.jpg)
Az Odaát 5. évadjának (erre a linkre kattintva olvashattok róla) záró epizódjában vetődött fel az a gondolat, hogy egy történetnek, vagy sztorinak, könyvnek a bevezetőjét a legkönnyebb megírni, erre szinte mindenki képes, de a végét lezárni már egészen nehéz, hiszen úgy kell csinálni hogy az mindenkinek elnyerje a tetszését, illetve a karakterek számára a történet során betöltött szerepük szerinti legjobb véget érjen a történet, még ha az néha negatív is. De én ezt a gondolatot megcáfolnám, ugyanis szerintem valaminek az elejét a legnehezebb megírni, ugyanis ha valaminek a bevezetése vagy az eleje nem nyeri el mondjuk az olvasó tetszését, vagy éppen nem megfelelően rakódnak egymásra a történet rétegei, lehet ez akár egy post is, akkor kaotikus is lehet a vége felé, és a kártyavárat nem lehetséges utána szétbontani olyan kis elemeire hogy újra összerakva is egy egészet alkosson az egész. Viszont ha már belelendült az ember akkor a cselekmény és a további részek is könnyebben íródnak le, vagy bontakoznak ki, mire a végére már lejátszódik a fejünkben az hogyan is ér majd véget az amit alkottunk, illetve kreáltunk. Hogy mire fel ez a bevezetés? Nos arra, hogy ennek a postnak szinte nem tudtam rendes bevezetést írni, mert ha az előzetesen kitalált "Ároktőn a nyár folyamán két hétig dolgozott az Új Néző Színház" mondatot írom le, akkor nyilván felvetődik benneteket két logikus kérdés: Mi a franc az a Ároktő és hogy lehet ilyen giccses neve egy "színházcsoportnak"? És ezzel teljesen egyet is értenék veletek, tehát egy kicsit bemutatom a fenti mondatban megemlített "ismeretlen fogalmakat."
Ároktő egy kis falu Borsod megye déli részén, és itt lakom immáron 17 esztendeje. A falutól legközelebbi város a 12 km-re található Mezőcsát, de ha még ez se mondana semmit, akkor 50 km-re helyezkedik el Miskolc illetve kicsivel arrébb Mezőkövesd is. A falu lakossága körülberül 1200 fő körül mozog, aminek 40-45% roma lakosság. A helyiségnek egyébként van egy kis helyi mondája is a kialakulásáról, a Csörsz-mondát az alábbi linken tekinthetitek meg ha kíváncsiak vagytok rá. A faluról elhiszem hogy nem nagyon hallottatok, hiszen nem sok "turista látványosság" tekinthető itt meg, van 2-3 boltunk, egy kocsmánk ahol a szórakozási lehetőségek eléggé korlátozottan is, de kielégíthetőek, illetve a legnagyobb ismertség talán az, hogy innen át lehet menni Tiszacsegére, onnan pedig Debrecenbe. De van még itt iskola és minden ami egy kis község számára szükséges lehet, noha kevés munkahely és még több munkanélküli él a faluban sajnálatos módon. Nyitottság terén sem állunk a legjobban, ugyanis össz-vissz 6-7 busz halad át egész nap a falun, tehát ha valaki netán elmenne valamerre a nap folyamán és estig haza akar érni akkor azt 16:00-ig vagy 17:45-ig megteheti (najó 23:30-kor is). A faluról még tudnék mesélni bőven de helyhiány, illetve személyes véleményem lehet ütköznének más ároktői olvasóimmal (már ha akadnak persze). Ezért inkább rátérnék a "főszereplőinkre, az Új Néző Színházra.
Az Új Néző Színház nem egy csoportot takar, hanem egyből hármat, akik koprodukcióban dolgoznak együtt, egy amerikai pályázatnak köszönhetően (Tehát, mielőtt valaki azon gondolkozna el hogy a magyar adófizetők pénzét ilyenekre költik, az nyugodjon meg, ők nem az önök pénzét költik el, az a pénzösszeg másnak a zsebébe vándorol, egyébként azért "önök", mivel az én korosztályom még nem adóköteles tehát a ti pénzetek még biztos a zsebeitekben van) ami a Trust For Civil Society nevet viseli. A program elsődleges célját én nem szeretném közölni arra ott vannak a fentebbi linkek, csak annyit említenék még meg, hogy a "színház" szó az ő esetükben nem a falak között, operát vagy éppen valami "nyivákolást" játszó díszes hacukába öltözött emberek jelentik, hanem inkább egy interaktív történetmesélést, amiben a nézők akár maguk is részt vehetnek benne, vagy alakíthatják a történeteiket személyes véleményeikkel, közös egyeztetés alapján, de céljuk volt továbbá a fiatalság megmozgatása a faluban hogy ők is alkossanak valamit, én inkább erre szeretnék kitérni.
