Most még a szokásosnál is nehezebben kezdtem el ennek a bejegyzésnek az elejét, ugyanis majdnem egy hónapja nem adtam életjelet magamról, kivéve a chatboxban, így aki járt a blogon az észrevehette mért van üresség október eleje óta. Ínszalagszakadásom volt, s még most is alusín van a jobb gyűrűs ujjamon, és csak mostanra tudtam magam olyan állapotba hozni hogy írni tudjak. De erről majd a következő postban bővebben, ugyanis, a szokásaimhoz híven dupla bejegyzéssel jelentkezek a hosszú hiátus után. Mint láthatjátok - és talán csodálkoztok is - hogy ez Part II néven került publikálásra, de hol az első rész? Nos, a soron következő duplapost egyfajta konklúziója, vagy válaszadása lesz ennek a postnak, de annyira szorosan nem kötődik hozzá, hogy aki esetleg kihagyta volna ne értse meg a jelen gondolatmenetet. Igaz, azóta írtam egy novellás és egy ünneplős személyes ömlengést, de mostanra jutottam el arra a pontra, ahol kijelenthetem, megvan a válasz arra a rejtélyes kérdőjelre, ami az első rész kapcsául szolgál. Legelsőnek viszont nem a 1,5 hónap alatt személyes gondolataimat osztanám meg, hanem egy még régebbi bejegyzéshez híven, most elmélkedéseimet, gondolataimat osztom meg amit szeptember óta tapasztaltam és jutott eszembe, a magánéleti jellegű gondolatok a következőben lesznek.
Mivel, nemrég volt itt Mindenszentek napja, és a britektől átvett Halloween, így az elmélkedéseim első fázisa is ehhez az időszakhoz tehető. Halottak napja...ilyenkor több ezer család és rokon, vagy barát látogatja meg a helyi, vagy városi temetőket, ahova virágokat és koszorúkat teszünk, és lerójuk kegyeletünket, tiszteletünket, fájdalmunkat az elveszített szeretteink vagy esetleg ismerőseinknek. Igaz, nálunk Magyarországon nem annyira a halloweeni dáridózás és virgonckodás a lényeg, nekünk inkább a családiasabb, szomorkásabb megemlékezés a megszokott és valamilyen téren ez a természetes. Noha országok és világrészek választják ki a normatívákat, hogy hogyan tiszteljük meg az elhunytakat és rokonokat így nem vethetünk követ a brit embertársainkra se. Igaz, a Halloween egy ősrégi pogány kultusz volt, aminek semmi köze sem volt a halottakhoz, de manapság ezt gondolom kevesen tudják. Samhain, az aratás istene volt a kelta mondavilágban, és október 29 volt az Aratás utolsó napja, amikor is démontársaival a Földre lépett és ott ünnepséget szervezett, az emberek testéből, húsából és véréből, egyfajta emberáldozatot mutattatott be magának. Hogy ezt elkerüljék az emberek maskarákba, boszorkány és démonjelmezekbe öltöztek, hogy elrejtsék magukat Samhain elől és várták hogy véget érjen az éjszaka. Nos, ebből alakult ki aztán a manapság oly nagy hagyományokat őrző éjszaka, ami a különböző cosplayek és giccses jelmezek legjobb eladási lehetősége, ilyenkor gondolom szép kis summát akasztanak le a jelmezkölcsönző cégek emberei, de hát, kell egy nap amikor az embereknek külön célja van arra hogy miért érezzék jól magukat.
De nem is ez a lényeg, nem is ezért hoztam fel a Halottak napját, hogy a nyilvánvalókat közöljem, vagy az Odaátból szerzett ismereteimet megosszam, hanem egy teljesen más, spirituális, vallási okok miatt jutott eszembe egy különös elmélet, vagy feltevés. Emlékszem, két éve nagyjából a mezőkövesdi temetőben járkáltam estefele, és ott bolyongtam a magas fákkal szegezett betonúton, egyfajta "főutca" funkcióját töltötte be, és nézegettem a sírokat egy-egy lopott pillantással. Nyilván, ezt leírva némely embereket különös gondolat fogja el, hogy "mi a francot kerestem én a temetőben este?", és ez teljesen jogos. Nyugodjatok meg nem sírokat rongáltam, vagy valami egyéb baromság, csak olyan kedvem volt, mert ha azt vesszük a temető egy misztikus hely. Amikor kimondja az ember, rögtön a halál és szenvedés, feketeség jut az eszébe, ahova nem szívesen merészkedik mert egy sötét, ismeretlen dolog jut róla az eszünkbe, amire nem találjuk a választ és csak feltevéseink lehetnek az utána következő dolgokról, vagy esetleg a szenvedés és fájdalom egy elvesztett rokonunk, szüleink nyomán. Nos, igen. Ez igaz, de gondolkozni akartam, s gondoltam ott olyan gondolatok juthatnak eszembe, amit később felhasználhatok majd, vagy csak eldönthetem mihez kezdhetek utána. Egyszóval teljesen egyedül akartam lenni, és ilyenkor természetközeli, inspiráló helyeket keresek, a másik ilyen hely a Kavicsos-tó ugyancsak Mezőkövesden. Noha, ehhez a helyhez egy régi barátom is köt, aki talán legnagyobb hatással volt rám életembe, de nem emiatt szeretem azt a helyet.
