/A bejegyzésben található tovább gomb, remélem nem tévesztitek el/
A busz csak halad tovább, zötykölődik a kátyús úton. Az ablakon túl a nap fénye rombol utat magának a felhős égen, s megcsillogtatja halvány fényét. Emberek nézik a harcot, s üres fejjel bámulnak a semmibe, gondolataik parkolópályán nyugszanak az agyuk zugában. Olykor-olykor tesznek egy kört a fejükkel, hátha valami újdonságot pillanthatnak meg, egy-egy rövidke szemkontaktus, lelkek egymásba olvadása egy pillanatnyi másodpercre. A megállókban emberek szállnak le, s indulnak új útjukra, emberek szállnak fel, foglalják el a távozók helyét, és a körforgás változatlan. Néha emberek beszélnek egymással, vagy információt kérdeznek a mellettük ülőktől, de a fő zajforrás a busz motorja, mely töretlenül zötykölődik célja felé. E zajforrás szinte megnyugtató is lehet, a monoton zörgés szinte utat vág az agy legbelsőbb zugaiba is, és nyugalomra inti a káoszt, vagy éppen gyengéden int le, hogy "pihenj most, a problémák megvárnak". A nap pedig harcol tovább, azért, hogy fénye betöltse az eget, és a busz belsejét is. Nekünk próbál segíteni, hogy jobb kedvünk legyen és értékeljük harcát, mégis egyesek fintorogva húzzák el a függönyt, és merednek maguk elé továbbra is. Mások pedig csak szimplán ignorálják eme gigászi küzdelmet, és elképzelik, ahogyan ördögszekerek haladnak át egyik agyfélteküktől a másikra, mint egy kies sivatag, melyen nem robog más csak egy állandó zörgés, ami a buszból jön.
A fülemben zakatoló zene is szinte csak háttérzaj, nem figyelek rá, csak szól, önmagának papolva, kiáltozva fejembe. Ki is kapcsolom, ez az idő most nem a zenéé. A fülhallgatót viszont nem húzom ki, hadd higgyék, hogy zenét hallgatok, nem mintha bárki is meg akarna szólítani. Az a világ már lejárt, amikor az emberek a buszon és egyéb helyeken társalogtak teljesen ismeretlen emberekkel, és a lehető legváratlanabb helyeken kötöttek barátságokat, szerelmeket. Azt a világot kikezdték, döntse el mindenki, hogy jó-e vagy nem. Az én gondolataim most máshol járnak, egy másik helyen.
Piros lámpa állít meg minket, hamarosan elérek a végállomáshoz, egyesek már készülődnek, az idősek pakolják holmijukat, és lassan kezdenek felállni. Felveszem én is vastag pulcsimat, odakint az idő már hűvösebb. A nap eközben győzött, és elűzte a felhőket, áttörte falaikat, és most diadalmámorban hullajtja fényét és melegét az emberekre, talán én se fogok "megfagyni" odakint. Pedig mikor elindultam még köd is volt, delejes október végi hideg. De hát, az élet száz csodákat is tartogathat egy nap, a mi dolgunk, hogy mindent észrevegyük, vagy hogy profitáljunk belőle, nem?
A busz fordul, hamarosan megáll, a sofőr megpihenhet, a motor pedig szundíthat egy kicsit. Kellenek ilyen kis szünetek az életben nem? Nem lehetünk mindig teljesítőképességünk csúcsán, olykor szükségünk van arra, hogy kicsit megálljunk, vagy éppen alacsonyabb tempóba kapcsoljunk, és csak sodródjunk az árral. Az élet tengerén általában kapaszkodókkal, vagy éppen egy egész hajóval úszunk, s szinte felkészülünk mindenre ami jön, vagy éppen elég felszereléssel ahhoz, hogy mindenből a legjobbat hozzunk ki, amit éppen elénk hajít a tenger. Megvárjuk hát a megfelelő pillanatot, amikor kikapcsolhatunk mi is, leállíthatjuk a saját motorjainkat, és kiköthetünk egy kies parton, ahol nem vár ránk más csak a pihenés és a feltöltődés.
- Mit adhatok?
0,25-ös vagy 0,4-es shake legyen? A 0,4-es soknak tűnhet, de sehova sem sietek. Ezt akartam, ezért jöttem be, és miért tagadnám meg hát magamtól a maximális élvezetet? Mögöttem megannyi ember áll és vár, az egész helyiség tömött, dacára annak, hogy ilyen helyen mindent lehet csak jóllakni nem. Vagyis, ha van rá elég elköltendő pénzed jól lakhatsz, de annyiból már elmehetsz étterembe is.
- Egy 0,4-es eper shake-t kérnék.
