztam azon, hogy ha egy ember már hatvan esztendőn túl van, útjára indítva egy boldog családod, mi motiválja még őt arra, hogy szívja a tudást, minél jobb legyen, és hogy nem "tunyul el", hagy mindent a következő generációra, s ezáltal magának kalapálja a szögeket a koporsóján. Mindig mondtam, hogy én ilyen ember akarok lenni, aki még 80 évesen is nyitott az új dolgokra, legyen szó akár technika, kortárs irodalom, vagy valami. Mihelyt az ember feladja a szellemi tanulási szükségleteit, onnantól kezdve egyre közelebb jön a halál. Ha valaki szellemileg leépül, tar gallyakká aprózódik el életének és szellemének fája, akkor a kasza suhintani fog. Így is, úgy is, de nem mindegy, hogy egy kiöregedett, de dicsőséges utolsó terméses fát arat le, vagy pedig egy fonnyadt kórót. Na tehát, ha én már most azon gondolkodom, hogy leülök a fotelba, és learatom a főbb babérokat, miközben még egy csomó lehetőségem akad arra, hogy a szigetet feltérképezzem, és megannyi tapasztalatot szerezzek, akkor mire várok? Ha kételyekkel és kihagyott lehetőségekkel telve szállok fel a hajóra, akkor nem leszek jobb a kivágott karácsonyfánál, amit kiszipolyoz a meleg levegő a szobában. Mire pedig odaérnék, hogy elfoglalom új otthonom, már csak egy lecsupaszított hasáb leszek, ami gyújtósnak jó.
Amikor erre gondolok, mindig elfog egy olykor csendes, máskor pedig erősebb belső hang. Nevezd angyali hangnak is akár, isteni sulykolásnak. Ahogy gondolod, ezen nem veszünk össze. Arra sarkall, hogy csináljam, akármi van, akármi jön közbe, akármi tűnik annak, hogy elég lenne beleülnöm a fotelba, és azt várni, hogy fémkocsin toljanak ki, mindig lehet jobb. Mindig elérheted azt, amit szeretnél, még akkor is, ha már szorít az idő. Egyesek azt mondják, hogy ha valaki arra gondol, hogy mi hátráltatná a győzelmet, már veszít. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy végignézzük azt, milyen buktatók lehetnek, mert azon gondolkozol, miért ne vágj bele. Pedig, ha eljátszadozunk azzal, hogy "na majd holnap", akkor észre vesszük, hogy mindig kapunk kapaszkodót, ha akarunk. Amit megfogunk, és - állapottól függően - elég ha csak mentőövként használjuk, vagy pedig mint a mocsárban ragadtad, kievickélhetünk vele a "szarból". Talán érdemes lenne még egy utolsó esélyt adnom és nem foglalkozni azzal, hogy "miért ne tegyem meg". Talán jó is kisülhet belőle. Az idő szorítása kétélű fegyver, és egy jó harcos tudja, hogyan ne sértse meg magát, miközben az ellenfeleit pedig mindkét végével térdre kényszeríti.
Pedig, hidd el, néha már olyan jól belehelyezkedtem a helyzetembe. Bezárkózok a szobámba, és pusztán azzal vagyok elfoglalva, amikor megismertél, és ahogyan ismersz. Az intellektuális oldalamat. Persze, ez is jó, én jól érzem magam így is, hasznos dolog, de erre talán jut máskor is idő. Régóta nem érdekelnek a kincsek sem, az igazi drága követ nem hinném, hogy az utolsó pillanatban meg tudom találni, akik pedig beérik bóvlival, bizsuval, vagy csak az aranyásási lázban égnek elégedjenek meg azzal, amit kínálnak. Kinézek az ablakon olykor, mikor az idő melegebb, és az első fű sarjad ki, és eszemben sincs kimenni. De, mi van ha mégis van értelme? Ha egy kis diplomáciával, és taktikázással visszahozhatom azt, amikor még bot nélkül vágtam be magam a legnagyobb dzsungelbe, és fürödtem meg a legmélyebb pocsolyában is akár egy disznó, mert úgy gondoltam, hogy a kincs ott van?
Nem tudom, Nona pontosan mi van. Ezek a kérdések, sorok, vélemények napról-napra változnak, olykor hol ez győz, hol az. A kikötés ideje pedig egyre csak közelít. Mostanában beszélgettem egy öregemberrel, aki a parton ül és mered a semmiben és elmeséli az életét. De a tűz ismét ki akar aludni, így rövidre fogom, róla most nem tudok beszélni neked. Remélem jól vagytok, a többi barátnőddel együtt. Várom mihamarabbi írásod, addig pedig eldöntöm mit fogok én csinálni. Hátha egyezik a véleményünk.
U.i:
"Az Úrnak új dalt énekeljetek, mert csodás dolgokat cselekedett.