Odaát
(2. Évad)
2005-ben debütált Amerika szerte az Eric Kripke fejéből megálmodott, misztikus, horror és thiller elemekkel egyaránt megtűzdelt, magyar nyelven Odaát (ezen a linken további infókat tudhattok meg a sorozatról) névre keresztült sorozat a CBW kiadásában. A sorozat, bár kezdetben nem lett akkora kitörő siker, mint mondjuk a Lost, vagy egyéb más nagyobb címek, mivel csak 5-6 millió körül mozgott a nézettség, de azért a nézők, és a kritikusok között elismerést aratott. Ez köszönhető volt, a mitológiai illetve egyéb természetfeletti lények, az akcióközpontú sztorinak, a szerethető karaktereknek és az „ijesztgetős”, horroros elemeknek, ami egyedivé tette a szériát.
Magyarországon is egy évvel rá kezdték el sugározni, s bevallom először nem is néztem, de aztán egy nagyobb téli influenza konzekvenciájaként két nap alatt bedaráltam az első évadot, s nagyon megtetszett, pedig nem vagyok egy horror rajongó. Sokan azt hihetik a sorozatról hogy ijesztő illetve egyéb esti alvást meggátló dolog van benne, pedig ez az első évadra nem volt jellemző. Talán ezek miatt nem is lett Magyarországon olyan sikeres, hisz az RTL a második évad után lelőtte a sorozatot, s bár elkészítették a szinkronját a 3. évadnak, le sosem adták, így egyéb nem túl legitim módon lehetett csak beszerezni. De, rajongótábora kis hazánkban is akadt, csakúgy mint szerte a világon. Most, nyári szabadságom élvezve kezdtem neki a 2. évadnak, s terveim között szerepel az 5 évadosra hízott széria befejezése, aminek kritikáját a második évaddal kezdem.
Ugyan, ez már a második évad kritikája, de mivel az elsőről nem írtam itt azért szeretnék még kicsit kitérni az alapkoncepcióra, hisz lehet nem mindenki ismeri ezt a sorozatot. Eric Kripke egy olyan sorozatot álmodott meg, ami egy országutat szelő testvérpárról szól, akik démonokkal, és más paranormális jelenségekkel veszik fel a harcot, keresve az apjuk gyilkosát. A főkarakterek neve, és az egész kocsikázós sztorivezetés egy Jack Kenouac novella, az „On The Road” alapján készült el, bár a szereplők neve jogi problémák elkerülése végett végül megváltoztak.
A sorozat két főszereplője így hát egy testvérpár lett, akiket Jensen Ackles (Dean Wichester) és Jared Padalecki (Sam Winchester) alakít (A kép szerint a két szereplő). A sorozatról elmondhatni hogy az egész ő köréjük épül, a többi szereplő inkább csak mellékszereplőként van feltüntetve, és a lelki világuk illetve a belső jellemvonásai is csak a két főszereplőnek van rendesen kidolgozva. Mint minden sorozatnál, itt is egy-egy rész bár teljesen más alternatívát mesél el, egy laza kapocs van az egész sorozat alatt, illetve egy háttérben húzódó úgynevezett „főszál”, ami néha-néha előkerül. Illetve olyan epizódok is helyet kapnak amik a testvérpár kapcsolatát, vagy éppen a múltjukkal, vágyaikkal foglalkozik, de nem filler jelleggel, hanem általában itt is egy démon vagy más lény bűvhálójába kerülve.
Az alaptörténet szerint (egy kis visszaemlékezés aki már nem tudja, vagy esetleg most kezdene bele) 1983-ban a Winchester házban szörnyű tragédia történt. Sam és Dean anyját, megöli egy Azazel nevezetű „sárga szemű démon”, ám az apja kimenekíti őket. Ők Vadászok, akik a túlvilág démonjait, szörnyeit, illetve minden alvilági lényt levadásznak, köztük is az egyik legjobb az apuk, John. Miután felcseperedtek, Samnek ez a démon megöli a barátnőjét, míg Dean az apjával vadászik. Az apjuk a démon után ered, míg Dean és Sam elindul az országútra és ők is belépnek vadászni a démonokra. Az első évad, egy szokásos cliffhangerrel zárult, azt nem is részletezném, de sztorit már magát igen.
