Odaát
(6. Évad)
Rég írtam már sorozat-kritikát. A legutolsó a Walking Dead 1. évada volt, és egészen mostanáig vártam arra, hogy befejezzék a plecsni túloldalán a jelenleg vetített sorozatokat, és végre rájuk tehessem a kezeimet. Igen, másokkal ellentétben én nem szeretek egy hetet, vagy néha akár egy egész hónapot is arra, hogy megnézhessem az új részeket, én inkább szépen kivárom a májust, és azután nyáron egyben tekintem meg a kedvenc sorozataimat, szépen, az én tempómban haladva. Noha, mint minden mással ellentétben, elvesztem az aktualitásomat az adott témát illetően, de ez szerencsére a blogom látogatottságán mit sem változtatott, tehát folytatom a magam számára kényelmes módon a kritika írást. De hol is fejeződött be a The CW nagysikerű sorozata, az Odaát? Eric Kripke átadta a stafétabotot Sera Gamble-nek, mint showrunner, valamint a teljesen lezárt történet miatt rengeteg rajongó szkeptikusan fogadta a 6. évad létrejöttét, lévén mi újat tudnak még behozni a biztos bukáson kívül a forgatókönyvírók? Nos, noha előre elmondom nem lett olyan epikus a 6. szezon mint teszem azt, az 5. évad, de azért nem fogytak ki teljesen a szuflából alkotóink.
A The CW egy elég kis csatorna amerikai viszonylatban, és az sajnos a nézettségi adatokon is meglátni, amely sajnos a 4. évad után tovább csökkent, és most már mindössze 2,5 millió fő/rész mutatóval „büszkélkedhettek”, amely nos, mint tudjuk elég kevés. A legnézettebb rész is a nyitó epizód, „Sympathy For The Devil” volt, a maga 3,40 millió fős lélekszámával, míg a leggyengébb a 2,28 milliót számláló „The Song Remains The Same” volt. Noha, mint tudjuk a CW legnézettebb műsora a Vámpírnaplók sem számlál több 10 milliós nézősereget, azért ezek a számok elég gyengék, ráadásul egy előre betervezett 6. évad folyamán méginkább csökkenni fognak a mutatók, de ez nem zavarta a csatornát, így bejelentették a teljes, 22 epizódos 6. évadot, amely 2010. szeptember 24-től egészen 2011. május 20-ig futott, ráadásul az évadzáró egy duplaepizód volt.
Viszont, a kiadó az esetleges profitcsökkenést más módszerekkel próbálja kompenzálni, s még ha nem is a teljes, de bizonyáraa márkanév használatáért pénzt kap a más spin-off Odaát címekből. Igen, a sorozat népszerűségét próbálták növelni a különböző egyéb médiaformátumok, így most már kedvenc vadászaink kalandjait anime, könyv vagy akár képregény formájában is nyomon követhetjük, noha ezek minőségéről jelenleg még nem, de akár a jövőben lehet beszámolok. Legvalószínűbb az Odaát anime lesz, amely japán jómunkás emberek keze között formálódik, s noha a kritikai visszhangja koránt sem olyan jó mint teszem azt a felnőtt sorozaté, de azért nyilván valamilyen profitot csak termel. A regényeket csakúgy, mint a World Of Warcraft, vagy más nagy univerzumban játszódó történetek esetében nem egy, hanem több szerző jegyzi, így ezek minősége is nyilván nem üti meg csak a korrekt iparosmunka szintjét, de azért a forgalmazó és a vezetőség mindent elkövet, hogy népszerűsítse az egyik legnépszerűbb brandjét.
A sorozat műfaji behatárolás szerint még mindig horror, ráadásul most néha valóban megpróbálnak minket ijesztgetni, főleg a sejtetős zenékkel és a sötét szobában, óvatosan lépdelő szereplőkkel. Valamint hogy a horror skatulya még mélyebb legyen, több vért és lehulló fejeket láthatunk a képernyőkön, sőt néha valóban elég undorító látvánnyal sikerül megspékelniük egy-egy áldozat utolsó pillanatait. Ez persze nem baj, ugyanis a sorozat kapcsán gyakran vetődött fel nálam is a szörnyűlködő pillantás, amikor tisztán látszott, hogy valamit azért nagyoltak el, hogy kevesebb zöldhasúba kerüljön a forgatás. Noha, semmilyen újító elemet nem találunk a már ismert horror jeleneteken kívül, mégis a legklisésebb jelenetek is képesek elérni a kívánt hatást, s még ha nem is ijedünk meg, akkor is kicsit szorongunk, hogy na vajon mivel próbálnak minket megijeszteni. A gyengébb gyomrúak számára is akadnak jelenetek, amelyeket nem szívesen néznének meg kétszer, például a garázsajtó általi lefejezés utáni sokkos állapot nem tartozik a romantikus pillanatok közé, vagy a belekben úszó fürdő sem éppen egy kellemes élmény vacsora utánra. Egyébként a klisés ijesztgetés és a fejvesztés az egész évadra jellemző, amikor valamilyen szörny vagy más helyzet megkívánja.
