Spartacus – Vér és Homok
(1. Évad)
A Vámpírnaplók első évadának megtekintése után egy viszonylag rövidebb sorozatot szerettem volna megnézni, még az iskolakezdés előtt, éppen ezért esett a választás a 2010. január 22.-én a Starz nevű TV-társaság kiadásában lévő „Spartacus – Vér és Homok” című történelmi sorozatra, ami ha nemek szerint kéne rendezni, tipikusan fiúknak való sorozat. A Starz nevű társaságról egyébként elhiszem, hogy nem mindenki hallott, az előző munkáik nem nevezhetőek elismertnek, legalábbis Magyarországon ritkán játszották le a kiadásukban lévő sorozatokat. Viszont, most megpróbálkoztak egy viszonylag gyakran köztudatban lévő témát a saját ízük, és nézőpontjaik alapján feldolgozni, így született meg a trák gladiátor, Spartacus kalandjainak és lázadásának története egy sorozat formájában. Noha a gladiátor illetve a „történelmi kosztümös” filmek kora lecsengőben van, hiszen a Gyűrűk ura filmadaptációja után ontotta magából Hollywood a „kardozós” ó- és középkori témákat feldolgozó filmeket, mint a Trója, Mennyei Királyság, vagy megemlíthető még az Uwe Boll rendezésében készült Király nevében című film is. Bár Spartacus és a gladiátorok történetéhez nem kellett Peter Jackson sikerfilmje, ugyanis elég egy szempillantást venni a 2001-ben 5 Oscarral jutalmazott (köztük a legjobb film kategóriájában) Gladiátor című mozit, vagy akár 2004-ben Goran Visnijc főszereplésével készült két részes Spartacus feldolgozást. De talán a legismertebb mégis az 1960-ban moziképernyőkre vetett, ugyancsak Spartacus névvel készített film is. Noha Spartacus, 3 évig tartó lázadásából nem csak a fent felsorolt mozik készültek el, ugyanis rengeteg novella, illetve még balett is készült a trák életéről és haláláról. Tehát, Spartacus egy igencsak közkedvelt téma, rengeteg művész dolgozta már fel egyéni perspektíva szerint, éppen ezért könnyű, de egyben nehéz dolga is volt Steven S. DeKnightnak, hogy egy olyan történetet és sorozatot legyen képes a képernyőre vetnie, ami megállja a helyét mind a kritikusok, mind pedig a nézők között. A cél érdekében viszont megtalálták a legjobb megoldást, mégpedig a vizualitás terén, felhasználva a 2007-ben nagysikert arató 300 című film egyéni képi megvalósítását.
Magyarországon is sugározták (illetve ismétléseknek hála sugározzák) a sorozatot, mégpedig az HBO Hungary vette meg a sorozat jogait, hogy leadhassák a hazai tévécsatornákon is, a premier június 1.-jén lett megtartva. Ugyan én az angol verziót néztem meg, így nem tudok nyilatkozni a magyar szinkronról, de azt mindenképp érdemes megemlíteni, hogy az angol szövegek, és dialógusok korhűen vannak megírva, ami számomra nagyon tetszett.
Mivel a 300 sem a mai vonulatoknak megfelelően került a moziképernyőkre, így a Spartacus is követte ezt a vonalat, ennek megfelelően összehasonlítva a 300-al ebben is rengeteg vér, vér és vér kap helyet, még jobban kiemelve a kor és a hely brutális hangulatával. De, hogy a sorozat még jobban visszaadja a gladiátor és az ókori életet, így a szexuális túlfűtöttséget is sikerült teljesen visszaadnia, tehát rengeteg pucér szexjelenetet tartalmaz a sorozat. De kiegészítésként vagy akár csak fűszernek, a már fent említett korhű, kissé kicsavart, mellékneveket erősen használó párbeszédek mellett a káromkodás is előkelő helyet kapott. Éppen ezért, nem éppen egy mindenki számára élvezhető és szerethető lett a Spartacus, ezzel is szakítva az eddigi filmek sémájával, már egyéni ízt kölcsönözve a sorozatnak. A vér és az emberi szervek úgy esnek, ahogy azok kellenek, illetve néhol még a belek kiesésének is szemtanúi lehetünk, nem beszélve egy arcberendezésről, ha azt éppen a betonba verték. Persze, a kissé túlábrázolt vérfolyás itt is fellelhető, ami néha zavaró is lehet, bár aki nem bírja a vért annak nem ajánlatos megnézni. Azok a kisebb gyerekek illetve a szex vagy akár női mellek és nemiszervek látványát nézni nem szeretőknek, sem lesz a szívük csücske ez a sorozat, ugyanis a szexjelenetekből nem hiányzik a meztelenkedés vagy akár spontán orgiák. De, ezek hozzájárultak a kor „erkölcséhez”, nincs ebbe semmi kivetni való. Viszont, aki a magyar (vagy angol nyelv) ékes káromkodásait se szereti hallani, azok se vessék bele magukat az évadba, ugyanis a kor isteneinek nemi szervét előszeretettel emlegetik, vagy akár az anális szeretkezést az istenek között (Pl.: Jupiter pöcsére, Az istenek már megint seggbebasztak vagy a kedvencem Jól tudja dugni az ujját a szenátus seggébe, akik rögtön aranyat szarnak tőle). Ezeket olvasva nyugodtan kijelenthető, hogy a Spartacus egy kissé rétegfilm, ugyanis a társadalom és a nézők csak egy kis százaléka élvezheti önfeledten a sorozatot, viszont számomra szimpatikus a kor naturális megjelenítése, valahogy én is így képzelném el.
De hogy rátérjünk a sorozatra is, ellentétben sok pletykával és hírrel, a sorozat nem Spartacus (Andy Whitfield) hadjáratát és harcait mutatja be, hanem azt hogyan vált Capua elsőszámú gladiátorává illetve az arénában történő harcait, egészen a lázadásának kezdetéig. Noha, aki egész jártas a történelemben főleg ebben az időszakban, azoknak olyan kirívó meglepetéseket nem fog tartogatni a sorozat, így néhány izgalomfaktornak beállított epizódról tudjuk hogy nem fog bekövetkezni (például Spartacus halála), de a történetet sikerült úgy felosztaniuk, hogy az ne forduljon unalomba, ugyanis más szereplőkért aggódhatunk ha megkedveltük őket, sőt néha egészen váratlan eseményeket is kapunk. Az évad nem kimondottan csak Spartacusra opcionál, hanem a mesterére, Lentus Batiatusra (John Hannah) és a feleségére, Lucretiara (Lucy Lawless). Az ő politikai törekvéseik és céljaik elérését mutatja be párhuzamosan futó főágnak az epizódok, de a főbb gladiátorok életébe is bepillantást nyerhetünk, például Crixus (Manu Benett) szerelmi nívódása a rabszolgalányba. A történet tehát ezt mutatja be 13 részen keresztül, 50 perc hosszúságba, úgy csűrve, csavarva a történetet, a kor megfelelő hazugságaival és ambícióival. A történet egyébként nem egy kimondott eredeti és innovatív szkript, de mégis opcionális és élvezhető hála a sok mellékszereplőnek és karakternek.
Egyébként leírva nem csak szexből, vérből és káromkodásból áll a széria, ugyanis a karaktereket megfelelően kidolgozzák a 13 rész alatt. Spartacus természetesen a fő karakter, aki szerelmes és mindent megtenne hogy visszakapja a nejét, de bajtársiasság és bosszúvágy is hajtja, fokozatosan fejlődve az adott helyzeteknek. Batiatus is elég sokszínű karakter, az ember viszonylag szimpatikusnak érzékeli (legalábbis én), tudva annak ellenére miket követ el. Egyébként remekül egyensúlyoz végig azon hogy képes-e szimpatizálni valakivel vagy csak a céljai érdekében teszi azt amit tesz, vagy úgymond édeskedik a római előkelőknek. Ez ugyanúgy elmondható a feleségéről is, aki szerelmi viszonyt folytat a férje mellett, de barátnőjének tekintheti az egyik előkelő római polgár feleségét vagy pedig csak kihasználják egymást. A kétszínűség, édeskedés és az árulás végig követi a karaktereket, de barátságok is szövődnek vagy szerelmek. Még Crixus karaktere is a végére igazán átváltozik a kezdeti felszínes státuszból, de még a kisebb mellékszereplők is kapnak 10-10 percet csak magukra. Ez a folytatásos epizódok egyik nagy előnye.
Még a sorozat alapvető műfajáról nem is beszéltem, bár az gondolom mindenkinek eszébe jutott, hogy főként akció. Bár, ez szerintem nem meglepő, de azért nem csak agyatlan öldöklések és párbajok vannak 50 percben. Egy kis romantikus színezék is akad a részek között, például Spartacus és a felesége közötti romantikus szál egészen jól illeszkedik bele, vagy akár Crixusé, de egy kis humor is felfedezhető néhány jelenetbe. Egyébként az akciójelenetek néha még kevésnek is hatnak, főleg hogy rengetegszer lelassítják a felvételeket, elveszítve a varázsát az öldöklésnek. Egyébként a produkción látni hogy volt keret a nagyszabású, véres és látványos elemekre, ugyanis a helyszínek, a ruhák és az akciójelenetek is rendkívül látványosak. Például az utolsó részben (Kill Them All) a harc hasonlít már-már egy Hollywoodi produkcióra, de ez igaz az első részre is (Red Serpent). Noha az 50 perc nem hosszú, viszont néhány visszatérő elem és helyszín néha már eléggé monoton, például az egy szál ágyékkötőben vacsorázó és egymással kötekedő vagy éppen csak létező emberek, vagy a gladiátor edzések is folyton visszatérő elemek, vagy az arénában a félmeztelen vagy őrjöngő tömeg. De olyan stilisztikai hibák is fellelhetők, hogy a gladiátorokon sosincsenek zúzódások. A vérük csöppen, és folyik, esnek, arcon vágják őket, vagy megsebesítik őket, a testük ugyanolyan, soha nincs rajtuk egy zúzódás se. Ez nekem kicsit fura, tekintve hogy rengeteg olyan jelenet van hogy fogak peregnek ki. Azt már meg sem merem említeni hogy a gladiátorok fogai mindig olyannyira fehérek mintha a mai kor fogkrémeivel mosnák. Az hogy makulátlan tiszták, az hihető, de a foguk. Meg egy-két túlzó elem még az, hogy 2-3 kardcsapás után az ember életben marad. Főleg ha azt a hátára vagy a gyomrára mérték. Illetve a szupererős ellenség az arénában. Persze ezek hangulatfestő elemek, de elég érdekesen hatnak.
A 13 részből a két vége a legjobb, a már fentebb említett első és az évadzáró, ami egy stílusos cliffhangerrel zárul, de erős pillanatok közé tartozik még a Shadow Games című ötödik epizód. Igazán gyenge rész nincsen közte, a színvonalat mindig tudja tartani, csak kiemelkedőbbek. Egyébként a történet felépítése és a karakterek bemutatása és Spartacus múltja eléggé hasonlít Ridley Scott sikerfilmjére a Gladiátorra. De valamilyen téren ez a fajta merítés érthető is. A színészi játék is elég meggyőző, főleg a főszereplő Andy Whitfieldé, vagy John Hannah-é is, de a régen Xéna szerepében tündöklő Lucy Lawless is üde színfoltot hoz a színészi játékba.
Ami még jól sikerült viszont a sorozatban, az a zene. A témához és ismét csak a korhoz illeszkedő kórusos, klasszikus zene dukál, de néhol rockosabb gitártémák is helyet kapnak, főleg az akciórészeknél. Egyébként nem sok zene van az évad alatt, de remek helyeken tudnak használni, például szexjelenetnél egy kóruszene elég érdekesen hat, de nem rosszul.
Akit nem érdekel a túlzott vér és brutalitás, a szexjelenetek naturális ábrázolása, illetve a káromkodós hangnem, azok biztos, hogy nem fogják megbánni és tetszeni fog nekik a sorozat, de azok is akiket annyira nem zavar csak egy kicsit a fent felsoroltak, ők is jól fognak szórakozni. Persze szőrözni lehetne a történelmi párhuzamokkal, de felesleges, a sorozat célja az, hogy szórakoztasson, és azt maximálisan megteszi. Bár nem mindenki fogja tolerálni a kissé extravagáns díszítő elemeket, de attól még a Spartacus egy élvezhető és megfelelően kikapcsolódást biztosító sorozat. Whitfieldnek pedig drukkoljunk, hogy kigyógyuljon a limfómájából és elkezdhessék a Vér és Homok 2. évadának forgatását.
8.5/10
/Akik még az ároktői beszámolómra kíváncsiak, azok itt és itt megtalálhatják/
Augusztus 31. Egy nap ami Magyarországon mindenkinek jelent valamit. A diákságnak az iskola kezdetét, a szülőknek a készülődést illetve a pénztárcájuk megrövidülését az idei tanév miatt, a dolgozóknak azt hogy minél több diák lesz az úton, illetve a tömegközlekedési eszközökön, a Volán emelheti a buszjegyeket, az idősebbek pedig szidhatják a mai fiatalokat újfent. Egyszóval, egy olyan nap, ami előszele annak hogy valami ismét elkezdődik, vagy történni fog, és mindenkit megszólít, még ha közvetlenül nincs is kapcsolatban ezzel a nappal. Kinek áldás, kinek átok, ki várja, ki gyűlöli, de akkor is beszélnek róla, csakúgy mint én. Ezen a napon, mi más lehetne a témája a személyes postomnak, mint az iskola kezdés.
3. évemet kezdem én is a mezőkövesdi Szent László Gimnáziumban, a reál tagozaton, és csakúgy mint az újév itt is remények, fogadkozások, ígéretek, vagy éppen a teljes érdektelenséget jelenti a diákoknak, a nyár végét, ismét 9 hónapig nap mint nap ugyanazt kell átélnünk, tanulnunk az Oktatási Minisztérium által ránk erőltetett sok érdekes, ámbátor a való világban használhatatlan dolgot, illetve még sorolhatnám azokat a dolgokat amiket habár teljesen különbözünk is, de akkor is ugyanúgy kell elviselnünk, vagy éppen élvezni. Noha a tanulmányi része sok embert nem érdekel, annak idején engem se, meg is lett az eredménye pedig így, 3.-ba már az is fontos szerintem. Persze, a jövő még távolinak tűnik ilyenkor, úgy mint a síkságon a messzibe tűnő hegyek, de ahogy közeledünk, egyre közelebb kerülünk hozzá és hamarosan döntést kell hoznunk, hogy most akkor mit is csináljunk a jövőbe, hova tovább majd. És ezért fontos a tanulás is, a jegyek is még akkor is ha a 3/4-ét soha az életben nem fogom használni majd, de a tanári hierarchia miatt az "átlag műveltséghez elengedhetetlen". Pedig lehet valaki éltanuló vagy éppen egy jó erős közepes, a műveltséget nem a jegyek határozzák meg, hanem mi magunk illetve a mellékelfoglaltágaink. De persze, a látszatnak adni kell, még akkor is ha nem fedi le a valóságot, hisz valaki nem szeret a sorok között olvasni, csak a felszínt nézni.
Emlékszem még két éve amikor beköltöztem a kollégiumba, vártam az új kapcsolatok szerzését, új barátokat, egy teljesen új élet reményét és még sorolhatnám mi mindent vártam attól hogy elkerültem az általános iskola szürkeségéből. Érdekes, hogy az ember ahol épp tartózkodik, az sosem jó neki elvágyik messzire, aztán az emlékek visszhangjának köszönhetően mégis nosztalgiázni kezd az ott eltöltött idők pozitív illetve negatív emlékképein. Persze, ilyenkor naiv az ember, mint általában akkor még viszonylag biztonságban volt. A középiskola viszont nagyjából elhozza azt, amit majd az élet nyújtani fog később is. Persze, vannak kifejezetten "középiskolai emlékek", de azért ha mélyen megnézzük a lényeg ugyanaz lesz nagykorunkba is. Az első csalódások itt lesznek a legmélyebbek, és az ember itt éri el azt a kort amikor megkomolyodik (persze, már aki) és rájön hogy az élet nem abból mint amit 15-16 évesen gondolunk róla. Igazából én is ezalatt a két év alatt változtam ekkorát, és az évek távlatából visszanézve, mindennek és mindenkinek meg volt a maga építőköve azért, hogy az legyek aki jelenleg vagyok. Az ember hamar beleszokik a jóba, vagy a rosszba és nagyon könnyen kibukik milyen az igazi személyisége, miben érezheti magát önmagának. Persze színészkedni lehet, de az alapvető stílusjegyek egy olyan ember szemében aki elmondhatja magáról, hogy ismer észreveszi.
Na de elkalandoztam a jelenlegi témától, noha ez is az iskoláról szól a múlt ekhóinak csak ösztönző szerepet kell játszania abban, hogy kik is vagyunk, és hogyan vágunk bele egy teljesen új évnek, milyen érzésekkel és gondolatokkal. Vagy biztos hogy teljesen új év lesz? Biztos hogy nem pedig csak az előző kiszínezve új tantárgyakkal és új idiótaságokkal? Vagy mégse, lehet ez lesz a vízválasztó a múlt és a jövő között? Egy csomó kérdés merülhet fel természetesen, és erre a választ nem tudjuk most, azok a jelenlegi tanév folyamán kerülnek megválaszolásra.
De egy nyár alatt is megváltozhat az ember hozzáállása arra hogyan is akar belevágni a tanévbe. Amikor elmegy az ember június 15-én általában pozitív, ugyanis ha érzi hogy valami elkezdődött, talán szeptemberben folytatódik. Én is így voltam, nagyjából úgy éreztem ha így folytatódik akkor jó lesz, meg lesz a támasz is, végre nem kell féken tartanom magam és magam megoldanom mindent, a saját egomat és belső energiáimat felemésztve. Aztán a kezdeti lelkesedés a nyár folyamán szépen alábbhagyott, csakúgy mint a víz ahogy lefolyik a lefolyón szép nagy tölcsérben. Az ember ekkor már nem gondolkozik azon hogy most hogyan is induljon el, vagy milyen előrejelzésekkel várja a 11.-et. Egyébként lényegtelen is tervezgetni a tervek úgyis az asztalon, szépen elméletben működnek, nem számítva bele az élet csapásait és a saját nézőpontonkun túl létező világot. A cím is ezért ennyire "negatív", ugyanis végülis semmi sem változhat, ugyanaz lesz csak 10 helyett 11 lesz a /A osztály előtt. De ez nem csak az osztályra lehet igaz, hanem az új kollégistákra, vagy a 9.-es gólyákra, a szerencsére illetve mindenre. Noha persze most tényleg tanulni szeretnék, ugyanis a tavalyi év kicsit rosszul sikerült, úgy nézve hogy 8 évig végig kitűnő voltam, és tudom hogy én okosabb vagyok annál mint amit produkáltam. Egy nyelvvizsga és két érettségit szeretnék még bepasszítani, és ehhez csak az önerőm kell és az elhatározás. Ezek a dolgok rajtunk múlnak, ezeket el lehet tervezni, viszont minden mást? Felesleges.
De nem is kell ennyire negatívan hozzáállni a dolgokhoz, ugyanis rengeteg mindent ki lehet javítani úgy ha akarjuk. Az akarat rengeteget számít, noha olyan dolgoknál ahol tudod hogy eleve hülyeség, nem is kell erőt bele fektetni. Az ember magának építi fel a várát, nem is kérhet sok segítséget hozzá, ugyanis az ember természetéből adódóan önző. Épp beszélgettem egy barátommal és szerinte egyedül lenni annyiból több erőt nyújt, hogy ha olyan helyzetbe kerülsz akkor a saját erődből építhetsz fel. Ebben igaza van, ugyanis ha erősek vagyunk támogatások nélkül is, sokkal könnyebb támogatást szerezni. Noha, nem azt mondom hogy az embernek narcisztikusan csakis egocentrikusan kell gondolkozni, de maga köré kell építenie a várat és társait, akik betöltik ezt a várat. De a gerendát és a köveket, mi magunknak kell lefejni a durva kőről, illetve a magasan álló fáról hogy aztán a már felépített "birodalomba" meghívhassunk másokat is, összeköttetve a várak közötti cserekereskedelmet. Noha, a barátság és szerelemhez ez kicsit erős metafora, de valahogy így kell elképzelni, nem pedig úgy mint azt én tettem régebben, hogy támaszokra állva kell felkapaszkodni és magunkat elhanyagolni. Nem. Magunkkal is kell törődni és segítő kezet nyújtani mások várának felépítésében, hozzásegítve magunkat egy új szövetségeshez (ha már a középkori példánál tartunk).
Noha ez leírva mind szép és jó, de egy előző postban lévő kérdésre még mindig nem találom a választ, noha gondolkozok rajta eleget. Mert bár ha ésszerűen gondolkozunk, az agynak kell igazat adni, de a szívünk teljesen mást mond, köszönhetően az érzelmeknek. De vajon melyik fog győzedelmeskedni? Ez okozza a dilemmát a dologban, mert az érzelmek nagyon erős hatással lehetnek az emberre, ezt a történelem során nem egyszer tapasztalhattuk. Persze, más szemszögből könnyű lenne tanácsot osztani, de amikor nekünk két ellenfél küzd egymás ellen, meg kell hallgatni mind a két fél érveit. És az érzelmek, a szeretet és a remény mindig erősebb lehet az észnél. De a választ erre is meg fogom kapni, csakúgy mint minden kérdésemre, ugyanis az idő és a helyzetek eldöntik majd, hogy mi az igaz reflektálás a szívünket megnehezítő kérdésekre.
Viszont néha az álmok, egy egyszerű álom is adhat új erőt, mint történt velem ez mostanában. Ugyanis, most, a két hét alatt illetve előtte is megkaptam az áhított egot, így az nem megoldás hogy dönthetetlen kérdésekről gondolkozunk, egyre mélyebbre taszítva magunkat a sötétségbe, ha akár ki is áshatjuk magunkat a földből, talpazatnak a későbbi várunknak mint a Szent Péter Bazilikát. Most egy teljesen új elhatározás ütött szöget a fejembe, és ez is reménnyel tölt el, bár a remény és én elég fura kapcsolatban állunk. De akkor is, ott sugdolózik és taszítgat, és teljesen igaza van. Az, hogy utána a véremből táplálkozik illetve a rossz kedv iránti szenvedésből, megint felhizlalja. Tehát, itt az ideje még ha tervek nélkül is, de improvizáltan felhasználni a saját belső energiámat erre az évre, és talán megkapom a válaszaim azokra a kérdésekre, amik mostanában foglalkoztatnak, illetve a címben szereplő kérdésre is ;).
S íme a folytatása az előző postnak, aki nem olvasta volna el annak ajánlom, ugyanis most a két post összekapcsolódik, nem pedig két-két történetet mesél el egy laza kapoccsal, hanem most folytatásos alapon írtam, ugyanis egyben túlságosan is hosszú lett volna, ezért inkább kettévágtam a könnyebb olvasás érdekében. Illetve az előző post az első hét eseményeit, míg ez a második hetet meséli el, bár szerintem erre már rájöttetek. Egyébként itt szeretném megjegyezni, hogy még kevés kép áll rendelkezésemre a két hét eseményeiről, ugyanis a sietség és rohanás miatt nem kaptam meg a stábtagoktól a képeket, jelenleg is Szomolyán tartózkodnak, majd szeptembertől megkeresem őket, és akkor frissítem a bejegyzésben található képeket, most csak azokat töltöm fel majd amiket én csináltam illetve kaptam.
Hétfőn 6 órakor tehát elkezdődött az első előadás, ami a régi iskola udvarán volt, és elég sokan eljöttek az előadásra, még a gyerekek is, pedig elsősorban ez a felnőtt célközösségnek szólt, de onnan is tiszteletüket tették szép számmal. Az első előadás számomra elég csalódás volt, de bevezetőnek egészen tűrhető, ráadásul külön színházjeggyel is kedveskedtek a jelenlévőknek ami tartalmazta a heti előadások neveit. Noha, elsőnek teljesen nem különbözött szinte egyik se, csodálkoztam hogyan fogják majd epizodikus rendezés szerint lebonyolítani az egész hetet, de ez kiderült később. Az első előadás a "Mennyegző" címet viselte, és mint a cím is mutatja a színészek egy mennyegzőt játszottak el nekünk felvázolva a két fő karaktert, Editet és Viktort (a valódi nevüket nem tudtam meg a hét alatt). Az eskető a falu polgármesterasszonya volt, ráadásul egy nyomtatott "Új Néző Színházas 20 ezrest" bele is lehetett dobni a menyecske táncba, ami inkább az idősebbeket illetve a közéleti személyiségeket és gyerekeket táncoltatott meg inkább, én inkább ültem a helyemen és figyeltem, majd azon gondolkoztam hogy ugye ennél csak jobb lesz (Szkeptikusság na, sajnálom). A végén egy közös fotót is összehoztak a jelenlévőkkel, alant látható is.
Másnap reggel viszont elkezdődött a pénteki "előadásunkra" lévő anyag utolsó fázisának összevágása, az egyéni elfoglaltságok bemutatása, noha végül ebből csak egy rögtönzött magyar néptánc lett első körben. Noha, én jobban örültem volna valami színháziasabb dolognak, de meg volt a magam szerepe is az alkotásba, de erről később. Azt azért elmondom, hogy az a kifejezés nálam hogy tánc, közte van azon dolgok között amiket nem szeretek csinálni, ugyanis semmi tehetségem és hallásom sincs a zenéhez, noha összetett muzsikát hallgatok, de akkor sincs meg se a hallásom, se a lábam. Az első "próbák" tehát számomra egyet jelentettek a szenvedéssel, de mégis részt akartam benne venni, ugyanis nem akartam kitűnni én se sorból. Szerencsére a táncpartnerem Flóra aki Máté élettársa (ha jól tudom) volt jól táncolt, tehát ő legalább elvitt a "lábán". A majd két órás tánc koreugrafálása (lehet rosszul írtam, sőt biztos) majd elpróbálásának eredményeképpen olyan izomlázam volt, mint régen a nyáron. Mellesleg bebizonyítottam, hogy botlábú vagyok, noha keringőztem illetve valami délibb táncban is szerepeltem már régebben (keringő = Általános iskola, délibb tánc = kollégium). Mondjuk a zene nem állt messze tőlem, ugyanis folkosabb szerzemény volt, én meg szeretem a népi hangszerekkel előadott szerzeményeket, tehát ezzel nem volt baj. A kedd este viszont újabb esti előadással szolgált, Editnek és Viktornak el kellett dönteni hogy az előző nap községbeliek által eltáncolt pénzből autót, vagy házat vegyenek, itt újra a falu embereinek véleményére volt szükség, noha még ekkor nem éreztem magamban eleget hogy közbeavatkozzak, csak figyeltem.
Szerdán viszont tesóm volt osztálytársáé volt a főszerep aki ööö nem tudom milyen táncot tanított be a jelen lévőeknek, de szerencsémre én ekkor Miskolcon tartózkodtam az Eredeten (itt a kritika róla). Aztán este jött egy ötlet, hogy írjam meg az ároktői ifjak jövőjének szempontjából legfontosabb 12 pontot. Ezt a "megbízást" azért kaptam, mert mondtam hogy szeretek írni, kritikákat meg regényeket, ezekből mutattam egy kis ízelítőt, nem tudom mennyi idejük volt belenézni azokba az irományokba (marketing, naaa). Persze még este inkább azon gondolkoztam hogy inkább beszédet írok, ugyanis a rövid, velős mondatokat nem szeretem, inkább hosszasan kifejtem valamiről a véleményem, de szerintem ezt azok akik olvassák rendszeresen a postjaimat észre vették ugyanis, még a személyes postjaim is felérnek egy kisregénnyel a lényegre törő sorok helyett. De aztán, mint kiderült nem a falu népe előtt lesz a 12 pont felolvasása, hanem videófelvételen. Szóval maradtunk a 12 pontnál.
Este viszont újabb előadás volt, a címét így jelenleg nem tudom, de tovább szőtte Edit és Viktor egyre komolyabbá, életszerűbbé és drámaivá váló történetét, ugyanis szembekerültek az adósságokkal és a rokonokkal is. A színészi játék szerintem jó volt nagyon az előadásokon, a téma is kezdett egyre közelebb kerülni hozzám, így kezdtem felszólalni én is a véleménykimondó pillanatok alkalmával. Noha, első gondolataim mindig azok voltak, hogy amikor úgymond a felnőtt dolgokról kezdtem el beszélni, akkor ki fogja úgy gondolni, hogy "egy 17 éves gyerek mit tud még az életről" de annyira nem érdekelt. Mikor 3 félre voltunk bontva, akkor is mondtam az ötleteimet, amikből volt amit el is fogadtak, vagy megrágtunk közösen, az egyre nagyobb létszámmal jelen lévő ároktői lakossággal együtt.
.jpg)
Csütörtök. Újabb tánc nap. Már előre féltem. Ráadásul egy napra voltunk a péntek esti ceremoniális bemutatónkhoz, és semmink se nagyon volt még. A táncomat inkább nem értékelném kritikai szavakkal, de még a 12 pont se állt sehol. De azért a szervezőkkel és a társaság is remekül összekovácsolódott, nagyon is élveztem, és kezdtem sajnálni hogy hamarosan vasárnap ők meg elmennek. Noha a táncolással még mindig nem békéltem meg, de aztán miután vége lett, Marcival Beethoven egyik szimfóniájára elkezdtünk agyalni mi lehetne a 12 pont szövege. Noha kezdetben az eredeti alapkoncepciót használtuk, de Petőfjé tele volt politikai utalásokkal ami a való világra már nem nagyon érvényes, így a jelenlegi helyzeten kellett gondolkodni. Noha én írtam a 12 pontot, mert az ötletek nagy része tőlem jött, de néhány korrigálási és szerkesztési pontban azért Marcinak is jár az elismerés. Amikor ezen beszélgettünk akkor tényleg olyan dolgok ötlöttek az eszünkbe ami jó lenne ha megvalósulhatna Ároktőn, amivé jobbá lehetne tenni, vagy sokkal összetettebb közösséggé, kevesebb klikkesedéssel. Noha, volt aki kifogásolta később hogy nem több ember írta, mert hogy a közösség érdekei szerint az úgy lett volna helyes, de próbáltam úgy megfogalmazni hogy az az egész falura igaz legyen. S a végén sikerült is, egyébként a mellettünk lévő képen olvasható is a "művem".
Délután aztán a régi TSZ telepnél, ami manapság egy elhagyott parlagfűtenyészetre emlékeztetheti az oda vetődőt felvettünk mindent. Először nekem kellett megafonba elmondani a 12 pontomat, egy elhagyatott házban, amit egy viszonylag hosszabb betonút kötött össze a kamera helyével. Nos, a megafon hiába egy jó szerkezet nekem is bőven kellett ordibálni hogy jól kivehető legyen, közben próbáltam odafigyelni az előadásmódra is. 3x-ra aztán sikerült is, ki izzadva már szinte mindenki, de mivel a "kinyilatkoztatásom" után következett a tánc, így egyben kellett felvenni. Nos, januárban lesz egy dokumentumfilm róla, akkorra szeretném a videót én is feltölteni, vagy hamarább hogy ha lehetséges, és frissíteni a blogomon, de azt látnotok kell. S mire vége lett a felvételeknek, mehettünk is az előadásra, ami szerintem a hét legjobbja volt, "Káin és Ábel" címen, egy igazán komoly, elgondolkodtató téma volt, az egymás ellen nevelt, rivalizáló testvérpárról akik Edit és Viktor gyermekei. Itt már éreztem magamban elég elszántságot hogy nyíltan elmondjam a véleményem a jelenetekben fellelhető kérdéseknek, és később a stáb tagjai közül volt aki gratulált a gondolatoknak. Jól is esett nagyon.
Péntek este, aztán rólunk szólt. Lement a 12 pontom, a tánc, egy fotósorozat, majd egy képekben előadott történet. Itt egyébként 8 órakor kezdődött a műsör, noha a szúnyogok hada eléggé szívta a vérünket, de szerintem nagy sikere volt annak az estének. Sorra kaptam a pozitív visszajelzéseket a 12 pontomra, illetve hogy jó amit csinálok. Ezeknek a gratulációknak nem is azért volt nagy hatásuk számomra, mert hogy most elszálltam volna magamtól, hanem azért mert pozitív visszajelzést kaptam olyan dolgokra, ami azelőtt nem volt elismerve. Ezelőtt is írogattam, stbstb, de valahogy senki nem ismerte volna el, hogy így tovább, jó volt. A 12 pont és az előadásokon mutatott hozzászólásaim alapján jobban ellöktem magam a média karrier felé, még nagyobb elhatározás gördült ezen pálya felé. Még a szlogenem is felhasználták, a "Kis faluban élünk, de nagy álmokat szövünk" címen, amiről a polgármester asszony egy pólót is szeretne készíteni, remélem sikere lesz és kapok is belőle (és megtarthatom a szerzői jogokat :P). A videó egyébként tetszett, jól össze volt vágva, még egy Csörsz-mondát is tartalmazott a kisebbekkel előadva, illetve egy másik táncot, amit Emese készített és adott elő a többiekkel.
.jpg)
Az utolsó két napon már nem volt délelőtti összejövetel, csak este, de a szombati előadáson is felléptem. Furcsa volt eljátszani mondjuk azt a szerepet, hogy meggyőzzek valakit mért akar Ároktőn maradni, mikor én magam is el akarok költözni a faluból. Mondjuk az íráshoz nem szükséges városon lakni, vagy a riporterkedéshez, de akkor is a városon, sokkal jobban kihasználhatod a lehetőségeidet illetve az életed is könnyebb lehet, főleg ha szereted a pörgést. De megpróbáltam érveket felsorolni, majd volt aki folytatta is ezt utánam. A vasárnap egy nagy videóval zárult volna, de csúszások és konvertálási problémák miatt az eredetileg egy órásra tervezett videónak kb. a 60%-nál összeomlott a videó, így nem tudták lejátszani, majd lezárták az estét. Volt még ott a végén tánc, zene stb, de ami engem illet, még volt egy kis "lezárás". A stábtagokkal, illetve Mátéékal meg Emesével elmentünk még a kocsmába meginni egy sört, illetve elbúcsúzkodni, noha a Marcival, Mátéval, Flórával és Petivel készült közös kép nem készült el, de majd januárba. Volt akiknek el kellett menni, de voltak olyanok akikkel akkor beszélgettem először, például a Krétakör vezető Schilling Árpáddal is, akivel egy jót beszélgettem és eszméket cseréltünk az egymás elfogadásáról szóló témában.
Aztán, éjjel fél 2-kor bezárt a kocsma, és ők is nyugovóra tértek, akárcsak mi is haza mentünk. Ez a két hét nagyon élvezetes volt számomra, rengeteg olyan dologban változtatott meg mint amiket fent is írtam, és még jobban elhatároztam hogy a média az én szakmám. Jó volt a biztatás és az elismerés, de tudom hogy itt nem állhatok meg. Bizonyára ők is egy élménnyel gazdagodtak a két hét alatt, ugyanis szerintem nagy sikerük volt a faluban, és a célt amit kitűztek maximálisan teljesítették. A falu ebben a 2 hétben kicsit jobban felpezsdült, s noha most már kezd a régi kerékvágás a helyére állni, de akkor is ez a két hét üde színfolt volt mind a nyaram, mind a közösségi élet számára. És remélem a közös munka és kapcsolat nem csak erre a két hétre terjedt ki velük, hanem még keresztezzük majd egymás útját, valamikor a jövőben.
.jpg)
Az Odaát 5. évadjának (erre a linkre kattintva olvashattok róla) záró epizódjában vetődött fel az a gondolat, hogy egy történetnek, vagy sztorinak, könyvnek a bevezetőjét a legkönnyebb megírni, erre szinte mindenki képes, de a végét lezárni már egészen nehéz, hiszen úgy kell csinálni hogy az mindenkinek elnyerje a tetszését, illetve a karakterek számára a történet során betöltött szerepük szerinti legjobb véget érjen a történet, még ha az néha negatív is. De én ezt a gondolatot megcáfolnám, ugyanis szerintem valaminek az elejét a legnehezebb megírni, ugyanis ha valaminek a bevezetése vagy az eleje nem nyeri el mondjuk az olvasó tetszését, vagy éppen nem megfelelően rakódnak egymásra a történet rétegei, lehet ez akár egy post is, akkor kaotikus is lehet a vége felé, és a kártyavárat nem lehetséges utána szétbontani olyan kis elemeire hogy újra összerakva is egy egészet alkosson az egész. Viszont ha már belelendült az ember akkor a cselekmény és a további részek is könnyebben íródnak le, vagy bontakoznak ki, mire a végére már lejátszódik a fejünkben az hogyan is ér majd véget az amit alkottunk, illetve kreáltunk. Hogy mire fel ez a bevezetés? Nos arra, hogy ennek a postnak szinte nem tudtam rendes bevezetést írni, mert ha az előzetesen kitalált "Ároktőn a nyár folyamán két hétig dolgozott az Új Néző Színház" mondatot írom le, akkor nyilván felvetődik benneteket két logikus kérdés: Mi a franc az a Ároktő és hogy lehet ilyen giccses neve egy "színházcsoportnak"? És ezzel teljesen egyet is értenék veletek, tehát egy kicsit bemutatom a fenti mondatban megemlített "ismeretlen fogalmakat."
Ároktő egy kis falu Borsod megye déli részén, és itt lakom immáron 17 esztendeje. A falutól legközelebbi város a 12 km-re található Mezőcsát, de ha még ez se mondana semmit, akkor 50 km-re helyezkedik el Miskolc illetve kicsivel arrébb Mezőkövesd is. A falu lakossága körülberül 1200 fő körül mozog, aminek 40-45% roma lakosság. A helyiségnek egyébként van egy kis helyi mondája is a kialakulásáról, a Csörsz-mondát az alábbi linken tekinthetitek meg ha kíváncsiak vagytok rá. A faluról elhiszem hogy nem nagyon hallottatok, hiszen nem sok "turista látványosság" tekinthető itt meg, van 2-3 boltunk, egy kocsmánk ahol a szórakozási lehetőségek eléggé korlátozottan is, de kielégíthetőek, illetve a legnagyobb ismertség talán az, hogy innen át lehet menni Tiszacsegére, onnan pedig Debrecenbe. De van még itt iskola és minden ami egy kis község számára szükséges lehet, noha kevés munkahely és még több munkanélküli él a faluban sajnálatos módon. Nyitottság terén sem állunk a legjobban, ugyanis össz-vissz 6-7 busz halad át egész nap a falun, tehát ha valaki netán elmenne valamerre a nap folyamán és estig haza akar érni akkor azt 16:00-ig vagy 17:45-ig megteheti (najó 23:30-kor is). A faluról még tudnék mesélni bőven de helyhiány, illetve személyes véleményem lehet ütköznének más ároktői olvasóimmal (már ha akadnak persze). Ezért inkább rátérnék a "főszereplőinkre, az Új Néző Színházra.
Az Új Néző Színház nem egy csoportot takar, hanem egyből hármat, akik koprodukcióban dolgoznak együtt, egy amerikai pályázatnak köszönhetően (Tehát, mielőtt valaki azon gondolkozna el hogy a magyar adófizetők pénzét ilyenekre költik, az nyugodjon meg, ők nem az önök pénzét költik el, az a pénzösszeg másnak a zsebébe vándorol, egyébként azért "önök", mivel az én korosztályom még nem adóköteles tehát a ti pénzetek még biztos a zsebeitekben van) ami a Trust For Civil Society nevet viseli. A program elsődleges célját én nem szeretném közölni arra ott vannak a fentebbi linkek, csak annyit említenék még meg, hogy a "színház" szó az ő esetükben nem a falak között, operát vagy éppen valami "nyivákolást" játszó díszes hacukába öltözött emberek jelentik, hanem inkább egy interaktív történetmesélést, amiben a nézők akár maguk is részt vehetnek benne, vagy alakíthatják a történeteiket személyes véleményeikkel, közös egyeztetés alapján, de céljuk volt továbbá a fiatalság megmozgatása a faluban hogy ők is alkossanak valamit, én inkább erre szeretnék kitérni.
Na a sok száraz szöveg és nem túl érdekes földrajzi áttekintést követően inkább térjünk arra hogy hogyan is töltöttem el ezt a két hetet, illetve milyen személyes tapasztalatokat, új érzéseket, gondolatokat szereztem az eltelt időben, na meg persze hogy mit is csináltunk. A faluban a csapat jöttének hírére is sokan izgatottak lettek, az igazgató szólt egy raklapnyi diáknak hogy ha van kedve, akkor vegyen részt a közös munkába, de természetesen nem kötelező jelleggel. Nos, sokan nem jöttek el, de mivel én imádtam általánosban is szerepelni, illetve a médiavilág mindig is vonzott, így kapva kaptam az alkalmon és meg is jelentem rögtön. A falu népe egyébként filmforgatásról suttogott, mert hogy a Krétakör csapat tagja volt, a Tibor vagyok de hódítani akarok című magyar sikerfilm egyik főszereplője is, Fancsikai Péter. A linket azért raktam, ha esetleg valaki nem látta volna a filmet és a név az ég világon semmit se mondana neki (csakúgy mint nekem anno). A Krétakör csapat foglalkozott velünk, míg a másik két egyesület, az AnBlokk és a Káva Kulturális Műhely a felnőtteknek szóló esti előadásokat tervezte és rendezte meg (Neem, nem pornóra gondoltam).
Noha az első héten nem volt semmi esti műsor, csak nekünk a reggel 10 órási "gyerekfoglalkozás" volt amivel számomra eleinte annyi volt a baj hogy nem szerettem 10 órakor kelni, de aztán megszoktam. Na az első pár alkalom természetesen csak a bemutatkozásé volt, sok 12 éven aluli általános iskolás, illetve azért jónéhány 12 éven felüli diák is megfordult a "körben". Noha, nekem a körbe rendezett székek első nap rögtön egy drogos, vagy másmilyen elvonókúra helyszínét juttatta az eszembe, már csak azt vártam hogy "Na beszéljünk róla". De ez nem következett be, sokkal inkább a nevek megtanulásáé volt a főszerep, ami bevallom nekem is elég nehezemre esett ugyanis rengeteg olyan embert láttam akit azelőtt a faluba sose (talán mert mindig idebent vagyok?). Az első nap mondjuk a sok játékkal és egyéb számomra már kicsit elütőnek ható foglalkozásokkal kicsit érdekes volt, gondolkoztam is rajta hogy ugye nem ez lesz két hétig? De, aztán adtak egy 1x használatos fényképezőt mindenkinek és mehettem fotózkodni, amit haverommal meg is tettünk, nem is volt rossz egy kis régi nosztalgia a Tisza-parton és a gátoldalon. Egyébként a Krétakör tagjai szimpatikusak voltak már kezdettől, és elég hamar meg is találtam velük a közös hangot, ugyanis Marci is kedveli a játékokat, illetve Wagnert (ezért van a színházi jeleneteket megemlítő Overture is), míg Máté szereti a fotózásokat és elég sokrétű is. Mondjuk, én alapból úgy mentem oda, hogy szeretnék média pályán elhelyezkedni szóval volt is pár ezzel kapcsolatos kérdésem, lehet az agyukra is mentem néha.
Aztán eljött mondhatni úgyis az "én időm", illetve a nagyobbaké, ugyanis el kellett dönteni hogy milyen fotósorozatot állítsunk össze majd az egyik előadásra, ami a mi "munkánkat mutatta" be. Kellett találni közös nevezőket, közös helyszíneket, noha ez nem minden esetben volt sikeres, ugyanis ahány ember annyi minden elfoglaltság és érdeklődési kör (írás, táncolás, foci, zene sbtsb), így aztán inkább mindenkit egyenként fotóztak le, változó helyszíneken, de mindenkit úgy, amit szeret csinálni. Na mivel nekem a számítógépezés és írás a kedvenc elfoglaltságom, így én eléggé kitűntem az alapvetően természetközeli foglalkozásokkal, de aztán támadt egy kissé merész ötlet egy csónakos fotózást látva, aztán végül én is egy csónakba kötöttem ki, laptoppal, a lemenő nap utolsó árnyaival (ami másodjára sikerült, ugyanis az első nap 10 óra után már túl sötét volt). A képet egyébként lentebb láthatjátok is.
Aztán a csapat összekovácsolódott, rég nem látott emberekkel dumálhatott újra az ember, noha persze az én esetemben én magam vagyok az oka, hogy nem sokat találkozok falubeliekkel. Nagyon furcsa volt olyan embereket úgy újra látni, akikre még úgy emlékezik az ember, hogy amikor 7 éves voltam akkor járt a nővéremhez beszélgetni. Most meg, 17 vagyok ő meg 25 és látni a változást mind a kettőnk személyiségébe. Nosztalgia a köbön, el is kapott néha, noha sokszor inkább az iskolai élmények törtek elő. Például amikor a régi iskolámba bementünk és rögtön az jutott eszembe amikor 6.-ba kitörtük az ablakot. Ilyenkor gondolkozik el azon az ember, hogy mióta elment a középiskolába mennyit változott két év alatt, és a körülötte lévők is. Az a kis 12-13 éves "kölyök" immáron visszatérve teljesen máshogy látja a dolgokat, az embereket és az akkori helyzeteket, konfliktusokat, sőt még a világot is. Például 1-2 volt osztálytársammal való kapcsolatomat is teljesen felülbírálnám jelenleg ha ott lennék, de ezek az emlékek és cselekedetek is kellenek ahhoz, hogy azok legyünk akik vagyunk. A Mi lenne ha...? stílusú mondatokon sose szoktam rágódni, mert akkor nem lennék az aki vagyok, talán teljesen más ember lennék, de ez vagyok, álmokból nem lehet jelent kovácsolni, még ha idióta idézetek szólnak is erről.
De más szemszögeket is megnéztünk és elemeztünk a csoport más-más tagjával, például én remekül elbeszélgettem mind Marcival mind Mátéval is ugyanarról a témáról, és ezeken is elgondolkozott az ember, hogy az ami különbözik tőlünk, azoknak talán meg van a saját gondolkodásmódbeli válasza is, nem pedig csak az előzetesen felállított sztereótípiák miatt kell besorolni őket egy skatulyába. Ilyen érdekes dolgokat tudtam meg például a következő fázisba, amikor egy történetet kellett összetákolni, és a történetbeli háttértörténeteket és felvetődő kérdéseket 2-3 nap is beszéltük, és csak utána kezdtük a sztorit "megírni". Ezen alkalmakkor nekem is más megvilágításba került sok olyan dolog amire eddig nem is gondoltam és ez csak másmilyen kultúrának köszönhető, az eltérő perspektívák miatt. Tehát a személyiségem is fejlődött közbe, és még jól is éreztem magam. ráadásul a történet eljátszása közben is újra "szerepelhettem" amire két éve nem volt sok példa. És még ekkor nem is volt semmi esténként, a felnőtteknek szóló történetekkel, amire már vágytam, ugyanis egy komoly, erősebb témát remekül lehet rágni, noha szkeptikus gondolatok voltak, de szerintem mindenkinek. Vagy csak én vagyok ilyen.
A "munka" még vasárnap is folytatódott, éppen akkor kellett előadni a "történetet", voltak akik többet voltak ott, volt aki nem, de én mindig ott voltam, közbe jobban megismerve a stáb tagjait is. De az igazi móka, még csak hétfőn kezdődött, amikor már délelőtt és délután is voltak foglalkozások, és olyan dolgokat kellett csinálni, ami már tényleg a kreativitásunkat helyezte előtérbe illetve kipróbálhattuk magunkat olyan helyzetekbe, amire életemben nem vágytam. De aztán, eljött az első előadás napja, hétfőn este 6 órakor.... (folytatás a következő részben ;)
Vámpírnaplók
(1. Évad)
.jpg)
Nos, elég meglepő lehet számotokra, hogy egy 17 éves pasi blogján egy tipikusan szerelmes-vámpír történetről olvashattok, de szerintem ez nem annyira meglepő. Jó, persze az Alkonyatot sok pasi elvből lefújozza, esetleg beleolvas de nem fogja meg őket ez a világ, vagy éppen a hangulata, de ettől szerintem ez nagyon rossz sztereótípia a női olvasók részéről, hogy a Stephenie Meyer által kikövezett szerelmes vámpír történetek kizárólag csak a lányoknak szólnának. Több oldalon is olvastam, miszerint ez lányregény vagy éppen férfiak számára emészthetetlen, de a bevezetésbe szeretném ezt a tévhitet elporlasztani. Persze, mint írtam nem mindenki olvassa el, node néhány pasit akkor is érdekelhet, esetleg elolvashatja és még érdeklődhetnek a további részek iránt. Például anno én is elolvastam az Alkonyatot és tetszett a hangulata, illetve az egész könyv, noha Bella számomra egy rendkívül antipatikus karakter (bővebben majd a Hajnalhasadás kritikámban), de attól még a könyv tetszett. Noha Stephenie Meyer újfajta perspektívából való megközelítése a vámpírokról egy egész hadjáratot indított el mind a média, mind pedig a könyv publikálás terén. Rengeteg új író és könnysorozat lett felkapott, noha eddig szinte senki nem olvasta őket, esetleg letűnt novellákból lettek sikeres sorozatok, mint jelen esetünk tárgyából a Vámpírnaplókból. Ugyanis sok tévhittel ellentétben ez is anno egy novella-sorozat útján jelent meg először a nyilvánosság előtt, 1991-ben, LJ Smith tollából. Bizonyára, ha az Alkonyat széria nem jelenik meg akkor sohasem filmesítették volna meg a sorozatot, de így itt van, és szinte azonnal berobbant mind az amerikai, mind az európai köztudatba. Érdekessége egyébként, hogy a sorozatot a CW Televison Network sugározza és pénzeli, akik az Odaátot is, szóval nem mentem sokkal messzebb a sorozattól.
Magyarországon nem rég kezdték el sugározni a sorozatot, és állítólag itthon is elég hamar megszerettette magát a tinilányoknál, illetve az ellenkező nem között, de maguk a könyvek is elég felkapottak lettek itt is, immáron az alaptrilógia kapható hazánkban is, noha az ár/hosszúsági ráta eléggé kölönbözik egymástól. Egyébként én is feliratosan szereztem be a sorozatot, nem szeretek várni heteket, vagy hónapokat arra hogy minden héten ugyanabban az időpontban ott üljek a TV előtt és végignézzem, így ezért olvashatjátok itt jelen sorokat, így beszereztem máshonnan.
Mint írtam fentebb is, LJ. Smith novellájából született meg a széria alapötlete, de természetesen aki elolvassa mind a könyvet mind megnézi a sorozatot nem sok hasonlóságot fog találni közte, esetleg a neveket. Az eredeti novella egy trilógiából áll, majd 1992-ben jelent meg a 4. kötete, míg 1998-ban folytatódott a történet az egyik főszereplő (Damon) szemszögéből. LJ. Smith a sikertől felbuzdulva jelenleg is írja, illetve publikálja az új fejezeteket a Vámpírnaplók univerzumába, akit esetleg érdekel az fáradjon a fentebbi novellával foglalkozó linkre. Az alapszériában a szereplők személyisége, illetve céljaik is különböznek, de ez valamennyire természetes is egy sorozat megalkotása során, hiszen itt sokkal jobban be kell csavarni a sztorit ahhoz, hogy akár a célközösségből kilógó szemlélőknek (mint teszem azt én) is érdekes legyen. A sorozat írója Kevin Williams főként, aki szerintem remek munkát végzett a szkript megírásával, noha filmjei között szerepel a „Sikoly”, „Tudom Mit Tettél Tavaly Nyáron”, de akár a „Dawson és a haverok” is. Egyébként a történet és a sorozat nem lesz olyan mint az alapvető előzetesekből, illetve az előre kiadott információkból kiolvasható (például a szerintem rendkívül giccses és a sorozatból semmit sem mutató DVD bórító, amit fent láthattok.
A sorozat 3 főszereplőre épül, de természetesen rengeteg mellékszereplővel is megismerkedhetünk a szokásos 22 epizód alatt, ami egy kitalált, fikcionált Virginiai kisvárosban, Mystic Fallsban játszódik. A mű főszereplője a képen középen található Elena (Nina Dobrev), aki egy gimnazista lány aki nemrég vesztette el a szüleit, és még nem heverte ki a traumát. A kép jobb oldalán található a második főszereplő, a Fallen című minisorozat főszereplője, Paul Wesley aki Stefan karakterét alakítja. A bal oldalon található férfiú talán ismerős lehet a Lost rajongók számára, ugyanis ő játszotta annak idején Boone szerepét, Ian Somerhalder jelenleg gonoszabb, sötétebb szerepet játszik, Stefan idősebb bátyja, Damon szerepében. Főbb mellékszereplők között megemlíthető még Elena bátyja, Jeremy (Steve R. McQueen) illetve Elena baráti köre, a legjobb barátnője, Boonie (Katerina Graham), illetve még a város többi lakóját, de jelenleg nem is árulnék el többet, fedezze fel mindenki maga.
Az alaptörténet kicsit in medias res szerű, ugyanis a jelenlegi tanév kezdetén vesszük fel a fonalat, és a múltbéli eseményekből a szereplők párbeszédeiből értesülünk (Elena és Jeremy elveszti a szüleit, stb.). Az iskolai év első napja azonban tartalmaz meglepetéseket is, hiszen Elena megismerkedik az iskola új tanulójával, a helyes, karakteres arcú Stefannal, akivel szinte rögtön jól összeismerkednek. Az idilli környezet akkor ér véget, mikor megérkezik Stefan bátyja, Damon aki örök szenvedést ígért Stefannak egy múltbéli szerelmi háromszög miatt, 145 évvel ezelőtt, aminek a történéseit flashbackek segítségével közlik velünk. A két testvér kapcsolata tehát nem éppen rózsás, de a sorozat alatt ez még persze megannyit változik, csakúgy, mint Elena és Damon viszonya, és olykor mi magunk sem tudjuk eldönteni a testvérpárról, hogy most csak a vér szerinti alapszeretet, vagy a reménykedést a békülésre észlelhetjük a testvérek kapcsolatában.
.jpg)
Az alaptörténet és a sztori tehát itt veszi fel a fonalat, de ez csak a kezdet. A történet ezután csak bonyolódik, mégtöbb konfliktust és mellékszereplőt bevonva. Noha kezdetben nagyon tiniszerűnek tűnnek az események, a karakterek is inkább a tinédzserek panaszaival vannak elfoglalva, a szőke nő aki mindenkire rástartol, a fiú aki nem heverte ki a szülei halálát ezért drogproblémákkal küszködik, egy nő aki nem kapja meg a törődést a polgármester fiától noha együtt vannak, illetve Matt, Elena ex-barátja rosszul nézi az egyre mélyebbre merészkedő kapcsolatot Elena és Stefan között. De a karakterek változnak, és a 22 rész alatt mindenkit megismerhetünk úgy, hogy eldönthessük ki szimpatikus nekünk illetve ki nem. Egyébként mindenkinek leásnak a lelkük és karakterük mélyére, alakulnak, változnak és a kezdetben unszimpatikus karakterek a sorozat vége felé egyre jobban közelebb is kerülhetnek. Vagy akár a kezdetben tipikus rosszfiú, Damont is később úgy gondolhatja az ember, mint azt aki azért szeret úgy viselkedni illetve embereket ölni mert ezzel is közelebb érezheti magát előző szerelméhez, Katherine-hez, illetve a megkeseredettség beszél belőle. Illetve annyira nem is mondhatni rossznak azt akit rossznak tüntetnek fel, hiszen a bosszúra éhező vámpírokat is meglehet érteni valahol, illetve a vámpírok miatt gyűlöletet érző tanárt. A karakterek tehát rendkívül szimpatikusak, és sokrétűek, és ami nagyon tetszett az hogy sok időt töltenek a részek között is arra hogy még jobban megismerhessük őket. Tehát nincsenek egysíkú, céltalan „katonák, robotok” akik az alapvető sztereotípiákra emlékeztetnének, csak kezdetben.
.jpg){kind=spacer}
Természetesen rengeteg momentumot, illetve alapvető stílusjegyeket tartalmaz ez a sorozat is a jelenleg két legismertebb vámpír sorozatból, az Alkonyatból illetve a True Blood-ból. Stefan karaktere is elég sok közös vonást mutat Edwarddal kezdve azt a világfájdalmat ábrázoló szemével, vagy éppen a hajviselete is eléggé hajaz a Drakula után legismertebb vámpírra, de mégis Stefan nekem szerethetőbb, jobban kidolgozott, a körülményeit és az idejét értelmesebben eltöltő vámpír. De hasonló jelenetek is vannak a sorozatban, vegyük például azt, amikor Stefan el akarja hagyni a várost, és hátat fordít Elenának és elindul az erdőben (akinek ez így nem lenne ismerős, New Moon, nagy erdőben elhagyom Bellát részlet, hmm?). Noha persze a vega vámpírságról itt is beszélhetünk, illetve a kényelmesebb, emberbarátibb megoldásról, amikor a vérbankból szereznek emberi vért. Ez a vonás engem a True Blood-ra emlékeztet, ami nem baj, mert szeretem azt a sorozatot. Vagy akár Elena legjobb barátnője itt is néger, csakúgy, mint Suki-é, de hasonló jellemvonás még a vámpírok berendezkedése a világba. Noha nem annyira mint a fent említett sorozatban, de itt is elvegyülnek, illetve próbálnak élni, valamennyire hierarchikus kapcsolatot kialakítani az emberekkel. Természetfeletti lények itt nem kapnak szerepet mint a True-ba, de a boszorkányok itt is szerepet játszanak, üde színfoltot alkotva a történetbe, illetve a szakavatott szem rájön hogy az egyik szereplő vérfarkas lesz, miután erőszakossága után túl sokáig, 10 mp-ig mutatják csak a Holdat, na az kicsit feltűnő.
De, még ami talán a legmeglepőbb a párhuzam a Twin Peaksel (aki nem tudná miről beszélek, itt egy link). De miért kerül bele egy vámpírtörténetbe, a világ egyik leghíresebb sorozata, amiben még nincsenek is nem emberi lények? Nos, az a történet kialakítása, és kuszálása. Noha, nem kell tartani attól hogy elveszünk a fonalakban, de a régi, már-már halottnak hitt karakterek bemutatása, a folyamatosan új vezető szerepben, illetve céllal érkező szereplők, vagy akár az akciódúsabb, célukat elérni kívánó, összeesküvési elméleteket is tartalmazó történet. Na emiatt is hasonlít a Twin Peaksre. Mindenki, mindenkivel összeköttetésbe van, folyamatosan alakítva a történeteket, mikor egy nyugisabb rész jönne, akkor bebonyolítják egy új rosszarccal, vagy szereplővel, indenkinek van sötét foltja. Ez a Twin Peaksbe is így volt, és noha a mai amerikai sorozatok előszeretettel alkalmazzák ezt a fajta klisét (például a Szökésben vagy akár a Hősökben is akadtak azonos vonások a történet kuszaságával). És talán ezért, még a True Blood történetét is simán túlszárnyalja.
Ezeket egybe tálalva viszont nagyon élvezhető a sorozat, főleg úgy hogy egyre mélyül, egyre tágabb társaságok jönnek Mystic Fallsba, hogy halált hozzanak a 145 évvel ezelőtti események családtagjaira, vagy akár a két vámpírra, Damonra és Stefanra. Egy jó sztorival engem könnyen meg lehet fogni, és ez meg is történt, nem gondoltam volna, hogy az évad végére ennyire összetett és egymásra építkező cselekményt kapunk, ami a tinédzserségtől eljut a város megmentéséig. És mivel a történet viszonylag komoly, egyre több akció jelenetet is kapunk, illetve rengeteg halált. Igen, ez a sorozat nem az alapvető romantikázásról szól, ráadásul furcsának is tűnhet hogy nem is találhatunk benne kimondottan sok romantikázós részt, csak amennyit az adott rész szükségeltetik. Részben inkább akciósabb jelenetek vagy beszélgetéseket kapunk, de nem ritka a már akciófilmbe átmenő vámpírirtás. Igen, az első évad végére rengeteg szereplő meghal, olyanok is akiket épp megkedvelnénk, vagy épp csak mellékszereplők. Tehát, ennyiből sem a tipikus tini filmről van szó, ugyanis a karakterek hullanak mint a legyek.
.jpg)
Viszont a történet néhol leül. Az évad vége fele egy kis szusszanásnyi lélegzetvételt kapunk egy-két rész erejéig, illetve van ahol már a puskapor nem elég amennyire szerették volna, illetve egy-két idegesítő mozzanatot azért fel lehet fedezni. Nekem például a vámpírok. Ugyanis, Stefan úgy néz ki mint egy alfahím inkább, nem mint egy vámpír, ráadásul a bőrük színe egy árnyalatnyit sem üt el a többi emberétől, pedig ez még a True Bloodban is meghagyták. Jó, amikor éhesek átváltozik az arcvonásuk, de alapjába véve akkor is túlságosan szépfiúsak-lányosak, mégha a sármjuk miatt alapból több az önbizalmuk. Ennyit azért meghagyhattak volna a régmúlt Drakula-féle vámpírjáiból. Még az, hogy a napra kimehetnek Stefan-nál és Damonnál elviselhető, de amikor csoportosan járnak a napon, mert a napelleni gyűrű olyan mintha a boltba kapnál, az már kicsit néhol sok volt. Illetve az akciórészeknél itt még annyira nem is volt rossz, de még mindig hiányolni való a vámpírokhoz való akciódúsabb rombolás, de azért annyira nincs elhanyagolva mint az Odaátba. Viszont, amikor a harapásig eljutnának Elenához az őt holtan látni kívánó vámpírok, túl gyakran esik meg hogy éppen az utolsó pillanatban jelenik meg a sötét ingben lévő sötét lovag, hogy megmentse szerelmét, ez még 1x vagy 2x oké, de már 4-5.ére kicsit kiszámítható. De, még akkor is kicsit fura számomra ez a pénzhiányos állapot. Sok negatívumot nem is nagyon lehet felsorolni a sorozattal kapcsolatban, talán csak a fent leírtakat, viszont volt egy érdekes mondat, amin kuncogtam (bizonyára csak én fedeztem fel), miszerint „Mi ez a, mikor befagy a pokol nézés?”. Ezzel csak annyi a baj, hogy a Pokol legalsó bugyra maga egy nagy jégverem ahol Lucifert elzárva tartják, de ez már csak az én mazochista mitológiai ismereteimből ered hogy erre felfigyeltem.
A színészi játék egész jó, de legjobban Damont tudnám kiemelni, rendkívül jól játssza a laza vagyok vámpír szerepet, hát a Lost óta rengeteg mindent változott. Stefan is viszonylag jó, de néha túlzásba viszi az Edward-féle depresszív vonalat, Elena meg csak simán jó. Akit még kiemelnék az az Alaric Saltzmannt alakító Matt Davis. Az ő játéka tetszett még és a karaktere.
A rendezés egyébként nem „záró-nyitó” formában jelenik meg, ugyanis inkább epizodikus felépítésű, az egymásra illeszkednek a részek, tehát aki netán kihagy 1-2-t az lemaradhat valami olyan dologról aminek később hatása lesz a továbbiakban. Tehát, mivel folytatásos így sokkal történet centrikusabb is, mellékágnak talán csak a mellékszereplők aktuális szerelmi, vagy éppen lelki traumáit tekinthetjük. Egyébként néhol mondanivalót is szeretnének közölni velünk, ezek néhol jól sülnek el, néhol klisésen, például nekem kifejezetten tetszett Elena „Akik kérdezik, hogy vagyunk, nem kíváncsiak a válaszra” mondata. A részek viszont olykor egészen sűrűek, azt hinné az ember hogy már zsinórban a második résznél jár mikor kiderül hogy még csak egy, ez például a 10. epizód a „The Turning Point” de izgalmas rész még a 7. „Haunted”, viszont a nagy grand finálé évadzáró („Founder’s Day) is végre egy izgalmas, pörgős, feszes évadzáró, az elmaradhatatlan cliffhangerrel és WTF (Mi a franc?) kérdésekkel, amik nyitva hagyják az első évad történéseit a második évad számára, hogy a nézők várhassák a szeptember 9.-én érkező 2. évadot.
Zárásképpen megszeretném még említeni a zenei aláfestést, illetve licenszelt zenét, ami megfelelő hangulatot ad hangulatfokozásra éhes jeleneteknek. Az alaptéma, a vonósos, kissé technos beütésű visszatérő instrumentális elem kimondott tetszetős. Míg a szerződtetett zenék között általában rádióba való, vagy könnyedebb rock számok kapnak helyet, néhány zongorás kísérettel előadott, lírikus popszámmal kísérve (ebből legjobb a Plumb – Cut című tétele), de megtalálhatjuk még itt a holland szimfonikus metal csapat, a Within Temptation – All I Need című szerzeményét is (rákattintva, meghallgathatjátok). Tehát így külön komponált muzsika nem is annyira található meg a sorozatban, de ez nem is baj, a zenék remekül illeszkednek a sorozatba.
Nos, szerintem kijelenthető hogy az alapvetően tini sorozatnak nevezhető vámpírsztori egy rendkívül összetett, karakterorientált, élvezhető és még fiúk számára is érdekes alkotás, tele akciósabb jelenettel és halállal. Némely lány talán csalódhat benne, hiszen kevesebb a romantika, mint a nagy Testvér Twilight sorozatban, de ez sokaknak emészthetőbb, viszont még néha én is több érzelmesebb jelenetet akartam látni, mint számítottam. Rendkívül pozitívan csalódtam a sorozatban, és ajánlom nektek is, ugyanis szerintem nem fogjátok megbánni, egy próbát legalábbis mindenképp megér. A hangulata hol mókásabb, hol romantikusabb, hol sötétebb, de nincs olyan komor mint mondjuk a már sokat emlegetett True Bloodban, de nem is olyan meseszerű mint az Alkonyatban. A 9-est csak azért nem adtam meg, mert néhol a sztori leül és az elég zavaró tud lenni az egyébként sűrű cselekményhez képest, még akkor is, ha így levegőhöz jutunk picit.
8.9/10