John Scalzi - Vének Háborúja

2012.06.03. 12:07

 John Scalzi – Vének Háborúja

Egy-egy könyv megírásakor az első könyves írók mindig elgondolkodnak. Mindig elgondolkoznak, hogy kiknek írjanak, milyen közönséget szólítsanak meg az adott könyvvel. Mennyire szükséges a hardcore vonalat megszólítania, de ha a hardcore olvasóknak szánja a művét, mennyire fogják az átlagolvasók megismerni a nevét? Olyan kérdések ezek, amelyek szinte mindenkit foglalkoztatnak, s gyakran az első könyves írók inkább egy köztes megoldást próbálnak találni, amely jó a kevésbé keményvonalas olvasóknak is, de azért a régóta ebben a kategóriában járóknak is kedvez. Csak nagyon nehéz megtalálni a kellő egyensúlyt, hogy mind a két tábor elégedett legyenek, és a kritikusok is. Valószínűleg John Scalzinak is ezzel a dilemmával kellett szembenéznie első könyve megírásakor.  

John Scalzi neve bizonyára a külföldi blogolvasóknak nem lehet ismeretlen, hiszen blogja, a Whatever már csaknem 1998 óta működik, s szint egyedülálló a maga nemében. A már sokat élt író első könyveit is ezen az oldalon publikálta, majd innen kerültek el a nyomdába. Ugyanis a Tor Books szerkesztője figyelt fel először a blogon lévő Old Man’s War néven futó regényre, s tárgyalások és szerződés aláírások után jelent meg Amerikában 2005-ben jelen esetünk tárgya. A magyar kiadásra csaknem 7 évet kellett várni, ugyanis 2012. májusában olvashatta a magyar közönség Pék Zoltán fordításában először a kötetet, amelyet a mára multifunkcionális érdeklődési körű kiadó, az Agave adott ki. A kötet egyébként elég rövidke, mindössze 252 oldal, de tekintve, hogy ez egy tetralógia első kötete, bevezető kötetnek éppen elég, hogy megismerhessük az univerzum alapjait, valamint az író alapvető stílusát és hogy mire számíthatunk a későbbiekben.  

A mű stílusát tekintve sci-fi, viszont a bevezetőben említett egyensúlyt szinte tökéletesen megragadta. Adott a mű eleje, ami egy tinédzsereknek írt regénynek is megállná a helyét, tele humorral, egymás ugratásával, cinikus beszólásokkal – ami az egész könyvre igaz. Viszont miután a Vén Trottyok eljutnak a kiképzőtáborba, onnan már militarista könyvekre hajazó olykor klisés hangulat és szereplőgárda, de a háborúban ahol kell drámai, olykor sokkol, van amikor nyugodtabb, sőt még a romantikát is képes volt természetesként ábrázolni. A keményvonalas leírásokat is képes volt úgy megoldani, hogy még a laikusok is megértsék, a lehető legegyszerűbben magyarázzák el, méghozzá a karakterek interakciói segítik a világ megismerését, nem pedig az írónk magyarázza el nekünk, mi hogyan történik. Egyébként a párhuzam Robert A. Heinlein híres könyvével, a Csillagközi Invázióval szinte ordít, de ezt az örökséget sikerült Scalzinak olyan természetesen újragondolni, hogy nem meggyalázza, hanem újrameséli a klasszikus ideáját és ötletét. Talán az akciójelenetek száma kicsit kevés, máskor viszont a felvezetés rövid, de ezeket nem hoznám fel túlságosan negatív aspektusként, hiszen első könyves íróról van szó.

A történet kezdetén a Földön járunk, s John Perry éppen betöltötte a 75. életévét, a kort amikor beállhat katonának a Gyarmati Véderő elnevezésű bolygóközi csillagflottához, amelynek feladata a galaxis kolonizálása az emberek számára, valamint az emberiség és a Föld védelme a különböző idegen létformáktól. A Földön élők szinte semmit sem tudnak a GYV-ről, egyfajta legendák keringenek róluk, hiszen a tagjaik sosem jönnek le a földre és a szándéknyilatkozatok szerint még senki sem tért vissza a Földre a két éves szolgálat után. Külön érdekesség még, hogy miért öregeket toboroznak be? Mit tehetnek az öregek a galaxisban? Valahogy megfiatalítják őket? Ezekre a kérdésekre John Perry választ fog kapni, s elkezdődik második élete a Gyarmati Véderő szolgálatában. A kötetnek egyébként nincs klasszikus átfogó története, kivétel, hogy a karakterünk mindig ugyanaz. Az ő szemszögéből ismerhetünk meg különböző bevetéseket, harci helyzeteket. Egyfajta militarista könyv ez sci-fi környezetbe burkolva.  

