Versailles – Versailles
A Versailles-ot jellemezhetnénk a japán sikertörténetnek – bővebben itt. A banda már rögtön az első EP-jük után felkeltette a helyi metal színtér figyelmét, míg az első albumuk, a Noble egy- az-egyben ismertté tette őket az országukban. Persze, ehhez hozzátartozott, hogy a rendkívül réteges zene párosult egy olyan dallamvilággal és neoklasszikus hangzással, amelyet kevés zenekar művel ilyen minőségben széles-e földön. A banda szekere ezután beindult, s szerződést is kaptak a Japan Warner jóvoltából, ami megnyitotta előttük a világhírnév felé vezető utat. Itt üröm az örömben, hogy mivel a Warner nagykiadó, így a Versailles zenéjének is kicsit változnia kellett, hogy populárisabb körök is megismerhessék az extravagáns színpadi elemeikről híres bandát. Ez meg is látszódott a zenéjükön, a legutóbbi két album például fokozatosan veszített összetettségéből és „varázsából”, sokkal inkább egy hagyományos power metal bandára kezdett hasonlítani a zenéjük, egy csipetnyi komplexitással. A 2011-es Holy Grailt (kritika itt) követően viszont ismét itt az új album, ami 2012. szeptember 26.-án jelent meg. Nézzük, hogy az anyag képes volt-e a megújulásra, esetleg minőségbeli változásra, vagy a korábbi anyagok folytatásaként még jobban egyszerűsödött a zenei képlet.
Nos, akik egy „vissza a gyökerekhez” albumot vártak, sajnos csalódniuk kell, ugyanis az anyag a lehetőségekhez képest még jobban veszített a komplexitásból, erre már az albumot beharangozó két EP-n megtalálhattuk a választ. Akik a két EP-t követően már azon kezdtek el gondolkodni, hogy a csapatnak esetleg egy hosszabb szünetre lenne szükségük, azok bizonyára jósként is megállhatnák a helyüket, ugyanis a csapat bejelentette, hogy a névadó album után pihenőre vonulnak, méghozzá meghatározatlan időre. A rajongók számára ez kicsit rossz, ugyanis a bandájuk még koncerteket sem fog adni, de viszont jót fog tenni ez a bandának, már ha megnézzük a Versailles jelenlegi számlistáját. A korongra 11 szám került fel, amelyből 5 számot már korábban kidobtak a kislemezeken, ráadásul a nyitó és záró szám pedig korábbi albumok újrakevert változatai, így mindössze 4 új dalt kapnak azok, akik megveszik az új albumot (ha ebből levesszük az instrumentális dalt, akkor csak 3). Ráadásul a bő 70 perces gitárvirgázásokból is visszavettek, az egész album nincs egy óra sem, pedig mindenki tudja, hogy a csapat a hosszú, komplex dalokban érzi magát igazán otthon. Az ómenek rosszak, de az EP-n szereplő dalok nem voltak olyan rosszak, bizakodni mégis lehet. Nézzük, mennyire lehettünk optimisták.
A Noble nyitó tétele újrakeverve sem rossz, míg az EP-ről korábban megismert Rose is lendületes tétel, de azért nincs olyan komplex, mint a Masquerade, vagy esetleg az Ascendad Master és az Aristocra’s Symphony. Az első valamire való tétel, a szintén korábban ismert, neoklasszikus szimfonikus betétekkel megtűzdelt Rhapsody of Darkness amiben még egy rövidke gitárszóló is szerepet kapott. Az Illusion például egészen élvezhető, popos, rádiós darab, megfelelő arányba keverve a metált, így nem válik a dal egy giccsbe hajló tétellé. Az album első fele után hamar rájön az ember, hogy noha rövidebbek a számok, és kevésbé komplex a korong, mégis egységesebb. A dalok egyforma színvonalon himbálóznak, nincsenek kimondott gyenge tételek, de erősebb darabok sem, a hangzás sem esik ki a ritmusból, és az ének sem. Az anyag felénél található a Versaillesra jellemző hosszú, nagyepikai darab, a 11 perces Created Beauty ami a korong legjobb dalává is válik. Noha, aki a Faith & Decision vagy Princess utódját várná csalódnia kell, ugyanis ez a dal egy ballada, de mivel a japánok nagyon jók a szentimentális érzelmek kifejezésére, így ebben a dalban sem kell csalódnunk, méltó utódja a Sympathia-nak. Ha valaki esetleg ketté vágott dalnak tekintené, a következő dal is folytatja ezt a szentimentális vonulatot, de immáron gitárszóló képében, ugyanis a Holy Grail – Amoroso egy instrumentális darab. Amire még kíváncsi voltam, az a Sympathia újravett verziója, ami nem sok újat rak hozzá az amúgy is zseniális számhoz.
