Közelednek.
Félek.
Istenem, segíts.
A hideg kiráz.
Hallom ahogyan lépkednek a kihalt folyosón, karmaik végigkaristolják a tükörsima felületet.
Sötétben vagyok, megpróbálok összehúzódni, hogy minél kisebbnek látszódjak. Hogy eltűnjek a sötétségben. Hogy eggyé váljak a sötétséggel. Így-is-úgy-is odajutok, ha elkapnak.
A léptek egyenletesek, halk kongások a kihalt éterben. A csend szinte megőrjít, hallom ahogyan a szerveim működnek, a szívem dübörög és pumpálja a vért az agyamba.
Emlékképek.
Sikolyok, sikolyok a messzeségben, akiket elkaptak. Hatalmas fogukkal hogyan szakítják a bőrt, hogyan válnak le a testről a darabok, és hullanak a kezükbe. Vérző fogukról csöpög a vér a padlóra.
Klatt-klatt.
Kong. Kong.
Jajveszékelések, sikítások, sírás hangjai. A lényüktől megfosztott férfiak utolsó jajveszékelései.
Hallom ahogyan sokan megpróbálnak elmenekülni, vérző testrészükkel, ernyedten lógó férfiasságukkal, hogyan próbálnak segítséget szerezni, mert győz az ösztön. Győz az életben maradás. A Túlélés.
Odakint susog a szél, elhagyatott gyárépületekben vagyunk. Nincs esély. Ide nem ér el senki, aki segíthetne.
A fák árnyéka a hold fényében félelmetes képeket vetít a falra, apokaliptikus a táj. Ódon, elhagyatott vasbeton tömbök, acélfalak, asztfaltburkolatok.
Ki segíthetne, ha a kormány hagyja, hogy ezt tegyék velünk? Szemet hunynak e felett. Nem érdekli őket a sötétség, a vér. Csak a profit. A hagyomány. A látszat.
Behunyom a szemem, de így is látom a vérvörös szempárokat. Nem látnak a sötétben. Csak szagolnak. Gyorsak. Elkapnak. Nem látnak, de vérvörös szemük világít a sötétben, gyűlölettel telik meg. Majd jön a harapás.
A hold sápadtan mutatja a fák susogását, s a pettyeket.
A betontömböket fehér lepel veszi körül, mint Krisztus testét.
Isten betakarja tetteit és teremtésének tetemét.
Fehér kendőbe burkolja a világot.
Még mindig gyermekének tekinti azt, amivé váltunk, még ha mi már félig az öngyilkosságot is választottuk.
Ezek nem könnyek. Nem sír értünk, betakar. Fehér pettyek szakadatlan szállingózása töri meg a léptek moraját.
Hisz vétettünk. Azért kerültünk ide. Vétettünk az emberiség ellen. Közelebb hoztuk ránk a takarót, magunkra húztuk, mint a beteg, fázó gyermek a tiszta lepedőt, mivel az anyja betakarja láztól meggyötört, megfürdetett testét. Hiszen betegek vagyunk.
A kongás akár egy halk zongorajáték. Csendesen, notóriusan indul, majd ahogy közeledik úgy erősödnek a taktusok, s végül a jajveszékelés, önnön méltóságunk megbecstelenítése adja a grand finálét, a szimfonikus zenekar átszellemülten jut el a csúcsra, az előadás befejeződik, a nézők tapsolnak...
...A gyerekek tapsolnak. Tojások. Húsvéti tojások tömkelege árasztja el a boltokat, mindenütt kaphatóak. Húsvét. HÚS VÉT. Nevében is benne a vétek szó. Mi vétettünk, önmagunk ellen, s mi megpróbáljuk kivágni a mételyt. A pestist meg kell állítani.
Pestisek vagyunk, hiszen a fertőnek van-e lelke? Érdekelt-e minket az, hogy a ragálynak van-e lelke?
Nem. Mért érdekelné őket a mi sorsunk? A mi lelkünk?
Istent sem érdekli, hisz betakarja a beteg világot. Meggyógyítjuk magunkat.
....Miközben a gyerekek tapsolnak. Szemükben ott van a jövő. A meggyógyulás. Feltámadás. A tojások a feltámadások jelképei. A Húsvét a régmúlt szimbóluma. A tavaszé, a feltámadásé.
De hol a feltámadás, mikor már csak a pettyek szállingóznak szerte a világon?
A földek befagytak.
A világ megfagyott.
Nincs már ami tojást adjon. Nincsenek tyúkok. Se madarak. Valahol, talán, távolban, messzeségben, a világ túlsó felén. Ami nem elég. Húsvétra nem elég. Mert a látszatot fent kell tartani.
De hisz vétkes annyi van. Akiknek van tojásuk. Pejoratív értelemben vett allegorikus tojásuk, de lényegtelen. Hasonló forma, ami felnagyobbítható, alakítható. Minden átalakítható.
Hisz nem a gyermekek boldogsága a lényeg? Nem ők a bűnösök apáik vétkeiért.
Őket ez nem érdekli, csak legyen húsvéti tojás. És ők megkapják. Nekik nem számít hogyan, se nekik. Régóta manipulálnak minket. Régóta nem tudjuk, mi természetes, és mi nem. Egy dologgal több vagy kevesebb, nem eszik meg, hisz csak dísz, így még kannibalizmus sem lehet.
Egyre közelebb kerül. Hallom a kongását, szinte látom magam előtt a négylábú testet, amint zömöken kiszagolja a tojások szagát. Itt született, továbbfejlődött, elfogadta, hogy a látszat megölné. Nem mutat mást, csak azt, ami a valóság.
Nem futhatok, hisz már a korábbi fajtája is gyorsabb volt, mint mi. Ő pedig sokkal gyorsabb. Sokkal erősebb. Esélytelenek lettünk. Egyedül az eszünk az, ami képes még kordában tartani ezt a világot. És fenntartani a látszatot.
Jelkép volt, a feltámadás egyik állati jelképe, s most vérengző szörnyeteg. Isten mégis betakar minket.
Kivétel a bűnösöket.
Mert mi itt vagyunk, a helyünkön: a sötétségben.
S félünk.
Talán van még remény, számunkra is.
Hisz létezik megbocsátás mindenki számára nem?
Én mégis félek.
Istenem, egyre közelednek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.