De visszatérve a temetőre. Ahogy ott masíroztam, bedugva mindkét fülem fülhallgatóval, eszembe jutott valami a sírokat elnézve eszembe jutott valami (persze nem az, hogy mikor hallok meg valamit, mert igen megijedtem volna hirtelen). Az, hogy ők nekik már nincs meg a lehetőségük arra, hogy kijavítsák hibáikat, újra átölelhessék szeretteiket, vagy éppen ismét köztünk járjanak, vagy leülhessünk velük egy jót beszélgetni. Nekik - persze ha tényleg nézhetnek minket valahonnan - már csak az jut, hogy minket figyeljenek, vagy az emberiséget nézve a szemükkel és irigykedve, vagy dühöt érezve aziránt hogy ők nem tehetnek már az életükért, a testi manifesztálásukért semmit sem, miközben mások úgy dobják el az életüket, ahogyan nem szégyenlik. Ők már csak ott fekszenek, a feledésbe merülnek, s visszakerülnek a körforgásba, de nem tehetnek semmit, hamarosan a végső sötétség ölelő, lágy karjában találják magukat. Pedig biztos hogy tennének ha tehetnének. Mikor visszafele fordultam a temetőből, és visszamentem ugyanott eszembe jutott, hogy tehetnek. A végső erőtartalékaikat azok felé irányíthatják, akik ott járkálnak elveszetten, tanácstalanul és sugallják: hogy hajrá, tedd meg amit szeretnél, érd el amit akarsz, neked megvan az esélyed, te még lélegzel. Egyfajta erőlöketet adhatnak számunkra, a hideg, kopott sírok, hogy mi nekünk megvannak a saját esélyeink, a saját erőnk arra, hogy mindent megtegyünk amit ők nem tudnak. És ők szeretnék ha megtennénk ezeket, és ellátnak minket erővel, drukkolnak számunkra, hisz szkeptikusan nézve, csak moziznak. Mióta beteszem a lábam a temetőbe, ez mindig eszembe jut, ami akkor ötlött ott a fejembe, s még most két éve is a fejemben járt, főleg így november elején. Persze, lehet hogy komplett idiótának néznek, vagy valamilyen beteg eldeformált agynak, de én már csak ilyen vagyok. És ilyen is maradok.
Viszont, ha már felvetődött a mozizás, vagy a szellem és a halál utáni élet. Vajon létezik, vajon van valami a Halál után? Vagy csak kitaláltak az emberek valamilyen mesét, hogy ringassák magukat abba a hitbe, hogy a halál nem az álomnélküli alvás meghosszabbítása? Hiszen, minden vallásban találunk információkat arra, hogy van halál utáni élet, lásd Elízium (görög paradicsom), vagy a Mennyország vagy a vikingeknél Valhalla csarnokai. Minden vallás meg akarja szépíteni azt amit nem ismer, vagy hinni akar abban hogy talán a létezésüknek van értelme. Mert vegyük például az alvást, olyan lehet a halál is. Elveszted a tudatodat, és nincs semmi sem utána, és soha nem is lesz, csak a nagy sötétség. De akkor mi értelme a létünknek? Az, hogy leéljünk egy egész emberöltőt, azért hogy utána csak elillanjon minden? Persze, a gyerekek, család stb, de ettől még értelmetlen. Az egész élet és halál is ilyen téren, csak vagyunk és eltávozunk. Ennek így nincs értelme. De lehet az értelmetlensége ad értelmet neki, hogy mi megtaláljuk a rendet a káoszban és úgy hunyjuk le a szemünket hogy ne féljünk az utána következő sötétségtől, vagy akármi is legyen. Igaz, elméletek vannak, lásd Rejtély, vagy Biblia vagy akármi, de talán ez az amit sohasem fejthetünk meg. Vagy egyáltalán tudni akarjuk az igazságot arról, amit talán nehezebb elviselni mint a sötétbe burkolózó teóriákat? Nos, erről szerintem hetekig lehetne vitatkozni, belekeverve a hitet, a szellemet meg még akármit amit akarunk.