Az album végére érve ismét dilemmába kerülünk. Adott egy anyag, ami egy egységes, érett csapat eredménye, még ha nem is ahhoz hasonlít, amiért megszerettem a bandát, de mégis egész jó hallgatnivaló. Viszont a másik oldalt nézve, nincsenek húzótételek, vagy olyannyira kiemelkedő számok, ami instant klasszikusként emelkedne a csapat történelmébe, ráadásul a komplexitás is a múlté, ugyanis nincs egy valamirevaló összetett dal. Szükség van már a pihenésre, hogy a csapat megtalálja a saját hangját, és a jövő kikristályosodjon előttük. Viszont én, sokadik hallgatás után megbarátkoztam ezzel a koronggal, és azok akiknek bejött a Jubilee/Holy Grail hangzásvilága akkor ebben az anyagban sem fognak csalódni. Hogyan tehetnék, ha én, aki a Noble-t tartja etalonnak is képes élvezni a korongot?
7.7/10
Dalriada – Napisten Hava
A Dalriadát szerintem nem kell senkinek sem bemutatni, azok körében, akik szeretik a metal zenét. Akiknek esetleg mégis, azoknak íme a korábbi bejegyzésem, ahol a Dalriada diszkográfiája a téma az Ígéretig bezárólag. A csapat elég nagyra tette a mércét a korábbi két albumukkal, erre rá is tett a külföldi szerződés, de mivel a csapat még rossz anyagot nem adott ki a kezei közül így a rajongók méltán bízhattak a viszonylag rövidke idő alatt elkészült új albumban is.
Akik szerették az Ígéretet, azok most sem fognak csalódni, ugyanis leginkább azt a vonalat vitte tovább a csapat, de zeneileg pontosan az ellenkezőjét. Az Ígéret egy pörgős, vad album volt, tele hörgéssel, headbangel, míg a jelenlegi album egy sokkal nyugodtabb, középtempósabb előadás, olykor némi progresszivitást is belecsempészve a dalokba (persze, itt nem az Arany-album témapakolásaira kell gondolni). Ahogy láthatjuk, a legrövidebb dal is 4 és fél perc, az átlag dalok is mind bőven felülről súrolják az 5 percet, vagy akár a hatot. A viszonylag lassabb zenéhez hasonlóan réteges zenei témák is illenek, így sokkal több meghallgatást igényel a korong, hogy feltáruljanak az értékei. Viszont, talán most érezhetően egy sablonra épültek a dalszerkezetek, ugyanis majdnem minden tétel közepén találhatunk egy instrumentális blokkot, ahol főként a népi hangszerek jutnak szerephez, ami a korong végére egyesek fülének akár sok is lehet. Többszöri meghallgatást követően megszokjuk a népzenét – elvégre folk metál lenne, nem? – de elsőre kicsit sok. Az énektémák is változatosabbak, nincs mindenhol kimondott refrén, itt inkább az Arany-albumra hajaz a recept, olykor még a szövegvilág is illik Arany korára. Külön kiemelném a két énekes hangját, akik szerintem ezen az albumon nyújtják tartományuk csúcspontját, elképesztő amit összehoztak. Ficzek András szerény véleményem szerint a legjobb magyar énekes jelenleg. Akik szeretik Tadeusz hangját azoknak viszont rossz hír, hogy egy dalon kívül sehol sem kap központi szerepet a hörgés, ahol még felsejlik, ott is csak színesítő, vokálgazdagító szerepet szántak neki, így ezért egy kicsit húztam a számat.
