Szellemekkel tarkított út
Egy kutya nyöszörgött valahol a távolban. Nem lehetett maximum 2-3 hetes, a hangja hordozásából és a siránkozásából tekintve még a szemét sem rég nyithatta ki. Az a tipikus vékony, nyivákoló hang, még az ő szíve is belesajdult. Mért nem viszik már be? Mért nem kapja fel végre valaki és ad neki meleget adó otthont, hogy nyugodtak legyenek a még ébren levő emberek. Még a lélek is belesajdul ebbe a zavaró, szánalommal teli nyivákolásba. De van, aki ezt nem veszi figyelembe, és hagyja, hogy szegény kis dög ott nyüszítsen még továbbra is az egyre mélyebbre nyúló éjszaka csendjében. Egyszerűbb lett volna, ha már akkor megdöglik, amikor megszületik.
De egyáltalán mért hallja ő szegény kutya vonyítását? Az utolsó emléke, hogy belefekszik a frissen vasalt hófehér lepedőjébe, és magára húzza a könnyed, nyári takarót és álomra hajtja a fejét. Hirtelen kitisztul előtte minden. Talán a szeme is csukva volt? Álom ez vagy valóság?
Sötétség öleli körül, a mindent átható sötétség, mely olyan sűrűnek tűnik, hogy akár meg is fulladhatna benne. Az a mély, megmagyarázhatatlan szorongató érzés, mintha a látóköre egyre szűkülne, s attól fél megvakul, ha behunyja a szemeit. Ezért, míg alszik mindig kinyitja párszor, hogy meggyőződjön, minden rendben van, lehet aludni. Valami ilyesmit érzékelt most is. Sehol egy pislákoló lámpa, vagy egy világító utcai búra, ami megmutatná, hogy merre van. A kutya továbbra is eszeveszetten vonyít, viszont most fák suhogása és könnyed szellő hangjai is eljutnak a fülébe. Ösztönösen balra fordítja a fejét, hogy tájékozódjon, és egy erdei tisztás halvány árnyékát látja maga előtt, valahol a felől hallja a kutya vonyítását is.
- Ha világos lenne megkeresném. – gondolja, s noha agya még nincs tisztában minden részlettel, a félelem már terjed szét a testében, mint ahogyan a hangyaboly menekül, ha megbolygatják a rejtekhelyüket.
Ismét előre néz, majd jobbra, végül a föld felé. Amint megpillantja mezítelen lábát érzi a hideg betont, ahogyan csiklandozza az érzékelőit, majd egyre feljebb kúszik, végül pedig már a teste is érzi a hideget. Mint egy pondró, amely szép csendesen kúszik egyre magasabbra a mezítelen bőrünkön. A hideg érzésére a félelem még inkább szétterjed a zsigereiben, s ekkor a kutya eszméletlenül éles kiáltása minden érzést kitöröl belőle.
A kiáltásában egyaránt megtalálható a félelem, a kétségbeesés, és a halálfélelem. Valószínűleg ez a szívet kővé fagyasztó sikoly volt a kutya utolsó üzenete az élet felé. Mint egyfajta jelzésként hirtelen világosodni kezd előtte, s a fák árnyéka világossá válik előtte, mintha 100 pislákoló lámpával haladó ember közeledne. De ezek nem lehetnek fáklyák, sem zseblámpák mert a fényük túlságosan is éles, és teljes egészében kivehetőek az emberek sziluettjei.
Hirtelen motoszkálást hall a háta mögül, és mintha suhogó árnyak közelednének felé. Szemét elfordítja az egyre igéző fehérség felől és már megfordulna a zaj irányába mikor légyzümmögésre emlékeztető hangok törnek be az agyába. A zümmögés szinte robbanásként tölti be az elméjét, és hiába kap a füléhez, semmit sem használ. A hangok a fejében zümmögnek, mintha a legyek százasával ostromolnák a koponyájának erős páncélját, hogy lyukakat fúrjanak rajta, majd pedig megtelepedjenek a még friss és élő húsdarabon. A peterakás kezdődjék hát, hősi himnuszokat zengve a még bábállapotban lévő kicsinyeiknek.
Önkéntelenül is elindul a betonon, és mivel a fájdalom a tekintetét a földre szegezi, látja hogy az úttesten van.
- Ez nem valóság. – gondolatait alig hallja a fejében egyre hangosabb zümmögés következtében – Egyetlen egy kátyú sincs az úton, ráadásul a felezővonalak is tökéletesen fehérre vannak festve. Nem, ez nem valóság.
Kezét elkapja a füléről és megpróbál magába csípni. Nem hisz benne, hogy az álmok szereplői, ha megcsípik magukat, akkor felébrednek, de azért megpróbálja ezt a legősibb babonát. Természetesen semmi haszna nincs, kivétel hogy érzi ujjai erőkifejtését a karján, valamint a kicsit szúrós érzést, amelyet a csípés okoz.
Elkezd rohanni. Ő maga sem tudja hogy félelmében, vagy csak a túlélési ösztöne kerekedik felül, de mint a ló vágta közben, ő is elindul a teljesen egyenes úton. Hirtelen eltűnnek az agyából a „legyek”, és minden kitisztul előtte. Már-már lassítana, de ekkor egy még kétségbeejtőbb, velőtrázó hangot hall a háta mögött, és visszatér a susogó érzés. Mintha követnék. Tesz egy félfordulatot, hogy megbámulja, mi várja a háta mögött, és hirtelen elönti a rettegés, mintha hidegzuhanyt zúdítanának rá, reszketne is, ha lenne ereje. Előtte csaknem egy kisebb tömegnyi ember áll. Nem, nem emberek, ugyanis fehér sziluett világítja meg a körülöttük levő sötétséget, és élettelen szemmel merednek rá. Az egyik kitátja az ajaktalan száját, és a rothadó fogai között egy újabb kétségbeesett hangot hallat, mire a többiek kórusban elismétlik.
- Menekülnöm kell. – gondolja megrémülve, s ismét elkezd futni az egyenes úton. Csupasz lábán érzi a beton tükörsima felszínét, viszont a keménysége miatt bizonyára megsebesül majd a lába. De kit érdekel, ha megsebesül, amikor egy rakás szellem próbál az életére törni? Egyáltalán honnan jönnek ezek, és hogy került ide? Futás közben gyorsan maga elé néz, és megpillantja, hogy nem az otthoni alvóruhájában van, hanem egy sima fekete pólóban, valamint egy kissé kopottas farmerben.