Na a sok száraz szöveg és nem túl érdekes földrajzi áttekintést követően inkább térjünk arra hogy hogyan is töltöttem el ezt a két hetet, illetve milyen személyes tapasztalatokat, új érzéseket, gondolatokat szereztem az eltelt időben, na meg persze hogy mit is csináltunk. A faluban a csapat jöttének hírére is sokan izgatottak lettek, az igazgató szólt egy raklapnyi diáknak hogy ha van kedve, akkor vegyen részt a közös munkába, de természetesen nem kötelező jelleggel. Nos, sokan nem jöttek el, de mivel én imádtam általánosban is szerepelni, illetve a médiavilág mindig is vonzott, így kapva kaptam az alkalmon és meg is jelentem rögtön. A falu népe egyébként filmforgatásról suttogott, mert hogy a Krétakör csapat tagja volt, a Tibor vagyok de hódítani akarok című magyar sikerfilm egyik főszereplője is, Fancsikai Péter. A linket azért raktam, ha esetleg valaki nem látta volna a filmet és a név az ég világon semmit se mondana neki (csakúgy mint nekem anno). A Krétakör csapat foglalkozott velünk, míg a másik két egyesület, az AnBlokk és a Káva Kulturális Műhely a felnőtteknek szóló esti előadásokat tervezte és rendezte meg (Neem, nem pornóra gondoltam).
Noha az első héten nem volt semmi esti műsor, csak nekünk a reggel 10 órási "gyerekfoglalkozás" volt amivel számomra eleinte annyi volt a baj hogy nem szerettem 10 órakor kelni, de aztán megszoktam. Na az első pár alkalom természetesen csak a bemutatkozásé volt, sok 12 éven aluli általános iskolás, illetve azért jónéhány 12 éven felüli diák is megfordult a "körben". Noha, nekem a körbe rendezett székek első nap rögtön egy drogos, vagy másmilyen elvonókúra helyszínét juttatta az eszembe, már csak azt vártam hogy "Na beszéljünk róla". De ez nem következett be, sokkal inkább a nevek megtanulásáé volt a főszerep, ami bevallom nekem is elég nehezemre esett ugyanis rengeteg olyan embert láttam akit azelőtt a faluba sose (talán mert mindig idebent vagyok?). Az első nap mondjuk a sok játékkal és egyéb számomra már kicsit elütőnek ható foglalkozásokkal kicsit érdekes volt, gondolkoztam is rajta hogy ugye nem ez lesz két hétig? De, aztán adtak egy 1x használatos fényképezőt mindenkinek és mehettem fotózkodni, amit haverommal meg is tettünk, nem is volt rossz egy kis régi nosztalgia a Tisza-parton és a gátoldalon. Egyébként a Krétakör tagjai szimpatikusak voltak már kezdettől, és elég hamar meg is találtam velük a közös hangot, ugyanis Marci is kedveli a játékokat, illetve Wagnert (ezért van a színházi jeleneteket megemlítő Overture is), míg Máté szereti a fotózásokat és elég sokrétű is. Mondjuk, én alapból úgy mentem oda, hogy szeretnék média pályán elhelyezkedni szóval volt is pár ezzel kapcsolatos kérdésem, lehet az agyukra is mentem néha.