A történet ugyan ott folytatódik ahol az évad abbamaradt, s az első rész bevezető jelleggel a szekvenciáját meséli el az első évad utolsó mozzanatainak. A történet egyébként ugyanúgy erre a laza kapocsra épül, kiegészülve pár új szereplővel akik vissza-vissza térő szereplők, néhol társul is szegődnek egy rövidebb idő erejéig, de mint általában a fő hangsúly most is Sam-en és Dean-en van. Az évad most is 22 részből áll, de nem vagyok vele teljesen kibékülve. Sem a történettel, sem a megvalósítással, úgy nagyjából mindegyikben van valami hosszú karó, ami szúrta a szemem az egész évaddal kapcsolatban.
Például, elsőnek maguk a részekben található lények. Az rendben hogy már az 5. évadra jelen esetben kimerül a kreativitás, elfogynak a mítikus lények, de hogy már a második évadban is visszatérőek legyenek a szellemek különböző fajtái, illetve démonok, vagy az első évadból átvett lények, mint teszem azt az Alakváltó, vagy az őrült meghalt szellem. Ugyanis az évad vége felé lévő Börtönös rész (az évad 19. része, angolul Folsom Prison Blues) kísértetiesen hasonlít az első évad Elmegyógyintézetes részére, az alapkoncepció ugyanaz. Vagy, hogy ne említsük az ilyen manapság már rettenetesen klisésen ható vámpírokat és vérfarkasokat, akikből megkapjuk a vega-vámpírokat, csak a teljesség kedvéért. a fellelhető szellemeknél még nagyjából az indíték is ugyanaz, csak a nevük más. A sztori vége felé azért az írók megmutatják hogy tudnak ők még szkripteket írni, főleg a Raelle Tucker által írt részek (érdemes megjegyezni hogy a True Blood több részét is ő írta). Noha, mi fantasy rajongók, vagy játékosok sokkal több lényt látnak, amit nem lehet berakni egy modernebb, komolyabb hangvételű sorozatban (pl. sárkányok és tündérkék hülyén néznének ki), de akkor is hogy egyedül a Pokolkutya vagy a Jinn legyen az egyedüli mítikus lény a lerágott vámpírokon kívül, azért kicsit nem kielégítő.
.jpg)
A lények hiánya miatt, maga a sorozat története se tetszett úgy, s sok rész eléggé lelanyhul, kiszámíthatóvá és klisés lesz. Noha, az egész évad alatt végigfutó főszál sem éppen izgalmas, előre lehet látni a történéseket, de azért a megrendezés dob rajta valamit. A karaktereket viszont tovább dolgozzák ki, a rájuk nehezedő nyomás, illetve a lelkük sem olyan könnyed és vidám mint tegyük azt régebben, mindenkinek megvan a maga baja és látásmódja, illetve a sorsa ami nyomja a válukat. Sam most is az „érzelemdúsabb” karakter akinek meg kell küzdenie azzal hogy ő is különleges mint mások, illetve az hogy ölni kell ahhoz hogy a jó fent maradhasson, míg Dean a keményebb, „bad-ass” karakter akinek vigyáznia kell az öccsére, és tartania kell magát éppen azért, mert ő az aki felelősséggel tartozik a kisöccséért. Áldozatvállalás, remek lelki dialógusok, és a testvére kapcsolata is elmélyül igazi testvérkapcsolattá. Egyébként a sztorira lehet mondani hogy kicsit borús, depresszív, de hát ezt a sorozatot így szerettük meg, s ez is illik bele a koncepcióba. Repdeső madárkák kicsit megint hülyén jönnének ki. Noha, a mellékszereplők rendkívül egydimenziósak, és egysíkúak, Azazel meg főleg, ő a tipikus rossz fiú, a jó és rossz harca. Egyébként, van pár új szereplő is a sorozatban, köztük egy igazán szép izraeli színésznő, Alona Tal képében, akit egy kép erejéig meg is mutatok nektek. Egyébként az új szereplők is elég klisések és egysíkúak, de Jo játéka rendkívüli impresszív (hála a csinos öltözkédésének). Na, de ezt nem lehet felvonni, mert mondom, a rendezés az elfogadható. Van még egy mellékág az egészben, ugyanis Saméket keresi a rendőrség és néhány, rendőrök elől menekülő rész is helyet kapott köztük.