Ekkor a zümmögő hang újra támad, de most nem mentális síkon, hanem most fizikailag, és ugyancsak légy formában. A legyek a vállára, fejére, ziháló mellkasára szállnak, és mintha harapni szeretnének belőle egy darabot, csípős érzés fogja el ott ahol a legyek megkapaszkodtak. Kezével kapálózik jobbra-balra, megpróbálja magáról lefejteni a kívánatlan vendégeket, és rohan tovább. Érzi a szúrást az oldalában, valamint ahogyan a tüdeje megfeszítetten dolgozik, a lábát sajgó fájdalom kezdi el emészteni a megfeszített tempótól. A legyek viszont újult erővel támadnak, és ide a két keze munkája már nem elég. Megpróbál erősebben és szélesebb körben hadonászni a kezével, viszont megbotlik és térdével a föld felé zuhan.
Stephenie Meyer – Hajnalhasadás
A jó öreg, sokat emlegetett Alkonyat. Ha valaki manapság vámpír könyvet olvas, vagy akár csak felmerül valahol a vámpír szó, valamilyen szempontból mindenkinek beugrik az Alkonyat, hol negatív, hol pedig egy fokkal pozitívabb fenn hanggal. De egy biztos: megkerülni manapság szinte lehetetlen. Még akkor is, ha valaki a tudatlanságától köszönhetően kijelenti, hogy az Alkonyat történetek voltak előbb mint például Charlie Harris – True Blood szériája, vagy akár J.R. Ward – Fekete Tőr Testvérisége, de egyes tudatlan, ámbár az interneten okoskodó egyedek még a Vámpírnaplók eredeti történeteit is az Alkonyat után datálják. Pedig, az igazat megvallva ezek a történetek sokkal későbbi múltra nyúlnak vissza, csak hát a magyar és külföldi többség mikor máskor kapna fel egy könyvet? Ha az adott stílusra éppen nagy a kereslet egy kirobbanó siker miatt, és ideje meglovagolni a hullámokat, ameddig ez kitart. Na, de most hagyjuk azokat a dolgokat, amiért a társadalomkutatók keresik a kenyerüket és térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Az Alkonyat-saga, manapság a legszélesebb körben elterjedt szójárás. Sokan elvből utálják, és kritizálják a története miatt, vagy hogy az egész vámpír mítosz megszégyenítette, míg mások pedig imádják, mert megszerettette a lányokkal az olvasást, és hogy visszaadta számukra az idealista szerelem képét, melyet legutoljára a Disney-rajzfilmekbe láttak. Nos, most néhány olvasóm valószínűleg csalódni fog bennem, mert férfi létemre eddig az összes kötetet olvastam, kivételt képezett a tetralógia záró része, amelyben végérvényesen is lezárják Bella és Edward szerelmét, tele sötétséggel és izgalommal. Na persze, az izgalom és a sötétség kimarad, de marketingfogásnak persze jó a könyv hátoldalán.
A könyv egyébként hatalmas várakozásokat követően, és több milliós előrendeléssel egészen 2008. augusztus 4-ig váratott magára, a kiadó pedig a többi kötetet is megjelentető Little, Brown and Company. A magyar fordításra egészen 2010. júniusáig kellett várni a nagyérdeműnek, a fordító pedig Bosnyák Viktória volt, aki ügyes munkát végzett, igaz a „heherészett” szót talán egy kicsit sokat használta. Persze, a kalózfordítások szinte azonnal ellepték 2008 őszén az internetet, és sokan már a megjelenés előtt tudták mi lesz Bella sorsa, de így is rekordszámú előrendelés érkezett a kicsit borsos árú negyedik kötetre.
A kötet csaknem 762 oldal, így azok számára akik nem olvasnak túlságosan sokat bizonyára kicsit megerőltető lehet, de Meyer igyekezett a legkevesebb „nehezítést” belevinni a művébe, amitől megakadhatnának a kezdő olvasók. Azok akik pedig csak az Alkonyatot olvasták el, és nem is akarnák mást a kezükbe venni, legalább elmondhatják hogy olvastak életükben egy hosszú könyvet. De erről majd később. Egy valami viszont elmondható a könyvről, hogy nehéz olvasmány, a szó fizikai értelmében. A kötet súlyra elég vaskos, és rendesen olvasni sem lehet az elején, hacsaknem szeretnénk nagyon törni a könyvet. Gyakorlott olvasók számára viszont hamar eltelik az a majdnem 800 oldal amit a könyv számlál, de akkor is tekintélyesnek mondható a hosszúsága – még akkor is ha nem éppen a legjobb példával szolgál arra, hogyan lehet cselekményesen írni. Igen, akad benne filler rész elég szépen, és olykor az egész cselekmény szerintem kicsit megreked, és egy helyben toporognak a karakterek, hiába is próbálnak nekünk fájdalmas jövőképet lefesteni. Olykor csakis Edward körül forog az egész világ, valamint az izgalmasabb részeknél is picikét hosszú a felvezetés, valamint a beszélgetésekre fordított idő.
A mű stílusilag egyértelműen romantikus. Hiába vannak itt vámpírok, vérfarkasok nem nevezném fantasynak ugyanis a könyvről már az első oldalon csöpög a romantikus stílusjegyek, így azok akik tartózkodnak a romantikától azok nyugodtan kerüljék el a könyvet, mert ebben a világban az idealista szerelmet ábrázolják, ahol mindenki boldog, és minden jól alakul. Igen, ebben a könyvben mindenki boldog, még Jacob is aki hiába epekedik Belláért, mégsem tudjuk elhinni neki hogy valóban annyira szenved, mert szinte süt az összes szereplőről az endorfin. Na jó, kivételt képez Edward, aki szinte sosem boldog és ha létezik a pesszimizmusnak és a szenvedésnek patrónája, Edward nyugodtan lehetne. Ő az, aki mindig aggódik valamin, mindig rossz kedvű, vagy éppen csak fájdalmasan néz. Néhanapján viszont akadnak emészthető romantikus részek, amikre nem mondaná az ember hogy idealista, sőt még mi magunk is örülünk az ő boldogságuknak, de a mű nagy részében a hasonló jelenetek olyan méreteket öltenek, hogy viszünk egy zsebkendőt a könyv mellé, nehogy elkezdjen könnyezni. Lehet szerelmet ábrázolni rendes keretek között, ami tényleg megható és szívszorító is akár, akár a sorozat első részében, de valahogy az a hangulat már elpárolgott. Kicsit még érezhető, de már csak nyomokban.