Mivel a történet visszatért a monster-of-the-week (egy szörny/egy hét) keretrendszerbe, így kevesebb mellékszereplőt találhatunk az egész évad folyamán, de azért akadnak most is visszatérő szereplők. Természetesen a főszerepben ismét Sam és Dean Winchester (Jared Padalecki, Jensen Ackles) láthatjuk, míg a mellékszereplők között talán a legfontosabb Bobby Singer (Jim Beaver) is kevesebb szerepet kapott mint eddig. Aki viszont tényleg néha csak mellékszerepben tűnik fel, esetleg csak azért szerepel az adott részben, hogy megkapja érte a fizetésért az Castiel (és az őt alakító Misha Collins), aki noha az évad vége felé kulcsszerepet játszik, de a kezdetekben csak kiegészítő szerepeket kap. Az egyik legszerethetőbb mellékszereplő viszont számomra a Pokol „új” Királya Crowley (Mark Sheppard), aki Castiel mellet az egyik legfontosabb szereplője lesz az évadnak. Mellékszereplőként viszont itt van nekünk a rendkívül idegesítő Samuel Campbell (Mitch Pileggi), aki Sam és Dean nagyapját alakítja, de szerencsére csak ritkán tűnik fel az évad folyamán. További visszatérő karakter még Balthazar angyal, akit a Rejtélyből megismert Sebastian Roché alakít, de Raphael arkangyal is 1-2 rész erejéig tiszteletét teszi. Tehát, mindent összevetve karakterekből most sem lesz hiány, de azért egyik-másik szereplő néha csak lézeng, vagy pedig keresi a helyét a szériában, mások pedig szó szerint csak mellékszerepekben tűnnek fel, amikor a fő történeti szál megkívánja a jelenlétüket.
A történet egy évvel játszódik az 5. évad után, és mindenki álma teljesülni látszott. Dean boldog életet él Lisa-val és Bennel, felhagyott a vadász élettel, jó öreg Impalája is a garázsban ponyvával letakarva várja, hogy hátha újra felbőgetheti motorját s újra a szöryek után vetheti öreg lóerőit. Bobby ugyanúgy játsza a vadász és az összekötő szerepét, Castiel pedig a Mennyekben próbálja megállni a helyét, míg Crowley pedig a Pokolban ügyködik. Az idilli családi életnek aztán vége szottyan, mikor is egy csapat dzsinn kezd el Deanre vadászni, vendettát venni a 2. évadban történt dzsinn megölése miatt. Ekkor viszont feltűnik Sam is, aki valamilyen úton-módon kiszabadult Mihály és Lucifer ketrecéből, méghozzá nem egyedül. Ugyanis nem csak Sam, hanem nagypapája, Samuel is valahogy visszatért az életbe, s mivel az életük a vadászat volt, így folytatják a családi hagyományt. Dean hosszas huzavona után feladja biztos életét a családjával és visszatér a vadász életvitelhez, viszont minél több időt tölt el Sam-el, annál szembetűnőbb számára, hogy Sam megváltozott, méghozzá elég gyökeresen. Keményebb, céltudatosabb, és kevésbé lélekbúvár, mint korábban volt. Eközben Castiel a Mennyekben egy polgárháború kellős közepén áll, méghozzá mint a rebellis csapatok vezére, a tét pedig nem más, mint az Apokalipszis újboli megelőzése. Ugyanis, az Apokalipszis elhalasztásával az angyalok is szabad akaratot kaptak, s mivel nincs Isten ki vezesse a nyájat, sokan céltalanul lézengenének, és szeretnék ha minden a már korábbi forgatókönyv szerint működne. Az érem másik oldalán viszont Crowley szeretné megtalálni a Purgatóriumot, hogy területet szerezhessen magának, így megerősítve pozicióját a Pokol élén, mint a Pokol új Királya.