Sok emberben talán éppen emiatt alakul ki a "kapuzárási pánik", hogy már nem lel értelmet abban, amit csinál, hiszen már rájött hogy kevesebb van neki, mint megélt. DE ez helytelen, hiszen ameddig élünk és frissek vagyunk, addig muszáj úgy élnünk mintha halhatatlanok lennénk, hiszen talán ez a végtelenített élet tart minket egyben agyilag, hogy ne épüljön le, csak a testünk, aminek egy idő után nem fogunk megállt parancsolni. Ugyanis ha úgy érezzük, hogy csinálnunk kell amit mindennap akár a fiatal korunkban, akár öregebben segít abban, hogy ne érezzük azt csak egy ellátott vagyok, vagy hogy mindenki úgy néz: "Hát igen, már egy öregember, aki csak az orvost látja". De, ez a gondolatmenet is abba a körzetbe tartozik, ami embertől változik, és soha nem találunk rá választ, mert ez egyénfüggő vagy akár valami más. Mert bár, sejt élettartamhosszítást (ejj de hülye szó) már akarnak, de egyszer minden véget ér (max 80 helyett 120 évig élünk).
S a végére hagytam a gondolatmenetem legkikívánkozóbb tagját, azt az ökoszisztema és az emberiség természethez való viszonyulásának robbanásszerű változása. Nos igen, ez nem ide tartozik, de a nap mint nap tartó utazásom következtében jutott eszembe, hogy az ami manapság természetes, tele van mesterséges hatásokkal és motívumokkal, de mégis természetesnek hat a mai világban. Vegyünk egy sík, alföldi tájat, amint a busz masírozik rajta. Körülötte terül el a táj, a virágokkal, fákkal, állatokkal, madarakkal és közte hatalmas, több ezer voltot szállító távolsági vezetékekkel, oszlopokkal, ami átível szinte egész Magyarországon, de a világon is. a természetes táj (persze ne vegyük figyelembe a kaszálást és utakat), de hatalmas villanypóznák, tranzisztorok, vezetékek. És nem tűnik nem természetesnek, mert hozzánőtt a mindennapi életünkhöz. Igaz, ha még az őskorban élnénk és beszélni se tudnánk nyilván nagyobb lenne a fű és a dzsumbuj. Persze, nem azt mondom hogy ez helytelen, és felcsapok Greenpeaces-nek és kikötözöm magam egy vasúti sín közepére, de mégis érdekes, hogy az emberi agy és ész, mennyire szimbiózisban tud élni a természettel (ezen vitatkoznának, de ne a szélsőséges esetekre térjünk ki), hogy próbáljuk megtartani azt, ami éltet bennünket. Mégis benne van az, ami nekünk is kell. Most nem térnék ki a műfülekre, vagy lábakra, elég éppen ez is, de érdekes tények ezek.
Talán erre mondaná egy régi mondás, hogy Orbo Ab Chao. Rend a káoszban. Nagyjából az élet is ilyen, rendet akarunk teremteni az evolúció és a létezés káoszában, úgy hogy a leszármazottaink is benne éljenek. De az is igaz, hogy minden nem változik megy egyszerre, egyfajta egyensúlyban élünk az elégedettség és az elégedetlen dolgok sűrű hálójában. Hogy miért gondolom így? A Part III-ban kiderül...
Avenged Sevenfold
Nos, elérkeztünk hát ehhez a naphoz is, amikor publikálom az első zenekar bemutatómat. Kezdeni valamit mindig nehéz, főleg most ugyanis ez nem egy kritika, vagy valami előzetes, ugyanis ez egy teljes zenekart bemutató post, beleértve az együttes albumait és annak általam írt kritikáit. Így nem írhattam rögtön egy 7-8 albumos zenekarról bemutatót, mert ez az első és még itt akadhatnak hibák, esetleg később jobban meggondolom a post keretét. Ráadásul az olvasók érdekében nem akartam rögtön a szentháromságommal (Therion - Cradle Of Filth - Rhapsody Of Fire) kezdeni, mert elég réteges zene ahhoz, hogy mindenki örömmel hallgassa. Ezért esett a választás a manapság eléggé ismert, és fiatal bandára, az Avenged Sevenfoldra, akiket én is szeretek és szoktam is hallgatni, ráadásul csak 5+1 albumot adtak ki, így kezdetnek bőven elég lesz ezzel a zenekarral kezdeni. Később viszont beleugrok a mélyvízbe, stílustól és korongszámtól függetlenül fogok írni a bandákról. A videók általában az album legjobb szerzeményeit fogják bemutatni, egyfajta kedvcsinálónak akik esetleg nem ismernék a bandákat, illetve a képek a vizuális megfigyelést teszik lehetővé. Az albumborítót pedig remélem nem kell magyarázni.