Az album viszont baromi erősen kezdődik, a megszokott introt követően a klippes Dudás megadja az alaphangulatot, a viszonylag standard felépítésének köszönhetően, a Hajdútánc méltó utódjaként is nevezhetnénk. A következő darab, a Tündérkert egy gyönyörű Laura ballada, ahol a viszonylag szomorkásabb dalszöveghez egy elég pattogós népzenei blokkot kapunk. A Napom, Fényes Napom a korong legvadabb tétele, Laura-Tadeusz duettjére épül a dal, nem mellesleg a hörgő-morgó éneket egy rendkívül epikus hegedű szólam és refrén is megszakítja. Igazi koncertdarab lesz, de akik a direktebb dalok hívei azoknak is rögtön a hallójáratukban ragad majd a dal. A zúzást viszont egy gyönyörű énektémával megáldott ballada szakítja meg, a címadó Napisten Hava amely magyar vonatkozásban vezeti le a világ teremtését. Akad itt minden ami egy balladához kell, akusztikus kiegészítő részek, fuvola, szomorkás hegedű, megható szövegvilág, és nem mellesleg két remekül eltalált éneksáv. A következő dalok ugyanazon a színvonalon mozognak ezután, de az album csúcspontjait már elsütötték, s egy-két dalnál már érezzük, hogy akár lehetne rövidebb is picivel. Kiemelkedik még a folytatásban a Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról tétel, amelyben még egy Ensiferumra hajazó kis kórustéma is felvillan (Saltarello, 14. századi olasz táncdal), valamint a dal végén egy rendkívül erős énektéma. Az egész albumot felsorolhatnám valamiért, van itt például Téli Ének II is, vagy egy viszonylag egyszerűbb felépítésű, de a Korpiklaani-nál sokkal komolyabb ivós dal, de még egy rövidke pillanatig a Carmina Burana-t is meghallhatják azok, akik tájékozottak a zene világában.
Összességében az Arany-Album szintjét nem üti meg, még a mai napig az marad számomra az etalon lemez, s talán hangulattól függően gyengébb vagy erősebb mint az Ígéret, de tény, hogy aki eddig szerette a Dalriadát ezután sem fog csalódni benne, viszont ha eddig is élből elítélted a „népzenei bohóckodást” most sem fogsz a lábuk elé borulni és Laura nevét imába foglalni. Egyszóval, a minőség adott, a szekér halad tovább, mi pedig várjuk a folytatást.
9/10
Lavie Tidhar - Oszama
A
történelemben nincs „mi lett volna…”. Az irodalom viszont foglalkozik alternatív történelemmel, így aki mindenképpen el szeretné képzelni, hogy „mi lett volna ha…” elég ha keres egy erre szakosodott irodalmi alkotást. Ilyen regény Lavie Tidhar tavaly megjelent könyve is, amely korunk problémáját, a terrorizmust emeli ki egészen egyéni módon, hogy hogyan, kritikámból kiderül. Annyit viszont hozzátennék még előzetesen, hogy a borító és a cím miatt senki ne várjon egy végig 9/11-ről, vagy éppen az arab terrorizmusról szóló könyvet, Wilbur Smith-szerű kalandokkal, mert nem ezt fogja kapni.
Lavie Tidhar neve egyébként külföldön ismerősebben cseng, a The Bookman Histories ciklusa például több díjat és jelölést is besöpört, de akik szeretnek novella antológiákat olvasni, azok is bizonyára találkoztak már a nevével. Osama címen futó könyve tavaly jelent meg, a PS. Publishing jóvoltából, míg a magyar fordítást a kortárs-hardcore sci-fi legújabb zászlóshajója, az Ad Astra kiadó jelentette meg 2012-ben. A fordításért Kleinheincz Csilla a felelős, míg a borítót a szórakoztatóiparban ismert festő, Havancsák Gyula készítette. A kötet egyébként nem hosszú, mindössze 340 oldalt számlál, ebből viszont sok üres lapot találunk a rövidke fejezeteknek köszönhetően, így ha nagyon pontosak akarnánk lenni olyan 300 oldal körül meg is állna a lapszámláló.