A karaktereket tekintve John Perry-t kellőképpen kidolgozták, megismerhetjük az életét mint öregember, s mint a katonaság tagja. Talán egy kicsit túlságosan laza, viccelődő, de nem kell tartanunk, van elég drámai jelenet a könyvben. Perryvel együtt fogunk érezni, szurkolni fogunk érte, hiszen nagyon közvetlen, ráadásul az E/1-es elbeszélésforma miatt még közelebb érezzük majd magunkat hozzá. A barátai és különböző társai akik vele együtt sodródnak az árral meglehetősen sablonosak, de azért a kellő szimpátiát megteremti Scalzi, hiszen azért aggódni fogunk a három testőrért majd. Megtalálható itt a beképelt, üvöltöző kiképzőtiszt – a klisés mivoltát meg is említik a könyvben – a hadnagy, aki elintéz ezt-azt neki, a paranoid, a meleg és még a szokásos szereplők.

A világkidolgozás egyébként meglehetősen jó, bár talán még kezdetnek kevés lénnyel találkozunk, azok is inkább mutáns állat-ember hibridekre hasonlítanak, mint idegen lényre. Az elméleti leírások gördülékenyek, egy-két helyen merészkedünk el nehezebben megemészthetőbb leírásokhoz, de ennyi senkinek sem fog megártani. Különösképpen sok tájleírást nem fogunk olvasni, hiába járunk-kelünk idegen univerzumokban és bolygókban, az író gondolja, hogy van annyi sci-fi tapasztalata mindenkinek a filmekből, játékokból, hogy el tudjon képzelni egy-egy alternatív univerzumot.

Scalzi műve tökéletesen egyensúlyozik a gördülékeny stílus, hardcore és újak kielégítése, humor, dráma, akció, romantika, naturalista, kemény jelenetek és a korosztályok közötti szakadékokon, ugyanis ezt a könyvet szinte mindenkinek ajánlhatnám, mert mindenkinek lesz benne olyan, ami elfogja nyerni a tetszését. Talán a legnagyobb probléma, hogy hamar kivégzi az ember, hiszen rövidke, de ettől függetlenül kellemes kikapcsolódást és szórakozást nyújthat az arra vágyóknak. A műben megfogalmazott erkölcsi kérdéseket annyira mélyen nem vesézi ki, talán erre nincs is szükség, az arra fogékony emberek viszont elgondolkodhatnak a kétféle korosztály szerepeltetésén. Aki eddig nem szerette a sci-fi stílust ezzel a regénnyel könnyen megkedvelheti, sőt akár a későbbiek folyamán másba is belevághat majd ezáltal.

9/10

A kötetért köszönet az Agave kiadónak!

Isaac Asimov - Alapítvány és Birodalom

2012.05.10. 12:15

 Isaac Asimov – Alapítvány és Birodalom 

Érdekes módon a trilógiáknak általában a második felvonása szokott a leggyengébb lenni, esetenként gyengébb, mint teszem azt az első rész. Persze, rengeteg példával szolgálhatnánk, amikor a második kötetet egy még rosszabb harmadik rész követte (lásd Végső állomás, vagy más rétes-tészta hosszúságúra nyújtott filmsorozatok, vagy Christopher Paolini – Brisingr-je hogy irodalmi példát is említsünk). Valahogy nem mindig sikerül túlszárnyalni az első rész sikerét sem történetben, sem pedig felépítésben és karakterábrázolásban. De akad, amikor éppen az ellentéte válik igazzá, és a második kötet sokkal jobb lesz mint az első felvonás. Erre is mondhatnánk megannyi példát, viszont én most egyetlen egyel szeretnék szolgálni, méghozzá jelen esetünk tárgyával: Isaac Asimov – Alapítvány trilógiájának második felvonásával, az Alapítvány és Birodalommal.  

Az Alapítvány folytatása külföldön ismét csak a Gnome Press gondozásában jelent meg könyv formájában, 1952-ben, viszont az Astounding Magazine jóvoltából már 1945-ben olvasható volt. A magyar változatra is 1 évet kellett mindössze várni, ugyanis 1972-ben jelent meg, ugyancsak Baranyi Gyula fordításában. A kötet egyébként mindössze 10 oldallal hosszabb, mint az előző rész, tehát 279 oldalban izgulhatjuk végig az Alapítvány következő, bő 200 évét. A könyv egyébként ismét részekre van bontva, viszont most mindössze 2 nagy vágásra bomlik, tehát akiknek nem jött be ez a több évtizedeket elmesélő különálló-mégis összeillő-történetmesélés, fellélegezhet, ugyanis most nagyjából egy nagy történetet mesél el nekünk Asimov mester.  

