Isaac Asimov – Második Alapítvány
Isaac Asimov leginkább az Alapítvány-sorozatával és az Én, a Robot köteteivel vált a világirodalom meghatározó írójává, de az igazi érdemét mégis csak kevesen ismerik: hogy ő emelte komoly, már-már szépirodalmi magasságokba a science fiction néhány alműfaját. Mint ahogyan a trilógia záródarabjának utószavában írja Kuczka Péter: „De sikerült – jó néhány társával együtt – megújítania, felnőttirodalommá változtatnia a science fictiont, olyan irodalommá, amelyről már a sznobok is elismeréssel nyilatkoznak.” Ezzel én is egyet kell hogy értsek, ugyanis mint ahogyan az előzők kritikákban is írtam, az Alapítvány nem egy tipikus sci-fi, inkább nevezhető egy jövőben játszódó politikai regénynek, amely gondolatokat ébreszt, rávilágít a társadalom egy-egy problémájára, és szociológiailag vizsgál meg egy mai korban is fellelhető anomáliát, eltávolodva a filmek világa miatt pusztán az űroperákra degradált sci-fi műfajától.
Asimov Alapítvány-trilógiájának harmadik felvonása 1953-ban jelent meg a Gnome Press gondozásában. Magyarországon 20 évvel később, 1973-ban jelent meg a már említett Kozmosz Fantasztikus Könyvek égisze alatt, a fordító pedig ismét csak Baranyi Gyula volt, de a mai napig megtalálható a boltok polcain a Gabo kiadó jóvoltából. Noha hiába a trilógia záró darabja, Asimov most sem írt túl sokat, sőt maga a történet a legrövidebb a három könyv közül, ugyanis 265 oldalt tesz ki, plusz 15 oldal egyéb kiegészítő írást találhatunk a történet végeztével: egy összefoglalót a pszchiohistóriáról és jelenkori „használatáról”, valamint egy rövid összefoglalót az író életéről és munkásságáról. Egyébként hiába ilyen „rövidke” a történet – az Alapítvány Pereme például már az 500 oldalt is meghaladja – nem érzem azt, hogy kevés lenne, sőt néhol még így is akadt egy-két töltelékmegoldás és fejezet.
Stílusi behatárolás szerint még mindig sci-fi, ráadásul most már kezd egyre mélyebben belelendülni a különböző műszaki kütyük leírásába, valamint a különböző újfajta megoldások, mint az agy feltérképezésére alkalmas encelográfia csínjáról-bínjáról is találhatunk információkat amelyek néhány olvasót bizonyára elrettentenek kicsit, de így sokkal átérezhetőbb világot kapunk. Asimov a kötetben végre tudományos háttérrel is megtámogatja eddigi feltevéseit, például megtudjuk hogyan lehet matematikai képletekbe beágyazni az emberi reakciókat és statisztikákat, valamint a pszchiohistória rejtelmeibe is nyerhetünk betekintést.
A történet első felvonása ugyanott veszi fel a fonalat ahol az előző kötet abbamaradt, így újra találkozhatunk Pricher kapitánnyal és az Öszvérrel is, akik megszállottan kutatnak a Második Alapítvány után. Most először felbukkannak a híres Második Alapítvány tagjai is, és mivel mind a két szempontból megvizsgálhatjuk az eseményeket, érdekes érzések kavaroghatnak bennünk, hiszen valamilyen szempontból mind a két félnek szurkolunk, hogy valamilyen úton-módon sikerüljön konfrontálódniuk egymással. Sajnos az első rész a kötet felét sem veszi ki, és a hosszabb, második etap számomra már kicsit illúzióromboló volt, ugyanis a feltevés nagyjából hasonló az első kötetben olvasható anakreóni feltevéssel, és az Öszvért is túlságosan gyorsan eltüntetik a színről. Ráadásul számomra a második „novella” alapkonfliktusa sem volt igazán kielégítő, de azért a trilógia legvégére Asimovnak sikerült belerakni egy-két 180 fokos csavart, s mire a legutolsó fricska is felfedeződik, tátva marad a szánk. Szó szerint mondom. Külön piros pont jár a Második Alapítvány helyének magyarázatáért és a „A helyes válasz” fejezetért, amely egy logikailag tökéletesen felépített, mégis elgondolkodásra ösztönző fejezet. Noha, talán a legvégső csavart lehet látni előre is ha nagyon jól okoskodunk, de így sem mondhatjuk, hogy egyszerűen felépített végkifejlettel van dolgunk.