Egyébként, egy kis visszatekintés az előző kötetekre. Az első kötet, az Alkonyat nagyon tetszett. Megfogott a hangulata, a története, és még akkor Bella sem volt annyira antipatikus a túlzott Edwardhoz való ragaszkodása miatt. A New Moon számomra kicsit nyögvenyelős volt, Bella kezdett elhúzódni a szimpatikusból az antipatikus felé, míg magának a műnek sem volt olyan erős hangulata. A Napfogyatkozásba viszont már idegesítő volt a túlságosan is idealista szerelem ábrázolása, valamint hogy Bella számára más sem létezik csak Edward, és hogy mindenki mást elhanyagol a környezetébe, senki se számít csak a világító szerelme. Én pedig gyűlölöm az ilyen lányokat, akik számára minden csak a szerelmük és a barátaikat is elhanyagolják miattuk, meg minden mást is. Nem, nem Jacobra gondolok, bár a „legjobb barát beleszeret a lányba klisé” kicsit idegesítő. Egyszer alkalmazhatnának egy olyan módszert amelyben tényleg csak barátok maradnak, például mint az Üvegvárosban Simon és Clary. Persze, kivágva a szerelmi szálukat. Így aztán elérkeztünk a mai napig, amikor is kicsit pihenőre tettem az Alkonyat szériát, és egészen mostanáig vártam a befejező kötettel, mert nem nagyon volt kedvem a végső, „mindennél-jobban-szeretlek” maszlagnál.
A történet ott folytatódik ahol a 3. kötet abbamaradt, tehát Edward és Bella tervezik az esküvőt, és felkészülnek az átváltozásra, mikor is Bella végre vámpír lesz és örökké együtt lehet élete párjával. Szegény Jacob persze nyüszít és vándorol, és szegény megmarad a kidobott kutyánál, miközben a klán azon gondolkozik hogy törvény szegése lesz-e ha Bella önszántából vámpírrá válik. A dolgok viszont nem várt fordulatot eredményeznek, mikor Bella és Edward a nászútjukon nem bírnak a hormonokkal és Bella terhes lesz. A terhesség, lévén vámpír a biológiai apa, gyorsabb ütemben halad és nem várt következményekkel is számolhatnak a szereplők a lény mivoltát illetően. A történetről nem szeretnék elmondani többet, ugyanis az alap történet felvezetése is nagyjából a könyv felét teszi ki, míg a további konfliktusokat nem szeretném lelőni azok előtt akik még nem olvasták a negyedik kötetet. De ami elmondható a történetről, hogy kiszámítható, és mint a jó mesék ezekben is mindig jön egy megmentő karakter aki mindenkit kihúz a slamasztikából (Lojális úr – Tartuffe, ismerős?), valamint a karakterek szinte mindennel azonnal megbirkóznak, minden könnyen a kezükbe hullik. Ráadásul a cselekmény kibogozása sem történik túl gyorsan, mindent szépen sorjában, viszont van ami kaphatott volna egy kis több odafigyelést. Például Bella és Edward életének egyik legboldogabb napját az esküvőt 15 oldal alatt elintézik, sőt a nászútról sem sokat tudunk meg, míg például Bella terhességére bő 200 oldalt szánt az írónő. A sztori egyébként igazából néha izgalmasnak is tekinthető lenne, de ahol az adrenalin talán megemelkedne, mindig hirtelen abbahagyják a cselekményt, és már csak az utóhangját tudhatjuk meg, vagy éppen elintézik minden harc nélkül.
A karakterek hozzák a kötelezőt, de most újdonságként számít, hogy a kötet egy darabját Jacob szemszögéből olvashatjuk. Az igazat megvallva, számomra Jacob részei tetszettek a legjobban, a kötet „legizgalmasabb” részeit is az ő szemszögéből olvashattuk, ráadásul remek humora van, és néhány karakterről is időnként elhittem hogy élő, hús-vér emberek (pl. Leah). Ami viszont szembetűnő, hogy Meyer valószínűleg nem tud írni, vagy legalábbis ügyes karaktereket kidolgoznia, ezért lett Bella olyan amilyen. Ugyanis Bellát Edward csili-vili testén kívül szinte semmi sem érdekli, semmihez sincs hozzáfűznivalója, minden homályos neki ami nem Edwardról szól. Például az utálata az esküvő iránt, az ajándékok iránt, vagy a közömbösség az autók felé, az örökkévalóság és úgy igazából minden iránt. Bella a megtestesült szerelem, és semmi több. Noha, egy-két Jacobhoz fűződő baráti gondolatot beiktattak a könyvbe, de olykor ez a barátság is talán igazságtalan mintsem igaz. Viszont, a könyv nagy részében szerencsére nem Bella szenvedésén van a lényeg, hogy mennyire hiányzik neki Edward szóval, de azért még kicsit antipatikus. Edward karaktere pedig a megtestesült fájdalom és tökéletesség, ő igazából Bella derekát való ölelésen, és az aggódáson kívül semmit sem csinál, noha egy-két elhintett mondatba megtudjuk hogy tökéletesen okos. Igazából, még ideálnak sem nevezhető a nők számára, mert nem tudunk meg sokat a lelki világáról, és hogy mik érdeklik, milyen az alapvető gondolkodása. A többi karakter is egyébként most kicsit háttérbe szorult a terjedelmes hossz ellenére, Emmetnek például a medvemódon való röhögésen és a szexuális jellegű viccek beszúrásán kívül nem sok szerepe van, Jasper és Esme pedig szinte eltűnnek a forgatagban. Talán a legjobban kidolgozott karakterek Jacob és Leah.