A történet stílusilag ugyancsak a sci-fi berkein belül mozog, viszont hatalmas előre lépés tapasztalható irodalmi téren. Asimov most nemcsak csupa száraz tényeket közöl velünk,  bábszereplőkkel, hanem irodalmi eszközöket is bevet hogy még élvezetesebbé tegye a könyvet. Most már mi magunk is együtt érezhetünk a karakterekkel, jobban elképzelhetjük hol is zajlanak az események, sőt még olyan cselekményekkel is „elkápráztat”, hogy éppen ki mikor mit csinál. Több tájleírás tapasztalható, valamint minden karakterről megtudunk valamit, mind a múltjukról, mind pedig a jelenükről és a jellemükről.  

A történet kezdetekor 40 évvel járunk az Alapítvány eseményei után, amikor is egy feltörekvő, ámbár a békére nézve elég radikális Birodalmi tábornok, Bel Riose megtámadja a Periférián egyre nagyobb hatalommal rendelkező, misztikus Alapítványt. Viszont az igazi konfliktust nem ez, hanem a még misztikusabb Öszvér megjelenése szolgáltatja, akit a Seldon-terv nem vett bele a számításba, így felboríthatja az egész Alapítvány jövőjét. Az Öszvérről senki nem tud semmit, csak azt, hogy rohamos tempóban foglalja el az Alapítványhoz közeli bolygókat, és befolyását az egész Galaxisra szeretné kivetni. Az ellenállás vezetői a fiatal házaspár, Toran és Bayta, akik egy rebellis Független Kereskedőszervezet fejének a rokonai. Hozzájuk csapódik még egy pszchiológiai tanulmányokkal rendelkező tudós, Ebling Mis, valamint az Öszvér bohóca, aki halálosan fél az urától. Az ő menekülésükről, valamint az Öszvér térhódításáról szól legfőképpen a mű, megfejelve a szokásos, politikai ármánykodásokkal, első ízben harcokkal, valamint szemtanúi lehetünk egy írói evolúciónak, ugyanis a könyv történeti színvonala egyáltalán nem egységes. „A Generális” névre hallgató első rész például jóindulattal se nevezhető még jónak sem, legfőképpen az Alapítvány novella-szerű elbeszéléséhez hasonlítható, egyfajta kihagyott jelenetek csoportba illeszkedik leginkább számomra. Ezzel szemben láthatjuk ahogyan „Az Öszvér” névre hallgató második rész szép lassan kibontja a szárnyait, és noha a legnagyobb csavar már a könyv közepe táján előre látható, akkor is esztétikailag már egy érett felépítésű regénnyel van dolgunk. Ezt elősegíti a több párhuzamban mesélő történetmesélés, a többféle szempontból való megismerkedés. 

Valamint a sokkal jobban árnyalt és felépített karakterek. Igen, a legnagyobb változás talán a jellemfelépítésben figyelhető meg, ugyanis több karakter, többféle jellem. Például az Öszvér klisés mivolta ellenére is egy érezhető, megérthető, szimpatikus karakter, de Toran és Bayta sem poshad el a „bábkarakter” jelző alatt, míg Prichner kapitány ükapja lehet olyan jelenkori hősöknek, mint Takeshi Kovacs vagy más űreposz-szereplőknek. Viszont, senki ne számítson viszont végletekig kidolgozott karakterekre akiknek még a nagyapjukról is akad némi sejtésünk, de azért egy egészséges felépítést a főbb szerepekben lévő egyének megkaptak.  

A fent felsorolt „változásokon” kívül azt kapjuk, amit az Alapítványban is megszokhattunk. Tehát monológokat és dialógusokat a helyi politikai viszonyokról, vagy hogy egy-egy húzással ki mennyi profitot húzhat, esetleg az adott lépés milyen következményekkel járhat. Ezek a helyzetek Asimov szokásos stílusában íródtak, alias cinikus, szarkazmussal átitatott mondatok formájában, amelyeken nem egyszer fogunk hangosan nevetni. Egyébként a kötet a vége felé már egyfajta izgalomfaktort is felmutat, hogy vajon mi lesz a végjáték eredménye, noha a legnagyobb csavar már a könyv közepe táján is erősen sejthető lesz. A vége egy érdekes cliffhangerrel ér véget, kicsit elcsapott formában, csakúgy mint az első kötet, de míg ott egy teljesen lezárt történetet kapunk, addig itt a levegőben függ majd a folytatás sorsa. Sőt, a történet vége felé egy kicsit kilátástalan poszt-apokaliptikus vízió hangulata is ügyesen megfestetett, kicsit a mai disztópikus, poszt-apokaliptikus történetek jutottak az eszembe. Külön érdekes, hogy a hatalmas Birodalom hová süllyedt mindössze 2 kötet alatt, úgy látszik Asimov tényleg sokat merített a római birodalomról szóló esszéjéből, ami végülis az egész trilógia alapját szolgáltatta.   