A karakterek kidolgozása tovább mélyül, most már a lelki világukkal és kétségeikkel is tisztában lehetünk, szinte mindegyik karakternek van valamilyen kételye vagy önmagával, vagy a rendszerrel, vagy a Második Alapítványt illetően amelyet nem restek hangsúlyozni úton-útfélen. Talán a szereplők továbbra is kicsit egydimenziósak, és még mindig mindenki nagyon okos, de ezek már hozzátartoznak Asimov kelléktárához, így ehhez nem is fűznék kommentárt. Az Öszvér továbbra is szimpatikus, és többet olvastam volna a személyiségéről, mert az ő lelki mélységei szinte kiapadhatatlanok.
Magáról a kötetről több sajátosságot sajnos nem tudok elmondani, nagyjából ugyanaz tapasztalható mint az eddigi két előző regényben. Írtam, hogy több szempontban is fejlődött az előző kötetekhez képest, de nem olyan nagy léptékben, hogy az drasztikus javulást jelentsen. Egy-két helyen jobb lett, máshol pedig „gyengébb” a színvonal mint a második regény esetében (gondolok itt az izgalomfaktorra és a történetre). De a tájleírások viszont javultak. Most még változatosabbak helyszínek: repülőtér, űrbeli hajó, orvosi szobák, havas parasztbolygó, falusi vacsora, és egyéb nyalánkságok várják az olvasókat. A karakterleírások sem merülnek ki egy egyszerű "vörös bajusza volt, és telt termete," hanem most már elképzelhetőbb „alakokat” kapunk. Persze, eddig is rábíztuk magunkat a képzeletünkre, de azért néha jobb, ha több részletet kapunk arról, hogy hogyan is képzeli el az író a hősét.
Asimov ezen regénye sem váltotta meg a saját kis világomat, de nem is tántorított el attól hogy olvassak még tőle. Ha be tudok szerezni, akkor biztos hogy folytatom az Alapítvány-sorozatot, vagy belekóstolok más műveibe is. Magáról a könyvről pedig elmondható, hogy elég erősen indul be, de utána számomra nem tudta fenntartani a második epizód azt az érdeklődési faktort, amely „kielégített” volna. Bizonyára köze van ahhoz is, hogy Asimov a stílus úttörője, így nem lehet annyira kiforrott mint a jelenkor írói. De azért, örülök hogy találkoztam az alap trilógiával, ugyanis rengeteg érdekes gondolat fogalmazódik meg a 3 könyvben, valamint logikai és pszchiológiai szempontból nézve, akár tanulhatunk mi magunk is belőle egy kis gyakorlati pszchiológiát.
7.5/10
/A bejegyzésben található tovább gomb, remélem nem tévesztitek el/
A busz csak halad tovább, zötykölődik a kátyús úton. Az ablakon túl a nap fénye rombol utat magának a felhős égen, s megcsillogtatja halvány fényét. Emberek nézik a harcot, s üres fejjel bámulnak a semmibe, gondolataik parkolópályán nyugszanak az agyuk zugában. Olykor-olykor tesznek egy kört a fejükkel, hátha valami újdonságot pillanthatnak meg, egy-egy rövidke szemkontaktus, lelkek egymásba olvadása egy pillanatnyi másodpercre. A megállókban emberek szállnak le, s indulnak új útjukra, emberek szállnak fel, foglalják el a távozók helyét, és a körforgás változatlan. Néha emberek beszélnek egymással, vagy információt kérdeznek a mellettük ülőktől, de a fő zajforrás a busz motorja, mely töretlenül zötykölődik célja felé. E zajforrás szinte megnyugtató is lehet, a monoton zörgés szinte utat vág az agy legbelsőbb zugaiba is, és nyugalomra inti a káoszt, vagy éppen gyengéden int le, hogy "pihenj most, a problémák megvárnak". A nap pedig harcol tovább, azért, hogy fénye betöltse az eget, és a busz belsejét is. Nekünk próbál segíteni, hogy jobb kedvünk legyen és értékeljük harcát, mégis egyesek fintorogva húzzák el a függönyt, és merednek maguk elé továbbra is. Mások pedig csak szimplán ignorálják eme gigászi küzdelmet, és elképzelik, ahogyan ördögszekerek haladnak át egyik agyfélteküktől a másikra, mint egy kies sivatag, melyen nem robog más csak egy állandó zörgés, ami a buszból jön.