A mű stílusát tekintve elég sokrétű, leginkább az alternatív történelmi regény címkét lehet ráaggatni, de az írásstílus engem leginkább Murakami Harukit és a mágikus realizmust idézte. A sejtelmes hangulat, amikor érzi az ember, hogy a valóságot nem a sorok között kell keresni, szinte az egész regényt áthatja, erre pedig rá is tesznek az író különleges metaforái, képei, amely egyfajta misztikus jelleget kölcsönöz a könyvnek. Murakami Haruki viszont a részletes leíró részekből is ismerős lehet, ugyanis írónk rengeteg bárban jár, iszik, sörözik, magányosan üldögél. Az író rendkívül jól bánik a hangulatteremtés eszközével, s mikor az ópium szaga valahol megjelenik, mintha mi is éreznénk, hogy nem két lábon állunk ezen a világon, elbódítanak a sorok, s míg le nem tesszük a könyvet addig mi magunk sem leszünk teljesen urai a fejünknek.
A történet kezdetén Joe felébred, bemegy a munkahelyére, s kibámul a vientinai irodájának ablakán, mikor is bekopogtat hozzá egy nő, és megkéri, hogy keresse meg a kor legnépszerűbb ponyvájának, az Osama sorozatnak az íróját, Mike Longshotot. Joe eleget tesz a felkérésnek, ám különleges fekete cipőbe öltözött emberek már a kezdetektől üldözik, rálőnek, megverik és felszólítják, hogy adja fel a keresést. Joe viszont makacs ember, és bika módjára tör előre, jut el a könyvek kiadójához, s Párizson, Londonon át, New Yorkig üldözi a rejtélyes Longshotot, akiről szinte semmit sem tudni. Eközben Joe egyre mélyebbre ássa magát az ügy részleteibe, s az identitása szép lassan szétcsúszik, elveszti kapaszkodóit a világban. Egyáltalán, a való világban él-e, ha egyáltalán él? A történet egyébként nem halad gyors léptekben, és igazából csavarokat sem fogunk benne találni, de azért egy kis akciót kapunk, a kötet vége pedig azok számára, akik nem szeretnek elrugaszkodni teljes mértékben a valóságtól érthetetlen lesz. Viszont legyen az író becsületére mondva, hogy nem is próbálja megmagyarázni a dolgokat, a végén egyfajta mankót odahajít elénk, amivel a káoszból teremt rendet, azt pedig mindenki egyénileg dönti el, hogy hogyan értelmezi az olvasottakat.
A karaktereket tekintve nem beszélhetünk mélyen szántó lelkekről, a főszereplőn kívül egyébként is minden szereplő olyan mintha illúzió lenne, képlékenyek, s a regény atmoszférájához kapcsolódóan egyfajta álomképek, drogos hallucinációk, akik hol feltűnnek, hol eltűnnek. Joe karaktere is egyre irreálisabbá válik a könyv végére, szinte érezzük, ahogyan vékonyodik a lelke lapról-lapra. Tidhar viszont rendkívül erőteljes képeket teremt a könyv végén lévő „Kísértethistóriák” című fejezetben, ahol a terrorizmus egy-egy áldozata meséli el életének utolsó pillanatait, szinte képes néhány oldallal megteremtenie azt a borzalmat amit mások egész estés filmekben, vagy akár regényekben is ábrázolnának.