Viszont még egy-két bizonyítékot tudnék felhozni Meyer irodalmi munkássága ellen, például amit már írtam, hogy Bella azért ilyen kis suta, mert Meyer nem tudná megírni ha összetettebb lenne, esetleg ne adj isten, érdekelné a világ dolgai. Ezért maradnak ki például a harcjelenetek, vagy az esküvő részletei is valószínűleg ezért vesznek teljes homályba (pedig a sok érzelemtől feltöltődött lányok biztos örültek volna). A tájleírások is olyannyira kezdetlegesek – nyilván nehogy a szerényebb fantáziával megáldott olvasók megakadjanak – hogy szinte minden felszínes, például Esme szigetét úgy nagyjából a homály fedi, azon kívül hogy egy dél-amerikai sziget. Több más részlet is teljesen felületes, Edward és Bella kis kuckója is egy tanyaház, egy-két félszegen odadobott tájleírással. Amikor pedig részletezni szeretne valamit, akkor inkább kívánjuk azt, bár ne tenné, mert rendkívül sután megy neki.
Bár a kritikám néhol talán erős, és akik olvassák (valószínűleg nagyobb számban a lányok), nyilván elintéznek annyival, hogy egy fiú ezt nem értheti, és hogy nyilván nem sok romantikus kötetet olvasott, vagy netán szíve sincs, de ez nincs így. Lehet romantikus könyvet megírni hitelesebben és reálisabban, izgalmas körítéssel. És én magam is romantikus beállítottságú vagyok. Ám mindennek ellenére nem rossz könyv a Hajnalhasadás, mert az alapvető hangulata megvan, és olykor igazán kellemesnek mondható. De tele van olyan egyszerű hibákkal, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, valamint a cselekmény vánszorgása, és a rengeteg filler rész csak hab a tortán, nem beszélve a néhol túlságosan is könnyű nyelvezettel, valamint a karakterek felszínes mivoltának. Számomra, az első kötetnél nincs jobb, bár azok akik az idealista szerelmet keresik, nyilván kötelező olvasmány lesz, valamint azoknál akik a tökéletes férfira vágynak.
7.5/10
Versailles – Holy Grail
A Versailles-ról már volt korábban szó a blogomban, valamint eddig csak zenekarokról lehetett bemutatókat olvasni, ám mivel új koronggal jelentkezett a feltörekvő japán neoklasszikus power metal együttes, így inkább külön posztban jellemezném az új anyagukat. Ezentúl pedig minden korábban teljes diszkográfiával bemutatott csapat esetében, akik új korongot adtak ki, külön bejegyzésben foglalkozok az új matériájukkal. Persze, ezek sokkal rövidebbek lesznek, és nem kívánom a dalonkénti külön feldolgozást, hanem egy szokásos, átfogó képet szeretnék arról adni, hogy milyen is lett az új cucc. Aki, esetleg elsiklott volna az előző, a csapattal foglalkozó postom mellett, és nem ismernék az együttest bátran ajánlom a korábbi bejegyzést, ám a lustábbak kedvéért viszont írok róluk pár mondatot. A banda japán székelésű, visual key együttes, tehát extravagáns külső megjelenítés, méghozzá a francia barokk, és enyhén reneszánsz hatásokkal tarkított középkori „bálruhájukban” igen érdekes megjelenést nyújtanak mind a színpadon, mind pedig a videó klipjeikben. De persze nem a külső alapján kell ítélnünk, és zenéjüket hallgatva pedig megértjük, miért is szeretjük a japán muzsikákat. Neoklasszikus power metalt vegyítik az érzelmes zongorafutamokkal és más szimfonikus elemekkel, valamint az összetett gitár és dobtémáiknak köszönhetően egy igazán egyedi, ötletes, és összetett bandával van dolgunk, akik üde színfoltot jelentenek a tipikusan európai és amerikai hangzásvilágú bandák sokaságában. Ráadásul ehhez jön még az énekes, Kamijo akinek orrhangja elég egyedi vokális teljesítményt eredményez, így messziről felismerhető a csapat hangzása. A csapat első korongja, a Noble hatalmas kedvencemmé vált, a mai napig szívesen hallgatok róluk dalokat, viszont a csapat változtatott azóta a renoméján. Mióta a japán multikiadóhoz, a Warner Broshoz szerződtek, láthatóan elfordult a könnyedebben emészthető muzsika felé, a dalszerkezetek szellősebbek, és a szimfonikus hangzás is mintha kicsit háttérbe szorult volna. Ez már a korábbi albumon, a Jubilee-n is észlelhető volt, de azért a csapat előnyére szóljon, a Noble magas minőségi lécének átugrása szinte lehetetlen feladat lenne. Persze azért, a banda nem vált egyből Gazette, Miyavi és más könnyedebb J-Rock bandák martalékává, csak egy kicsit vesztettek varázsukból. De milyen is lett az új korong? Visszataláltak-e a helyes útra, vagy pedig folytatták a biztos siker felé vezető utat? Kritikámból kiderül.
A korong érdekessége, hogy ezen a korongon mutatkozik be először az új basszusgitáros, Masashi aki talán egy kis új színt is hozott a bandába a korábbi, sajnálatos módon betegségben elhunyt Jasmine You helyére. A korongot beharangozólag két EP is napvilágot látott, amelyek minősége enyhén rossz szájízt hagyott maga után, s noha hiába volt pattogó és ügyes darab a Juidical Noir, azért valami mégis hiányzott belőle. Így egy kicsit féltve vártam a 2011. június 15. napján érkező Holy Grailt, amely tovább folytatta a csapat korábbi albumain feltűnő középkori stílussal ötvözött neoklasszikus metalt. A korongon 13 darab kapott helyet, amely csaknem 71 perc hosszan nyúlik el. Nos, a Noble esetében ez nem volt baj, de azért jelen esetünk tárgyánál egy kicsit olykor hosszú a korong.