A fülemben zakatoló zene is szinte csak háttérzaj, nem figyelek rá, csak szól, önmagának papolva, kiáltozva fejembe. Ki is kapcsolom, ez az idő most nem a zenéé. A fülhallgatót viszont nem húzom ki, hadd higgyék, hogy zenét hallgatok, nem mintha bárki is meg akarna szólítani. Az a világ már lejárt, amikor az emberek a buszon és egyéb helyeken társalogtak teljesen ismeretlen emberekkel, és a lehető legváratlanabb helyeken kötöttek barátságokat, szerelmeket. Azt a világot kikezdték, döntse el mindenki, hogy jó-e vagy nem. Az én gondolataim most máshol járnak, egy másik helyen.
Piros lámpa állít meg minket, hamarosan elérek a végállomáshoz, egyesek már készülődnek, az idősek pakolják holmijukat, és lassan kezdenek felállni. Felveszem én is vastag pulcsimat, odakint az idő már hűvösebb. A nap eközben győzött, és elűzte a felhőket, áttörte falaikat, és most diadalmámorban hullajtja fényét és melegét az emberekre, talán én se fogok "megfagyni" odakint. Pedig mikor elindultam még köd is volt, delejes október végi hideg. De hát, az élet száz csodákat is tartogathat egy nap, a mi dolgunk, hogy mindent észrevegyük, vagy hogy profitáljunk belőle, nem?
A busz fordul, hamarosan megáll, a sofőr megpihenhet, a motor pedig szundíthat egy kicsit. Kellenek ilyen kis szünetek az életben nem? Nem lehetünk mindig teljesítőképességünk csúcsán, olykor szükségünk van arra, hogy kicsit megálljunk, vagy éppen alacsonyabb tempóba kapcsoljunk, és csak sodródjunk az árral. Az élet tengerén általában kapaszkodókkal, vagy éppen egy egész hajóval úszunk, s szinte felkészülünk mindenre ami jön, vagy éppen elég felszereléssel ahhoz, hogy mindenből a legjobbat hozzunk ki, amit éppen elénk hajít a tenger. Megvárjuk hát a megfelelő pillanatot, amikor kikapcsolhatunk mi is, leállíthatjuk a saját motorjainkat, és kiköthetünk egy kies parton, ahol nem vár ránk más csak a pihenés és a feltöltődés.
Ken Follett – A Megfagyott Világ
Ken Follett nagy fába vágta a fejszéjét, mikor belekezdett a monumentális Évszázad-trilógiába. Célja, hogy az egész 20. századot lefesse a szemünk elé, úgy hogy valamennyire valós képet kaphassunk arról, mi is történt a történelem leghatalmasabb háborúi előtt, között, és utána. A 2 évvel ezelőtti első rész remek összefoglalót nyújtott az első világégés történéseiből, méghozzá úgy, hogy a politika-diplomácia merev világát sikerült átültetnie, egy olvasmányos, már-már családregényként is funkcionáló könyvbe, így az olvasók szórakozás közben tanulhattak újat a történelemről (kritika itt). Most, a menetrend szerint érkező folytatásban a második világháború a soros, nézzük hogyan vette Follett talán írói pályája legnagyobb akadályát.
A világpremierrel egyidejűleg, 2012. szeptember 18.-án érkezett a magyar boltok polcaira a kiadvány, amelyet ismét a Gabo kiadó adott ki. A külcsín továbbra is igényes, s a fordítók személye is megegyezik az első könyv lektoraival (Bihari György, Sóvágó Katalin), akik ismét jó munkát végeztek, bár számomra a cím fordítása kicsit sántít. Való igaz, hogy a Megfagyott világ jobban hangzik, mint az angol Winter of the World tükörfordítása (Világ Tele), de a Tél régi irodalmi szimbólum az elmúlásra, az újjászületés előtti állapotra, amire pedig a II. Világháború többszörösen is rászolgált a világ történelmét nézve. A Megfagyott Világ engem leginkább a Hidegháborúra emlékeztetne. Ezt a kis szőrszálhasogatást eltekintve a belbecsben semmi kivetni való nincs a fordítást tekintve, pedig Follett-nek ismét megszaladt a keze, ugyanis a kötet csaknem 930 oldalt számlál – ami az előző regénnyel összevetve 40 oldallal rövidebb, pedig az alaptémát tekintve szerintem mindenki hosszabb regényre várt.