A történet persze nem ilyen egyszerű, és mint később kiderül semmi sem az aminek látszódik, de ez nem egyértelmű az évad folyamán. Ha mondhatjuk, az elején még csak vadásszák a szörnyeket, vegytiszta skatulyája a monster-of-the-week felépítésnek, amikor csak egy-egy rész foglalkozik a fő történeti szállal, de viszont mikor a forgatókönyvíróknak már konkrét elképzelése volt a folytatást illetően már látni, hogy egy szép kerek egésszé válik a sztori. Noha, nincs olyan epikus, mint az 5. évad történése, és akad benne egy-két baki, vagy mellékszál, ami azért egy kicsit mélyebb tálalásért kiált. De mindent egybevetve nekem tetszett a történet, kellően érdekes, szép lassan adagolják nekünk a történéseket kisebb-nagyobb időt hagyva a megemésztésre. Persze, egyesek számára toporgásnak tűnhet majd néhány epizód, ugyanis most nincs kőbe vésett magasabb cél, mint például a 3. évadban Dean megmentése a Pokoltól, vagy a 4-5. évadban az Apokalipszis megelőzése, hanem most leginkább az események határozzák meg a történetet. Leginkább emberközpontú most a jelenlegi fő szál, amely új a sorozat történetében és szerintem elég ügyesen oldották meg, s végül az évadzáróban csúcsosodik ki, mint az események láncreakciója.
A karakterábrázolás viszont továbbra is hozza a szintet, ráadásul most a színészi játékra is több gondot fordítottak. Számomra Sam fejlődése tetszett a legjobban, főleg azok után ami történt vele – nem árulnék el semmit, főleg azok miatt akik nem látták az évadot, tudom mennyire zavaró. Ha mondhatnánk most Dean a szezon jófiúja, ugyanis a legtöbbet ő szenved, ha valami történik akkor minden vele történik meg, például ő változik vámpírrá, vagy őt támadják meg a tündérek, esetleg az ő szívét törik össze a történések. Ezek számomra a vége felé kicsit zavaróak voltak, főleg hogy a szörnyek folyamatosan őt találják meg, nem tartva az egyensúlyt a két szereplő közötti veszélyzónában. Számomra a két legkedvesebb karakter mégis Castiel és Crowley volt, ugyanis az ő színészi játékuk rendkívül meggyőzően adta elő karaktereiket. Főleg Crowley, aki mint a Pokol Királya viccelődik, és próbál nyugodt maradni minden körülmények között. Míg Castiel naivsága pedig fokozatosan alakul a történet folyamán, ahol aztán megérthetjük tettének súlyát, és együtt érzünk vele. Igen, én inkább Castielt sajnáltam az évad vége felé, mint sem Dean-el értettem egyet. Akadnak viszont rendkívül antipatikus karakterek is, ilyen például Samuel és bandája, valahogy számomra egyáltalán nem tetszett a karaktere, örültem, hogy nem sok epizódban kaptak szerepet.
Ami a történetre és a karakterekre egyaránt jellemző, hogy a sorozat révbe ért. A különböző karakterek és azok múltbeli cselekedetei egésszé válltak, és aki esetleg most kapcsolódna be a sorozatba, nem ismerve az eddig történteket már nem éretné úgy meg, mint teszem azt a 3. évad esetében. Rengeteg visszatérő karaktert láthatunk, az alternatív valóságokban játszódó epizódok esetében pedig több karakter még a halálból is visszatér egy-egy epizód kedvéért. Most már a sorozat megy a maga útján, nem is kellenek magasabb célok, a karakterek szolgáltatnak számunkra elég főszálat.
Viszont a sorozatról elmondható hogy akadnak benne pozitív és negatív gondolatok szép számmal. Kezdjük a pozitívakkal. Ilyenek például az effektek és az akció jelenetek növekedése. Igen, a sorozat végre átcsapott már-már akciósorozattá, rengeteg halállal, lövöldözéssel és törés-zúzással. Persze, most se számítsunk epikus harcokra, az angyalok és a démonok erőfitogtatása most is kitelik a telekinézisben, esetleg az öklüket használják a nézeteltérések rendezésére, de viszont azt most többször. A szörnyek is rámenősebbek, sokkal többet használják az erejüket, míg Sam és Dean igazi gyilkológépekké válltak, olykor még machettákkal is kaszabolják a rosszarcokat. Ez igaz az effektekre is, ugyanis a már említett vér és más fejetlen testrészek száma is nőtt, de az angyalok is többször halnak meg, valamint most az alternatív részeknek köszönhetően akár ellátogathatunk még a vadnyugatra is, vagy láthatjuk ahogy Sam testét égeti a Pokol. Egyszóval, most nem sajnálták a pénzt a látvány felépítésére, most egy rossz szavunk se lehet a korábbi gumiszerű akciórészekre. Persze, azért egy hollywoodi akciófilm szintjét most sem éri el, de azért jelentős a javulás. Viszont, nem csak a cselekményesebb jelenetek száma növekedett, hanem a viccek száma is. Szinte minden részben foghatjuk a hasunkat valamilyen nevetnivalón, egy-egy rész pedig szinte csak erre épít rá, és mondhatjuk akár átcsapunk vígjátékba is. Olykor csak egy másik film vagy karakterre való célzás, olykor pedig maguk a cselekmények okozta komikus történések miatt húzhatjuk a szánkat mosolyra.