A regény viszont koránt sem tökéletes, sőt talán nevezhetjük aránytalannak is. A drogos, ópiumos hangulat már az elejétől árad a regényből, ami egészen a végéig kitart, erre rá is segítenek a különböző képek is, szimbólumok, de sajnos ez nem elég a könyv végéig. Rengeteg helyen karakterünk csak iszik, whiskey-zik, sörözik, olvas, pornográf tartalommal szembesül, figyel és tulajdonképpen nem csinál semmit akár egy Murakami regényben, de míg ott képes a legunalmasabb karaktert is megtölteni élettel, addig ez Tidharnak nem sikerül teljes mértékben. Olykor kilép ebből a sejtelmes hangulatból, s úgy érezzük magunkat, mintha a világ valóságos lenne, ilyenkor egy-egy üldözéses jelenet, vagy akár utazás jelenik meg, de ezek csak egyfajta színesítő elemként jelennek meg a regénybe, hogy valamiféle cselekmény is történjen a regénybe, koránt sincsenek ezek a részek ügyesen kidolgozva. A magánnyomozós részek sem hajlanak át krimi-hangulatba, így aki egy igazi nyomozós-krimibe hajló regényt várt, csalódni fog. A leíró részeket sem viszi túlzásba az író, de itt nem jegyezném meg már harmadjára, hogy különleges írói képeket és fejezeteket találunk a könyvben, amik megérnek egy misét.
Az izraeli származású Lavie Tidhar korunk legnagyobb problémáját, a terrorizmust bújtatta egyéni köntösbe, hozzá adva egy kis mágikus realizmust, létezéselméleteteket, valamint egy csipetnyi noir hangulatot, és egy rendkívül hangulatos, ópiumtól túlfűtött alternatív történelmi regényt tett le az asztalra, amelyet rendkívül szimpatikus módon nem magyaráz meg, hanem mindenkinek a saját értelmezésére bízza. Ez a kötet legfőképpen impressziók, különös írói képek halmaza, amiben a legfőbb szerepet talán nem is a történet játssza, így aki egy akciódús, kalandokkal teli könyvre számít, nem jó helyen keresgél, de aki szeret elrugaszkodni a valóságtól, azoknak mindenképpen érdemes egy próbát tenni a regénnyel.
8/10
A kötetért köszönet a kiadónak!
Az ablaknál áll. Nézi amint a kora őszi időjárás melegen ugyan, de már kevésbé vakító fénnyel pásztázza a környező vidéket. Érzi a szél lágy, szeretetteljes simogatását az arcán. Hiába akármilyen szigetelés, a természet erőit nem lehet legyőzni. Egy-két helyen bárányfelhők gyülekeznek, s lassú haladással szállnak tova az egyébként makulátlanul kék égen. Körülötte csend. Tökéletes csend veszi körül, egyedül a csendesen doboló szíve adja az alapritmust ebben a makulátlan ürességben. Pásztázza a vidéket, a gondolatai kavarognak a fejében, ahogyan az ember a levest kavarja fel, hogy egyenletes helyre jusson el a meleg a tálban. Régen járt már a vidéken. Régen érezte már a napfényt a bőrén, s a szellő susogását a haján. Olykor kilépett, egy-egy sétát tett az udvarán, s élvezte ahogyan az erő áthatja az egész testét, hogy újra nekivághasson a kalandoknak. A kalandoknak, amik egyszer az életébe, vagy legalábbis a lelkébe fog kerülni. Tudja ezt, de hát kockáztat az ember. "Aki mer az nyer". - tartják a bölcsek. És nem is voltak hülyék ezek a bölcsek.
Elfordul az ablaktól, s szembesül várának kényelmével, a hellyel amelyben utóbbi napjait (heteit, hónapjait inkább) töltötte, s várakozott, átadta magát a belső nirvánának, ahogyan egyesek fogalmaznak. Elindul lefelé, tesz egy kört a csicsás kis palotájában, valami mintha azt mondaná, hogy nézz körül, mert semmi sem az ami látszik. Ahogy a földszint felé ér, enyhe esőillatot érez, a nyári záporok után felszálló, elpárolgó vízgőz "édeskés", földdel keveredő szaga az, ami hasonlít a frissen vágott fűéhez. Talán egy csipetnyit zavaró, de mégis örülünk neki nem? Kinyitja az ajtót, s kilép a frissen vágott fűre, ami szinte simogatóan hívja, hogy "lépj rám!". Szétnéz az udvarában, ahol a lehető legnagyobb rendben kellene lennie mindennek. Mégis, egy furcsa hang azt üzeni neki, hogy a vékony vonal alatt a legmélyebb pokol tüzei emésztenék el, ha belenézne. Amint a tükör esetében, itt is egy hártyavékony lepel elválaszt attól, hogy megázz. Szétnéz, körbepillant. Minél jobban fókuszál, annál vékonyabb a függöny, s lassan látni az őrület vízióját, ahol a nyugodtan játszadozó kutya átváltozik Cerberussá, s vérengző fenevadként harap magába. Egy csendes, magányosan bégető birkacsorda válik halálhimnuszokat éneklő, egymás húsába beletépő, kannibalista szörnyeteggé, akik a fű helyett vastag combhúsokat s más testrészeket rág szüntelen, véres foggal. A környezet önpusztításba kezd, mivel a külső tényezőket már elpusztította, s mintha önmagát utálta volna meg, kezdi szisztematikusan elvégezni a más feladatát, a gyökerek egymást fojtják meg, s a fák ágai önálló acsarkodásba kezdenek, s egyfajta haláltáncban lépdelnek át a Pokol kapuján.
Hirtelen kinyitja a szemét. Érzi ahogyan a szél az ablakon keresztül borzolja a vékony szálú sörtéit. Ugyanott áll, mintha mi sem történt volna. De érzi. Érzi, hogy amit az előbb látott valaminek az előszele. Érzi, hogy valami elkezdődött, de ez immár a bensőben. A vár bensőbb köreiben, ott, ahol az élettelen tárgyak önálló életre kelnek, megelevenedik valami. Valami, ami önpusztító hajlamú, s önmagát rombolja szét, mikor már túl van az életének azon szakaszán, amit neki kiírtak. Egy idő után az örök élet is átokká válik, s a halál válik megváltássá. Még a vámpíroknak is megfordul hosszú életük során a halál gondolata. Meg kell akadályoznia, vagy legalábbis elejét vennie ennek.
Ekkor meglátja. A távolban. Valahol, a Nap szikrázó sugarai alatt pislákol, s hívogató, mint mindig. A kincs. Kincsek. Egyszerre több. Nem, még nem. Vagy mégis? Elég ideje gubbaszt már a várában. Látja, s hívogatja, érzi a kalandvágyat, hogy botot fogjon és robogva induljon el, meneküljön a várból hagyjon ott csapot-papot. Kételyek, és rossz gondolatok nem kavarognak a fejében, s a múlt szellemei sem próbálják megcsapolni. De valami igen. Valami új. Félelem. Sohasem félt. Nem így, ahogyan most. Ekkor megpróbál megmozdulni, s érzi a lábában a gyengeséget. A kincs világít, ott van. De fél elindulni. Nem magától, nem a kincstől. A múlttól. Vagy a lapájtól, s mocsártól, mi eltemette, s fuldokolva csapkodott a mocsárban. A vár nem nyújt elég biztonságot. Valami belülről emészti. Az idő. A tér. Az ÉLET. Elindulhat, itt hagyhatja a várát, s a kincs után vetheti magát, hegyen-völgyön át. Valamelyik kincset elérheti. De mi van ha kudarcot vall? A vár romlik, s a lába sem a régi. Legalábbis, nem elég erős még. Széttörhet, örökké nyomorék marad, "dért-vert nyomorék", mint a Robert Browning versében a harcos. De hisz nem ő írta, hogy "Tisztába vagyunk a veszélyekkel, a negatív dolgokkal, és hogy mi várhat ránk, de nem hagyjuk, hogy ez befolyásolni tudjon minket. Ha pedig mégis bekövetkezik, azzal ráérünk akkor foglalkozni." De. El kell indulnia. Kockáztatnia kell. Különben a hibák, s "mi lett volna ha..." ömlő esőerdeiben barangolhat addig, amíg meg nem találja a kiutat, már ha a teste nem adja fel előbb a harcot. Gondolatok kavarognak a fejében, s megannyi kérdés, feltevés, előrelátás, elvetett gondolat, s önmegtagadás követi egymást. Régebben simán beleugrott volna a kincsvadászatba, s ő lett volna az első aki kardjával levágta volna az erdőt keresztező indákat, s gallyakat.