A könyv stílusát tekintve viszont most nem mondanám rá nyugodt szívvel, hogy történelmi regény. Való igaz, hogy sok apróbb történelmi adat van benne, ami talán újdonságként hathat, de a regény inkább családregényként funkcionál valós háttérrel, mintsem egy minden igényt kielégítő történelmi regény. Igaz, a második világháború túlságosan is monumentális ahhoz, hogy mindenről szót ejtsen, de valahogyan amiről szót is ejt, az is kicsit hiányos, vagy éppen az adott szerelmi szál jobban elvonja a figyelmet a valós események bemutatásáról. Akik az előző regényt tehát a történelmi aprólékossága miatt szerették, azoknak rossz hír, hogy ez a rész inkább családregény, viszont Follett szerintem vette az akadályt, mert annak remekül beillik, bár az arányok megfordultak az első résztől.
A történet 1933-ban veszi kezdetét, ahol is rögtön nyomon követhetjük Hitler hatalomátvételét, és a Reichstag felgyújtását, s szép lassan részesei lehetünk, hogyan torkollik bele a világ a második világégésbe. A regény az előző rész leszármazottain keresztül meséli el a történetet, viszont nem kell aggódni, az első rész karakterei is visszaköszönnek, sőt vannak, akik központi szerepet játszanak az egész regény alatt. A szálak továbbra is kuszák, szinte mindenki interakcióba lép mindenkivel, ami miatt néhol hatásvadásznak is nevezhetnénk a művet, ugyanis nem csak a szereplők, de a mellékkarakterek is találkoznak a világ különböző pontjain lévő főbb szereplőkkel. Noha, az alapfelvetés Follett-től ismét zseniális, ugyanis szinte mindenkit bepakol egy-egy helyszínre és társadalmi osztályba. Ethel és Bernie közös gyereke Lloyd, aki kézzel-lábbal szeretne harcolni a fasizmus ellen, így megjárja Spanyolországot, Franciaországot és Németországot is, ám szíve hazahúzza ahhoz a Daisy Peshkovhoz, aki buffaloi milliomosként költözik át Londonba, miután apja, Lev üzelmei miatt kiutálja az ottani közösség. Viszont Daisy beleszeret abba a Bubi Fitzherbertbe, aki a gróf Fitzherbert fia. Eközben Amerikában Daisy féltestvére, Greg szeretne politikai pályára lépni, így hozza össze a sors a Dewar fiúkkal, köztük Woody-val, aki az apja után politikai pályát fontolgat, míg Chuck a Csendes-óceán partjainál állomásozik. Eközben tanúi lehetünk a náci Németországban Maud és Walter család hanyatlásának, amelyben a fiúk, Erich lelkes náci, míg testvére Carla mindent megtesz hogy megdöntse a náci rezsimet. Szerelme, Werner eközben orosz kém, aki az orosz hírszerzés egyik tagjának, Vologya Peshkovnak jelent. Amint láthatjuk, ismét csaknem 8-9 szálon fut a történet, és még nem is soroltam fel egy-két kisebb szereplőt akik a történet folyamán feltűnnek. A történet egyébként a világháború lényeges eseményeit érinti, viszont rengeteg minden kimarad, vagy csak említés szintjén szerepel a történetben, ami miatt hiányérzetünk lehet. Például az afrikai hadjárat teljes egészében kimaradt, vagy a japán-amerikai háború is mindössze említés szintjén található, vagy esetleg kisebb cameok erejéig, de az európai hadmozdulatok is kicsit foghíjasan szerepelnek. Viszont a történet vége, a háborút lezáró időszak, és a hidegháború kezdete egy rendkívül erős harmadik kötetet ígér, amely leginkább az első részre fog szerintem hajazni.
Mivel előtérbe került a családregény stílus, így a karakterekre is nagyobb hangsúlyt fektettek, bár ez nem a lélekábrázolásban merül ki, hanem a szerelemben. Rengeteg oldal foglalkozik a szerelmes fiatalok kínjaival, problémáival és gondolataival, de Follett előnyére legyen mondva negyed annyi szex sincs a könyvben, mint a korábbiakban. Igaz, azért néhol ismét előtérbe kerül az olcsópornó, de azért minden gyermek megszületését nem kell elolvasnunk. A lélekábrázolást tekintve a megszokott sémák szerint haladunk, aki jó az jó, aki idealista az az is marad, például Lloyd, vagy akinek az apja gonosz volt, ott a gyerek is hataloméhes lesz (Greg), aki meg velejéig romlott, az pedig nem is lesz másmilyen (Macke). Mély karakterábrázolásokra tehát senki ne számítson, a lelki mozgatórugók is néhol elmaradnak, de viszont most az író mer hozzányúlni a szereplőkhöz. A kötet vége felé szinte minden fejezetben meghal egy-egy főbb szereplő, de a kötetben is hullanak a mellék figurák, vagy akár az első kötet főszereplői. De senki ne féljen, marad utánpótlás a harmadik regénybe, ugyanis a mű vége felé ismét egy garmadával lesznek a gyerekek, s csak a fejünket kapkodjuk, hogy ki mikor szült.