Asimov most a tájleírásokkal is jobban bánt, ugyanis egyes részek most már részletesen a szemünk elé tárulnak, és remekül elképzelhetőek – például Trantor kukorica és búzamezői a betontemető mellett. De a tájak is sokkal változatosabbak, például a virágzó város, vagy a barlangban felépített mesterséges fénnyel éltetett menedék város, nem beszélve a poszt-apokaliptikus hangulatú világ és városképekről. 

Egy kissé döcögős kezdet után a második etapra már felgyorsulnak az események és a végkifejlet kárpótol minket az első rész kicsit lapos és egysíkú felvezetésért. Noha, még mindig nem tekintem lélegzetelállítónak Asimov művét, de már látható haladás tapasztalható az első kötet után, és kezdem megérteni miért nevezik Asimov stílusát egyedinek és maradandónak. Szívesen olvassa az ember a történeteit, még ha nem is áll meg a szíve az izgalomtól. Várom a trilógia záró akkordját, és hogy megtudjam, hol is van az a Második Alapítvány. 

8/10

Isaac Asimov - Alapítvány

2012.05.06. 17:37

 Isaac Asimov – Alapítvány

Valószínűleg Isaac Asimov nevéről már mindenki hallott, aki egy kicsit is jártas a könyvek terén. Sőt, nagy valószínűséggel még az is ismeri a nevét, aki a Tüskeváron kívül egy könyvet sem vett még a kezébe. Akik esetleg nem ismernék, azoknak azért nyújtok egy kis mentőövet. Bizonyára mindenki látta Will Smith főszereplésével az Én, a Robot című filmet. Na azt a regényt Isaac Asimov írta. Meglepődtünk, ugye? Mikor legelőször néztem Asimov mester bibliográfiáját én is furcsa szemekkel néztem, hogy az Én, a Robot egy 1966-os regénye és ebből készített Hollywood egy remek akciófilmet. Viszont Asimov legismertebb alkotása talán mégis az Alapítvány-trilógia, valamint azoknak a kiegészítő kötetei. A könyvsorozat, amelyet minden valamire való olvasópalántának ajánlanak, még akkor is ha sokak elvből irtóznak a sci-fitől. Pedig az Alapítvány jóval több, mint egyszerű sci-fi, erre már az első pár fejezet alapján rá fogunk ébredni. Azt, hogy mégis miért lett ennyire népszerű és klasszikus mű, arra én magam sem tudom a választ, talán a mélyre szántó, mégis ma is korszerű gondolatok miatt, ami miatt sokszor érezzük azt a könyvben, hogy valamelyik kisebb bolygó akár a mai Mexikó is lehetne, vagy maga az Alapítvány egyfajta jelenkori Kínának is megállná a helyét. Egyszóval, hiába is 1951-ben jelent meg először a könyv Foundation címmel a Gnome Press gondozásában, a benne leírt gondolatok a mai napig megállják a helyüket, hiába telt el csaknem 60 év a könyv megjelenése óta. Valamint a műben szereplő különböző technikai „kütyük és csecsebecsék” később a való életben is megjelentek, valamint több olyan szociológiai problémára is felhívja a figyelmet ami a háború utáni időszakban még valószínűleg nem üthette fel a fejét világszerte. Viszont, a sorozat kultikusságát illetően megjegyezendő, hogy 1951-ben még nem voltak kiforrva a különböző stílusok, és teljesen más szellemben írtak az írók, így ezért tűnhet „kevésnek” az Alapítvány egyesek szemében, ugyanis a könyvet összehasonlítani a jelenlegi korszak könyveivel elég veszélyes, mert úgyis alulmarad.

Mint már írtam, a mű 1951-ben jelent meg könyv formájában, viszont az eredeti történetet 1942 és 44 között publikálták az Astounding Magazine-ban, szóval a kötet hasonló felépítésben került könyvformában, mint Stephen King – A Setét Torony I. – A harcos című kötete, tehát 5 kisebb-nagyobb novellát tartalmaz a mű, mégis összefüggő történetsort alkot. A magyar kiadásra egészen 1971-ig kellett várni, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek jóvoltából került forgalomba magyar nyelven, Baranyi Gyula fordításában. Nekem is ez a kiadás van meg, de a mai napig kapható a trilógia, különböző keményfedeles, vagy Asimov más műveivel kiegészült anyagokkal együtt, jó pénzért. A kötet egyébként novella-múltja miatt rövidke, mindössze 269 oldalt számlál a történet, viszont a jelenkori kiadások már 5-600 oldalt tesznek ki, mivel egyben adták ki az egész trilógiát.