Kezdjük a hangzásnál. Nos az előzetes rosszérzések sajnos igaznak bizonyultak, a hangzás tovább „egyszerűsödött” és hiába akadnak rendkívül tehetséges zenészek a bandába, egy-két igazán jó megmozduláson kívül nem mutatják meg a foguk fehérjét, talán kivétel a korong monstre, 16 perces számában. A szimfonikus részekből visszavettek, ráadásul a dalszerkezetek is kicsit egyszerűbbek, könnyen átjárhatóak s hiába okosak, olykor önismétlőnek hatnak. Ezen nem segít még Kamijo hangja se, aki valahogy mintha elfelejtett volna énekelni, és egy-két dalban amikor próbál kicsit magasabb hangon, vagy érzelmesen énekelni csak feláll a hátunkon a szőr, mert belesüllyed abba a japán skatulyába amiért sok esetben nem szeretjük őket. A japán nyelv néha nem nevezhető túl dallamosnak, főleg a magasabb tartományokban. A korongon ráadásul most nem található a God Palace-hoz hasonló epikus tétel sem, vagy egy olyan power himnusz mint tegyük fel a Princess.
Az albumot kezdő, videoklippes formában is materializálódott Masquerade egy igazán jó dal, szimfonikus-kórusos kezdéssel, remek vokállal, a refrén ütős, a szóló is visszahozza a régi Versailles érzést, más szóval egy megszokott Versailles dalt üdvözölhetünk. Az EP-ről már ismert Philia is jó darab, igaz nem az elsőre a fülünkbe ragadó, és onnan elpusztíthatatlan darab. Kamijo refrénje nem rossz, a hangszeres részek továbbra is ütősek, a következő darabok viszont már néha okoznak egy kis fémes ízt a szánkba, a következő 3 dal szinte egy kaptafára épül fel, és hiába tartalmaznak egyenként jó elemeket, szinte süt róla a rádió-rockos fenn hang, és noha a Remember Forever nem rossz darab, de a Sympathia, vagy a History Of Other Side-hoz nem érhet fel. A következő valamire való tétel, a Destiny – The Lovers amelyet szintén ismerhetünk egy EP-ről, de kapott egy kis hegedű felvezetést, és zongorázást érzékelünk a háttérben, valamint a pörgős hangszerelés is hozza a megszokott minőséget, a refrénről nem is beszélve. Ismét kapunk „erőszakosabbra” vett darabot – értsd egy kis torzított ének – ami most DRY ICE SCREAM!! Címre hallgat, és igazából nem rossz, de azért elmarad a „klasszikusokhoz”. Olyan, mintha örömzenélést csináltak volna a srácok, és csak kisujjból kirázták ami az agyukban volt. A Juidical Noir-t hiába hallottuk már, mégis kiemelkedik az albumról. A csapat történetében viszont most egy igazi újdonságot is hallhatunk, a teljesen angolul előadott, romantikus hangvételű, akusztikus gitárok és szintetizátorral megtámogatott Love Will Be Born Again szerintem az egyik legjobb dal az albumon, és noha Kamijo angol kiejtése jó indulattal sem nevezhető jónak, mégis teljesen átérezzük a dal lényegét, és az egyik legszebb romantikus dallá amit valaha hallottunk. Nem hiába, a japánok értenek a balladákhoz, elég csak az X Japan – Say Anything című dalára gondolni, vagy a Versailles – Sympathia szerzeményére. Ezután viszont még megkapjuk az album csúcsát, a csaknem 16 és fél perces Faith & Decision című darabot, ami egy igazi vegytiszta Versailles dal. Szimfonikus aláfestéssel sűrűn átitatott, gitárvirgázásokkal tarkított összetett darab ez, olyan mintha minden keményebb tételüket ebbe a dalba akarnák gyúrni, hogy a régi rajongók örüljenek egyfajta nosztalgikus dalnak. Az instrumentális rész hosszú, tele a zenészek saját ötleteivel, és noha az ének lehetne epikusabb is, mint mondjuk a God Palace esetében, de azért ezt elnézzük neki.
Kettős képet mutat az új korong. Ugyanis, érezhető rajta hogy a Jubilee útját követi, ha lehet még egyszerűbb dalokat írtak a könnyebb siker reményében, és hogy a hamburgertől megcsömörlött amerikaiak is bekajálják a dalaikat, viszont akadnak itt a régi korszakra emlékeztető dicső zenei betétek is, elég csak a 16 és fél perces dalra gondolni, de ez így kevés. Remélem, visszatalálnak a helyes útra, vagy legalábbis egy kicsit többet villantják meg azt, hogy lehet igazán kemény és egyedi japán metalt írni. Talán egy kis pihenőre lenne szükségük, hogy új ötletekkel töltődjenek fel, mert így valóban egyfajta kimaradt Jubilee-Noble keveréknek is nevezhetnénk, ha nagyon szkeptikusak akarnánk lenni.
7.5/10
John Fowles – A Lepkegyűjtő
Érdekes dolgok a történetek. Még érdekesebb viszont a narratíva ahogyan egy történetet elmesélnek, elrejtve benne azokat a pontokat amiért végülis ez a regény készült, valamint ahogyan szemléltetni lehet két ember tökéletesen ellentétes gondolkodását és társadalombeli stílusát, meghintve azt egy szép kis társadalomkritikával. Ami viszont talán a legérdekesebb, hogy azok a félelmek és még akkor csak csírakorban tartó társadalmi viszonyok, amik az 1960-as években fellelhetőek voltak, mennyire is igazzá váltak, és még a mai napig is elharapózik az életünkben, sőt ha lehet néhány dolog egyre rosszabbá válik. Valamint egy-két optimista megjegyzés miként nyer értelmet bő 40 évvel a könyv megszületése után, és mi magunk is el hisszük, hogy a művészet és a szépség sosem veszít a közönségesség és az álművészek, művészetet tettetők felett. Az igazi értékeket sosem lehet elnyomni, és mindig lesz egy kis csoport akik kiállnak azokért a dolgokért, ami naggyá tette az emberiséget és méltán nevezhetjük őket klasszikusoknak ezért. Nem, ez a könyv nem krimi még csak nem is egy őrült pszchiopata perverz szexuális kielégülésének könyvben való manifesztációja, ez egy kőkemény összehasonlítás az 1960-as évek művészetének és a társadalmi rétegek különbségeiről és azokról az időkről amelyben még a hidegháború okozta lelki nyomás jelentette talán a fő veszélyt. Ez a könyv nem egy illusztrált Gyilkos Elmék epizód, sőt még nem is egy thiller, sokkal inkább csak egy extrém helyzetbe burkolt korrajz, amellyel Fowles mégsem akart a korral teljesen szembekerülni. És éppen ezért ez a könyv egy igazi klasszikussá emelkedik, és noha nem úgy emlékeznek rá mint az Ulysessre, vagy akár a Twist Olivérre, valamint a szépirodalom olyan műveire amiket az iskolában tanítanak, hanem csak egy könyvre, amely egy őrültről szól aki egy nőt tartott magánál. Nyilván persze vannak a 60-as évek irodalmárai között akik sokkal mélyebben és keményebben léptek fel az igazukért és az eszméikért, mégis ebben is megtalálhatja az ember az elburkolt dühöt és cinizmust ha akarja. Amiért klasszikusnak is tekinthető lenne a könyv, nem szabad levonni sokat az érdemeiből és kritizálni, de én mivel kritikus akarok lenni, nem tudok elmenni olyan dolgok mellett amik a kritikámból kiderülnek. Lássuk hát.