De...de...de..nincs de...de mégis..adj jelet..nincs de, ne..segíts...meg kell tenned..adj jelet..segíts....
Hallom a vár hangját. Hallom ahogyan este a folyosókon, mikor erősebben fúj
a szél hangján szól hozzám:
"Bárhol jártál hazatértél,
Vártam rád, én megbékéltem.
Tudom nem változol,
Ilyen vagy és ilyen maradsz."
S még halkabban, ahogy egy függöny megmozdul, ezeket suttogja:
"Én látlak, árnyak, tudom megtalálnak.
A félelem beszél, mikor kialszik a fény."
Igaza van. Nem rombolhatja le magát a vár. A vár én vagyok, s én is a vár vagyok.
Megértettem, s válaszolok neki, csendesen, mintha bárki más meghallhatná szavaimat a kongó folyosókon:
"Nem adom fel, nem amíg látsz,
Életben tart, hogy valahol vársz.
Hiába kérlek, többe ne engedj el,
Tudod , hogy mennem kell."
S másnap kiléptem az ajtón, sétabottal a kezemben.
Hosszú idő telt el azóta, hogy itt jártam. Nem sorolnám a sablonos okait ennek, mint azt már megannyiszor megtettem, s nem fogadkoznék, hogy most jelen esetben máshogy lesz. Pedig szeretném. Igazából minden csak elhatározás kérdése, valamint kitartás, hogy ha meg akarom csinálni, akkor meg is csinálom, nem számít ki szeretné ennek az ellenkezőjét, vagy kik nem hisznek benned, esetleg kik árulnak el azon az úton, hogy te hangosan kimondtad az önmegvalósítás gondolatát. Persze, kifogásokat keresni és találni könnyebb. Ahogyan én sem fogom most itt felsorolni, mi vezetett egy ismét bő fél éves szünethez, mert ez mind csak nyafogás és szájtépés és ezek a legjobb kibúvók. Ahogyan az életben is.
Rengeteg idő telt el azóta, mióta az utolsó személyes postomat megírtam, s így nem folytatódhatott a már megkezdett, címekben összeszerkeszthető mese sem, amelynek még számomra sincs kristálytiszta jelentéstartalma. S ez alatt a rengeteg idő alatt, mondhatnám egy új ember lett belőlem, vagy ha a blogom indulása óta nézzük biztos hogy igaz a fenti állításom - akár többször is. Nem olvastam végig a régi dolgokat, nem kenyerem a magam agymenéseinek utólagos visszaolvasása, de hát a múltban nem élni kell, hanem kézen fogva sétálni vele a jövő hepe-hupás útjain, s közben keresni az új kincseket. Vagy, ahogyan a novellámban írtam annak idején, a szellemeknek a mi oldalunkon kell lenniük.