A mű, mint írtam stílusilag tekintve sci-fi alapokra épül, viszont egy vérbeli politikai regény. Akit nem érdekelnek a különböző leírásai az űrhajóknak, vagy a tudományos-fantasztikus maszlag az űrbeli relék működéséről azok is megtalálhatják a számításukat ugyanis a sci-fi univerzumban egy vérbelien realisztikus világ épül fel, amelyben az események fő tám pilléreinek az egymás kijátszása, vagy átverése, haszonszerzés, hatalomvágy és egyéb politikusokra jellemző vonások tekinthetőek. Sőt, a „mi világunkkal” való kapcsot tovább erősítik a középkorra visszavezethető feudális rendek, és a vallásban való vakon buzgó hit, de a császár iránt érzett mérhetetlen félisten szeretet is ezt a vonalat erősíti, csakúgy mint a nemesség, vadászat vagy a kalmárok. Erősen érződik továbbá a pszchiológia és a szociológia, viszont akciójelenetek vagy kalandrészek egyáltalán nem találhatóak a könyvben, szóval aki ezek miatt nem szerette volna eddig magáévá tudni Asimov klasszikusát az nyugodtan belekezdhet. Viszont éppen emiatt a politikai történetvezetés és dialógusokra épülő cselekmény miatt nem is fogja elnyerni mindenkinek a tetszését, egyszóval ugyanott állunk ahol a part szakad.

A történet első felvonása csaknem 155 évet ölel fel, tehát elég nagy időintervallumban haladnak az események, viszont a teljes trilógiát nézve csaknem 1000 éven át izgulhatjuk végig az Alapítvány alakulását és jövőjét. Viszont a történet nem is a karakterekre koncentrál, hanem az Alapítványra. A történet kezdetén ugyanis Hari Seldon, a híres pszchiohistóriás (szociológus, pszchiológus és piackutató remek egyvelege) megjósolja az univerzumot uraló Galaktikus Birodalom bukását, amelyet 500 éven belülre helyez. Az Alapítvány feladata pedig, hogy a Birodalom hanyatlása utáni 30 ezer éves anarchiát egyetlen ezer évre redukálja. Erről az ezer évről szól tehát a trilógia, és hogy milyen válságokkal és nehézségekkel kell megküzdeniük a mű szereplőinek. Valamint megpróbálunk választ kapni arra a kérdésre, hogy megváltoztatható-e a matematikailag előre eltervezett jövő. Az 5 novella egyébként külön-külön is megállná a helyét, ugyanis az egyes válságok mind-mind valamilyen politikai indíttatásból duzzadnak válsággá, és mivel Seldon homályosan fogalmazott a jövőről, amelyet kiszámolt így a szereplőknek maguknak kell megoldani a helyzetet, amiből érdekes politikai csatározások, valamint szellemi harcok alakulnak ki, hazugságokkal, ármányokkal fűszerezve. Egy-két helyen ugyan előre kiszámítható a történet alakulása, és a kötet végére már megszokjuk a rendkívülien eszes karaktereket és a végtelenül jó pszchiológiai érzékkel megáldott főszereplőket – annak ellenére, hogy az Alapítvány lakossága között nincs egyetlen pszhciológus felmenőkkel rendelkező egyén se – ezek kicsit monotonitásra sarkallják a regényt.

A karaktereket nézve nem pályázhat a „legjobban kidolgozott karakterekkel rendelkező regény” címére az Alapítvány, ugyanis leginkább az eseményekre hegyezte ki a hangsúlyt Asimov, nem pedig magukra a benne szereplő emberekre. Igaz, alapvető jellemvonások mindenkiben megtalálhatóak, főként az okos, eszes, rendkívül jól kalkuláló, és önbizalomhiánnyal nem rendelkező karakter mind az 5 novellában megtalálható, valamint a hatalomvágynak egyikük sincs híjában. Ezek miatt is kicsit a monotonitás pocsolyájába fullad a regény a legvége felé, ahol is az utolsó oldalakon már előre várjuk a hatalmas nagy csavart, amit végül megkapunk. Egyedül Salvor Hardin szerepel két novellában is, talán leginkább az ő karaktere tekinthető kibogozottnak, de mélyre szántó jellemvonásokat senkibe ne is keressünk, itt a tömegekre koncentrál a könyv. De az biztos, hogy aki nem fogékony a pszchiológiára, az ebben a könyvben tanulhat egy ici-picit arról, hogyan is nézzünk a dolgok mélyére úgy, hogy a lehető legértéktelenebb dolog is a mi hasznunkat szolgálja. 