A kötet 1963-ban jelent meg, The Collector néven a Jonathan Cape kiadó gondozásában. A magyar fordításra 1969-ig várni kellett, a fordító pedig Róna Ilona volt, aki szerintem jó munkát végzett a könyvben. A kötet nem túl hosszú, 295 oldalon terpeszkedik az olvasók szolgálatára. A 295 oldal olykor talán még soknak is tűnhet, ugyanis a kötet fő történeti szála leginkább csak a rabló szemszögéből tekinthető előtérbe helyezettnek, ugyanis Miranda naplóbejegyzéseiből megismerhetjük a másvilágot, a társadalomkritikát, az akkori sznob London felépítését, valamint Miranda múltját és terveit. Mint fentebb említettem, a kötet nem egy krimi és nem is thiller, de azért az alapvető stílusjegyeket magába foglalja, és megpróbál nyomasztani vagy olykor hangsúlyt gyakorolni a jelenben történt eseményekre, de ez valahogy a kötet vége felé már elveszti aktualitását, és inkább csak egy lezárásnak szolgál mintsem hogy a karakterek közül bárkit is megsajnáljunk, vagy éppen gyűlöljük.
Éppen ezért stílusilag is talán a dráma lehetne a legtalálóbb a könyvre, megemlítve hatásként a fentebb említett elemeket. Ugyanis, minden ellenére egy drámával van dolgunk, tekintve a végkifejletet és a keserédes epilógust. Ráadásul a kicsit dokumentarista jellegű elbeszélés ahogyan antihősünk leírja a saját szemszögéből a történteket még egyedinek is hatnak, és kicsit nyomasztónak hogy a fejébe láthatunk egy ilyen súlyosan beteg embernek, és akarva akaratlanul is párhuzamot húzunk a saját lelki világunk és az övé között. Mielőtt bárki is megijedne, nem volt közte sok hasonlóság, viszont lényének legmélyét ha egyszerűen vizsgáljuk megérthető, és azért a végén egy kicsit mind a két karaktert sajnáljuk, akárhogyan is történt.
A történet szerint Ferdinand Clegg egy különc, végtelenül begyepesedett, konzervatív eszméket valló, beteg férfi aki lepkéket gyűjt. Egy nap aztán, a munkahelyéről meglátja a csodálatosan szép Mirandát, és egyből elhatározza hogy ez a nő kell neki. Fizikailag természetesen képtelen elhinni hogy ezt természetes, emberi eszközökkel elérheti, hiszen nem is szép, a beszéde a régi munkásosztályt képviseli, a gondolkodásmódja pedig jóindulattal sem nevezhető modernnek. Ráadásul félszeg, magányos, önbizalom hiányos és ezen nem segít nagynénje sem. Egy nap aztán rámosolyog a szerencse és nyer a totón, amivel aztán elkezdheti dédelgetni álmát, miszerint Miranda az övé lesz egyszer. Miranda eközben Londonba költözik mivel rajzaival nyer, így a londoni művészeti egyetemen tanul tovább. Clegg követi, és elkezdi tervezni szörnyű tettét, miszerint elrabolja és hátha a lány beleszeret, ő pedig örökké nézheti, gyönyörködhet benne, majd pedig a gyermekeit hordja a hasában. Mivel a pénze megvan, és magányos is, így senkinek nem tűnik fel üzérkedése, a rokonok eközben Ausztráliában vannak, így kezdődik el Miranda rémálma, mikor is Clegg elrabolja. Csaknem 3 hónapos tragikus történetükről szól a könyv, két szemszögből nézhetjük végig miként telnek el a napok és hogyan alakul a kapcsolatuk, ahol szinte egymásra utalva léteznek egy mindentől távol eső, vidéki házban.
A történet egyébként, mint írtam, néha eltűnik főleg Miranda naplóbejegyzéseiben, és amikor újra előjön olyan érzésünk támad mintha csak alibiként szolgálna. Nos persze, ez Ferdinand esetében nem igaz, ugyanis a könyv első fele az eltöltött napokról szól, miként szolgálja ki a lányt, és hogy bánik, vele milyen betegesen hisz az ő szerelmében és abban hogy örökre együtt lehetnek. Egyébként, néhol leül a könyv, főleg a közepe táján, ugyanis a napok mindkettejük számára unalmasan telnek, általában a megszokott napirend, tarkítva egy kis szokás szerinti veszekedéssel, beszélgetéssel, vagy nevetséges próbálkozásokkal a szabadulást, vagy a jobb életkörülményeket illetően. Miranda bejegyzéseiben pedig egy teljesen más világ tárul a szemünk elé, megismerhetjük a múltját, a szerelmét, a barátait, valamint a mélyre ható társadalom kritikát, amit az angolok ellen táplál, valamint hogyan hatott az akkoriban egyre jobban meggazdagodó „felkapaszkodottak” új rétege a művelt, alapból gazdag emberekre, és hogyan nyomták el a művészet magvait a sznobok. Ráadásul rengeteg párhuzamot fedezhetünk fel akár a mai életünkkel is, és hogy rengeteg olyan ember akad ma is akik harcolnak a társadalom ellen, és noha a művészetet újra divatba jött szeretni, akadnak akik még mindig szembe köpik az olvasókat, és inkább elbutítják magukat a kor „igényességével.” Egyszóval, a mű közepe-vége felé átcsap egy enyhén filozófiai, szociológiai témába a könyv, amin nyugodtan elgondolkozhatunk, mert sok eszme még a mai napig érvényesül. Mint írtam akár szembesülhetünk az erőszak, a magány és a sötétség egyre gyarapodó eszméivel, ami a 60-as években még csak csírában burjánzott, az mára már elfogadottá vált, és sokan ugyanúgy nem tesznek semmit az ellenkezőjéért, akik meg tennének még túl naivak ahhoz, hogy felfogják, nem az első szerelem a legnagyobb gyötrelem az életünkben.