Ő átnyújtja, én kifizetem, a 80 forint visszajárót megkapom, megfordulok és elindulok. Mögöttem már ismét folyik a kiszolgálás, ők egy menüt kérnek, bizonyára egy család. Túl sokan vannak, valahova lehet bezsúfolhatnám magamat, de nekem most nyugalom kell, ahol nyugodtan leskelődhetek és gondolkozhatok. Kimegyek az ajtón, és elindulok visszafelé. Közben kortyolgatom eme nektárt, bár vigyázok, nehogy túl hamar elfogyjon, például mielőtt visszatérnék. Ha jobb idő lenne talán leülnék valahova itt kint is, de azért a nap ezt már nem tudta kiharcolni. Kompromisszumot hozott, s a teljes melegét nem tudja ide küldeni, de legalább süthet. Ez is jó.
Visszatérve még több ember, kedvenc helyemen nincsen szabad asztal, ahova leülhetnék, de távol a tömegtől van. Így is ránéz a feljáróra, tehát nézhetem az embereket. Szeretem megfigyelni az embereket, ki hova megy, mit csinál, mit vesz, hogy néz ki. Leülök az egyik legtávolabbi asztalhoz, leveszem a pulcsimat, lerakom a táskámat és leülök.
(Kikötöttem.)
(Tüzet raktam.)
A vár viszonylag közel van, de nem akarok még visszatérni, jó helyen van az ott ahol van. De érzem, hogy fáradt vagyok, a terepviszonyok rosszabbak mint a múltkor, megakadályozzák a haladásomat. Meg nem is akarok annyira haladni, sokkal óvatosabb vagyok, képtelen vagyok arra, hogy ismét minden energiámat felemésszem. Szükségem volt már erre. Hogy átgondolhassam a dolgaimat és újra erőt gyűjthessek. Az elmúlt időszakban csak sodródtam az árral, úgy voltam vele, hogy néha véletlenül is kifoghat az ember egy aranyhalat. Visszagondolva, milyen jól tettem! Néha, ha az embernek megmarad a hite, hogy "jó lesz, nyugi", akkor még félgőzzel is érhet el sikereket. De persze, ez csak ideig működik, egyébként elég kockázatos, mert könnyen ellenkezőjére is fordulhat. Nekem most sikerült.
Kortyolok a shake-embe, s azon gondolkozok, hogy mások számára ez bizonyára magányosnak tűnhetne. Egy ember, egyedül egy egész asztalon és egy poharat kortyol. Sokáig én is azt hittem, hogy ez magányosnak tekinthető. Fenéket! "Ha az ember barátságot köt magával, sosem lesz egyedül." Mennyire igaz ez a mondás. Azért, mert az ember egyedül van egy helyen és látszólag semmit sem csinál, még se nem magányos, és nincs is egyedül. Ez nem magány, az ember ilyenkor teljesen önmagával törődhet, és gondolkozhat. Aki nem jut el arra a szintre, hogy élvezze ezeket az egyedül eltöltött italokat, kajákat, azok nem tudják mit jelent "boldognak és harmonikusnak lenni". Ez az igazi harmónia. Nem kell mindig társaság, akik mindenhova 5-6-od magukkal mennek azok félnek a magánytól, és attól, hogy esetleg mit láthatnának meg önmagukba. Igazából mindenkinek ezt ajánlanám arra, hogy megismerje önmagát.
A shakem fele elfogyott. Mellettem egy házaspár gyerekekkel szedelődzködik, feláll, elmegy. Ennyit arról, hogy a pláza a fiataloké. A jelenlévők átlagéletkora szerintem megvan 30 év. Rajtam kívül vagy 4-5 fiatal lézeng még az asztaloknál, a többi mind családos ember, vagy munkából elszabadult dolgozó, akik itt költik el az ebédjüket. Egyébként itt elég jó kaják is vannak. Egy-két idős embert is látok, vígan falatozzák a pörköltnek tűnő ételüket. Persze, biztos akadnak időszakok, amikor inkább a fiatalok vannak többségben, de ez csak egy buta sztereotípia, hogy "mit kezdjünk mi egy plázában, öregek vagyunk!". Falusi konzervativizmus.
Egy ilyen helyen döbbenhet rá az ember, mennyire eltávolodtak az ismeretlenek egymástól. Itt aztán bármit csinálhatnál, ha csak nem az életed múlna rajtad, talán senkit nem érdekelné. A családok elvannak egymással, a barátok beszélgetnek, lézengenek. Itt az ember teljesen maga van, senkit nem fog érdekelni, hogy mit csinálsz, miért ülsz egyedül, vagy mi a francért iszol egy plázán kívülről hozott italt. Az ember nem akarja, hogy beleavatkozzanak a dolgába, a magánszféráját védené, hát ezt ma már megteheti. De most meg már az a baj, hogy nem érdeklődünk egymás iránt.