A kötet nyelvezete egyébként nem túl nehézkés, igaz az elején egy-két érdekes tudományos fogalom elhagyja a szereplők száját, de alapvetően a könyv teljesen jól értelmezhető azok számára is, akik esetleg Alkonyaton nőttek fel. Asimov cinikus stílusa tetszetős, olykor olyan magasztos nyelvben íródott csúfolódásokat és „oltásokat” talált ki, hogy hangosan is lehet rajta nevetni, ráadásul nekem alapból fekszik a cinikus írásmód. A megalkotott világ egyébként remekül elképzelhető, a benne előforduló problémák is valósak, valamint a szereplők ugyanúgy dohányoznak, boroznak ahogyan mi magunk is tesszük. Különösebben nem tudok kiemelni más dolgot a könyvből, csak a cinikus, szkeptikus szereplőket, valamint hogy az 5 novella kicsit túlságosan is hasonlít egymáshoz, ami miatt – csakúgy mint a Vaják esetében – néha monotonitásba fullad, viszont a kötet hossza miatt nem tekinthető fontos problémának. A felmerülő morális, és erkölcsi kérdéseken, valamint a vallás szerepén el lehet gondolkodni, vagy párhuzamot vonhatunk a mai világ eseményeivel és országaival is, tehát mélyebb tartalommal is rendelkezik a mű.

A tájleírások viszont elég szegényesek, a karakterek kinézetéről sem tudunk meg sok mindent, kivéve hogy általában mindenkinek szakálla van és lehetőleg vörös. Asimov egyébként valószínűleg direkt nem írta le a bolygókat atomi részletességgel, ugyanis mint már megannyiszor írtam, a kötet egyfajta jövőben játszódó politikai regény, mintsem true sci-fi.

Nem tudom eldöntetni egyébként, hogy tetszett-e vagy sem az Alapítvány. Élvezettel olvastam a különböző kijátszásokat és hatalomvágyból elkövetett, aljas húzásokat, viszont alapjába véve a kötet nem nyújt többet ezeknél, mint amit a mai kínálatot tekintve elvárnánk. Egy-két izgalmasabb jelenettől, és megdöbbentő csavartól eltekintve ugyanis egy teljesen átlagos könyvről olvashatunk, amely klasszikussá duzzadt az évek során. Nem, nem hiányoltam az akciót vagy az egyéb izgalomkeltő effektusokat, mert ez a könyv így pont jó. De nem tudok rá nagyobb pontszámot adni, mert nem ragadott annyira magával, mint a kedvenc könyveim.

7/10

Stephen King - Lisey Története

2012.05.01. 10:29

 Stephen King – Lisey Története

Sokan kétségbe vonják King írói munkásságát a balesete óta. Sokan azzal érvelnek hogy már nincsenek olyan pörgős, sodró lendületűek a művei, vagy hogy a félelem és horror helyett leginkább az érzésekre helyezi a hangsúlyt, valamint hogy mereng és egyre lassabb. És ha valaki már elég régóta olvassa King munkásságát valószínűleg igazat is ad ezeknek a gondolatoknak, de kérem, tegye fel a kezét aki azt várja el egy már hatvanadik életévét betöltött írótól hogy még mindig ugyanolyan lelkesedéssel és lendülettel írja a műveit, mint a 70-es években. Nem kérhetjük tőle, hiszen ő is változott, valamint nyilván a balesete miatt elszenvedett traumák következtében ő maga sem akarja újra átélni milyen érzés volt a halálfélelem és az a fájdalom ami emésztette a felépüléséig. Noha King régebbi, klasszikus munkái közül még egyet sem olvastam – ha a Setét Torony első kötete annak számít, akkor azt – így még nem ismerem azt a King-et akiért a fanatikus King rajongók élnek-halnak, de egy valamit azért megjegyeznék. Ha King valóban megváltozott, akkor ne várjunk tőle megváltást és fogadjuk el hogy a 2000 után íródott művei már valóban lassabbak, borongósabbak, vagy éppen szomorúak, kevesebb horror elemekkel megtűzdelve. Egyszóval ezeket a műveket már ne olyan mércével nézzük, ahogyan annak idején a Ragyogást, vagy a Végítéletet, esetleg az Azt. Viszont ha jól megnézzük a lassabb témakibontást King mindig is szerette, elég megnézni az átlagmunkáit. Nagyjából 600-700 oldal a legtöbb King könyv (Nem Jön Szememre Álom, Álomcsapda, Hasznos Holmik és még sorolhatnám), azok is amelyeket a korai szakaszaiban írt. Egyszóval, miről is beszélünk igazából? Arról, hogy King még mindig King, de már más. Mert igen, jelen esetünk tárgyán, a Lisey Történetén is érződik hogy nem siet, és hogy sokszor az oldalak úgy épülnek fel mintha nem éppen regényt írna, hanem mintha naplót, belekap ebbe-abba, vagy éppen teljesen érdektelen dolgokról magyaráz oldalakon keresztül, de ezekről majd később. Aki szereti Kinget, az újkori történeteiben is megtalálja majd amiért szerette, mert néha azért igazán kibújik a szög a zsákból és még egy kis borzongás is jut az olvasóknak.  