A karaktereket ennek megfelelően remekül alkották meg, bár Miranda kicsit túlzó volt a vége felé, és a G.P.-vel való kapcsolata inkább a hús-vér ember érzését keltette mintsem hogy átéreznénk az érzelmeit G.P.-vel. Miranda egyfajta eszmeként is szolgálhat a lázadó, művészezettel jobb világot teremtő csoportjaként, míg Ferdinand volt a konzervatív, rosszindulatú, begyepesedett gondolkodás megtestesítője, akik ugyanúgy elvették a reformerek szabadságát mintsem Ferdinand elvette Mirandáét, vagy csak rabláncon tartották őket, és mindent megkaphattak amit akartak, kivétel a szabadságot. Clegg karakterét egyébként szánni lehet, és akár néhol még az együttérzést is megpróbálják elérni velünk, de sajnos néhol rendkívül felszínesen és sekélyesnek hat mind az övé, mind pedig Miranda karaktere.
Mivel Ferdinand nem egy intelligencia-harcos, és Mirandának jobb dolga is van, mintsem naplóbejegyzéseiben irodalmi szintű tájleírásokat adjon a falról, így a leíró részek száma is csekély, de azért egy-kettő akad, és nagyjából mindenki el tud képzelni egy vidéki, 60-as évekbeli angol kúriát.
A könyvet, ha két részre vesszük, csak úgy tudjuk igazán értékelni. Szociológiai regénynek, burkolt társadalomkritikának kiváló, elgondolkozhatunk a fent említett sarkalatos pontokon, de ki milyen gondolkodású, annyi variáció (Goldberg – Variációk című zenéjébe érdemes belehallgatni) szerint találhatjuk meg a hátsó jelentését. Ha viszont csak szimplán „szórakozni” akarunk és nem akarunk mélyebb gondolatokat keresni annál amit az alaptörténet kínál annak viszont kevés, mert ilyen témában ezt jobban is ki lehetett volna dolgozni. Egyszóval, az adott pontszám a kettő átlagát adja meg, mert bár hiába jó a regény, ha akadnak benne elnagyolt, inkább színesítőnek ható részek, amely mint önálló regény nem feltétlenül állja meg a mércét.
8/10
Philipp K. Dick – A Frolix-8 Küldötte
Sok ember – főként női nemű olvasók – irtóznak a sci-fitől, mondván: „az a sok leírás, meg tudományos maszlag engem nem érdekel, na meg mindenki csak lő és harcol, űrhajók, ááá”. Pedig, ha tudnák hogy a tudományos értelembe vett sci-fi, ami manapság a fantasy mellett a szórakoztató irodalom egyik legfelkapottabb ágává vált, annak idején egyáltalán nem ezzel futott be. Noha Jules Verne és társai a fizika és logika törvényeire fittyet hányva helikopterrel mentek a holdra, és a gravitáció sem zavarta őket túlzottan, addig az 1945-ös évek közepén lépett a köztudatba az erősen szociológiai, már-már társadalomregényként is felcímkézhető Isaac Asimov híres trilógiája, az Alapítvány. Asimov regényeibe pedig nem a részletes műszaki leírások, a különböző fegyverek tökéletesen reális használati útmutatója található, hanem egyetemes emberi kérdések, ahol a karakterek a szokásos problémákkal küzdenek meg, csak farmer helyett mondjuk testre simuló, önhűtéssel rendelkező űrruhákkal. Nem semmiért alakultak ki az olyan hangzatos kifejezések, mint az űropera, vagy vált egy-egy sci-fi író a szépirodalom sznob közösségének tagjává. Philipp K. Dick is ezt az utat követte, és vált a az első sci-fi társadalom tagjává, olyan nevekkel karöltve mint Robert A. Heinlein (Csillagközi Invázió film, ha már máshogy nem ugrik be), Isaac Asimov valamint orosz fronton a Sztrugackij testvérek. Könyveik kiadását viszont a Kozmosz fantasztikus könyvek kiadója nem a teljes életpályát érintette, ezért írásaik, regényeik a mai napig közkincsen forognak a boltok polcain, újabb és újabb irományokkal éltetve a már elhalálozott alkotók nevét. Noha manapság felrebbennek olyan tanulmányok, miszerint a kortárs sci-fi írók művei veszendőben az egyre felkapottabb fantasy vonulattal szemben, s míg a sci-fi a régi korok hőseit élteti, addig a fantasy megannyi új képviselővel tágítja a műfaj határait, de szerintem ez nem igaz. Aki szeretne ma is mély mondanivalóval sci-fit olvasni ott van Dan Simmons Hyperion-ja, valamint az erre szakosodott kiadók kínálatai. Egyszóval a sci-fi él és virul, de ezt most ne részletezzük, hanem nézzük milyen lett az ez évi PKD regény.
A könyv Amerikában már 1970-ben megjelent, Dick egyik legtermékenyebb időszakában, az Ace Books kiadásában, Our Friends from Frolix-8 címmel. Magyarországon emeddig ismeretlen alkotás 2012-ben jelent meg az Agave kiadó gondozásában. A regény rövidke, mindössze 222 oldalon keresztül követhetjük nyomon a történet alakulását, bár Dick megnevezése szerint ez a könyv amúgy is fércmunka tőle. A fordítást Pék Zoltán végezte, akinek a munkájával semmi baj nem volt.