.jpg)
Az Avenged Sevenfold egy amerikai banda, akik 1999-ben alakultak, Hunnington Beachbe. A zenekar alapító tagjai közül a mag még mindig a bandában játszik, név szerint M. Shadows (Matthew Charles Sanders eredeti nevén), The Rev (James Owan Sullivan) és Zacky Venegance (Zachary James Baker). A zenekar neve egyébként a híres bibliai történetből, Káin és Ábel történetéből ered, illetve több dalban is utalás található valamely bibliai eseményre, ami miatt sokszor tévesen keresztény metal bandának titulálják őket, viszont ők nem egy keresztény banda. Ezidőtájt készült el a banda logójának számító Deathbat is, amit egy közeli barát, Cameron Rackan készített el. A srácok a banda alapításakor még középiskolába jártak és mindössze 18 évesek voltak mikor elkezdték az első albumuk felvételeit, amit két demo előzött meg 1999 és 2000-ben. A bandába csak ezután csatlakozott 1999 végén a vezető gitárosuk, Synyster Gates (Brian Elwin Haner). A banda ninckneveket használ, amit a középiskolában kaptak, illetve biblai utalásokat is találhatunk bennük (Synyster Gates pl.) A csapat első albumát a kaliforniai Westbeach Recorders-ben készítették el, Donnel Cameron producer szárnyai alatt, ám az egész banda segített az album teendőinek elkészítésében, míg a kiadó Good Life Recordings volt. A csapat első albumát, a metalcore feltörekvő újhulláma, ami abban az időben kezdte felvirágozását, a csapatot is magával ragadta, így az első albumukat még metalcore-nak lehetne aposztrofálni.
Neon Genesis Evangelion
Nos, akik figyelemmel kísérik végig a blogomat, láthatták, hogy az első kritikám annak idején egy anime volt, az Elfen Lied (a link alatt a kritika) című japán animációs sorozat 12 részét vettem górcső alá, de azóta semmi sem volt anime fronton. Ez betudható volt annak is, hogy a nyáron több időm volt hosszabb sorozatokat nézni, vagy más volt az érdeklődési köröm. De, most iskola időben nincs túl sok szabadidőm esténként DVD-zni, vagy sorozatokat nézni, ezért választottam most egy rövidebb szériát, ugyanis az animék részhosszúsága 20-22 perc, ami bőven belefért az esti óráimba, úgy hogy ne egy hónapig tekintsek meg egy sorozatot. Jelen esetben, most az 1995-ben készült, klasszikusnak mondható Neon Genesis Evangelionra esett a választásom, ami mind a kritikusok, mind a közönség számára nagy sikert aratott, és még a mai napig megosztja a közvéleményt az egyedülálló történetvezetésével és az őrület határát súroló kérdésekkel, illetve képi megjelenítéssel. Na de hogy lehet egy „mesét” elborultnak, elvontnak tekinteni? Egy közkeletű tévedés az animékkel kapcsolatban, hogy azok a gyerekeknek készülnek, illetve csak a fiatal korosztály számára tekinthető önfeledt szórakozásnak, de szeretném megcáfolni ezt a teóriát. Ugyanis az animék nem mesék, és nem gyerekeknek készülnek. Noha, persze akadnak tipikusan a fiatalság számára készítettek, vagy inkább a serdülő kamaszoknak, tinédzsereknek szánt alkotások, amik általában a leghíresebbek és a populáris réteg számára is ismertnek tekinthető, ami miatt rájuk sütik a komolytalan jelzőt, de akad szép számmal ami a felnőtt korosztály részére készül, meglehetősen sötétebb tónusban mint azt az európai illetve amerikai műsorokra jellemző „sötét tónusnak” mondanánk. Ezek az animék általában olyan kérdéseket, filozófiai utalásokat és motívumokat tartalmaznak amit még egy viszonylag fiatalabb ember talán meg sem érthet, vagy nincs meg hozzá a kellő élettapasztalata, esetleg háttértudása. Ugyanis a japán animekészítők (mint jelen esetünk tárgya is) rendkívüli módon használja fel az európai illetve a világ többi részének elemeit, egybesűrítve azt a saját stílusukra. Ugyanis a Felkelő Nap Országának kreatív rendezői, írói vagy művészetben elhelyezkedő lakosai egyfajta külön stílusban teremtik meg a világukat illetve a gondolataikat, éppen ezért vállnak rengeteg ember számára egyedivé és élvezhetővé.