Aztán eljött mondhatni úgyis az "én időm", illetve a nagyobbaké, ugyanis el kellett dönteni hogy milyen fotósorozatot állítsunk össze majd az egyik előadásra, ami a mi "munkánkat mutatta" be. Kellett találni közös nevezőket, közös helyszíneket, noha ez nem minden esetben volt sikeres, ugyanis ahány ember annyi minden elfoglaltság és érdeklődési kör (írás, táncolás, foci, zene sbtsb), így aztán inkább mindenkit egyenként fotóztak le, változó helyszíneken, de mindenkit úgy, amit szeret csinálni. Na mivel nekem a számítógépezés és írás a kedvenc elfoglaltságom, így én eléggé kitűntem az alapvetően természetközeli foglalkozásokkal, de aztán támadt egy kissé merész ötlet egy csónakos fotózást látva, aztán végül én is egy csónakba kötöttem ki, laptoppal, a lemenő nap utolsó árnyaival (ami másodjára sikerült, ugyanis az első nap 10 óra után már túl sötét volt). A képet egyébként lentebb láthatjátok is.
Aztán a csapat összekovácsolódott, rég nem látott emberekkel dumálhatott újra az ember, noha persze az én esetemben én magam vagyok az oka, hogy nem sokat találkozok falubeliekkel. Nagyon furcsa volt olyan embereket úgy újra látni, akikre még úgy emlékezik az ember, hogy amikor 7 éves voltam akkor járt a nővéremhez beszélgetni. Most meg, 17 vagyok ő meg 25 és látni a változást mind a kettőnk személyiségébe. Nosztalgia a köbön, el is kapott néha, noha sokszor inkább az iskolai élmények törtek elő. Például amikor a régi iskolámba bementünk és rögtön az jutott eszembe amikor 6.-ba kitörtük az ablakot. Ilyenkor gondolkozik el azon az ember, hogy mióta elment a középiskolába mennyit változott két év alatt, és a körülötte lévők is. Az a kis 12-13 éves "kölyök" immáron visszatérve teljesen máshogy látja a dolgokat, az embereket és az akkori helyzeteket, konfliktusokat, sőt még a világot is. Például 1-2 volt osztálytársammal való kapcsolatomat is teljesen felülbírálnám jelenleg ha ott lennék, de ezek az emlékek és cselekedetek is kellenek ahhoz, hogy azok legyünk akik vagyunk. A Mi lenne ha...? stílusú mondatokon sose szoktam rágódni, mert akkor nem lennék az aki vagyok, talán teljesen más ember lennék, de ez vagyok, álmokból nem lehet jelent kovácsolni, még ha idióta idézetek szólnak is erről.
De más szemszögeket is megnéztünk és elemeztünk a csoport más-más tagjával, például én remekül elbeszélgettem mind Marcival mind Mátéval is ugyanarról a témáról, és ezeken is elgondolkozott az ember, hogy az ami különbözik tőlünk, azoknak talán meg van a saját gondolkodásmódbeli válasza is, nem pedig csak az előzetesen felállított sztereótípiák miatt kell besorolni őket egy skatulyába. Ilyen érdekes dolgokat tudtam meg például a következő fázisba, amikor egy történetet kellett összetákolni, és a történetbeli háttértörténeteket és felvetődő kérdéseket 2-3 nap is beszéltük, és csak utána kezdtük a sztorit "megírni". Ezen alkalmakkor nekem is más megvilágításba került sok olyan dolog amire eddig nem is gondoltam és ez csak másmilyen kultúrának köszönhető, az eltérő perspektívák miatt. Tehát a személyiségem is fejlődött közbe, és még jól is éreztem magam. ráadásul a történet eljátszása közben is újra "szerepelhettem" amire két éve nem volt sok példa. És még ekkor nem is volt semmi esténként, a felnőtteknek szóló történetekkel, amire már vágytam, ugyanis egy komoly, erősebb témát remekül lehet rágni, noha szkeptikus gondolatok voltak, de szerintem mindenkinek. Vagy csak én vagyok ilyen.
A "munka" még vasárnap is folytatódott, éppen akkor kellett előadni a "történetet", voltak akik többet voltak ott, volt aki nem, de én mindig ott voltam, közbe jobban megismerve a stáb tagjait is. De az igazi móka, még csak hétfőn kezdődött, amikor már délelőtt és délután is voltak foglalkozások, és olyan dolgokat kellett csinálni, ami már tényleg a kreativitásunkat helyezte előtérbe illetve kipróbálhattuk magunkat olyan helyzetekbe, amire életemben nem vágytam. De aztán, eljött az első előadás napja, hétfőn este 6 órakor.... (folytatás a következő részben ;)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.