"A tenger tajtékzik, háborgóan ostromolja a partokat, a sziklák derék küzdelmet vívnak, de néhány gyengébb társuk sajnos a tengerbe veszik, s ott is nyeli el a mélység örökre. Nincsenek odakint hajók, azok amelyek épp a tengeren utaztak, ők bizonyára isteneikhez imádkoznak, és remélik, hogy újra láthatják még szeretteiket. Mintha maga Ctulhu, a Nagy Öreg kelt fel volna álmából, hogy megküzdjön Poszeidónnal és eldöntsék ki legyen a tenger ura. A tenger tajtékzik, oroszlánként üvölt a hallójárataiba, még akkor is, ha tisztességes távolságban van az őrületes hullámoktól. Azért építette ide a palotáját, mert a kastélya is a víz mellett volt, és a víz nyugalmat adott neki. Ha az ember a végtelen vízfelületre kinéz, és csak a lassan hömpölygő hullámokat nézi, akkor kikapcsolódik. Teljesen. Eggyé válik a természettel, vissza a gyökerekhez, ahol az ösztön uralkodik. Nincsenek érzelmek, nincsenek problémák. Csak a nyugalom. Ráadásul háttal állhat ilyenkor az ajtónak, és így nagyjából az egész világnak, és elég csak a tengert néznie. De most a tenger is érzi, hogy nincs szüksége nyugalomra. Hadd tomboljanak csak a hullámok.
Érzi ezt mindenki. Az önfeledt eufória kora véget ért. Mióta leszállt a hajóról, és belevetette magát a városi forgalomba, érezte, ahogy elkapja a hév, és folyik az árral. Nem csak ő, mindenki. Lila ködben fuldokló városi forgatag, akik telve voltak reménnyel és élettel. Emberek, akik képtelenek gondolkodni, csak érezni akarják azt az érzést, amelyet mindenki más, érezni akarják, hogy most tényleg élnek, a boldogságuknak nincsen határa, az élő Elízium, a végtelen lehetőségek tárháza. A város pedig megengedi, sőt segítő kezet is nyújt ebben, hiszen ebből táplálkozik. Érzelmekből, mint a kín, boldogság, öröm, fájdalom, ez élteti őt, ha már az ő szíve nem doboghat örökre, legalább hadd érezze azt amit mások, még ha csak néhány pillanatra is.
De a lufik egyszer kidurrannak, s szép lassan mindenki érzi, hogy valamilyen téren kimerült. Akár elfogadja, akár pedig megpróbál tovább úszni az árral, és inkább nem gondolni a problémáira, hogy olyanok itt nem lehetnek neki, vagy akár elfedi, de szép lassan rájön, hogy valami kezd véget érni. Hogy pihennie kell. A város felszívta magát, egy időre nem lesz éhes, érezzék hát az emberek, a súlyt. Legyen ez akár boldogság, legyen akár fájdalom, érezzék."
Szép lassan mindenki belenéz a tükörbe, és megkérdezi, ez az amire számított? Azt kapta, amit szeretett volna? Így képzelte el az egészet? Hova tovább? Sokan nyilván nem, mások pedig elégedettek lehetnek magukkal, van akinek a lufi meg már sokkal hamarább kipukkadt, és átélt egy krízist. Mindenkire hatással volt ez az egy hónap, valamilyen téren pedig mindenki mérlegel. Én is ezt teszem. Belenézek a tükörbe, és megkérdezem magamtól, így képzeltem el ezt az egészet, mikor eljöttem? A válasz pedig, hogy igen. S boldog vagyok benne, minden örömöm meglehet, ugyanis élvezem. De talán kicsit letértem az útról, és elindultam egy olyan irányba, amelyben sokkal nehezebb összetartani a szálakat, mind kezdetben. Az embert olykor csak elsodorják magukkal, és akármennyire is erős, valamennyire ő sem állhatja útját a természet erőinek. Ilyenkor pedig a részletek eltűnnek, megbánthatunk másokat, csalódhatnak bennünk, stb. Talán felfogjuk ezt, talán nem, de amíg azt nem mondjuk állj, addig nem feltétlen tűnik fel, csak hogy máshogy ébredünk fel reggel, máshogy néznek ránk az emberek, stb. A katarzis pedig az, amikor ezzel az ember egyszerre szembesül, és akkor a legerősebb védelmi pajzs és fal sem állíthatja meg az embert attól, hogy kvázi a szakadék szélére kerüljön.
"Utópiák nincsenek. Egy sötét sikátor, mindenütt sötét sikátor marad, és ha elővigyázatosság nélkül lép be az ember oda, könnyen megsérülhet, sőt akár a fogát is ott hagyhatja. Így járt ő is, beleugrott egy sötét sikátorba, úgy, hogy nem gondolt bele nagyjából semmibe. Bűnözők pedig mindenütt vannak, akik nem segíteni fognak, hanem rabolni. Ő is sebesülten mászott ki a sikátorból, és kúszott vissza a palotájába. Bevérezte a padlót, és a kilincset, és fájdalmat érzett, elég mélyet. Tulajdonképpen az agyunk, mindig a legrosszabbra gondol. Félt, hogy elvérzik, félt, hogy elájul, de mikor otthon megnézte és kitisztogatta a sebeket, látta, hogy egyik sem mély vágás, csak az egyik csúszott a felszín alá. Talán nyomuk sem fog maradni, bár még mindig kicsit sajog az egyik bekötött rész. Amiért viszont berohant, talán örökre elveszett, és ezt bánhatja. De hát az ember soha nem mond olyat, hogy soha, a sötétségből is kerülnek elő dolgok néha. De ez mindenképpen egy lökés volt neki, hogy állj.