Viszont a könyv ugyanolyan olvasmányos, mint az első rész volt, és a hibákon túltesszük magunkat rajta, egészen az ítélet pillanatáig. Ráadásul Follett kis meglepetésekkel is készült, ugyanis mindig a lehető legjobb helyen szakítja meg az adott fejezetet, de hogy ne izguljunk annyira, a következő egységben néhány mondatban mindig megemlíti az előző fejezet végkifejletét. A harcjelenetek száma is nőtt, így akik szeretik a mozgalmasabb részeket azok sem fognak csalódni ebben a kötetben. Ráadásul realista részekből sincs hiány, Follett szereti ám, ha a karakterek szenvednek, ugyanis szegény Von Ulrich családra igencsak rájár a rút az egész könyvben, hol megerőszakolják őket, hol megverik, ám másokat sem kímél túlságosan. Ezekben a szenvedéses jelenetekben pedig remekül kidomborítja a mű mondanivalóját, miszerint az egész háború egy hatalmas nagy butaság volt, amit csak emberek milliói szenvedtek meg. Győztesek és vesztesek nem voltak, hiszen a polgári lakosság mind a két oldalon szenvedett, nélkülözött, s családok váltak hajléktalanokká, vagy éppen haltak ki. Remélhetőleg nekünk már nem kell ilyenfajta vérontásban részt vennünk, ugyanis az valószínűleg az egész emberiség végét jelentené a mai technikát figyelembe véve. De mint, a könyv vége felvillantja, az emberi butaság és paranoia kikezdhetetlen, s mindössze ennyi vezetett a hidegháborúhoz. A tájleírások egész jók, főleg a különböző gépek leírása, vagy az atommáglyáé, bár a szexuális leírásokban Follett még mindig verhetetlen.
Összességében nincs olyan erős ez a regény, mint a Titánok Bukása, de tény, hogy Folletnek rendkívül nehéz dolga volt ebben az esetben. A kisebbik rosszat választotta, és egy túlságosan tömény történelmi regény helyett – amelyben a téma monumentalitása miatt beletört volna a bicskája -, egy családregényt írt, amelybe belefűzte az egész világháború legfontosabb eseményeit, ezzel is érzékeltetve azt, amit szeretett volna. A hibákat olvasás közben ismét elfeledjük, s csakúgy falni fogjuk a lapokat, mint eddig tettük, és a bravúrosan lekanyarított végkifejlet után pedig várjuk a következő kötetet, amely pontot tesz a trilógia végére, és megismerhetjük a 20. század utolsó nagy eseményének mozgatórugóit, a Hideg háborúét.
8.5/10
A kötetért köszönet a kiadónak!
Ken Follett – A Titánok Bukása
Ken Follett-et a második világháborús kémregények egyik legismertebb szerzőjét, 1989-ben megjelent könyve a, Katedrális (kritika itt) tette világhírűvé. A történelmileg nagyrészt hiteles könyv, remekül bemutatta az 1100-as évek Angliáját, ráadásul tette ezt egy viszonylag gördülékeny, gyorsan olvasható stílusban, amely ugyan nem rengette meg az elit irodalom kapuit, azért egy tisztességes alkotásnak tekinthettük. Csaknem 20 évvel később Follett nagy fába vágta a fejszéjét, miszerint a Katedrálishoz hasonló történelmi nagypróza-trilógiát szeretett volna papírra vetni, amely bemutatná az egész 20. századot. Ennek első felvonása az I. Világháborút taglaló Titánok Bukása.