Amit viszont tudni kell a könyvről, hogy a balesete utáni ihletésű, ugyanis a felesége felújítatta a dolgozószobáját ahol a műveit írja, és mikor hazaért egy teljesen üres szobát látott, amely úgy festett mintha kedvenc írónk már meghalt volna és a kis magánbirodalma is távozott volna vele. King ezek után látott neki a Lisey történetének, ami 2006. október 24-én meg is jelent meg a Scribner kiadó gondozásában. A magyar fordításra 2 évet kellett várni, és az Európa kiadó égisze alatt jelent meg 2008-ban, Totth Benedek fordításában. A kötet egyébként ugyancsak nem rövidke olvasmány, csaknem 680 oldalt számlál, amely ugyan King tekintetében átlagos hosszúságú, de a többi író tekintetében viszont jócskán túlhaladja a 3-400 oldalas átlagot. Egyébként a könyvvel rendkívül gyorsan lehet haladni, nem nehéz a nyelvezete, ráadásul hozza King sodró írói lendületét, amely ugyan a könyvre nem igaz, de az olvasásra annál inkább. Igen, a könyv lassan halad, az eleje elég unalmas is, sőt sokáig még meghatározott cselekmény sincs, csak a múltidézés és a jelen laza kapcsolatából áll a mű.

A mű stílusi meghatározása eléggé nehézkés, ugyanis a könyv több alappillérre épül. Megtalálható benne a romantikus szál, amely Kinghez stílusosan mérve nem csupa boldogság és szeretet, hanem olykor rendkívül szomorú. Igen, a 2 éve meghalt férj hiánya és az emlékek fojtogató súlya miatt rendkívül melankolikus és bánatos a regény – éppen ez az egyik bája – viszont kapunk egy kis horrorisztikus aláfestést is, ami miatt egy-két alkalomkor nem igazán érdemes lefekvés előtt elkezdenünk olvasni. Viszont a fantasy elemei is megtalálhatóak benne, ugyanis a hosszú srác, vihogók és az alternatív valóság miatt mégis eléggé fantasy ihletésű. Nem mondhatni hogy a felsorolt stílusok túlsúlyban helyezkednének el benne, mert jól vegyítve találhatóak meg a műben. Ráadásul a gyomorforgató naturalista jeleneteknek sem vagyunk híján, és az elmaradhatatlan gyermekkori trauma és a gyermek mellékszereplő is helyet kap, még ha csak flashbackek erejéig is. Egyeseknek viszont nem fog bejönni a mű végére túlságosan felgyömöszölt fantasy-vonal, és egy kicsit én is soknak találtam, de egye fene. 

A történet 2006-ben játszódik, mikor is Lisey Debusher Landon néhai férje, a Pulitzer-díjas és Nemzetközi Könyv Díjas Scott Landon már 2 éve halott, viszont volt dolgozószobájának dolgai még mindig kígyózó sorokban várják hogy valaki majd rájuk nézzen. Lisey-t zaklatják is a könyvtárak, egyetemek, hogy adja át nekik a felbecsülhetetlen értékű kincseket, de Lisey kivár mert még nem érzi magát elég erősnek hogy szembesüljön az emlékekkel és a múlttal. Végül azonban rászánja magát, és beleveti magát Scott dolgozószobájának gyomrában amikor is az emlékek magával ragadják és Scott egy végső, utolsó dincsvadászatra invitálja őt. A Dincsvadászat lényege pedig, hogy valami jutalmat mindig kapnak a „kincsvadászat” végén, így Lisey elhúzza a szörnyű emlékeit eltakaró lila kendőt és bekukkant mögé. A függöny mögött viszont megelevenedik a házasságuk, amit mi olvasók is átélhetünk, így a mű csaknem fele flashback, ám ezek alkotják a történet erősségeit, ugyanis Scott gyermekkora minden volt csak idilli nem, ráadásul King szükségesnek érezte minél véresebbre írni a házasságuk kritikus éveit. Eközben azonban a jelenben Lisey-re egy őrült kezd el vadászni, valamint a nővére, Amanda is katatón állapotba kerül, így Lisey-nek a szörnyű hiányérzet mellett még a jelen problémáival is meg kell küzdenie. A történet egyébként szép lassan átcsap szürrealitásba, és a végére kicsit előtérbe helyeződnek a fantasy elemek is, és senki se számítson hatalmas nagy buktatókra vagy pálfordulásokra, King most nem erőltette meg túlságosan az agyát.

Csakúgy mint a karakterekkel sem, ugyanis szemben más munkásságával – Setét Torony például – csakis egy nézőpontból élhetjük át az eseményeket, méghozzá Lisey Landon szemszögéből, akinek a karakterét szépen ki is bontják, de rajta kívül a többi szereplő kissé elnagyolt és helykitöltő mintsem meghatározó mellékszereplők. Igen, a Kingre jellemző komplex karakterábrázolás is elmarad, sőt még Lisey-vel sem lehetünk maximálisan elégedettek, de azért a főszereplők nagyjából rendben vannak. Scott karaktere noha hiába halott a flashbackeknek köszönhetően elég sokat megtudunk róla, és a jelleméről, míg a másodhegedű szerepében tündöklő Amanda pedig beleszürkül, míg a többi testvér pedig megmarad a „hisztis, kissé idegesítő testvér” szerepében. Az ő szemszögük most nem kerül elő, és a főgonosz szerepében tündöklő Dooley pedig egy tipikus sablonkarakter, aki bunkó és őrült. Egyszóval aki mély karakterábrázolásokra vágyik, rossz helyen kopogtat, de azért akadnak emlékezetesebb pillanatok is a könyvben mintsem a karakterek.