Mint általában minden kritikámat, ezt is a bemutatásra kerülő sorozat alapötletével és koncepciójának megismertetésével kezdeném. Mint fentebb írtam, a sorozat első sugárzása 1995-ben kezdődött el, ami 15 évvel ezelőtt volt. Nyílván lehet hogy az olvasóim között van aki fiatalabb mint maga a sorozat, de szerintem ez nem von le semmit az értékéből, noha a grafikai megjelenítése még kevésbé színes és kidolgozott mint napjaink animéi. A sorozat a Gainax nevű animegyártó cég készítette el, Hideako Anno rendezésében és forgatókönyve alapján. Ez a stúdió második sorozata volt, és meg is hozta számukra az ismeretséget és az anyagi tőkét. A sorozat atyjáról, Hideako Anno-ról érdemes tudni, hogy a sorozat írása és rendezése közben klinikai depressziós volt, ami egyben rányomta a bélyegét a műben fellelhető hangulatra, filozófiai utalásokra, illetve egyéb keresztény, vagy akár vallási motívumokra is. Noha a sorozat 26 részből áll, de én a kritikám során még ide szeretném sorolni az egy évre rá elkészült mozifilmet is, ami segítségével teljesedik ki és válik világossá a történet így is elég kuszára írt szkriptje. Noha, az End Of Evangelion egy alternatív befejezése az eredeti sorozatnak, de mégis a sorozat után játszódik, és zárja le a történetet. Noha, még megélt egy összekötő epizódot is, Death & Rebirth néven az Eva univerzum, de mivel szorosan nem kapcsolódik a szériához, így az végül nem is került megtekintésre. Aki esetleg nyomon követi a jelen kor új mozifilmjeit illetve és sorozatait, nyílván észrevette, hogy egy tetralógiában 2007-től újra forgatták a sorozatot, ami jelenleg a 2. résznél jár, később lehet lesz még róla itt szó. Az anime egyébként rendkívül sikeres lett, nemzetközi szinten is több díjat bezsebelt 1995-ben és 1996-ban is egyaránt, míg a rajongói tábor még halálos fenyegetéseket is küldött Hideaki Anno-nak, hogy írja újra az Evangelion végét. Ennek hatására (no meg persze bizonyára a Gainax beleszólásának köszönhetően) született meg aztán 1997-ben az End Of Evangelion is, ami ugyancsak egy klasszikus mű lett az animék történelmében.
Magyarországi adataim nincsenek sugárzásról, de mivel a neten sehol sem fellelhető magyar szinkron, vagy akár epizód így aki megszeretné tekinteni annak be kell érnie a japán illetve angol szinkronos verziókkal, feliratozva. Bár, aki ezeket a sorozatokat tekinti meg már hozzá szokott a feliratok olvasásához.
A sorozat műfaji behatározása eléggé nehézkés. Ha nagyon egy ismert kategóriába szeretnénk sorolni, akkor Sci-fi-nek lehetne tekinteni, a modern technológiai vívmányoknak és az azok magyarázásának köszönhetően. Ugyanis a történet középpontjába hatalmas robotok (mecha-k japán megfelelőben) állnak, illetve az ő felépítésük és technikai hátterei. De, nem ennyire egyszerű a képlet, ugyanis a sorozat rengeteg olyan összetevőből, rétegből épül fel, amik nem tekinthetőek túlzottan sci-finek. Például humoros jelenetek, vagy akár politikai összeesküvések, vagy gazdasági konklúziók, harcjelenetek sokasága (mondjuk ez természetes) illetve lelki problémák is helyet kapnak a 26 rész alatt. Viszont, éppen ezért a sokrétű megközelítés miatt, igazából egyik szál sincs annyira kidolgozva, vagy éppen elmélyítve. Például a világgazdaság hatása a NERV és az EVA-k miatt csak megemlítik, illetve felületesen érintik a témát, de nem kapunk mélyreható válaszokat például az emberiség életére. Az elmondható az egész sorozatra hogy inkább csak átlagosan érint rengeteg témát, és semmibe sem ássa le magát mélyre, még a lelki problémák ábrázolása sem mondható teljesen kidolgozottnak. Noha, elég erős kérdéseket vesz fel, de ezek bemutatása inkább csak erre koncentrál, a meglévő kérdéseket erőltetik illetve teszik fel újra és újra, ugyanazokkal a válaszokkal, tehát a meglévő próbák újra átrágása a fő csapásvonal. Noha, ez a depressziós folyamatot eszébe juttatja az embernek, hogy az érv-ellenérv néha nem éri el a kívánt hatást, vagy éppen újra felvetődik. Új rétegeket ritkán adnak hozzá, vagy éppen említenek meg. De erről bővebben később.