Negatívumok kiemelendőek a lények. Noha, próbálták megtartani az epikus fennhangot, most néha elvetették a sulykot. Például a sárkányok, tündérek és főnixek szerepeltetését szívesen kihagytam volna, főleg hogy emberalakban ábrázolták őket. Ezekkel még nem is lenne baj, hanem az hogy teljesen valószínűtlen és irracionális hogy szerepeljenek a filmben. Persze, akadnak hihető lények, mint például az animorfok, okamik, vagy hogy az epikusabb fajtából említsek, itt lesz nekünk az Igazság istene, Veritas, vagy maga a Végzet is szembekerül a testvérpárral, de egy epizód erejéig még Vergiliust is láthatjuk. Persze, a vámpírok és alakváltók kihagyhatatlanok minden évadban, így ismét találkozunk velük is, de most valahogy soknak éreztem a két vámpíros részt.
De nézzük az említésre méltó epizódokat sorjában. Rendezői érdekesség lévén kiemelendő a Jensen Ackles által rendezett „Weekend’s At Bobby”, ami nem mellesleg az évad egyik legizgalmasabb része, és persze nem hétvégi vacsorára megyünk Bobbyhoz. Az évad izgalmasabb részei közé tartozik a „Third Man”, valamint az egyik legakciódúsabb és legjobb „Caged Heat”. Az évad legviccesebb része a Ben Edlund által írt és rendezett „The French Mistake” amelyben a szereplők saját magukat alakítják. Az évad vége felé aztán találunk igazán egyedi részeket, ilyen a Castielre fókuszáló „The Man Who Would Be King. Persze, giccses részek is akadnak rendesen, például a Twilight-utalással kooperáló „Live Free or Twihard” de a szerelmes-animorfot bemutató „All Dogs Go To Heaven” is elég giccses volt a számomra, de talán az évad mélypontja a „My Heart Will Go On” című alternatv valóságban játszódó rész volt. Sok volt már az alternatív világ az évad folyamán. Sorolhatnék még legalább 4-5 részt amely valami miatt különleges, de ezeket nem tenném, mert valamilyen téren mindegyik rész különleges volt az évadban. Az évadzáróról viszont elmondható, hogy szinte minden létező klisét elhasználtak, mégis drámaira és izgalmasra sikeredett. Gondolok itt a szeretteink elrablására, a drámai árulásokra, halálokra, az agyunkban lejátszódó visszatérésekre, vagy az utolsó pillanatban megjelenő megmentőre, mégis ügyes összhatást keltettek bennem, hiába a megannyi klisé, amely miatt máskor a fejem fognám.
A legnagyobb javuláson viszont a zene ment keresztül. Szinte minden részben található valamilyen zenei betét, méghozzá nagyzenekarral felvett, hegedű, zongora, olykor még fuvolával előadott rész is, melyek néha csak a hangulatot fokozzák, máskor pedig csak a horrorisztikusabb hatás kedvéért tűnik fel, például valamilyen zongora formájában, mégis feldobja a hangulatot. Persze licenszelt zenei betétek is hallhatóak, a legismertebb még mindig a Kansas – Carry On My Wayward Son-ja, de ezek hiányát most egyértelműen feledtetik velünk a remek filmzenés hatások.
Összegezve elmondható, hogy számomra semmi baj nem volt a 6. évaddal, és még mindig az egyik legszórakoztatóbb, és legizgalmasabb sorozat a főszállal rendelkező szériák között. Igaz, egybe tekintettem meg, nem kellett várnom heteket a folytatásokra, talán így másabb az összkép, de azok számára akik hetente kivárták az új részeket, tegyenek egy próbát úgy hogy egybe nézik meg az évadot, garantált más lesz a hatás. Igaz, akadtak benne kissé erőltetett és hatásvadász részek, és az alternatív valósággal is néha túllőttek, de mindent egybevetve szerintem méltó folytatása ez az 5. évadnak. Csak így tovább.
9/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.