Mint már fentebb írtam a kötet nagyjából felosztható. Olykor szinte semmiről sem történik, részletesen megtapasztalhatjuk milyen amikor valaki katatón állapotban összepisili magát, vagy ha valaki elmegy WC-re és milyen állomásai vannak női szemmel. Ezek nagyrészt a kötet első felében figyelnek fel, amelyek miatt kissé húzhatja az ember a száját hogy nem ezt várta a fülszövegtől. Egyébként fülszöveg nagy része hiányzik a könyvből, szinte semmi sem derül ki abból például hogy mit tanított Scott Liseynek az írás és az olvasás lelki mélységeiről, hacsak nem a könyv vége felé feltűnő 3 mondatot annak szánta. Aztán a kötet felénél egy magasabb fokozatra kapcsol, és szinte csak faljuk a lapokat a múlt és jelen közötti történetmesélést követően, valamint néhol hátborzongató dolgokkal szembesülünk – a gyolcsba letakart ülő halottak igazán jól leírtak – mire aztán a könyv vége felé ismét leül. A könyv közepe hamisítatlan King, ugyanis van benne minden ami kell. Traumákat átélő gyerek, naturális-véres horror jelenetek, valamint gonoszottyok és egyéb minden más. Az alkotás leghangulatosabb részei a flashback jelenetek, akár Lisey-ről szól, akár Scottról. A Lisey által vezérelt jelenetek ugyanis megfestik a szerelmük lapjait, ami igazán szomorú és keserédes, ugyanis a legnagyobb boldogságban is szembesülünk azzal hogy Scott már nem él. Míg Scott gyermekkora pedig a thiller és a horror keveréke, a Kingre jellemző sodró lendülettel és véres jelenetekkel. A kötet vége felé aztán megint leül és sajnos az „izgalmasra tervezett lezárás” nem éri el a kívánt hatás, és a vége a keserédesből átcsap egyfajta eufórikus hangulatba. Igen, a 680 oldalban akadnak olyan epizódok és jelenetek amiket nyugodtan ki lehetett volna vágni, és a jelenkor történései sem igazán izgalmasak, inkább csak valamilyen alibi cselekményként szolgálnak, a flashbackek felidézéséhez.

A tájleíró részek a megszokott módon ügyesek és jók, remekül elképzelhetőek a különböző helyszínek, viszont néha engem valahogy a Setét Toronyra emlékeztettek, főleg a harangjáték. Noha ismét egy csomó utalás van King regényeire, így senki nem lepődik meg azon hogy Lisey rendszámtáblájának számait összeadva 19, valamint RD (Roland Deschain) a betűk. Sokszor a tájleírásokban talán túlzásba is esett, például az említett mindennapi WC-zés örömeit add meg nekünk ma leírást szívesen kihagytam volna. A fordítás viszont jó, rengeteg „szleng” kifejezést használnak a könyvben, amelyeket ugyan egytől-egyig ismertem de azért szép volt ilyen „igényesen” összegyűjtve látni.

Összességében egy átlagos könyv, mely egy kicsit lassan indul be, azután pedig sodró tempóval dönt le a lábunkról, hogy azután ismét parkoló pályára állítson bennünket, és várjuk a következő kört, ami sajnos nem jön el. Nem rossz könyv a Lisey története, ugyanis a keserédes, szomorú hangulat, a melankólia ügyesen ábrázolódik, valamint Kingtől szokatlan módon a romantika is elég erős szerepet kap a könyvben, de rengeteg toporgás és merengés a könyv kárára megy. Lehet itt kérem izgulni, átérezni a szomorúságot, olykor pedig csak pókerarccal olvasni a tökölést. King új könyveit senki ne olyan szemmel nézze mint ahogy sokan mások, akik egy új Ragyogást, vagy egy új Azt várnak, mert az már nem jön el. Másféle szempontból kell megközelíteni. Én a fülszöveget vettem alapul, ugyanis egy merengős, romantikus regényt vártam szomorúsággal átitatva, flashbackekkel teletűzdelve, amit nagyjából meg is kaptam. De sajnos a fülszöveg megint csalóka, mert a könyv fele annyit nem nyújt mint amit a fülszöveg ígér, viszont van amit elhallgat.

8/10