The Power of true Self is the unbreakable chain of Mankind's heritage

Megosztás

2013.04.24. 14:36

 

Különös hangok, már-már ricsaj. Mindenütt valamilyen hangfoszlány, kiabálás, suttogások. Mozgás, lépések dübörögnek, ki lassabban, ki gyorsabban, a levegő fojtogató, túlságosan meleg a reggeli napfény sápadt, még éledező sugaraihoz képest. Sehol sincs virágszag, nincs beporzásra váró kürtő, mely az édes nektárt rejti magába. Szilárd felület, érzi a lábacskái alatt, hogy rajta van, szilárdan. Mégis látja a tájat, előtte terül el, gyorsan suhognak mellette a fák, a mező végtelensége, lakmározó őzek szökkennek el a fák irányába. Látja, érzi a napot, ahogy megtörik a felületen és ő figyel. Ki kell szabadulnia. Ez nem a valóság, ő nem itt van, ez veszélyes. Az életét is veszélyeztetheti, túlságosan is zavaró itt minden. Nem lát szélmozgást, de érzi, ahogy a fák irtózatos sebességgel haladnak el előtte. Még ha veszélyes is, tovább kell másznia ezen az ördögi felületen. Egy-kettő-három. Semmi, fülel, neszel. Továbbhalad, felfelé mászik, hisz a pokolnak is van határa. Még mindig nem érez semmi szélmozgást, de a börtöne hosszú. Innen elmozdulni a szárnyaival veszélyes. A veszély, pedig egyenlő azzal, hogy sohasem lát többet virágokat, sohasem érezheti testében azt a kábulatot és gyönyört, amelyet azok adnak számára. Ki kell jutnia, pácban van, de mindenhonnan van kiút, nemdebár? Megteszi az első gyönge szárnycsapkodást, és kicsit arrébb megy. Semmi, furcsa, torz alakok merednek előre, és bámulnak ki az üvegen, amely börtönének korlátja. Jól érzik magukat, természetesnek érzik, hogy ilyen sebességgel halad velük ez a szerkezet. Továbbhalad, többet repül, valahol meg kell találnia a kiutat, hisz mindenből van kiút. Segítséget nem kérhet, ezektől nem, hisz hogyan? Leszáll a felületre, gyenge légmozgást érez. Talán van ajtó, a szabadság nincs olyan messze. Kúszik a reménysugara felé, egyre jobban érzi....

Hirtelen sötétség öleli körül, és egy nyomást érez a hátán, először gyengén, majd egyre erősödőn, a szemei kidüllednek, a hátsó fele megfeszül, és végül a világ felrobban.

Nem egyszerűbb valamit elpusztítani, mintsem segítségére sietni? Nem egyszerűbb nézni, ahogyan valami kétségbeesetten vívja a saját csatáját, amely lehet akár élet-halál, vagy akár átvitt értelmű? Mikor pedig, veszélyesnek ítéljük, csak mert a közelünkben van,  vagy épp erősebbnek érezzük magunkat nála, simán elpusztítjuk? Ha pedig látjuk a folyamatot, nem egyszerűbb semmit tenni, és ezen gondolkozni?
Kétféle út állt a méh előtt:
A, Valaki feláll, kinyitja a busz ablakát, amelyen a méh valószínűleg néhány perc múlva kitalál, és tovább éli az életét. Semmit sem kap érte, de megtette a napi jó cselekedetét, ha úgy tetszik, leül, és ugyanúgy folytatja a napját ahogyan akarja vagy,
B, Mikor a közelébe ér szerencsétlen állat, aki valószínűleg semmit nem fog vele csinálni, ha az utas nem piszkálja, fogja azt, ami épp a keze ügyében van, és agyonnyomja szerencsétlen állatot, utána pedig szidja magát, hogy tiszta trutymó lett az, amivel épp lecsapta az állatot. Mert a halál mindig mocskos, még ha bogarakról van is szó. 
A két lehetőség közül, melyik került kevesebb erőfeszítésbe? Természetesen leölni az állatot. Nem leszek álszent, én is megannyi legyet és darazsat, méhet csaptam le, és nem hajkurásztam őket azért, hogy menjetek már ki a lakásból, vagy a kocsiból. Nem segítettem nekik, és néha a lehető legváltozatosabb módszerekkel végeztem velük, és tüntettem el az árulkodó tetemet. Az emberi szadizmus határtalan, akármiről is van szó, hiába leplezzük el ezt (ahogy J.K. Rowling írta az Átmeneti Üresedésben: "Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.").