A széria elég gazdag háttéranyaggal rendelkezik, amit az egész sorozat során ismerünk meg, néhány információt elhallgatva, vagy nyitott kérdésként hagyva a megtekintés után is. Az alaptörténet szerint 2000-ben egy hatalmas meteorit csapódott az Antarktiszra, amitől a jégsapkák elolvadtak és egy évnyi káoszt hozva a földre. Ez volt a Második csapás, aminek következtében, hatalmas, szintetikus robotszerű lények (nem Transformers) jelentek meg, veszélyt jelentve az emberiség megmaradt tagjainak. A Seele nevű szervezet illetve, további két másik szövetséges cég, a NERV illetve a Marduck veszi fel a harcot az Angyaloknak nevezett ellenséggel szemben. A NERV az első Angyal mására, egy sorozatot gyárt, amit később EVA-knak neveznek el, akik ugyancsak lélekkel rendelkező Angyalok, ám az emberiség oldalán állnak, illetve pilóták segítségével képesek mozogni (lekorlátozták az erejüket a biztos együttműködés érdekében). Jóslatok szerint egy Harmadik Csapás is befog következni, ami az emberiség vesztét okozza majd, a NERV célja ennek megakadályozása az Angyalok elpusztításával. A történetről elmondható, hogy a közepéig viszonylag lassan épül és csak morzsákat oszt meg a múltról, vagy a célokról, ami majd a vége felé sűrűsödik és csúcsosodik ki, ami miatt elég erősen kell figyelni még az egyszerű szavakra is hogy ne keverjük össze. Ugyanis itt nincs szájbarágós módszer, nem magyarázzák nekünk a történetet, sok darabkát nekünk kell összerakni, az egyébként széleskörű és összetett történetből. Noha az egész sorozat alatt úgy érződik néha, hogy a történet meglehetősen átlagos, de a végén akár még napokig is elgondolkozik az ember hogy mi is lett a vége. Igen, ebből a szempontból ismét csak nem gyerekeknek való a megtekintése, ugyanis elég könnyen elveszti a fonalat még az is aki harcedzett a sodró, nehezen érthető sztorikban. A történetben egyébként rengeteg utalás van a vallásra, főleg a keresztény hitvallásra, de senki ne úgy gondolja hogy az Angyalok szárnyas jótevők. Noha, teljesen világosan nem derül ki hogy miért is támadnak az Angyalok, bár az sem egyértelmű hogy helyesek-e a NERV vagy akár a SEELE céljai az emberiségre nézve. Sőt, nem mondhatni hogy fekete-fehér ellentétek lapulnának, de még szürkék se sokszor.
A történet szereplői az EVA-kat vezető pilóták, illetve az életükben szereplő barátok, és munkatársak. Az EVA pilótái, úgynevezett Számozott Gyermekek (4. Gyermek, Második Gyermek), akiknek a Második Csapás után kell születniük, hogy szinkronizálódni tudjanak az EVA-val. Az ő életüket és lelki vívódásaikat követi nyomon a karakter kidolgozás, ami a sorozat első felében igen csak elmarad, bepótolva a végén. Noha, nekem a karakterek nem túlságosan voltak életszerűek, vagy éppen igazán együttérezhetőek. Ugyanis, a főszereplő Ikari Shinji például képtelen önálló döntést hozni, és az életét jelentéktelennek tartja, fél attól hogy megbántják vagy megutálják, csak mert hibázik. Eléggé gyenge jellem és az anime során ezek a kérdések vetődnek fel az életében, illetve e szerint is játssza el a szerepét. A háttértörténete is elég sablonos, az apa, aki elhagyta és ő ezért utálja nem túl egyedi, de élvezhetőbben is kidolgozhatták volna. A másik pilóta, Ayanami Rei eközben egy bábú is lehetne, ugyanis alig beszél, az érzései elég hiányosak és csak a feladatnak él (noha nála kiderül miért is ilyen), illetve a harmadik pilóta, egy lány aki Asuka Langley névre hallgat és a dicsőségért él és csak egyedül akar élni. Az egymás közötti kapcsolatokban található meg leginkább a tinédzsereknek szóló vonások, ugyanis kiabálnak , fejbe vágják egymást vagy éppen durcásak a másik sikeréért. Noha, mindegyiknek meg van a saját baja, főként elég negatív (az anya, aki arra buzdítja kiskorában, hogy legyenek öngyilkosok együtt) háttértörténettel rendelkeznek, de néha elég érdektelenül mutatják be. Például számomra a főszereplő elég nyámnyila karakter volt, de a többivel se voltam kibékülve. Noha, a romantikus vonal elmarad közöttük, de ezt a felnőtt szereplők bepótolják. A mellék és főszerepben elhelyezkedő dolgozók, és cégvezetők, kutatók élettörténete viszont érthető és szerethető is, őket elég jól kidolgozták. Például a romantikus szál egész tűrhető, és talán a két szerelmes civakodása a legjobban kidolgozott rész a sorozatban, vagy az anya aki kutatóként nem foglalkozott eleget a lányával illetve a cégvezető akinek saját tervei vannak a volt szerelmének felkutatása érdekében. Noha, a szereplőkre is igaz az, hogy felszínesek. Néhány karakter egész elmélyül és megvitatja a problémáit, elég közel is kerülnek az emberhez, de a főszereplőkre viszont elmondhatni hogy sok apró jellemvonást mutatnak meg, vagy problémát, kérdést, de kielégítő választ nem kapunk rájuk.