A mű stílusát tekintve a sci-fi közé sorolható, de inkább a társadalmi, cyberpunk vonalra helyezném, mintsem az űroperákra. A szereplők akár a mai korból is kibújhattak volna a földből, valamint olykor olyan valósan ábrázolja a disztópiában (utópiában, végülis annyira nem rossz a társadalomnak, ha megnézzük) levő világot, amely a mai korra általánosan értelmezhető – politika, szembenállók üldözése, eliminálása, nők válási szokásai – ami még 1970-ben biztos, hogy nem létezett. Dick viszont otthonosan elmozogna ma is, és egy mosollyal bólintana, hogy na vajon én is prekog vagyok-e, vagy sem. Noha azért egy-két műszaki, tudományos értekezést ír a jövő tudományáról és a különböző drogok nevei már külön megérnek egy misét, de ennyi mindenkinek kell, már csak az általános tudás miatt is, valamint olyan gondolatokkal is találkozhatunk, ami a mai kor egyik nagy háborúját hivatott megszüntetni: technika vs. Isten.
A történet végülis szokványos sablon utópisztikus sztorinak is nevezhetnénk, ugyanis a földet a kormány árgus szemei figyelik és három népcsoport található: a Régiek, akik olyanok mint mi, a Szokatlanok akiknek van valamilyen különleges képességük (prekogníció, telepata). Az uralkodó faj viszont a Csúcsfejűekre hasonlító Újak, akiknek az agytérfogatuk nagyobb mint a mienkké, és a gondolkodásuk felfoghatatlan a mai ember számára. Ők és a Szokatlanok irányítják a földet, gazdagságba helyezve azt, a Régieket pedig hasznavehetetlenségük folytán sanyargatják. Az Ellenállás vezetője az a Thors Provini, aki korábban ment el az űrbe, hogy segítséget találjon a rezsim megdöntésére, ám eddig semmi életjelet nem hallhattak felőle a hívei. Ebbe a helyzetbe csöppen bele Nick Appleton, aki számomra egy kicsit idegesítő és tutyi-mutyi ember volt, aki boldogan él feleségével és gyerekével, viszont a fia megbukik az előzetes teszten, ami alapján sorolják be a Szokatlanok, Újak, vagy csak szimplán a kormány tagjai közé. Willis Gram eközben a „világ ura” a kissé szokatlan, naiv, nemtörődöm ember, aki viszont telepata így megölni a tudta nélkül elég nehéz. A történet személyes szálon akkor borul fel, mikor megismerkednek egy Charlotte nevezetű lánnyal, aki a kormányellenes propagandában játszik szerepet. A történet egyébként egész jó, leginkább a személyes vonulatra koncentrál, ezzel is kihangsúlyozva, hogy lehet az ember Régi, Jó, vagy akármilyen legfőképpen a személyes céljai vezérlik, hiába a világ sorsa.
A karaktereket tekintve, egyik sem a szimpatikusfajta. Nekem leginkább Willis Gram karaktere tetszett, bár ő meg a tipikus kissé hisztis felnőttek táborát erősítette, akit a hatalom semmitől nem tart vissza, legyen az egy merénylet, vagy a gumihornyolás betiltása. Ezzel szemben Nick Appleton pedig egy tesze-tosza önálló gondolatokkal nem túlságosan rendelkező ember, aki ha nőt lát, úgy hagyja magát rászedni, ahogy csak akarja. Lehet ezzel is szerette volna kiírni magából PKD a nőügyeinek tetemes részét (5x házasodott), amelyben egyszer őt is így rá lehetett szedni. Charlotte karaktere pedig a szokásos tini, hisztis, a kalandot keresi, meg a helyét a nagyvilágban. A helyhiány miatt nem igazán bontja ki PKD a szereplőket, de azért mindenkinek a múltjáról és jelleméről kapunk egy-egy mozzanatot. Még Thors Provini és a „frolixi barátunkról” is, akik viszont tetszettek. Az ő szerepük szerintem indokolatlanul kevés volt a könyvben, többet is olvastam volna belőlük szívesen.
Hogy önmagába véve milyen is a könyv? Mivel nem olvastam még ezelőtt PKD-t, így nincs hozzá képest viszonyítási alapom, de ha teszem azt Asimov írásaihoz kéne igazítani, akkor azt mondanám, hogy könnyedebb és inkább olvasóbarát, mint Asimov. Leginkább a személyes helyzetre, a szerelemre és az egyes karakterek sorsának alakulására megy rá, mintsem a főszál kibogozására. Nem nevezném kimondott pörgősnek, noha az események egymást érik, de túlzott akció, vagy szokásos akciódús sci-fibe hajló jelenetek szinte nincsenek is benne. Inkább a párbeszédek, a diplomata megoldások a lényeg, valamint a filozófiai gondolatok kibontása, amelyet ugyan nem nyom le a torkunkon, de mi magunk is elgondolkozunk rajta, hogy hihetünk-e a frolixi békés mivoltának, vagy nem? S noha a történet teljesen lezáratlan, ami miatt nagyon nagy hiányérzetünk támad a könyv végén, én azért megértettem az alapvető üzenetet, amit hordoz magába: az emberek alapvetően jóindulatúak, még azokkal is akik a sárba tiporják őket, főleg ha szánalmas szintre süllyednek. A könyv eleje és közepe érdekesebb, a vége pedig a hatalmas lezárt függővégnek köszönhetően hagy némi szájízt, na meg a katarzis is elmarad.
Tájleírásokat önmagába nem találunk, egy-egy leíró részecskét igen, de nem képezi szerves részét a történetnek. Főképp a karakterek leírásakor találhatunk egy-egy elképzelni való részt, bár mint sokszor írtam Hollywoodnak köszönhetően az embernek már nagyjából megvan egy-egy elképzelése milyen is lehet egy cyberpunk világ.
Ha ez a regény PKD gyengébb könyvei közé tartozik, akkor én még szeretnék többet is olvasni tőle. Noha a világ kissé kidolgozatlan, a karakterek olykor irritálóak, valamint a történet is hagy egy hatalmas hiányérzetet az emberben, azért mégis egész kellemes kis alkotás ez. A filozófiai gondolatok közül némely érdekes, elgondolkodtató, viszont talán a szerelmi szál egy kicsit bugyuta. Aki nem szereti a sci-fit azoknak ajánlom főképpen, hiszen kevés a „tudományos maszlag” ahogy a kételkedők nevezik, valamint a történet is inkább az emberi oldalra megy rá, mintsem arra, hogy a Földet elfoglalják-e, vagy milyen célú lesz a Frolix-8-ból érkező barátunk érkezése.
7.5/10
A kötetért köszönet az Agave kiadónak!