Ken Follett harmadik hömpölygő nagyprózáját 2010-ben jelentette meg a Pan MacMillian kiadó, Century-trilogy - The Fall of Giants néven, amely külföldön hamarosan hatalmas kritikai sikert aratott. A magyar fordítás ugyancsak 2010-ben jelent meg, a Dan Brown-könyveket is kiadó Gabo kiadó jóvoltából. A fordítókra sem lehet panaszunk ugyanis, Magyarország egyik legelismertebb fordítója, Bihari György vezényelte. Valamint társa, az ugyancsak nívós elismerést szerzett Sóvágó Katalin, aki korábban az Idők Végezetéig magyar átiratáért felelt.
Follett ismét jól érezte magát írás közben, ugyanis a mű 970 oldalt számlál, viszont végig képes fent tartani az érdeklődést, még a legutolsó oldalakon is. S valóban, senki ne várjon szépirodalmi magasságú alkotást, Follett mégis képes úgy megtölteni ezt az 1000 oldalt, hogy végig érdeklődjünk az események iránt, hiába lassan hömpölygő regény ez. Nyugodtan kijelenthetem, hogy Follett mestere ezeknek a nagyprózáknak.
A kötet stílusilag behatárolva leginkább a történelmi regény skatulyáját érdemli meg, és nem hiába. A köszönetnyilvánításban csaknem 6 történész, és még 6 szakember segítségét kérte ki, hogy mindenben a lehető legrészletesebb, legkorhűbb ábrázolást tudja nyújtani, s bár akadhatnak benne történelmi pontatlanságok, legtöbbször amit olvasunk, azt készpénznek vehetjük. Megtudhatjuk mi vezetett az első világégéshez, milyen volt az akkori arisztokrácia helyzete, hogyan éltek a munkásemberek és milyen éhezések voltak Oroszországban, valamint hogyan változott meg a világ. Egyszóval, széles betekintést nyújt a csaknem 100 évvel napjaink előtt játszódó Nagyvilágba.
A történet Follett korábbi regényeihez hasonlóan több szálon fut, jelen esetünkben ez a szám nyolcra rúg. A 8 karakter közül megtalálható a lehető legkülönfélébb társadalmi rangú és származású ember, kezdve az angol Lord Fitzherberttel aki a konzervatívokat képviseli, míg testvére a liberális, szüfrazsett Maud aki beleszeret a német külügyminisztérium feltörekvő attaséjába, Walter Von Ulrichba. Walter bátyja, a homoszexuális Robert viszont az osztrák hatalom embere. Fitzherbert bányájában viszont megismerhetjük a Munkásszakszervezet családját, közülük is a bányászfiú Billy Williams-t, és nővérét Ethelt, aki Fitzherbert házvezetőnője. Fitzherbert vacsoráján, amelyet V. György király kérésére rendez, megtalálhatjuk még Woodrow Wilson amerikai elnök személyi titkárát, Gus Dewart, akit gyengéd szálak fűznek a Vyalov-család lányához, akik amerikai leggazdagabb embereinek számítanak. Az arisztokrácia és a jólét világától eltekintve viszont megismerhetjük az orosz zord időket, ahol is Grigorij Peshkov egy petrorgárdi gyárban dolgozik, testvérével, a tipikusan bajkeverő Lev-vel. E nyolc karakternek megvannak a maguk céljai, vágyaik, álmaik, ám még ők sem képesek megállítani azt a politikai gépezetet, hogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően ne törjön ki az első világháború. A kötet az ő történetüket meséli el, 1911-től 1924-ig.
Amint az Folletre jellemző, minden karakter valamilyen konfrontációba kerül egymással, amelyek a lehető legvéletlenebb egybeesések, vagy éppen kiszámítható szexuális kapcsolatok. A történet egyébként érdekes, változatos és nagy lélegzetvételű, ám legnagyobb hibája talán, hogy túlságosan is szép. Igen, a Katedrálishoz hasonlóan, itt is jórészt sértetlenek a főszereplők, emiatt néhol kicsit életszerűtlen helyzetek alakulhatnak ki, így igazából senkiért sem izgulunk, mert úgyis túléli, vagy sikerül neki, amit szeretne. Viszont egy valamit sajnálok. Szinte minden fontosabb nemzetből (Amerika, Oroszország, Anglia, Németország) átélhetjük az eseményeket kivétel a Habsburg birodalom, így tulajdonképpen csak a győztesek szemszögéből ismerhetjük meg a történetet - persze, Németország is a tengelyhatalmakat képviselte, de ők csak egy nemzet. Még mi magyarunk is büszkék lehetünk, ugyanis megemlíti nekünk Tisza Istvánt, a csárdást és néha még szóba kerül Magyarország is a könyv során.