De nevezzük el ezt egy parabolikus történetnek. A méh helyébe tegyünk egy embert, nagyjából ugyanilyen problémákkal. Melyik utat fogja 10 emberből 8 választani? Segít neki, tétlenül nézi, vagy belé rúg egyet, csak mert megteheti - természetesen nem fogja megölni az illetőt. Szerintem mindenki tudja a választ. Gondolkozzatok el rajta, ti mit tennétek...

...Egy egyszeri, freud-i pszchioanalízis és asszociáció után, pedig ha mélyebbre ásunk, rájövünk az emberi természet egyik legnagyobb hibájára. Hogy hazudunk önmagunknak, és képtelenek vagyunk azok lenni néha, akik történetesen vagyunk, olyan bőrben,  amiben a legjobban érezzük magunkat, és amiben a lehető legjobban ki tudunk teljesedni. Amiben önmagunk lehetünk, és amelyben megtudjuk mutatni a világnak azt, hogy mire vagyunk képesek, még akkor is, ha ez esetleg konfrontációkat eredményez, vagy mások számára furcsára tűnhet. Másokhoz akarunk alkalmazkodni, majdnem minden esetben, főleg akkor, ha valami nagyobb dolgot remélünk, attól, ha úgy viselkedünk valakivel, ahogy az általánosítások, a közízlés elvárja, vagy esetleg úgy gondoljuk az számára jó lesz, hogy jobb benyomást tehetünk rá. Hiába vagyunk bármennyire optimisták, vagy éppen magabiztosak önmagunkban, az ember olykor meginog, és nem azt mutatja, aki valóban, hanem egy teljesen más szelettel kezd el játszadozni. Persze, az ember lehet ezerarcú, mint Janus, de van egy alaptermészete és ÉN-képe, ami a lehető legsikeresebb lehet, minden esetben, még ha a társadalmi és szociális vonások az ellentettjét is várnák. Ideig-koráig játszhatunk mást, de a legelbűvölőbbek, mindig is úgy leszünk, ha magunkat adjuk, mindig minden körülmények között. Ha nem ezt tesszük, lehet, hogy olyan szerepben akarunk tetszelegni, ami nem igazán mi vagyunk, és ez kitűnik és valami már a kezdetekben a sárba temettetik. Ha sikeresek is vagyunk az álcával, úgyis kiderül a hazugság, és úgy járunk rosszul. Emberek, vagy egy ember miatt, pedig a személyiséget átalakítani teljesen felesleges. Ha az embernek fenntartásai vannak a másik ember miatt, mert az talán sokkal okosabb nála, vagy éppen bele akar tartozni egy adott közösségbe és szolgamód okádja ki magából azokat a frázisokat, amit a "szellemi vezető" mondd, nos baszódjanak meg nyugodtan. Az embernek mindig annak kell lennie, aki a saját énképe szerint az. Ha önmaga is fél attól az énképtől, vagy netán nem bízik abban, ami szerinte lehetne, akkor hogyan várja el, hogy mások is olyan színben lássák, mint azt ő hiszi? Vagy akkor, hogyan lehetne ő olyan, mint amit hisz magáról, ha ezt fél másoknak megmutatni, vagy akár egy személynek? Az ember legyen mindig ÉN, hiteles, koherens. A többi, csak duma. 

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr535244603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása