A családmodell változása a 19. századtól
Ha valaki megkérdezné, mi a közös a baltát használó vademberben, az arany tunikában járó római polgárban, az unalmas mindennapokat élő mozdonyvezetőben, az arisztokrata tisztben, valamint a háborúban megcsömörlött katonában, valamint bennünk, akkor valószínűleg nem mindenki találná meg a megfelelő választ. A válasz pedig az, hogy mindannyiunk családban nőttünk fel – persze van aki nem, mert teszem azt árva volt a mozdonyvezető -, vagy egy olyan környezetben, amit családnak nevezhetünk. A család fogalma az egész történelmen keresztül ugyanazt jelentette alapjaiban, mint manapság. Az már egy másik kérdés, hogy a családmodell mekkora változásokon ment keresztül az élet folyamán, de azzal mindenki egyetért, hogy a standard formula egy apából, egy anyából és meghatározott számú gyerekből áll. Egyes korszakokban azonban néhány plusz fő is társult ehhez a modellhez, vagy a gyerekek száma sokszorozódott meg, míg olykor-olykor az egyik szülő tekinthető fogyó eszköznek ilyen-olyan okok miatt. Persze, ezeknek az átlagtól különböző korszakoknak mind-mindnek megvan a maga oka, sajátossága, előnye és hátránya. Jelen írásomban a 19. század nagy változásaira térnék ki, valamint arra, mennyire volt ez életképes az adott világban, és milyen erkölcsi dilemmákat vetettek fel az életben ezek a „családi szubkultúrának” is nevezhető élethelyzetek, amelyek meghatározzák a 19. századtól napjainkig is a család fogalmát.
Az alapvető fogalmak, amelyek meghatároznak egy adott szót, vagy folyamatot, esetleg érzést (szabadság, szerelem, társadalom, család) talán túlságosan összetettek ahhoz, hogy kőbe vésett információk alapján állapíthassuk meg őket. Szerintem ilyen a család is, amelyre túlságosan sok behatás és különböző körülmények hatnak, hogy megállapíthassuk hogyan is definiálható az a szó, hogy család. Csakúgy, mint a szabadság is, elmondható, hogy amikor senki nem akadályoz meg minket semmiben, valamint fizikailag azt tehetünk amit akarunk, de ha mélyebbre ássuk magunkat a témába elmondhatjuk, hogy ez nem teljesen így van, hiszen vagy a testünk gátol valamiben, vagy akár az élet is egyfajta bezártság, hiszen a halál gátol minket abban, hogy szabadok legyünk teljesen. Valahogy így összegezhető a család is, hiszen függ az adott emberek társadalmi beilleszkedésétől, társadalmi normáitól, valamint attól, hogy milyen körülmények között élnek.
19. század
A 19. században például teljesen mást jelentett a család a szegények számára, mint a gazdagoknak. Nézzük csak meg a parasztokat. A szegény családban élők számára, a gyerekek egyfajta fogyóeszközként funkcionáltak, hiszen a magas halandóság miatt akár 6-10 gyermeket is szültek, azért, hogy hátha megmarad belőlük 2-3 pulya, akiket taníthattak, esetleg otthon maradt a családi birtokot igazgatni, ha már az apjuk nem volt képes. Szerették a gyermekeiket, de sajnos gyakran meghaltak, a természetes szelekció elég erősen ott lebegett a fejük felett. Erre láthatunk példát Móricz Zsigmond számos parasztnovellájában is, például a „Barbárok” (ahol az asszony a férjét keresi, nem pedig a gyerekét), vagy a „Kondás Legszennyesebb Inge” című műben, amelyben teljesen eltérően neveli a gazdag földesúr asszonya, meg a parasztasszony a gyermekét. Azokban az időkben a férj számított a család fejének minden tekintetben, így ők érték a legtöbbet, hiszen gyereket bármikor lehet csinálni, még ha elhull is egy-kettő menet közben. De ha a férj kiesik a körforgásból, nincs ki vessen, művelje a földet, a kenyért keresse. A nőknek még messze nem volt annyi joguk, a gyerekek pedig ebből a szempontból nem sokat értek 15 év alatt.
A 19. század másik végén viszont, a gyermekek kevesebb számban potyogtak az égből – jajj, nem a gólya hozza őket – de azok viszont sokkal „tartósabb befektetésnek” bizonyultak. A gazdag asszonyok nem szültek mindössze 1-2, három gyermeket, akiket kitanítottak, valamint vigyáztak rájuk, ezáltal nagyobb szeretet is irányult feléjük, mint a tizenakárhány gyermekes kölyökhad felé. A szeretet mind a két esetben megnyilvánult, de a szülők, akik elvesztettek már három gyermeket, kissé közömbösek lehettek a tízedikhez. Más kérdés, hogy a társaságbeli asszonyok nem is szívesen szültek többet, mert minden szülés megviselte valamennyire a szervezetüket, és a hamvas külsőt egy idő után az enyészet kis ördögei kezdték el marcangolni, ami pedig a férjük elhidegülését is kiválthatta, valamint a társaságbeli asszonyok között egyesek megvető pillantásokat vethettek a kissé elhízott anyukákra. A férjek, meg mint tudjuk, nem úgy viszonyultak az asszonyukhoz, hiszen a lényeg a pénz házasítása volt, és az igazi szerelmek igen csekély számban jelentek meg a gazdag emberek között. Ennek köszönhetően, a férj gyakran tarthatott szeretőt, de ha egy férjes asszony gondolta úgy, plusz örömök után néz, megvetették – á, lá Anna Karenina.
Ami viszont elmondható a 19. század családjáról, hogy az erkölcsök még sokkal jobban érvényesültek, mint manapság. Például a fenti példa, a megvetés legfőképpen az egyház felől érkezett, valamint a válásokat is csak foghíjasan végezték el, hiszen mind a férj, mind pedig az asszony számára kínos volt, főleg, ha a társasági elit krémjébe tartoztak. Az már más kérdés, hogy a mai világban ez már presztízskérdés, de szerencsére akkor még nem voltak ennyire kiábrándultak a celebek. A parasztoknál viszont ennél barbárabb módszerekkel oldották meg például az asszony félrelépését, hiszen akár halállal is jutalmazhatták a cselekedetet (Hűtlen asszony balladája), bár olykor a parasztasszonyok is felléptek az uruk ellen (Pipás Pista). Összefoglalva tehát, a 19. század legfőképpen a természetes szelekcióról, valamint a társadalmi elvárások által meghatározott keretek között jelentette a család fogalmát, a szerelem mint nemes cél másodlagos volt az erősen racionalista, materialista világfelfogás szerint.
20. század
Viszont ugorjunk egy jó 100 évet a világban, s lássuk hova fejlődött az akkori kor társadalma, és mit jelent a család fogalma, a mai napokban. Ha pesszimistánk akarnánk lenni elintézhetnénk annyival, hogy a káosz eljött közénk, s a Mester és Margarita mintájára a Sátán jár hát közöttünk. Az optimisták szerint a világ tele van lehetőségekkel, ráadásul a férfi-nők kapcsolata sokkal nyitottabb, az exhibicionizmus szárnyal, és úton vagyunk egy olyan világ felé, ahol az ember megtalálhatja a boldogságát. A materialisták elintézik a jelenlegi helyzetet ennyivel, hogy az erkölcsök már Lucifert is pírba öntenék, s a lényeg a karrier, a megélhetés megteremtése, az asszonyok csak a pénzt veszik el az emberektől, a lényeg, hogy minél jobbak legyünk a szakmai életünkben. A válasz, valamint a vélhető igazság valahol a három idea közös uniójából kerülne ki – utálom a matekot, mégis így jellemezhető leginkább. Szó, mi szó, a világ megváltozott, s a morális statisztikát figyelembe véve a jóval, mindig együtt jár a rossz, csakúgy mint a mai világban is. A 19. században is voltak pozitívumok, és negatívumok, csakúgy mint most. De mik is ezek?
A mai családmodell viszont ismét több részre tagolható, és ugyancsak az anyagi megfontolás az, ami miatt szeparálni kell az adott összességet. Például a hiperpigmentáltak díszes közössége valamilyen szinten ugyanúgy a pénzért gyártja az utódnak nevezett egyedeket, ami valamennyire a valóságot sejteti, de azért nem teljesen. A mai világban már nincs természetes szelekció, se Taigetosz, az orvostudomány nagyjából minden gyermeket megment, ezért nem lenne helyes azt mondani, hogy az utódlás miatt adnak életet. Rendben, hogy az állam pénzzel honorálja, hogy a népesség nem csökken továbbra is, de a pénzt akár munkával is meg lehet szerezni, tanulás árán, csakúgy mint a másik véglet, mint arról később írok. Ráadásul a befolyt pénzmagot is olykor a saját céljaik kielégítésére töltik el, szegény gyerekekre pedig az alapvető élelmiszereken kívül másra nem költenek. Azért a szegény parasztok legalább a lehető „legjobb” ellátást biztosították kis pulyáik számára. De ne is pazaroljuk a szót erre a szubkultúrára, de az tény, hogy a mai világban ennek az életfelfogásnak kellene a leghamarabb megoldódni, mert ez olyan akár egy lyukas zseb. Beletöltünk, de csak folyik-folyik ki a tartalma, míg végül míg elérünk a helyünkre, csak hümmögünk.
A másik rész jelenleg a standard modellhez legközelebb állóak, ezek az átlag magyar (vagy világ) családok, ahol van az apa, a mama valamint 1-2-3 gyerek. Ők valamennyire meg is élnek, tisztesen, nem áldozzák fel a karriert a családért, és szerelemben is házasodtak össze. Apropó szerelem. Noha, az érdekházasságok manapság is élnek, rengeteg házasság nem tisztán a szereteten alapul, de a szerelem sokkal nagyobb teret nyitott az emberiség számára, s több ember is felfedezi magában azt, amire Ivan Iljics is rájött a halála előtt. Miszerint az ember akkor élhet boldog és teljes életet, ha individualizmusából kifolyólag azokat a döntéseket hozza meg, amelyek számára a legmegfelelőbbek és a „szíve” diktálja, nem pedig amit a közösség szeretné, ha megtenné. Szó, mi szó, a szerelem tehát jobb esetekben utat tör, és végre Cupido is elégedett lehet.
De egyesek nem szeretnék megtalálni a szív hangjait – vagyis, az endorfin és az agy hangjait, javítsunk, „materialistákról” lesz szó – ugyanis egyesek a karrierjükbe temetkeznek, nem szeretnének semmilyen kapcsolatot, max egyéjszakásakat, emiatt pedig ők sokkal később találják meg a boldogságot. Vagy, egyesek sajnos nem is találják meg, hanem örök életükre „bachelorok” maradnak, esetleg „vénlányok”. Pedig, ha megnézzük, lehet az ember egy igazgató, ha üres ház várja, vagy egy éhes macska. Ugye, hogy sokkal jobb, ha egy szerető feleség, vagy gyermekek várnak minket haza? Ők nem így gondolják, s annyi ideig építik az életüket és a karrierjüket, hogy már nem marad erejük és szívük arra, hogy egy kapcsolatot is építsenek maguknak. Éppen ezért rengeteg ember, hiába sikeres, utód nélkül marad, és csak a hiperpigmentáltak, vagy állati ösztönökig lesüllyedő egyének veszik át a világ helyét, jöjj hát káosz.
Az utolsó családmodell verzió viszont 20. századi „unikum”, vagyis a csonka családok, ahol csak egy anya, vagy esetleg egy papa van, de extrém esetben az apja nevéhez annyit írnak: „Kémcső”. A mai világ képes arra, hogy az, akinek nincsenek jó tapasztalatai az erősebbik nemről, beültetés, vagy megfelelő eljárások segítségével akár fizikai kontaktus nélkül is lehet gyermeke (vajon Máriával is valami hasonló történt?). Ezek a családok legfőképpen a karakterorientált egyének között van, ahol azért a társadalom elvárja, hogy legyen gyermeke, de mint biológia órán felvilágosítottak minket, hogy a nők két szakaszra oszthatók: „akarok gyermeket/nem akarok gyermeket”. Esetleg, a házastársak több évnyi szeretet után, a fény kihuny, s a válás után valahol el kell helyezni a gyermekeket (gyakran az anyánál), s a feleség lehet nem keres magának másik férjurat. Vagy, ha keres is, ő úgysem az apja lesz. Szeretheti, de nem lesz az apja. Ezekben a családokban a legnagyobb problémát természetesen a gyermek fogja megszenvedni, és maradandó károsodás várható a későbbi, felnőtt életében.
Talán nem teljesen mutattam be, hogy milyen változások mentek végbe, mi miből alakult ki, vagy miért, milyen okai voltak. Mondhatnánk, hogy magasabb körökben csonka bemutatás, és összehasonlítást készítettem, de jelen írásom megpróbál rámutatni arra, milyen családmodelleket nevezünk A családmodellnek. Valahol mindegyik családmodell, de a fentebb írt standard modelltől ezek rendkívüli mértékben különböznek, annyi kapoccsal, hogy egy férfi, egy nő, és jó esetben gyermekek kellenek (nem beszéltem a melegekről, vagy a terméketlen házasságokról, de ezek nem szorosan kapcsolódik egyik általam vázolt csoporthoz). Ahogy a világ, a társadalom, és ami a legfontosabb, mi magunk változunk, ahogy az idő halad. S így, minden más változni fog, azok a családmodellek is, amelyek a jelenlegi életünkben ismertek, talán később továbbfejlődnek. Biotechnológia, robotok, stb. De ez már a jövő zenéje. Hisz
„Az idő arc a vízen”
/Stephen King/
A Katedrális
Örök vita tárgyát képezi az, hogy a különböző szórakoztatóipari cikkeket más platformokra átültetni mennyire sikeres vállalkozás. Ráadásul a vita oroszlánrészét az az egyszerű tény képezi, hogy az átültetett alkotások milyen minőségűek. Általánosságban elfogadott tény az, hogy ezek a próbálkozások sokszor éppencsak megütik a korrekt iparos munka, vagy éppen a középszerű alkotások szintjét, de azért olykor akadnak igazán jól elkészített adaptációk is. Például a képregényekből készült filmek esetében szép hosszú listát lehetne említenünk, vegyük a Zöld Darázs, Batman és Robin, vagy például a Daredevil sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, míg például a Christopher Nolan által rendezett Batman-trilógia igazi kasszasiker lett. De a filmekből készült játékok, vagy a játékokból készített filmek sem az igaziak általánosságba véve, de a könyvekből készült sorozatok, filmek is általában a kollektív szörnyülködés kereszttüzébe kerülnek. Igen, rendkívül nehéz minden ember igényét kielégíteni, és emiatt a körforgás szinte a végtelenségig el fog tartani, ugyanis minden hibájuk ellenére azért akadnak pozitív dolgok is ezen alkotások mellett. Például a szélesebb körben való elterjedés, vagy a nagyobb ismerettség megszerzése, vagy a könvyek esetében, azért szeretnénk látni azokat a dolgokat is amiket a képzeletünk szül az agyunk mélyén. Nem egy könyv örülhetett hirtelen nagy sikernek – Gyűrűk Ura – a megfilmesítése után, de például Stephen King sikereinek nagy részét köszönheti könyveinek vászonra vetítése miatt – eltekintve a minőségüktől. Jelenlegi alanyom is ebben a kényes helyzetben van, ugyanis Ken Follett 1989-es regénye, egy rendkívül monumentális, majd 1000 oldalas eposz, amelyet egyetlen filmbe átültetni lehetetlen, míg egy sorozat például nem tud felvonultatni kellő mennyiségű tőkét ahhoz, hogy igazán látványos legyen. Vagy pedig, mint a Katedrális esetében is igazzá vált, éppen a látvány miatt kell például egy remekül felépített cselekményszerkezet átírni, hogy a nézők mozgalmasabb jeleneteknek legyenek szemtanúi. Ez pedig, azok számára akik ismerik a könyvet, lehet elég merész húzás lesz. Egyszóval, a Katedrális sem kerülheti el a rajongók és fanyalgók kereszttüzét, szemben azokkal akiknek tetszett a sorozat, vagy akik éppen emiatt olvasták el a könyvet.
(1).jpg)
A Katedrális egyébként a német székhelyű Tandem Communications és a kanadai Muse Entertainment szerelemgyermeke, tehát aki arra várt hogy egy igazi AAA kategóriás amerikai sorozatot kap, az húzza el a száját, mert bár akadnak benne ügyes és szép effektek és jelenetek, azért meglátni hogy nem egy pénzben megrészegült csapat kezében volt az irányítás. A forgatás és egyéb helyszínekre egyébként mi magunk is büszkék lehetünk ugyanis, a felvételek 80%-a Magyarországon került kamerára, míg a magyar Reneszansz Plc. Kőművesei tanítottták be a színészeket a kőművesmesterség alapjaira. A kész anyagot egyébként a Spartacusról elhíresült Starz csatorna tűzte műsorra 2010. július 23-án és egészen augusztus 27-ig adták a 8 részes minisorozatot. A sorozatot egyébként jelölték a Golden Globe-on is. Magyarországon 2011. szeptemberében a TV2 sugározta, de az AXN csatornáján a mai napig elérhető az esti órákban.
A színészek sem feltétlen hollywoodi jellegűek, így igazából senki se számítson ismert arcokra, egyedül Donald Sutherland szereplése lehet ismerős azoknak akik a filmes világot nem a 2000-es évek alkotásaiban képzelik csak el. Akik viszont otthon vannak a német filmekben azoknak nyilván ismerős lehet még Götz Otto is, bár kisebb költségvetésű alkotásokban már ismerhetjük Rufus Sewellt, vagy a 2005-ös Büszkeség és Balítéletből Matthew McFayden-t. Egyébként a színészeket ügyesen válogatták ki, főleg a Waleran Bigodot alakító Ian McShane-t, aki szinte szakasztott mása a könyvben elképzelt Walerannak. Egyedül talán a Lady Regant alakító színésznő lett túl szép, ugyanis a könyvben mindenféle kelések tarkították az arcát, míg a filmben nos, nem voltak ilyenek. A vöröhajú Jankó (Eddie Redmayne) is illett a szerepére, bár Márta talán egy kicsit csúnya lett. Ami viszont zavart, hogy míg a könyvben csaknem 40 év telik el, addig a karakterek semmit sem változnak az évek során, egyedül a lezárásban változtattak egy kicsit a kinézetükön, de egyébként a karakterek mindvégig ugyanúgy néznek ki.
A történetre egyébként nyugodtan mondhatjuk, hogy nyomokban Katedrálist tartalmaz, ugyanis elég nagy változások vannak a könyv és a film között. Viszont, akik nem ismerik a könyvet azok számára most nem taglalnám annak cselekményszerkezetét, de akik ismerik azok készüljenek fel hogy sok eseményt tágra nyílt szemekkel fogunk nézni, esetleg fintorogva. Mert, egy-két dolgot még el is nézünk, hogy jó, a filmenk epikusabbnak kell lennie, meg nem rakhatunk bele minden karaktert, de az olyan részek mint például Fülöp megkínzása, vagy William és anyja közötti románc, már számomra rendkívül sok volt, de például a Canterbury érsek meggyilkolása és Lord Percy elhalálozása is más kanyarulatot vesz mint a könyvben olvashattuk. Ráadásul elég nagy léptekben is halad, ugyanis míg a könyvben nagyjából 200 oldal alatt jutunk oda, amit a film első 2 részében leadnak. Egyszóval, akadnak benne változtatások, amely első sorban a forgatókönyvíró John Pielmeier „érdeme”. Nos, nem igazán vagyok megelégedve a munkájával, de azok számára, akik nem olvasták a könyvet, egy cselekményes, izgalmas és mozgalmas történetet kapnak, amelyeben a középkor minden sötétsége megtalálható egy szép szerelmi történettel megspékelve.
.jpg)
De miről is szól tulajdonképpen a történet? Mert már regéltem, hogy mennyire rossz azok számára akik ismerik a könyvet, és hogy mennyivel más, de mi van azokkal akik nem ismerik azt? Nos, azok számára röviden összefoglalom miről is szól az a cirka 50 év. A történet egy fiktív anglial kisvárosban, Kingsbridgbe-n játszódik, 1123-1174 között, és a perjelség életébe nyerhetünk betekintést. Az előző perjel, Jakab meghal, és az erdei Szent János kolostor perjele, Fülöp veszi át az irányítást, paktumot kötve az ambíciózus Waleran Bigoddal. A perjelség egyébkénr romokban, adósságok, megrongárólódott épületek, egy félig leomlott katedrális várja Fülöpöt, aki meg akarja reformálni a perjelséget. Eközben viszont az ugyancsak hataloméhes Hamleigh család, élén Williammel és kígyó anyjával, Lady Regannal pedig a shiringi grófságot akarja megszerezni, amely szomszédos város Kingsbridge-el, ám a frigy meghiúsúl miután a shiringi gróf lánya, Aliena visszautasítja Williamet. A közös otthon építőmesterének, Tamásnak így nem lesz munkája, így gyermekeivel és fiatal munkát kell találniuk, miközben megismerkednek egy erdei asszonnyal és kivételes gyermekével Jankóval. A család tovább vándorol, ám Tamás asszonya, Ágnes meghal a szülésben és a család az éhezés szélére kerül mikor Kingsbridge-be érnek, ahol nincs számukra munka a pénztelenség miatt. A történet így indul, és végig a Katedrális építése és Kingsbridge felemelkedése, bukása, majd újboli felmelkedése áll cselekmény középpontjába, de belemerülhetünk István király és Maud hatalmi harcaiba is a 8x50 perces sorozat menetideje alatt.
Egyébként, akármennyire is átírtak egy-egy jelenetet, vagy cselekményt, még kiemelendő a karakterek kidolgozása. Noha könyvben sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a különböző fóbiák, ambíciók, vágyak kidolgozására, sőt a szerelmi szál is hangsúlyosabb a könyvben mint a filmben, de mindenki kap egy-két flashback jelenetet, vagy karaktermélyítő perceket. Persze, a könyvvel együtt olvasva vagy éppen megnézve, teljesen más összképet nyújt, és igazából egyik karaktert se mondanám szerethetőbbnek, vagy éppen gyűlölhetőbbnek, mint a könyv esetében – talán István király azért csalódás lehet -, de azért valamennyire próbálták a karaktereket a nézők és az olvasók igényeinek megfelelően a képernyőre tűzni.
A sorozaton egyébként érződni hogy minisorozat, valamint a nem feltétlen pénz bőségében lévő készítők – tudom ezt már írtam – ugyanis egy-két speciális effekt, főleg a katedrális tetejének beomlásán őrjiítően látni a CGI-t, de egyéb jelenetek is akadnak, amikor a szánkat elhúzzuk a jelenetek láttán. Egyébként ezen kívül nagyobb hibái nincsenek a sorozatnak – azok számára legalábbis, akik nem olvasták Ken Follett művét – nem akad, főleg úgy hogy ha nem egy hollywoodi produkcióra számít az ember, mert szórakoztatásra tökéletes. Aki viszont egy HBO szintű sorozatra számít, az csalódni fog, ugyanis nem veszi fel velük a versenyt, akármennyire is próbálkozik. Viszont ami kiemelendő az az opening, amelynek a zenéje és az egymásba építkező kicsit kézzel festettnek tűnő tárgyak, mint a korona és Jankó egybeolvadása rendkívülien hangulatosra sikeredett. Valamint az utolsó epizód lezáró percei is emelkedett pillanatok – én magam se tudtam egyébként hogy mi lesz a vége, a forgatókönyv átírásai miatt – valamint az utolsó képkockák elgondolkodtatják az embert, hogy miért nem tudott az egész sorozat ilyen maradni.
Amit viszont eltaláltak a készítők az a zene, amely a történelmi sorozatokban nagy tapasztalatot szerzett (Tudorok, Borgiák) Trevor Morris műve, aki egyébként 2007-ben Emmy-t is szerzett a Tudorok filmzenéjéért. A zenék egyébként illeszkednek az adott korhoz, például a tavernákban folkos hangulatú kocsmazene hegedűvel, míg a miséken gregorián dallamok csendülnek fel, míg az epikusabb részeknél vonós aláfestés párosul. Az Opening tekintetében is egy rendkívül fülbemászó dallam fogad minket, szerintem rendkívül hangulatos. A zenék egyébként jókor szólnak, igaz akad köztük egy-két szokásos darab, de mindent egybevetve a sorozat legjobb pontja talán a zene.
Nos, a könyv ismeretében – ami miatt végülis megnéztem a sorozatot – nem mondható egy jól sikerült adaptációnak a Katedrális, s ezek a hibák nem feltétlen csak a történet átírásának tudható be. Érezni rajta hogy egy kis költségvetésű alkotás – noha 40 millió dollárba került – és emiatt olykor nem ér fel a nagyokhoz. Vagy csak az beszél belőlem, hogy nemrég olvastam a könyvet (kritika itt), és így egyszerűen nem tudtam úgy nézni, hogy ne vonjak párhuzamokat a könyvvel. A Magyarországon is megtekinthető sorozatot, aki gondolja, tegyen vele egy próbát, rajongó, ismeretlen, vagy aki olvasta a könyvet, és győzödjön meg a saját szeméről róla, hogy elfogadja-e a lentebb látható számot.
6/10
Nem tudom hol elkezdeni. Sosem szerettem semmit elkezdeni, mert nekem sokkal nehezebb volt, mint valaminek véget kanyarítani, és ez a jelenlegi postomra is érvényes. Alapjába véve, nem is tudnék miről írni, de úgy érzem, hogy eloszlassam a sötétség ölelését, amely jelenleg körbe vesz, muszáj valami kézzel foghatót adni arról magamnak, mi is folyik le éppen bennem. Ha tudom egyáltalán. Mert ez sem biztos.
Mindent egybevéve jelenleg boldog vagyok, már egy jó ideje annak tartom magam. De ez nem jelenti azt, hogy a boldogságban nem lehetnek olyan problémák amelyek kicsit elveszik a boldogság tetejét, úgy mint amikor leszürcsöljük a habos sörről a habot. Alatta is lehet ugyanolyan jó a sör, sőt talán az íze akkor adja meg igazán hogy mi is az a sör, de a legjobb mindenképpen a habos rész. De nem lehetünk mindig a habokban, olykor alá kell merülni a mélyre, ahhoz, hogy újra elérhessük a habzó mennyei mannát. A boldogság és az élet is ilyen ugye? Sinus ritmus, biológiai esszencia, meg megannyi más tudományos kifejezés is szerint egyszer lent, egyszer fent. Mivel a boldogság nagyjából ugyanúgy testesül meg mindenki életében, szemben a problémákkal, így a személyes postjaim is mindig a negatív megtestesülése lesz a blognak. Úgyse sokan olvassák a személyes postjaimat, nem is akarom reklámozni őket túlzottan, én jobban tudok ezáltal gondolkodni, amúgy meg miért írhatnék arról, milyen jó a habokban vergődni? Nem vagyok boldogtalan, nem keresem már magamat, mi több, az élet értelmét, vagy a változás sem foglalkoztat úgy. Szimplán, lemerültem a mélybe, ahol az árnyékok ölelnek, míg a fény csak a karjait nyújtja felém. Ha nem merülnék le, leégnék, nemdebár?
Alapjába véve nem kellene elmerülni a habokban, ha minden egyszerű lenne. Mondják, hogy úgy a legjobb valami, ha spontán jön, de az érzelmeinknek nem tudunk megálljt parancsolni. És mi miatt lehet az ember rosszkedvű, ha a be nem váltott érzelmektől? Az érzelmektől, amelyekre vágyik és nem jön sehogy sem, akár keresi, akár nem, egy kicsit megcsömörlik, s olyankor haragszik mindenkire, de közben senkire se. Így vagyok most. Mindenkire kicsit haragszok valamiért, de közben meg nincs rá okom. És a legrosszabb, hogy nem tudok ellene semmit tenni, mert akármennyire változik az ember, mindig jobbnak kell lennie, mert van amikor a magabiztosság, és az ész nem elég. Sőt, egyes esetekben az ész hátráltató erő. "Okos emberek körében a boldogság a legritkább dolog, mit ismerek" - mondja Hemingway. Ez persze nem igaz teljesen, tekintve, hogy én boldog és elégedett vagyok magammal, de kétségtelen, hogy rengeteg problémát okoz az okos embereknek az, hogy jól érezzék magukat. Nekik nem elég az, hogy "boldog vagyok, kész", ők valamilyen okot, vagy célt keresnek ebben és azt hiszik, ha eljutnak erre a szintre, akkor onnan akár az unikornisok ők is szivárványt szarva járhatnak a felhőtlen kék égen, mintegy mannaként nyújtva a gyönyört a föld lakóinak. De, ez nem ilyen egyszerű. Néha az unikornis is megbotlik és olyankor lehuppan a földre, és kereshet felszálló helyet, mert nem tud máshogy eljutni a kék égre.
Olykor változunk, elégedettek vagyunk magunkkal, mindenhonnan körül vesznek minket a pozitív gondolatok, az elismerő szavak, és hogy közel vagyunk ahhoz a tökéletességhez, amit elérhetünk. Már mi is elkezdjük ezt hinni, csakúgy okádjuk a szivárványt, mikor beüt a mennykő. Mire való ez, ha mégsem változunk? Mire való ez, ha még mindig ugyanott toporgunk a közjó szemében, s hiába érezzük, azt, hogy már mások vagyunk, jobbak mint voltunk, a szellemeink mellettünk haladnak s segítenek az utunkon, ha éppen azt használja ki a másik ember, amiben jó vagy? Hiába vagy jó ember, segítőkész, kedves, ha valaki éppen ezt kihasználva berak téged egy olyan helyre, ahonnan nehezebb kikerülni mint Lucifer mellől a Pokol jegéből? Erre jó hát az ember? Nem leszek gonosz, nem leszek bunkóbb annál ami alapból vagyok, mert egyszerűen szembeütközik azzal ami vagyok. Félre értés ne essék, ugyanúgy megvan az egom, és tudom, hol vannak a korlátaim és az előnyeim. De kérdem én, mire megyek bármiféle szintlépéssel, ha ugyanott vagyok akármit csinálok, s a végcél ugyanaz? Szeretném megtalálni a számomra pozitív választ erre a kérdésre. Ezt keresem. Ezt kutatom, vadászként járom agyam és az élet rejtelmeit, közben pedig a nap dolgaival törődöm, s próbálok szinteket lépni, magam miatt is, és hogy még jobb váljak. Romantikus hőssé válok tehát, de az én regényemet senki nem fogja megírni. Mert ezen mindenki átesik, s mindenki keresi a saját válaszait, mindenki hős a maga szemében. Boldog emberként is megvannak az élet küzdelmei. De én vállalom ezt a küzdelmet. Emelt fővel, hogy a végén arany serlegből igyam vadam vérét, s vigyorogva a vadászat örömén és az új vad reményében.
A húsvéti szünetben csak magammal törődtem, valamint a "szakmai" életemmel, vagyis a bloggal és az írással. Nem gondoltam semmire, s úgy érzem, kell, hogy az ember ne gondoljon olykor semmire magán kívül. Örülök a barátaimnak, örülök, hogy mellettem állnak. Remélem ott is maradnak, ahol jelenleg. Köszönet nekik.
Ken Follett – A Katedrális
Manapság sokkal könnyebb dolguk van az íróknak is. Régebben, még az 1800-as, 1700-as években egy meseszövő nem képzelhette el, hogy pusztán az írásból meg lehet élni. Mára ez is megváltozott, s míg rengeteg írót csakis haláluk után ismertek el és emeltek a legjobbak közé, addig manapság egy-egy jól sikerült regénnyel tetemes összeget lehet kaszálni, ráadásul a szerző nevét is bevésik az írók történelemkönyvébe, ahol mindig is tündökölni fog. Persze, azért akadnak hatalmas bukások is, és örökké szürkeségben alkotó művészek, de akinek szerencséje van akár egy könyvével is kiemelkedhet, sőt populáris elismertségre tehet szert. Megint mások pedig specifikusan érnek el elismerést, például az adott stílust olvasók között kapják meg a bizalmat, mint a „stílus legjobbja.” Gondolok itt például Clive Barkerre, akinek történeteit leginkább csak a horror-rajongók ismerhetik, de azon belül igen ismert a neve. De vegyük például populáris példának Stephen Kinget akinek a neve az 1980-as évek horror írói között mindig is kiemelkedő lesz, ráadásul neve mindenki számára ismerősen cseng nem csak a rémtörténetek olvasói között. Tehát manapság elég akár egy könyv is hogy ismertté (vagy a Katedrális esetében még ismertebbé) tegyék az írót és a könyvét, amit utána még 20 évvel is olvasni fognak. Ilyen szerző jelen esetünk tárgya is, Ken Follett aki leginkább a thiller és kémregények között aratott kiemelkedő sikereket (Tű a szénakazalban, Kulcs a Manderley-házhoz, Alattunk az óceán), ám 1989-ben mégis egy teljesen más stílusban íródott regénye hozta meg számára a világsikert, mégpedig a Katedrális, amely egy álmos 12. századi angliai városban játszódik, tehát még csak véletlenül sem a különböző modern háborúkban. A kötet egyébként már csaknem 20 éves, 1989-ben jelent meg a Macmillan kiadó gondozásában, Pillars of the Earth címen, ráadásul ugyanebben az évben jutott el hozzánk a magyar kiadás is. A kötetet aztán újranyomták az Idők Végezetéig című folytatás kiadásának alkalmából, a GABO könyvkiadó forgalmazásával.
Az én Victoria kiadós kötetem 798 oldalt számlál, viszont olyan kis betűkkel íródott, hogy a gyengén látóknak, vagy a szemüvegeseknek kész művészet lesz mire elolvassák a tömött sorokban nyomtatott lapokat. Viszont a GABO könyvkiadó kiadásában megjelent mű már 970 oldalt számlál, így ez tekinthető inkább reálisnak – így a Setét Torony VII-et letaszították a trónról, mint a leghosszabb olvasott regényem. A mű egyébként rendkívül olvasmányos, és fel sem tűnik a hossza, igaz már a végén érezni, hogy egy kicsit lehetett volna rövidebb is a könyv. Igen, egy-két helyen túlontúl részletes, vagy pedig az események vesznek olyan kanyart amelyet nyugodtan el is hagyhatott volna az író, de mindezek ellenére nem tűnik fel a hossza, és a történet olyan szinten beszippantja az embert, hogy lehetetlen elszakadni a világtól.
A könyv műfajilag történelmi regényként funkcionál, s noha akadnak benne történelmi pontatlanságok és fiktív események, de ettől függetlenül egy hamisítatlan korrajzot ad az 1130-1170-es évek középkori világának. A vallásosság, az erőszakosság, háborúk, zúgolódó nemesek, hataloméhes grófok, árulások tömkelege várja az olvasókat, valamint egy katedrális felépítésének olyan pontos leírása, amely betekintést enged az építészet alapvető mivoltába. A különböző pillérek, árkádok, boltívek elkészítése, kőtömbök kifaragása mind-mind hozzájárul a könyv korhűségének, de ez még nem minden. Nekem néhol olyan benyomást keltett a könyv, mint a stratégiai játékok, ugyanis részletesen leírják hogyan gazdálkodik az egyház, miket vetnek, hogyan szedik be az adókat, milyen reformokat vezetnek be, egyszóval akad egy kicsi stratégiai fenn hangja az egésznek ami miatt a régi korok RTS-eiben jártas gamerek örülhetnek a párhuzamnak. Persze a korhűséghez hozzátartozik, a naturalizmus aminek köszönhetően a belek fröcsögnek, a fejeket levágják, egy nő megerőszakolása mindennapos, valamint néhol olyan szexuális tartalmakkal várják az olvasókat amely egy kisebb költségvetésű pornófilmmel vetekszik. Ezeket a részeket most inkább nem részletezném, de valóban akad benne tetemes mennyiségű szexuális tartalom.
A történet nagyjából 40-50 év eseményeit öleli fel, és egy egész generációváltásnak lehetünk a szemtanúi. A kötet ugyanis 1123-ban kezdődik, onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal 1174-ig követhetjük nyomon az eseményeket, ráadásul több karakter szemszögéből. A karakterek között az egész társadalom széles palettáját megtalálhatjuk, a perjeltől kezdve az építőmesterig, a boszorkánynak titulált asszonyig, de a grófok, hatalomra éhes püspököktől át az ugyancsak hataloméhes pokolfélő lovagokig keresztül mindenféle nép megtalálható a történetbe, amely megannyi izgalommal és szövevénnyel szolgál. A történet egy akasztással kezdődik, majd pedig Tamás építőmester szenvedéseit élhetjük át, miként munkát keres egy építkezésen, hogy elláthassa a családját élelemmel. Minden vágya egy katedrális felépítése, de a szerencse nem köszönt rá, egészen addig míg meg nem ismerkedik egy kis erdei kolostor perjelével, Fülöppel, akinek pedig minden vágya hogy a kingsbridge-i kolostort újra felvirágoztassa. A történet főleg a katedrális felépítése körül forog, amit különböző erők akarnak romba dönteni. Például a megalázott Waleran püspök, aki egészen a canterbury-i érsekségig akar feltörni, vagy William Hamleigh aki pedig a szomszédos grófság, Shiring bitorlója lesz. A történet egyébként mint már írtam szövevényes, minden karakter valamilyen interakcióba lép majd a másikkal, míg a végén mindenre fény derül. Egyébként akad egy kis mese utánérzés főleg a vége felé, mert bár a karakterek rengeteget szenvednek a könyv során, mégis valahogy mindig kijutnak a pácból. Ez egyfajta hátsó értelmet is ad a könyvnek, mivel a vallásosság, alázatosság, és a hit Istenben mindig le fogja győzni majd a zsarnokságot, pénzéhséget és erőszakot. Ami még elmondható a történetről, hogy általában elég nagy időközöket ugrál, átlagosan 2-3 hónap telik el egy-egy alfejezet között, míg egy-egy nagy rész között pedig akár 15 év is eltelhet.
Viszont ami miatt olvasatja magát a könyv, az nem az izgalmas történet, hanem a mesterien felvázolt karakterek. Noha a karakterek nagyrészt két részre oszthatók, feketékre és fehérekre ez mit sem von le az értékükből, hogy remekül kidolgozottak, és képesek vagyunk együtt érezni még a leggonoszabb karakterrel is akár. A történet leginkább 5 karakterre fókuszál, ezek közül is legtöbbször János, Fülöp, Aliena és William szemszögéből élhetjük át az eseményeket, és az ő lelki világuk, életük pereg le a szemünk előtt. Ráadásul a karakterek között mindegyiknek akad valamilyen saját hibája, például Fülöp túlságos alázatossága, William pokolfélelme, valamint szexuális gondjai, Aliena szégyenérzete megerőszakolása miatt, de a többi karakternek is akadnak valamilyen kisebb-nagyobb jellembeli hibái. Számomra egy kicsikét még William karaktere is szimpatikus volt, hiába az abszolút gonosz szerepét játszotta a történetbe. Érdekes továbbá hogy egy egész generáció telik el a könyv menetideje alatt, így János gyermekkorától egészen az öregkoráig elkísérhetjük az életútjukat. Noha, nagyrészt a 30 éves és 50 éves János gondolkodása megegyezik, tehát többnyire nem szolgál számunkra újdonsággal Follett, de azért mégis tudott szerethető karaktereket alkotni.
De nézzük milyen egyéb stílusjegyei akadnak a könyvnek. Kezdjük például a kicsit lassan hömpölygő felvezetést. A kötet első 100-150 oldala nem okoz túl sok izgalmat és bonyodalmat, lassan felépítik az alapvető helyzetet, és a világot, de igazából csak ezek után mélyül el a történet és szippantja be az embert. Valamint a cselekmények hirtelen elvágása némelyeknek kicsit zavaró lehet. Például egy rendkívül fontos eseményt, például perjel választást nem írnak le, hanem már csak a következményeivel értesülünk, vagy egy fontosabb csatának is csak az utóhangját tudhatjuk meg, vagy egy grófkinevezést is csak megemlítenek. Kiemelendő még a romantikus részek amelyek néhol igazán élvezetesek, és noha gyakran megszakítják ezeket a szenvedélytől átfűtött pornóelemek – vagy színtiszta pornó, érzelmek nélkül – azok is csak hozzátesznek a középkori naturalizmushoz. Igazából a könyv végig ugyanolyan színvonalon támolyog, csak az eleje és a vége csúszik ki kicsit a sorból. A végén a kicsit meseszerű feltevések és túlságosan mézes-mázos felhang már adnak egy olyan érzést az olvasás közben, hogy ezeket egy epilógusban is nyugodtan leírhatták volna, mintsem 100 oldalt rápazarolni még.
A könyvben nagy hangsúlyt fektettek a különböző leíró részekre, így aki már látott középkori filmeket – vagy esetleg fantasyt – azok könnyen maguk elé képzelhetik egy mocskod középkori város levegőjét, elrendezését, és erre még rá is tesznek egy lapáttal amikor a szereplőink a macska ürülékben taposva jutnak el a városházára, vagy amikor egy-egy vásár cselekményét tökéletesen visszaadják. Fontos még a katedrális építésének leírása, így azon női olvasók számára – és férfi olvasók számára is természetesen – akik ódzkodnak az építészettől, vagy éppen egyáltalán nem köti le őket a téma azok számára rengeteg lap lesz unalmas, és nyilván az összértékelésben is csorbát fog ejteni. Noha, legtöbbször én se nagyon tudtam elképzelni a dolgokat, művészettörténelemből rám ragadt csekély építészeti tudásom viszont nagyjából elég volt ahhoz, hogy az alapokat megértsem egy katedrális építése közben, ráadásul sokszor elég szájbarágósan olvassuk el a leírásokat.
Mindent összevetve szerintem nagyon jó könyv A Katedrális, és egy olyan műt köszönhetünk, Ken Folletnek, amit minden valamire való könyvmolynak ismernie kell, mert manapság igen kevés történelmi regényt találunk a boltok polcain amelyek ilyen mesteri módon vegyítik a történelmet a fikciókkal, sárkányok és egyéb más mesebeli lények bevonása nélkül. Ugyanúgy megtalálható benne a romantika, mint korunk romantikus regényeiben, a szex is a felnőtt olvasók részére, valamint az intrika, vallásosság, politikai ármánykodások felteszik a pontot az í-re. Aki teheti, olvassa el, és végül kiderül hogy megbánja-e vagy sem, de mindenképpen gazdagabb lesz egy kortárs klasszikussal.
9/10
M.C. Scott – A Római Kém
Mai napig éles viták alakulnak ki az olvasók tábora között, hogy most valami mitől ponyva – de utálom ezt a szót -, mitől szórakoztatóirodalom, vagy netán mitől lesz valami szépirodalmi mélységű alkotás. Azzal mindenki egyetért, hogy nem minden könyv lesz tanító jellegű, sőt sok regény sajnos csak a globális felmelegedést segíti elő, de abban, hogy hol húzzuk meg a párhuzamot a „magas irodalom” és a „ponyvairodalom” között, a mai napig nem tisztázott tény. Vagy, ha már valami ponyva, attól még miért ne lehetne jó, vagy egyesek számára tanító jellegű, a maga egyszerű módján? Vagy egy szépirodalmi alkotás, csak azért, mert most szakszavakkal fejezi ki magát, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy szól is valamiről az író perszonális lelki folyamatainak bemutatásán kívül. Máshol már megoldották ezt a kérdést, ez pedig a filmipar. Ott nyugodtan ráaggathatják valamire azt, hogy popcorn-mozi, akkor mindenki nagyjából arra is számít, hogy jól fog szórakozni, látványos körítésben egy viszonylag egyszerűbb történetet is ledughatnak a nézők torkán, senkit nem fog érdekelni, mert ennyit várt el, nem többet. Az már más kérdés, hogy mennyire elégszik meg az adott mű színvonalával, vagy történetével, de könnyedén legyint egyet, hogy „ááá átlag amerikai film”. Noha, most nem szeretnék arra kitérni, hogy a mai filmekkel talán éppen ez az egyszerűség a legnagyobb baj (arra majd a Szórakoztatóipar – Szerintem posttrilógia folytatásában), de jelen alkotásunk tárgyában könnyedén meghúzható a határ, úgy hogy egyik fél se eshessen a torkomnak. A római kém egy tökéletes popcorn-könyv. De miért? A kritikámból kiderül.
M.C. Scott neve talán nem cseng túl elismerően a magyar olvasók körében, ugyanis eddig ezen a néven egyetlen könyve sem jelent meg magyarul, pedig Európa többi részén, különösen Angliában már befutott írónőről van szó. Jelen esetünkben, a négy kötetesre tervezett „Róma” tetralógia első része, de amint a kiadás védőborítójának belső oldalán megtudhatjuk, az írónőnek már volt egy prequel-tetralógiája a Róma szériához, ez pedig a „Boudica-széria”, amely jelen esetünk tárgyának előzményeiként szolgáló britanniai-harcokat és lázadást állította a középpontban, sőt, sok szereplő gyermekkorát és előző életét is megismerhettük abban a sorozatban. Az előzmény tetralógia egyébként Magyarországon is megjelent, az Alexandria kiadó gondozásában. Egyébként az írónőnek egy detektív-trilógiája is jelent meg a 90’-es évek végén. A Római kém, 2010-ben jelent meg, The Emperor’s Spy címen, Angliában, a magyar kiadásra pedig F. Nagy Piroska fordításába 2012 márciusáig kellett várni, méghozzá az Agave kiadó gondozásában. A kiadó egyébként remek üzletpolitikájának köszönhetően egyre tágabb körökben ismerteti meg magát az olvasókkal, hiszen a vámpírregények, sci-fin kívül tovább folytatja történelmi sorozatok kiadását is, hiszen a Steven Saylor regények már korábban megjelentek a kiadó égisze alatt, amint az látható a könyv végén található könyvajánlókban.
A kötet stílusát megvizsgálva a témaválasztás miatt egyből a történelmi skatulya jutna eszünkbe, erre még rá is segít az 580 oldalas menetidő. De míg az Imrpimatur is körülberül ilyen hosszú, addig a két történelmi regény összehasonlítani ég és föld. Ha valaki egy hasonlóan történelmi részletességgel és mélységekkel megáldott könyvet szeretne forgatni, mint a fent említett talján házaspár szerelemgyereke, az itt rossz helyen kapizsgál, ugyanis ez a könyv egy tökéletes forgatókönyvként funkcionálhatna. A történelem hangsúlyos szerepet kap, de inkább, mint egy fiktív kalandregény, történelmi korszakban elhelyezve, mintsem hiteles korrajz az adott kor Rómájáról. Persze, az utószó rávilágít arra, hogy mégis elég hiteles ez a regény, de nem érdemes úgy olvasni, mert annak viszont kevés és ehhez igazítva kevés történelmi infót is tartalmaz. De ha úgy kezdjük el olvasni, mint egy tökéletesen filmként is interpretálható regény, annak viszont kiváló. De erről még később, hogyan is valósítható meg a popcorn-könyv bélyeg egy könyvre.
A regény Kr. U 33 körül kezdődik, amikor is az akkor 12 éves Sebastos Abdes Pantera – aki mint kiderül az utószóban élő emberke volt - tanúja lesz, amint az apja árulást követ el Róma ellen, mert segíti a lázadó Galieai Júdás megszöktetését a keresztre feszítése után. Szegény fiúban egy világ omlik össze, s csapot-papot otthagyva elindul Rómába, ahol Seneca, a híres kém a pártfogásába veszi. A prológust követően viszont, ugrunk 30 évet, amikor is egy baljóslatú jövendölés rágja a római polgárok lelkét. Ez pedig a mennyek országának eljövetele, amikor is az anyagyilkos uralkodása idején Róma és Jeruzsálem égni fog. Ez a jövendölés viszont épp releváns, hiszen Néró császár megölette a saját anyját, s kémei segítségével szeretné megkaparintani a prófécia pontos helyét és idejét. Viszont a történet koránt sem ilyen egyszerű, ugyanis azt a Panterát szeretné megkérni a küldetés felgöngyölítésére, aki tiszta szívből utálja Rómát, ugyanis Britanniában szolgálva vesztette el családját. Az amúgy is kacifántos képletet csak bonyolítja a coriallumi kocsiverseny, ahol is egy fiatal szajha-fogathajtó fiú, Math belecsöppen a dolgok sűrűjében, hiszen felkelti Pantera és a császár figyelmét is. De vajon Math-nek nincs-e magasabb rendű sorsa ennél? A történet a kicsit összetett expozíción kívül egyébként nem ennyire nehezen követhető, de azért szinte minden utcasarkon vár ránk egy újabb esemény, és újabb összefüggés ami miatt, senki sem az, aminek látni és mindenki valamilyen kapcsolatban van mindenkivel. Az első bizonyíték a tökéletes forgatókönyv párhuzamra, hogy a történet úgy is van kialakítva, mint egy kalandfilm.
A történet elején megismerjük a karaktereket, a múltjuk és motivációjuk egy-egy szeletét, ráadásul olyan hollywoodi írói szegmensekkel, mint a cselekményes karaktermélyítés, tehát a karatkerek beszélgetését megzavarja az olyan egyszerű dolgokkal, mint a leguggolás, kézmosás, vagy elmerengés az ablakban. Ezek így nem hatnak túl egyedinek, de leginkább a Mass Effect és a filmekben találhatóak ilyen párbeszédek, amikor is a karakterek egy-egy egyszerű cselekvést is végre hajtanak a beszéd közben, ezzel is közelebb hozva a szereplőket a szívünkhöz. A bevezetés után viszont beleugrunk a közepébe, ugyanis kalandok, követések, üldözések, kocsifogat-verseny, és sok más látványos elemmel színesíti írónőnk a történetet, ami a végéig szinte meg sem áll, ezért folyton valami izgalmasba futunk – bár egy kicsivel több akciójelenetet elbírtam volna – emiatt kicsit kiemelkedik a könyvekre jellemzően kissé lassabb mederben zajló történetmesélésre. Szinte mindig történik valami, ami újdonságként hat, bár a végén kicsit elnagyolták a lezárást, előkészítve a folytatásra. Akár egy filmet néznénk. A szereplők felett folyton ott lóg Damoklész kardja, egy-kettő el is halálozik, szokásos árulásokkal tarkítva a palettát.
A karakterek kidolgozása is ennek megfelelő. A történet eleje foglalkozik az alapvető sablonok és panelek kidolgozásával, amerre rásegít a már említett „hollywoodi karakterépítő elemek”, így alapvetően mindenkit megismerünk és eldöntjük ki mennyire szimpatikus számunkra. A lelki világukat aztán szépen úgy hagyja nekünk az írónő, noha néha visszatér rá, de olyan mélységekbe már nem kalauzol el minket, a megismert paneleken kívül már senki nem fejlődik, csak amennyire egy hasonszőrű, két órás filmben szükséges. A kötelező szerelem megvan, az ármánykodás is, bár nekem kicsit sántító volt Math karaktere, aki mindennek a mozgatórugója, de egy kissé idealizált volt arra a korszakra nézve. A mai világban természetesen elképzelhető lenne, de abban a korban kissé túlságosan is ki volt emelve az ő karaktere. Itt érhető tetten egyébként az, hogy nem egy férfi írta a regényt, hiszen a lelki mélységek sokkal hangsúlyosabbak a mű elején, mintsem egy férfi karakter írta volna meg a saját történelmi regényének. Az Imprimatur itt nem jó példa, hiszen az alapvetően „hardcore történelmi könyv”, de teszem azt a Katedrálisba sem vázolta fel így a karaktereket Follett, bár ő azért egészen a végégi próbálta a saját maga felállított skatulyákba tartani a szereplőit. Nem mondom, hogy túlságosan mély karakterekkel lenne dolgunk, de azért az első 200 oldal építkezése egészen szimpatikus volt, kár, hogy így hagyta őket, és inkább a látványra és a történetre helyezte a hangsúlyt. A mai amerikai popcorn-filmek esetében is ez figyelhető meg, a vázlatokat felállítják, innentől pedig ebből próbálnak dramaturgiailag megfelelőt kihozni a történet gyorsaságából. De míg ez egy filmnél megbocsátható, itt kissé satnyának tűnhet. Ha valaki többet várt. Én a könyv felétől nem vártam többet, csak sejtettem, hogy ezeket fogom beleírni a recenziómba.
Ami viszont kiemelkedő, az a tájleírások orra gyakorolt hatása. Amennyi illat, szagmintát ezek a szereplők szagolnak, az néha vetekszik Süskind klasszikusával, a Parfümmel. Szinte 100 méteres körzetben minden szagot el tudnak különíteni egymástól, ami számomra nem volt zavaró, sőt még újdonságként is hatott, hogy a szagokra helyezte Scott a hangsúlyt. A többi tájleírás is vizuálisan elképzelhető, teljesen rendben vannak, bár néhány nagyobb teret, és a Szerapis temploma kissé elnagyolt volt számomra, bár már több évszázaddal ezelőtt lerombolták, tehát gondolom senki sem tudta, hogyan is nézhetett ki valójában.
A római kém összességében elmondható, hogy egy tökéletes forgatókönyv, amiből egy remek popcorn-mozit készíthetne kedves Hollywood. A karakterek épp annyira megformáltak, mint egy akciófilm esetében, mindenkinek megvannak a motivációik és küldetésük, de alapjába véve elég felszínesek. A történet alakulása tele ármánnyal, fordulattal, barátsággal, szeretettel, valamint tele izgalmas üldözésekkel, kémkedéssel, meneküléssel, néhol pedig akcióval, ami a látványra kiéhezett nézők/olvasók számára teljes megelégedést szolgálhat. Talán néhol túl modernre sikeredett a lelki vonások ábrázolása, gondolok itt Mathra, de mindent összevetve egy szórakozásra, kikapcsolódásra jó könyv született, mindenképpen kíváncsi leszek a folytatásokra, feltéve, ha az Agave kiadó tervezi a sorozat további részeinek kiadását.
8.5/10
A kötetért köszönet az Agave Kiadónak!