De mégis mi történt, hogy képes voltam kikerülni a saját béklyóimból, s az önmegvalósítás útjára lépni? Elhatározás, s szilárd akarat. Ennyi az egész. Az ember keresheti akárhol, hogy mi vezethet arra valakit, hogy boldog legyen, vagy esetleg mi változtathatná meg fenkestül az életét, de erre nagyon is egyszerű a válasz. Mi magunknak kell elindítani a folyamatot, s mindvégig nekünk kell annak lenni, aki hisz benne, hogy el is érhetjük, amit kitűztünk magunk elé. Mint ahogyan egyes könyvek is erre próbálnak rávilágítani - pl. Rhonda Byrne - Titok című enyhén szájbarágós kötete is például -, hogy az ember pusztán a pozitív gondolatai segítségével akárhonnan kitörhet. Ez valóban így van, az optimizmus rengeteget segít. "Azt mondják, az optimisták tündérmeseként látják a világot. Ez nem így van. Mi magunk is tudjuk, hogy a tündérmesékben olykor lenyugszik a nap, s átveszi a helyét az éjszaka. De amíg ez nem szükséges, addig nem foglalkozunk vele. Addig csak arra koncentrálunk, hogy véghez vigyük amit szeretnénk. Tisztába vagyunk a veszélyekkel, a negatív dolgokkal, és hogy mi várhat ránk, de nem hagyjuk, hogy ez befolyásolni tudjon minket. Ha pedig mégis bekövetkezik, azzal ráérünk akkor foglalkozni. Ha folyamatosan a hátráltató tényezőkkel foglalkoznánk, fele odáig sem jutnánk el. Ezért sikerül nekünk több minden." Írtam ezt nagyjából pár hónappal ezelőtt, egy mondhatni balul elsült időszakomban, s ez a töretlen optimizmusom a mai napig tart. Akármi közbe jöhet, akármi rosszul sülhet el, ezeken túl kell lépni, s ki kell javítani.
Természetesen, nem rögtön kezdődik el a változás, s nem is fogjuk figyelemmel kísérni ezt. Az én überpesszimista énem se rögtön tűnt el, s szinte észre se vettem és már boldog voltam. Pedig nem történt sem csoda, sem Isteni találkozás. Megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból mind szociálisan, mind pedig "szakmailag", valamint elkezdtem magammal is többet törődni, kívül-belül. Ennek az eredményeit pedig igazából azok láthatják akik ismernek engem, akár látásból, akár pedig közelről, láthatták, hogy az elhatározás milyen erős befolyásoló tényező lehet bárkinél. Természetesen az ember nem menne semmire a barátjai nélkül, akik nélkül elkezdeni szinte lehetetlen ezt a folyamatot. De nem végig beléjük kell kapaszkodni, hanem mint a gyermek, akinek először nem megy a járás, de miután sikerül végleg elszakadni az óvó szülői kéztől, utána már mind a két fél élheti a saját, individuális életét. Ettől még a szülő ugyanúgy ott lesz, mint volt nemdebár? Mire pedig ide eljutunk, addigra megbarátkozunk magunkkal, s ide igaz lesz ez az ismeretlen szerző (legalábbis én nem tudom) tollából származó idézet: "Ha barátságot kötsz magaddal, sosem leszel egyedül"
Ezt a tanmesét, vagy anekdotát nem azért írtam le, hogy fricskát törjek azok orra alá, akik kifogásokat keresnek, hanem azt szerettem volna bemutatni Neked, aki elolvassa ezt a kis szösszenetet, hogy ha igazán akarod, mindent elérhetsz, még a legvadabb álmaidat is. Főleg azoknak szól, akik hasonlóak voltak mint én. De légy türelmes, mert hosszú ez a folyamat.
A blog jövőjéről nem szeretnék érdemben nyilatkozni, vagy ígérgetni. Annyi biztos, hogy a régi hosszú bejegyzések kora lejárt - mint pl ez is, helyükre nagyjából 60%-al rövidebb irományok fognak kerülni. Néhány esetben, pedig csak egy rövid bemutató lesz, amely rávezet az ekultura.hu-ra, ahol most ajánlókat írók többek között könyvekről. Valamint több interakciót szeretnék az olvasókkal, több postot, köztük új témákban is, akár novellákat is, s gördülékenyen szeretném vezetni az online gyakorló felületemet. Az oldalon szereplő kritikák mind szubjektívak, a saját véleményem tükrözik, tehát ezt vegye mindenki figyelembe, és ne kezdjen bele szórakoztatóiparitörténeti kioktatásban, hacsak nem én rontottam el valami TÉNYT.
Végezetül, az Élet szép.