Mint fentebb írtam, az anime elég nehézkésen indul be. A sorozat első fele inkább csak az Angyalok legyőzését, illetve a karakterek alapvető világát mutatja be, és azt amiről szó van. A harcok viszont ugyancsak felszínesek. Vagyis, senki ne várjon 4-5 percig tartó csatajeleneteket látványos vizuális orgiával megtámogatva, mert a harcokat általában letudják 2-3 perc alatt, azalatt is egy-két épület morzsolódik, vagy késsel harcolnak. Noha ez köszönhető a seinen nevű stílusvonalnak, ami inkább a 18-30 év közötti japán férfiakat foglalja magába. Noha a harcjelenetek száma elég sok, de rövid, míg a felkészülési fázis viszont sokszor az egész rész. De nem is baj, hogy nem a harcjelenetek minél aprólékosabb ábrázolására megy ki, de néha kicsit frusztráló hogy két gigászi robot, vagy lény két perc alatt elintézik egymást, általában egy szép nagy robbanással karöltve. Ezek viszont kellenek ahhoz, hogy a viszonylag kevésbé érdeklődőt is a TV előtt tartsa, ugyanis a 22 perc rengetegszer nem elég ahhoz, hogy lezárják rendesen, vagy épp cliffhangerrel vágják el. A második fele viszont beindul, elmélyülnek a személyes dialógusok és karakterkidolgozó percek, a történet is jobban kezd kialakulni mire aztán elérünk a sorozat egyik legjobb részének számító (nem csak szerintem) 24. „Beginning of the End or Knockin’ On a Heavens Door” című epikus epizódig. Elővigyázatosságnak egyébként megemlítem, hogy az anime utolsó két része tömény filozófia lesz, ahol a fentebb írt „mi az élet?” „mi a boldogság” „mi a létezés célja” „értéktelen vagyok-e” „szeretnek-e” "miért vezetem az EVA-t" kérdésekre kapjuk meg a választ, de nem csak a dialógusok, de a képi megjelenítés is erős hatást gyakorolhat azokra a nézőkre, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy erős lelki nyomásnak legyenek kitéve. Villodzó képek, fekete-fehér háttér, rajzos megjelenés, vagy akár vér és őrület. Noha, az animére jellemző a sötét tónusú hangulat, főleg az első részekben ahol rengeteg csendes rész van, 2-3 percig egy zaj sem hangzik el. De túlzott zenei részekre azok után se számítsunk.
Mire rátérnék a zenére és a végszóra, még megemlíteném, hogy a történet nem ad egyértelmű válaszokat, sőt szinte semmiféle választ nem ad, ha nem figyelünk rendesen arra, hogy mi vége az animének, így erősen kapcsolódik a sorozathoz a mozifilm változata, az End Of Evangelion, ami viszont merem azt mondani, hogy talán jobb, mint az egész sorozat. Abban van minden, ami az egész sorozatra jellemző. Harc (de epikus, gyors, látványos és izgalmas), lelki párbeszédek, illetve őrültség, de még ha mondhatnánk őrültebben mint a sorozat. Azt viszont mindenki úgy kezdje el hogy elég erős hatást fog rá gyakorolni, ugyanis az anime vége nem csak hogy ismét lelki kérdéseket vet fel, de olyan képi világgal is párosul ami sok embernél eléggé nehezen emészthető lesz. Nem árulok el semmi spoilert, de a két mű szorosan kapcsolódik egymáshoz, kihagyása nem célszerű, hogy ha teljesen meg akarjuk érteni. Lehet, káromlás ilyen keveset írni az EVA-ról, de a sorozatról írtak rá is igazak, csak annyi a különbség hogy jobb.
Mint írtam, zene nem sok szerepet kap, de amikor érezzük a szükségességét, akkor előjön. Hegedű, zongora, és klasszikus zenei betétek, például Beethoven örömódája, az Európai Unió Himnusza, a 24. epizódban, ami ad egy epikus fennhangot az egész cselekménynek. Igaz, én alapból szeretem azt a szerzeményt, de így nagyon jó összhatásba kerül. De Händel klasszikus darabja, a The Messiah is szerepet kap egy csata során, ami megint csak remekül illeszkedik az adott részhez. Többet nem is nagyon tudnék mondani a zenéről, ugyanis nagyon kevés szerepet kap a sorozatban, de az megemlítendő hogy a sorozat zeneszerzője is Hideaki Anno volt.