.jpg)
A másik nagy bajom, attól hogy a rendezés jó, attól még lehet hatásvadásznak nevezni. A 2. résztől kezdve 3 részt tisztán lehet hatásvadásznak nevezni, ugyanis minden
igényesebb sorozat szerepet kap, legyen szó Gyilkos Elmékről, Szellemekkel Suttogóról, vagy még más, teljesen különálló sorozatokról. Például, sok rész úgy épül fel mint az említett Gyilkos Elmék: a kezdetben megölnek valakit, majd találgatják ki az, majd kiderül a nagy igazság (általában szellem), majd kiderítik hogy ki fia csontja, majd jön egy viszonylag akciódúsabb rész, és a lezárás amikor általában a karaktereké. Szerintem, egy ilyen sorozatnak egyedi részfelépítést kéne alkalmaznia, nem pedig felismerhető stílusjegyekkel próbálkoznia. Mert, emlékeim szerint az első évadban nem így volt.
Az évad egyébként leggyengébb része, a 18. „Hollywood Babylon” nevezetű részben található meg. Szerintem. Míg a legerősebb talán a 12. rész, ahol az alakváltót előhozzák az első évadból (Nighshifter), míg legviccesebb, a 15. epizód, ahol egy szemfényvesztővel van dolguk (Tall tales címen fut).
.jpg)
De, nincs itt még vége a részekben fellelhető negatív fennhangomnak, de műfaji tartalom is erősen a lefelé ereszkedést mutatta. Nem tudom - hogy most ez a stúdió, vagy marketing döntés volt-e – de sokkal emészthetőbb lett az évad, mint az elődje. Kevesebb ijesztős rész, sőt semmiféle ijeszteni való nincs benne, mert mikor az van már jó előre megmondják, hogy most itt mi ijesztgetni akarunk, például a lámpák homályosodnak, statikus reccsenések, majd körbeforgó kamera és a 360. fokban pedig, amikor az áldozat megfordul általában az arcába kapja az egyébként rém átlagosan elfestett lényt. Ettől csak az ijed meg aki meg akar. Szörnyen klisés a horror elemek, bizonyára sokan nem nézték a fiatalabb, vagy gyengébb idegzetűektől mert megijedtek, de ez így nagyon emészhetővé vált. Egyébként a speciális effektek és a lények megvalósítása is hagy némi kívánni valót maga után, lehet csak a pénzhiány vagy költségvetési problémák miatt, de pl. a vámpír se fehérebb semmivel, a vérfarkasnak csak a szeme és a foga másabb mint egy ember, a djinn is egy kifestett Houdinire emlékeztet sajnos, de azért egy-két lerágott és lefejezett lény van benne. Ha már lefejezés, még az öléseket sem mutatják, csak pár véres testrészt, azt is a vége felé csak, tehát még a vér is teljesen száműzve lett a képernyőkről. De, amit pozitívan meg lehet állapítani a humor jó arányban való keverése. A testvérek egymást ugratják, vagy Dean lazafiguravagyok stílusa szerintem jó, főleg a belökött néhol morbidabb humornak köszönhetően. Ilyen humoros utalás például a 17. epizódban (Heart címmel), amiben „Sam szeret Jennifer Love Hewittet játszani”. Akinek ez nem lenne ismerős, Jennifer Love Hewitt a Szellemekkel Suttogó főszereplője.
Lehet negatívan írtam eddig a sorozatról, de ami megmenti az egészet attól hogy 6-7 körül adjak neki az a szerethető és nagyon egyedi és izgalmas hangulat és atmoszféra. A szokásos sötétebb színek, és fakóbb helyszínek, borúsabb sztori és annak tálalása egészen remekül sikerült most is, a hangulata nagyon adott. Arra nem lehet panasz.
De, mielőtt megint csiripelnék megint lelombozom szegény sorozatot azzal hogy a zene, aminek alá kéne festenie egyáltalán nincs benne. Néha, egy-egy klasszikus rock szerzemény (Led Zeppelin – Eric Kripke kedvenc zenekara – AC/DC, Blue Öyster Cult) kap helyet, de aláfestőnek, vagy kiegészítőnek néha valami annyira átlagos zongorás, „horrorosnak ható” elem ami miatt elfeledkezünk arról hogy szól. Bár, ez részben azért is lehet ment szintetizált hangszerek szólnak, de attól még lehetne benne ütősebb.
Összességében az átlagtól egy kicsit jobb lett ez az évad, de az első évadnál gyengébb. A 3. évadtól sem várok túl sokat, mert az írósztrájk is akkor volt, és külföldi oldalakon böngészve a 4-5. évadot tartják a csúcspontnak, aminek a címrészeit megnézve azért tényleg spirituálisabb utat vesz a széria. A 3. évadról már bizonyára nem lesz ilyen hosszú beszámoló, de remélem azt is megtudom írni úgy, hogy ne lappadjon a figyelmetek ;)
8.3/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.