A következő kisebb-nagyobb vérzések viszont a karakterekre bonthatóak le. A kötet szerint nincs egyetlenegy igazán gonosz karakter sem, ezzel hangsúlyozva, hogy a háborúban végülis mindenki csak áldozat volt. A szereplők ráadásul rendkívül nagy szórásban helyezkednek el a könyvben. Míg a főemberek – Fitzherbert, Walter, Maud, Ethel – nagyjából a kötet 60%-ban szerepelnek, addig a maradék szálon futó szereplők olykor 200 oldallal az aktuális fejezetük után kerülnek csak elő. Például szegény Lev Peshkovnak jó ha 20 oldal jut egy 200 oldalas hiatus során, míg Fitzherbertre olykor egy egész fejezet is jut. Egyébiránt a karakterek jól kidolgozottak, mindenkivel együtt érezhetünk, sajnáljuk őket, örülünk velük akárcsak a Katedrális esetében, és mire a végére érünk, fájó szívvel búcsúzunk el kedvenc szereplőinktől. Személy szerint Grigorij, Billy és Ethel részei tetszettek a legjobban, míg Levet el is hagyhatta volna nyugodtan. Ami viszont kicsit zavaró lehet, hogy mindenki okos, még az egyszeri gyári munkás is kiválóan sakkozik, valamint ötleteivel politikusokat is meghazudtol, de a szénbányászok közül is olykor okosabbak, mint a miniszterek.
Na de még milyen is ez a könyv? Follett szexista, ez már biztos. A karakterek a lehető legtöbbet kerülnek szexuális konfrontációba, és a lehető legnaturálisabban. 3 oldalon keresztül olvashatjuk, hogyan elégítik ki kézzel az opera páholyának sötétjében Waltert, vagy miként „spriccolja magját” Fitzherbert grófunk a szeretőire, de más szaftos szex jelenetekkel is tarkítja a 970 oldalas könyvet. Ez noha engem nem zavar, de az már annál inkább, hogy a kötet végére az összes női karakternek terhesnek kell lennie. Persze, megértem én hogy kell a második felvonásra a következő nemzedék, de mért kell azt egy kötetben elintézni? Amiből viszont kevesebbet találunk, az a harci naturalizmus ábrázolása. A különböző levágott fejek, belek, repesztől megnyomorodott testrészeket nem írja le olyan aprólékosan, mint azt gondolnánk, alias, ha egy ároknyi hullát látnak a szereplők nem részletezi. Egyébként a kötet nagyobbrészt, mint már írtam lassan hömpölyög, leginkább a különböző estélyek leírása, vagy parlamenti beszédekre megy el az idő, de egy-két karakterfejlesztő epizódot is belecsempészett. Számomra rendkívül hangulatosak voltak azok a részek, amikor egy-egy szereplő csak orvoshoz vitte a fiát, vagy éppen a lövészárokban filozofált az elkövetkezendő csatáról. Apropó csatajelenetek. Nem sokat találunk a könyvben, viszont amik vannak azok izgalmasak és jók. Ami viszont stilisztikailag külön tetszett, hogy a fejezetek címe évszámokra van bontva, és a fejlécben pedig ott díszeleg nekünk minden oldalon az adott fejezet címe, így mindig képben lehetünk, ha netán elbambulnánk. Ráadásul a fejezetek most emberi hosszúságúak, 10-30 oldalig terjed kizárólag mindegyik.
A leíró részek elég részletesek, ám néha kicsit zavaró lehet az elbeszélő stílus. Például amikor egy mondatba is beleférhetne az, amire ő három tőmondatot pazarol. Például amikor „xy felvette a kabátját, majd elindult. Útközben megállt. Mikor oldalra nézett meglátta z-t.” és ehhez hasonló mondatok tömkelege néhol kicsit ajakbiggyesztőek tudnak lenni.
Összességében viszont Follett ismét egy remekművet alkotott. Nincs olyan magával ragadó, mint fő műve a Katedrális, de a szereplők ugyanúgy hozzánk nőnek, és ugyancsak elmerülünk olvasás közben, fel sem tűnik, hogy a kötet csaknem 1000 oldal. Sőt mire végéhez érünk, kicsit sajnáljuk is, hogy vége. Follettnek rendkívül jól állnak ezek a lassú tempójú nagyprózák, várom a következő kötetet, amely a második világháborúba kalauzol el minket. Remélem, hasonló történelmi mélységekkel, bár egy kicsit borúsabb és pörgősebb cselekményszerkezettel.