Utópiák nincsenek. Nézz önmagadba, mert baj van. S tényleg volt. Emlékszik arra a pillanatra, amikor kimossa a sebet, és bekötözi a magát, a gondolataira. Abszolút túlreagálás, és az eddigi tapasztalatainak teljesen ellentmondó következtetések levonása, borúlátó jövőképek, és még sorolhatná. Azóta itt van bent a palotába, kulcsra zárt ajtóval. Hirtelen rájött mennyire fáradt, testileg-lelkileg főként, olyannyira, hogy gondolkozni is képtelen volt. Bár lehet jobban járt, ha nem jártatta az agyát. Elvánszorgott az ágyába a sebeivel és lefeküdt aludni. Újra voltak álmai, amelyek már régóta nincsenek. Kár, hogy ezek rémálmok voltak, fájó képek az esetleges jövőből.
Most pedig itt van, gondolkozik, elemez, hallgatja a tenger robajlását. Kezdi kibogozni a szálakat, rendet teremteni a káoszban, és elrendezni magában, mi is történt azóta, mióta letért az útról. De ez csak lassan megy, ugyanis a düh néha elragadja. Félő, hogy egy jó darabig benne lesz, eltemetve, mélyen, de néha ki fog törni, hiszen nem zabolázhat meg mindent. De próbálgatja megkavarni a fortyogó őslevest, és már látja a problémákat, hol voltak hibalehetőségek, és ő mit követett el személy szerint. Azt is látja, mivel lehetett volna ezt jó útra terelni, vagy kijavítani, ha esetlegesen a sors úgy alakítaná a szálakat. Túlreagált egy csomó dolgot, néhány emberrel úgy viselkedett, ahogyan nem érdemelték meg, és szégyellheti magát, hogy így kellett néhány embernek látnia. Persze, csak olyanok felé tette ezt meg, akik már jártak a palotájának udvarán, sőt van aki bent magában a palotában is. De ezeknek az embereknek a száma nagyon kevés, sőt a kincskereskedőn kívül egyet sem hívott még be az udvarra sem. Csak a kereskedőt, aki miatt betért a sikátorba, és megsérült. De ott bent nem volt kincs, és ezt ő is tudta, de hát ha az ember jólérzi magát, akkor hajlandó kalandozni, akár nagyon bátran is. Nem is akar most egyet sem, nem is fog keresni valószínűleg. De nem tud semmit. A jövő egy hatalmas üres, fekete kép előtte, akár csak a lelkében minden. Nem a sikátor miatt, az egy túlreagált valami volt, amit utólag ő sem ért meg, miért akadt ki ennyire. De mégis valami kisült belőle, valami miatt. Nem tudja mi lesz, és nem tudja, hogy mikorra tudja meg a válaszokat, és azt sem mit csináljon. Csak a dühöt érzi, amely néha magával ragadja. Talán azért mert elvesztette azokat a kapaszkodókat, amelyben eddig kitartott, vagy mert túlságosan is meggondolatlan volt. De tudja ő a választ: beengedett egy olyan embert az udvarába aki kincsek közelében van, és a közös érdeklődési pontok miatt, valamint azért mert, rendkívül jól érezték egymást közösen, nem beszélve arról, hogy ez hosszabb távú közös kincskeresésnek indult. Beengedte, jól érezte magát, és megnyugodott. Hiányzik neki már valaki, akit beengedhet a palotájába, s mivel a kincskereső váratlanul eltűnt, így ő ismét ott maradt az üres palotában kincsek vagy azokkal foglalkozók nélkül. Tudja hova ment a kereső, de ha talán vissza is tér az udvarba, ő már úgyis talált másik helyet, ahol nagyobb profit reményébe vadászhat. Úgysem fog kedves kereskedőnk ott olyan sok időt tölteni, így ő persze, hogy várni fog arra, hogy valakit újra beengedjen az udvarba, akár a palotába. De erre kevés az esély jelenleg. Vagy nem tudja. Jelenleg semmit sem tud, azon kívül, hogy a palotájában fog maradni egy darabig, és saját magával és művészi érdekeltségeivel fog foglalkozni. Minden más a jövő zenéje. A tenger pedig csak tajtékzik, és morajlik."
Saját életünk elátkozott királyai vagyunk. Ugyanis mindenáron úgy szeretnénk uralkodni, ahogyan az utópiák szólnak, a teljes tökéletesség világában, de erre az életben nincsen lehetőség. Mikor valamiben hibázunk, vagy nem úgy sikerül, ahogyan mi azt szeretnénk, akkor királyok, hóhérok és a nép is egy személyben vagyunk, mert azt szeretnénk, ha valaki elégtételt kapna, akár mi magunk, akár pedig kivont karddal rohannánk mások felé. Pedig az uralkodás hosszútávú folyamat tele hullámvölgyekkel. Az uralkodásnak pedig annyi más aspektusa van, amelyből nem figyelhetünk mindenre. Mi pedig a végletekben gondolkodunk, tényeknek veszünk mindent, amit elénk raknak, pedig annyi lehetőség van az életben, főleg a jelenben. Elátkozott királyok vagyunk, akik felett folyamatosan lebeg saját hóhérunk karja, amelyet szintén mi irányítunk. De még a királyok is félnek, mert ha a királyságok elbuknak, és eluralkodik a káosz, nem marad más csak az interregnum.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.