J.K. Rowling – Átmeneti Üresedés
J.K. Rowling világhírű könyvsorozatával, a Harry Potter-szériával beírta magát a kortárs irodalom klasszikusai közé, s nevét egyes helyeken már C.S. Lewis vagy Philipp Pullmann nevével egy lapon említik. Rowling a Potter utolsó darabjának befejezése után sokáig váratott új könyvével, de tavaly ősszel sikerült elkészülnie vele, ám új alkotásával egy teljesen más irányvonalat vett, ugyanis most a felnőtt olvasókat szerette volna meghódítani – ha netán a Potterrel nem sikerült volna. Lássuk, sikerült-e neki.
Az Átmeneti Üresedés 2012 szeptemberében jelent meg külföldön, a Little, Brown and Company égisze alatt, méghozzá The Casual Vacancy néven, majd rövid idő alatt hatalmas siker lett a regény, ugyanis Angliában sikerült megdönteni a legjobban fogyó könyv rekordját az elmúlt három évben, de a megjelenés után egy hónappal már 15. helyen állt az évi eladási listákon több mint egymillió eladott példánnyal. A magyar megjelenésre sem kellett sokáig várni, már decemberben olvashatták a könyvmolyok Rowling új történetét, amely szépen kivitelezett kemény kötésben jelent meg a Gabo kiadó gondozásában, igaz a borító szerintem ízléstelen. A fordításon, Magyarország két legjobb fordítójaként számon tartott Bihari György és Sóvágó Katalin dolgozott, ami szerintem nem a legjobban sikerült munkáik között fognak számon tartani. Nincs semmi baj a fordítással, de néhol teljesen magyartalan szavak és ál-szépirodalmi zsargonok tarkítják a palettát, gondolok itt a „parentál”, „funerátor” és más magyarított angol szavakra. Sokáig azt hittem Rowling akar direkt szépirodalmi nyelvezetben írni, de azután rájöttem, hogy ez a fordítás „hibájából” akad. A könyv egyébként 576 oldalt számlál, amely habitustól függően lehet túlírt, vagy éppen rövid is. De miért is? Mindjárt kiderül.
Sokan, Rowling nevéből adódóan valami varázslatos felnőtt könyvet vártak, esetleg valami hasonlót, mint a Harry Potter, éppen ezért hidegzuhanyként érhette őket az első néhány oldal, amely viszont egy vérbeli realista családregényként kecsegtet. S valóban, ha tovább olvasunk, akkor kikristályosodik, hogy Rowling egyáltalán nem akart visszatérni a gyerekek habos-babos világához, sőt még csak a klasszikus romantika elemeit sem akarta felhasználni, hanem írt egy néhol már horror-rajongóként is túlságosan naturális, kőkemény realista regényt. Leplezetlenül tárja elénk a valóságot, főleg a karakterek lelkéről, amelyeket olyan jó érzékkel alkot meg, mint Tolsztoj. Ha valaki úgy közeledik a könyv felé, mint egy Potter-utánzatra, vagy valami hasonlóra, akkor csalódni fog benne, hiszen ez a könyv tényleg a felnőtteknek szól, görbe tükröt állítva az életről.
Mivel pedig a regény főleg a karakterek lélektaniságára koncentrál, meg hát a való világban amúgy sem mindennap történnek hihetetlen események, így maga a könyv nem túlságosan cselekményes. Akik pedig a dinamizmust szeretik az olvasásélményeikben, azok csalódni fognak. Akik viszont az aprólékosságot preferálják, számukra lesz igazán értékelhető a könyv. A történet kezdetén megismerjük röviden Barry Fairbrother-t, Pagford városi tanácsnokát, aki sajnos még az este folyamán meghal agyi aneurizmában. Ez kisebbfajta lavinát indít el Pagfordban, ami egy konzervatív kisváros, és mint az általában a közösségekben lenni szokott, dúl a hatalmi harc. A két tábort Pagford leglényegesebb kérdései foglalkoztatják: a Bellchapel drogaddiktológiai intézet fenntartása, valamint a társadalom perifériájára szoruló emberek lakónegyedének kérdése, a Parlag hovatartozása. Barry Fairbrother a Parlag és a Bellchapel mellett kardoskodik, míg a város polgármestere Howard Mollison pedig épp ellene. Éppen ezért válik égető kérdéssé Barry halálával a megüresedett hely kérdése. Pagford lakossága pedig felbolydul, és megkezdődik a hatalmi harc a hely megszerzéséért. Családok életét, tragédiáját ismerhetjük meg a lapokon, amelyben mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, s mint az általában lenni szokott, a felnőttek harcának legnagyobb vesztesei azok, akiknek nem kellene apáik bűnéért felelniük: a gyerekek. A történet egyébként nem rejteget sok meglepetést és fordulatot, mégis sikerült Rowlingnak fenntartania az érdeklődést, és a társadalom széles palettáját mutatja be, köztük a családon belüli erőszakot, OCD-t, szerelmet, elhidegülést, drog és prostitúciót, önsanyargatást és magányt, kétségbeesést.