9/10
Egy napon, mikor a földön az első emberpár már a Paradicsom földjét taposta, a Paradicsom kapujában állt Isten, és ellenlábasa, Lucifer. Nézték a csodálatos pálmafákkal kerített aranyló partokat, melyet a nap vont be ragyogásával, s figyelték az emberek ténykedését. A párnak semmi dolga nem akadt a Paradicsomban, pusztán Istent kellett szolgálniuk, s sütkérezniük a Paradicsomban. Láthatólag boldogok voltak, Isten legtökéletesebb alkotásai. Lucifer hetykén állt a kapuban, míg Isten büszkeséggel a szemében figyelte alkotásait.
- Látod, nem sikerült megakadályoznod dicső tervemet. Teremtményednek és fertő szeretődnek, Lilith-nek nem sikerült elcsábítania az én Ádámomat.
Lucifer erre csak mosolyra húzta a száját, s válaszolt:
- A mag elvétetett. Az aratás idővel bevégeztetik. Akkor meglátjuk, ki győzött végső soron.
Megszámlálhatatlan idővel később, a Világ megváltozott. Isten teremtményei nem teljesen az elvárt úton haladtak tovább, ez pedig köszönhető volt Lucifer munkálkodásának, melynek következményeképpen Isten a Pokol mélyére, Judecca földjére száműzte egy jégbarlangba. Viszont Lucifer hatalma ennél sokkal nagyobb volt, s noha fizikailag képtelen volt elhagyni börtönét, kivetüléseiben láthatta a világ sorsát, s változását. Egy napon egy levelet küldött az egyik szeráffal Istennek, melyben ez állt:
"Sátán uralkodik már,
Birodalma elsöpör mindent mint az ár,
Éva gyermekeinek de nagy kár,
Lilith utódai megkapták mi jár,
Teremtményeidnek nincsen már Nyár"
Isten tajtékozva olvasta a levelet a pimasz hangnemtől, és a felsőbbrendűségtől. Mivel ő maga nemigen szeretett már utazgatni a Mennyekből, ezért hű szolgáit küldte le a földre, hogy nézzék meg, mire utalhat Lucifer. Angyalok szálltak alá az égből, s szétszóródtak széles-e világon, s mit láttak, siralmas volt. Mindenfelé Lilith gyermekei, s utódai voltak, kígyónyelvükkel szédítették el Ádám leszármazottait, szukkubuszok uralkodtak az embereken, s szinte minden utcasarkon a Bukott Angyal teremtményének szolgái jártak, s keveredtek Ádám lényeivel. Voltak olyanok, melyben már szinte semmi sem maradt az ősi vérből, s akiknek sikerült megtartaniuk a szent vérvonalat, azoknak nagyítóval kellett keresniük megannyi szenvedés és kín árán Éva megmaradt rokonait. Dolgukat megnehezítették a Babilóni Szajhák, akik hamis prófétaként tisztelegtek Éva gyermekeinek képében, de nyelvüket a kígyó mételyezte, s minden, mit mondtak Lilithtől származott. Az angyalok rendkívül elkeseredtek a látottakon, és nem hittek a szemüknek, hogy világukat a Sátán birodalmának talpnyalói szolgálják, és az emberek ezt hagyják, sőt önmagukat adják át a fertőnek és a mételynek. A világ egy fertő volt, akár a pokol bugyrai. Éva és Ádám nemzetsége lehanyatlóban volt, s azok kik még lelkükben és szívükben tartották a lángot, már csak enyhén pislákolt, egyesekben pedig a hosszú út alatt már ki is aludt. De még volt akik kitartottak, s valószínűleg ki is fognak. Ugyanis Ádám és Éva nemzetsége nem halhat ki. Viszont harcuk nehéz, s Lucifer szolgálói között az alábbi szlogen alakult ki:
"Egy kéjlakban van uram, itt semmi szükség a modorára..."
Viszont Ádám leszármazottai nem adják fel a harcot, és egy dalt zengenek nap mint nap, hogy bátorítsák magukat:
"Az éjszaka árnyai közelednek,
hallom ahogyan lépkednek.
Lelkem sötétségbe borul,
fák leveleire alkony hull.
A Nap sugarai sápadtan vernek,
mint haldokló kutyák ernyedten hevernek.
Csendes minden,
nem berreg más csak szívem
Mint örökké zakatoló traktor,
dús mezőkön, fehér fellegeken
Fényárban úszón."