Egy lány egyedül eszik. Körülbelül 15 éves lehet, fehér táskával, átlagos testalkattal (értsd, nem nádszálvékony, mint amit a mai média szajkóz), fehér kabátban és telefonozik, nyilván facebook. Tegyük fel, felállok, odamegyek és leülök és beszédbe elegyedek vele. Megtenném, ha teljes hőfokon égnék biz'Isten megtenném. Csináltam már ennél merészebbeket is idegenekkel. Nem futna el, nem vágná hozzám a krumpliját - egyrészt, mert drága volt -, és nem sikongatna. De az embernek már ilyen gondolatai vannak, ha szimplán egy idegennel akarna beszélgetni. Ide jutott a világ. Bezzeg anyám és apám egy buszon ismerkedtek meg, és mindössze annyi volt az első szó: "Szabad ez a hely?". Kitudja, lehet innen örököltem a spontán interakcióra való hajlamomat.
De nem, most nem. Majd legközelebb. Néha idepillant. Még rendezetlen körszakállammal gondolhatja azt is, hogy valami szatír perverz vagyok, csak azért mert nem vagyok megborotválkozva. Lényegtelen. Feláll, magára kapja a táskáját és a kabátját és elindul. Formás, csinos lány volt.
Megéhezem, megnézem a pénztárcámat, bár erre szántam a mai napot, tehát odamegyek kedvenc hot-dogosomhoz, és rendelek egy dupla hotdogot. Felszabadult egy hely a kedvenc helyemen, az egész placc közepén, ott ahol rálátok az üzletsorokra és a mozgólépcső feljáróra. Tökéletes. Le is cövekelek, addigra a kajám is kész, kifizetem, megkérdezi kérek-e italt. Ilyen helyen sosem szabad italt venni, hacsak nem pizzázó vagy mozi. Mosollyal az arcomon elutasítom a kérdést, és a helyemre viszem a tálcát a még meleg "ebédemmel". Beleharapok, az ipari virsli lehet hogy egészségtelen, de ilyen helyeken a legjobb. Vagy csak azért, mert ezt szoktam meg, és én a megszokások embere vagyok.
Október vége van. Szeptember óta tulajdonképpen semmit sem haladtam, csak apró lépéseket lépegettem nagyjából mindenfelé, és belekezdtem egy csomó dologba. Tulajdonképpen semmit sem tudnék elkönyvelni, max annyit, hogy tökéletesen ignorálok még mindig múltbeli sérelmek okozóit. Legrosszabb tulajdonságom ami megmaradt a múltbéli énemből, és még mindig nem küzdöttem le. Bár, sosem késő beismerni a hibákat, és javítani rajta. Ha pedig, ezt hibának tekintjük, akkor sokat sokat hibáztam az elmúlt időszakban, és ha ezt a jellemhibámat továbbra is megtartom, akkor nekem lesz rosszabb. A hibákat ki lehet javítani, vagy legalábbis megpróbálni. Legalábbis én bízok benne, és eddig sikerült szinte minden múltbeli hibámat, ami mardosta a továbbhaladásomat kijavítani. Itt az ideje ezt is elkezdeni. Tulajdonképpen az eredmény nem érdekel túlzottan, a lényeg, hogy én mindent megpróbáltam. Talán valami jó is kisül belőle. Világmegváltás nem lesz belőle, de hát már visszakaptam egy embert akit az efféle teátrális duzzogásom miatt vesztettem el. Bár ő tulajdonképpen el sem ment, és sosem fog. Tulajdonképpen ezt pont annak köszönhetem, hogy annak idején a tündérmesém idején lehunyt a nap, és jobb ember lettem ezáltal. Sokkal jobb. Bár, lehet van aki mást mondana. Mondtam, hogy semmi sem törhet már meg. Tehát, ha ezt olvasod - ami szerintem lehetséges - minden hátsó szándék nélkül mondom: Köszönöm.
De mind1. "A mag elvétetett. Az aratás idővel bevégeztetik. Akkor meglátjuk, ki győzött végső soron." - hogy magamat idézzem.