A történet karaktercentralizált, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy nagyjából 15(!) főszereplőt találhatunk a könyvben, és az ő nézőpontjaik váltakozásával értesülünk az eseményekről, valamint a szereplők lelki világáról, de olykor még a mellékszereplők szemszögéből is olvashatunk. Ezáltal minden szereplő hiteles, és szinte kiugranak a lapokról. Rowlingnak sikerült olyan karaktereket alkotnia, akik közül szinte senki sem szimpatikus, ugyanis mindenkiben megtalálható a szürke ötven árnyalata, a jó tulajdonságok mellett a rosszak, valamint azok a személyiségdefektek, ami minden embernek a sajátja. Itt tényleg nincsenek fekete és fehér emberek, itt csak szürkék vannak, ráadásul olyan apró lelki mélységeket is feltár az írónő, amire csak King képes kortárs szinten. De míg King fantasztikumba hajló irodalmat alkot, addig Rowling könyve, ha a realista korszak csúcspontján jelenik meg, akkor a mai napig klasszikusként számítana. Nem emelnék ki külön igazából senkit, de legjobban Krystal Weedon személyisége kidolgozott, azé a lányé, akit mindenki lenézne, mi magunk is lenéznénk, ha ismernénk ilyet – sőt lehet, ismerünk is -, miközben lelkileg a legtisztább ember és életvitelétől függetlenül, nála még létezik a naivság fogalma. Csak a sors rossz lapot húzott neki. Sajnáltam még Kay Bowdent, aki egy pipogya férfi miatt hagyta ott eddigi életét, és tette ki a lányát annak, hogy teljesen ismeretlen környezetben szerezzen új barátokat. Számomra utálatos szereplő volt Mócsing, akinek tulajdonképpen mindene megvan, amit ember kívánhat: gazdag szülők, kik ráadásul az iskolájának dolgozói is. Hatalma, barátai, nagy dumája van, ő mégis lázad a saját sorsa ellen és a „sötét oldal” vonzza. Talán erre szokták mondani, hogy a vér nem válik vízzé? Számomra rendkívül unszimpatikus volt a karaktere, nem úgy, mint barátja Andrew. Felsorolhatnám az egész könyvet, mindenkit lehet valamiért szeretni, és viszolyogni tőle, ezt már mindenki maga döntse el, hogy ki a szíve választottja. Elhidegült házasságban élőknek bizonyára ismerős helyzet lesz Samantha esete is, de élethazugságokba menekülők bizonyára magukra ismerhetnek Ruth képében.
A könyv egy fejezeten belül sokszor panorámaszerűen mutatja be a szereplőket, tehát egy adott eseménykor még a bekezdések váltakozásánál is más gondolatait ismerhetjük meg. Az írói stílus, mint fentebb kifejtettem fura lehet az első oldalakon, hiszen olyan kifejezések és szavak találhatóak a szövegben, amely szépirodalomra utal, de érezzük, hogy ez kicsit erőltetett. A vége felé már egységesedik a kép, és akkor megtaláljuk a közös nevezőt a stílust tekintve, és rájövünk, hogy ez tényleg nem gyerekeknek való. Nem csak azért, mert olyan események és lelki mozgatórugókat találhatunk a könyvbe, amelyet egy gyerek vagy akár még csak egy átlag tinédzser meg sem ért, hanem azért mert a könyv nyelvezete főleg a Krystal-os részeknél rendkívül durva, csakúgy repkednek az obszcén kifejezések. Meg egyébként is elég szabad szájúak az emberek, főleg a tinédzserek esetében. Ráadásul olykor olyan naturális képeket használ Rowling, ami ugyan hozzátartozik a való élethez (mint egy kisebesedett fenék, vagy annak kitörlése), de kicsit visszásként hat, és még olvasni se szívesen olvasunk róla, főleg nem úgy, ha az ember körül minden mocskos és drogos. Érdekes gondolatokat találhatunk még a szikh vallásról is, sőt főcímdala is van a könyvnek, ugyanis Rihanna – Umbrella című száma többször is előfordul. Tájleírás viszonylag kielégítő mennyiségben van a könyvben, főleg egy-egy katedrális, vagy épület leírásakor, de az arra vevőek a sötét angol humorral átitatott részeknél hangosan nevethetnek is – mint mondjuk én.
Ha Rowling a realista korszak csúcsán írja meg ezt a könyvet, akkor a mai napig klasszikusként emlegetnénk Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett. Rendkívül jól árnyalt karakterek, ráadásul sokszínű egyéniségek - csaknem 30 szereplő -, akiket nem lehet szeretni, vagy gyűlölni, ugyanis szinte mindenkinek van olyan tulajdonsága, ami elbillenti a mérlegek nyelvét. Egy tragikomédia ez, amely görbe tükröt mutat a való életről, és szinte mindenki felismerheti magát valamilyen szinten a szereplők között. Akik nem szeretik a szinte cselekmény nélküli regényeket, azok számára kicsit unalmas lehet, akik pedig egy új Pottert vártak messziről kerüljék el, mert köze nincs Harry-nek ehhez az erősen naturális és realista regényhez. Mindenki másnak kötelező darab.
10/10
A kötetért köszönet a Kiadónak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.