Szokásos pisszegéssel kinyitom a fél literes kólásüveget, és belekortyolok, hogy leöblítsem a dupla hotdogot a nyelőcsövemről. A pláza kis szupermarketében vettem. Ránézek a már korosodó órámra, amit ideje lenne lecserélni. Van még időm, összeszedem a cuccomat - mért nem üzemel már itt csomagmegőrző? -, és elindulok. Nincs most kedvem boltokat járni, csak sóvárognék, hogy mit nem vennék most meg. Egyik barátom azt mondja, hogy magammal szembe kapzsi vagyok. Lehet igaza van. De inkább elköltöm másra, vagy másnak veszek valamit. Persze ez ritka, de ha van kinek megteszem. Jólesne egy cigi, pedig nem cigizek. Néha viszont megtetőzné a napot, vagy éppen hozzátartozna a "nem átlagos napokhoz". Vagy egy sör, de magamba nem fogok sörözni, egyébként is délután van. De veszek egyet, majd otthon megiszom a számítógép mellett. Persze, nincs olyan hangulatos, mint egy viszonylag elitebb kiskocsmában ülni, és eliszogatni a németek büszkeségét, miközben a hely sejtelmes hangulata áthat. De ezt barátokkal jó. Vagy barátnővel, csakis velük. Van ami nem jó egyedül. Noha van még időm, visszamegyek busszal. Otthonra egy-két dolgot még vennem kell, tisztára úgy érzem magam, mint valami felnőtt ember, aki saját magának vásárol be otthonra, és olyan egyszerű dolgokat kell vennie, hogy szalámi, vaj stb. Pedig a kollégium nagyjából ugyanez volt.
Ismét a buszon vagyok, annyi különbséggel, hogy immáron zene szól a fülembe. És most érdekel is, hallom a taktusokat, egy ötlet körvonalazódik a fejemben, nagyszabású, talán nagyobb is mint én, de hát fiatal vagyok, van még időm létrehozni. Sokan úgy képzelik az életet, mint egy zenei mű, egy musical vagy egy opera. Lehet van benne valami. A busz elindul, a csuklós buszon, ami máskor tömve van diákokkal, most nagyjából hatan ha ülnek. Én leghátul, kedvenc helyemen. Ültem már ezen a buszon, ugyanolyan hülyén éreztem magam, mikor az útról kellett felszállni, mert a menetirány szerint nem lehet a busz ajtaja a buszmegállóba. Tökéletes megtervezésen alapuló buszmegálló. Akkor tele volt, és az ajtó előtt ültünk haverommal, ott ahol utálok. De most itt vagyok hátul, és nézem ahogyan a csuklók gyakorlatiasan mozognak, mi pedig szállunk kifelé a városból. És ahogyan az velem előfordul buszutazásokkor kicsit elbóbiskolok...
"A tüzet kaparászom, hogy ne aludjon ki. Itt kell megszállnom éjszakára. Elég régóta vagyok itt, megtorpantam a kincs felé vezető úton. Vagyis, mehettem volna tovább, de felesleges, ez a kis dombtető pedig tökéletes pont arra, hogy megpihenhessek és láthassam az előttem terülő hatalmas hegyet. Megpróbáltam már elindulni rajta, de az általam ösvénynek ítélt utak csak szakadékokba vezettek, a kitaposott utaknak lévő turistajáratokat pedig benőtte a gaz és a növények. Így elvesztettem volna a tájékozódási képességem? Pedig elvileg jól ment mindig is. Egyszóval, csak zsákutcákba jutottam, és elgondolkoztam rajta, hogy ezt a Purgatóriumi magasságokban tűnő hegyet meg lehet-e mászni, vagy csak én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy megtegyem. Dante átjutott a Purgatórium hegyén, s közben megtisztult, megismerte önmagát és eljutott a mennyek szféráihoz. Van-e nekem erre elég erőm? Vagy nem ez a fő kérdés, fel akarom-e használni minden erőmet, hogy elérjek a hegy tetejére? Így a tűz mellett veszélyes, kockázatos. Legyengülten biztos, hogy nem indulnék el megmászni ezt a gigászi magasságot, de álmot láttam, melyben egy tengerben úsztam. Nem is úsztam, sodródtam az árral, és azt gondoltam, hogy olykor "szerencsével is foghat aranyhalat az ember". És sikerült. Megtaláltam az aranyhalat, mi minden kételyemet eloszlatta, minden negatív gondolatomra választ adott, és megdorgált, hogy:
"Miért veszted el a fejed, és hol a hited, melybe úgy belekapaszkodsz? Tisztában vagy, hogy minden sikerülhet, mégis a kételyek árnyként burkolják be lelked fényét. Tedd fel hát a kérdést, miért?"
Igaza van. Sosem hittem volna, hogy minden kételyemet egy véletlenül megfogott álombéli aranyhal fogja megválaszolni, és új erőt adni, arra, hogy felálljak a tűz mellől és elinduljak a hegy felé, ahol máris megpillantok egy ösvényt, mely nem csalfán próbál a mélybe taszítani, hogy elbukjak és összetörve másszak be a váram kapuján. Ránézek a váramra, ami innen is jól látható, ragyogóan magasodik az ég felé, s tisztában vagyok vele, hogy ott is vannak problémák, gondok. De minden megoldható. Mindent szép sorjában. Lenézek a domboldalról és látom, hogy megannyi lehetőség van, arra az esetre is, ha a hegy elemésztene mint a Végzet-hegye. Felnézek a kopár csúcsokra, megfogom a botomat, és megteszem az első lépést az ösvény felé..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.