Nos, elmondható az Evangelionról, végszóban, hogy egy egyedi atmoszférával, izgalmas történettel, kérdésekkel tarkított, ám kissé jellegtelen karakterekkel, és felszínes megoldásokkal színesített darab, ami nem mindenki számára lesz felhőtlenül élvezetes, vagy akár érthető. Így kissé réteganiméről beszélhetünk. Azoknak ajánlom, akik szeretik az elvont, beteges dolgokat, illetve a komolyabb darabokat, és nem sajnálják, ha egy rész nem a csatáról szól, és ha a karakterek nem annyira kidolgozattak. Az End Of Evangeliont pedig ugyancsak nekik, illetve azoknak, akik látták a sorozatot. Jó sorozat, de vannak hiányosságai és kihagyott ziccerei. De a vége mindent kárpótol, és éppen ezért, egy örök élmény lesz a néző számára.
8.7/10
Július 16. Egy nap, ami mindenkinek mást jelent, például a Valtereknek a névnapjukat, sok más embernek a szülinapját, valakinek a házasságának, vagy a kirúgásának, a gyermekáldásnak vagy még sorolhatnánk kinek mit jelenthet ez a nap. De nekem mégis jelent valamit, noha már majdnem kiment a fejemből. Ezen a napon nyitotta meg kapuit, az irasalgor.blog.hu-n ahol jelenleg is jártok, illetve jártatok, és ha ránéztek a naptárra akkor talán rájöttök miért is írok éppen a mai napon a blogom nyitásáról bejegyzést. Igen, ma két hónapos a blogom, és gondoltam az eddigi tapasztalatokat, és perspektívákat összegyűjtöm egy rövidke postban, és publikálom azt a nagyérdeművel.
De, mielőtt még megemlíteném a száraz tényeket, szeretnék köszönetet mondani azoknak akik olvassák a blogomat, kommentelnek rajta, kiraknak a blogajánlójukban, vagy akár elmondják személyesen vagy írásban a véleményüket. De hatalmas köszönet jár v8506-nak (rendes nevén Zsolt), amiért elkészítette nekem a designt és a fejlécet néhol izzasztó és idegtépő munkával, vagy akár segített az átlagosan nehéz ötleteim megvalósításához. Nélkülük nem jöhetett volna létre ez a post, és nem ismernék néhány embert, akit eddig nem is ismertem. Én mindig is úgy tartom, hogy egy oldal, vagy bajnokság vagy minden, akár egy falu életét is a közösség és a közösség által befektetett erő és érdeklődés mozgatja meg, élteti, így a "vezetőnek" is nagyobb önbizalma van arra, hogy folytassa amit csinál, még nagyobb odaadással. Külön senkit nem szeretnék kiemelni, s nem is tudom hogy vajon kik olvasták az összes postomat, de köszönet érte, és remélem ez a tendencia a jövőben sem fog változni, sőt növekedni fog a ráta.
Nos, ha már a blogom a téma, akkor az elején egy kis statisztikát szeretnék nyilvánosságra hozni, azok pedig a látogatással kapcsolatosak: az első napon, július 16-án 23 ember volt kíváncsi a bevezető postomra, majd átlagban olyan 7-8 ember látogatott el ide mindennap. Persze a postok publikálásánál kicsit mindig megugrott a létszám, de általában 10 alatt volt. Nos, igen, kezdő blogos voltam így még nyilván nem volt meg a kiépített menedzsment és kapcsolatrendszerem más blogosokkal, de igyekeztem, elhitetitek. Igaz, nem az volt a célom hogy Magyarországon ez legyen a n01. blog, de azért szerintem azt leszögezhetjük, hogy ha valaki blogot vezet annak azért jólesik ha a statisztikai adatoknál minimum 10 feletti létszámot lát, és hogy érdekli az embereket az amit csinál. Ez jólesik, önbizalmat ad és még nagyobb bedobással lát hozzá neki a postoknak, meg akarja ugrani az általa felállított előző bejegyzések színvonalát vagy éppen egy teljesen más mederbe kívánja helyezni az adott gondolatmenetet vagy a post témáját. De, ezek csak a kezdeti adatok voltak, ahogy szép lassan teltek az idők a látogatóim is kezdtek gyarapodni, és én is több blogot is ismertem meg, volt akit akár MSNen, vagy később személyesen is. A Vámpírnaplók kritikák viszont végleg meghozta az áttörést, ugyanis azon a napon volt az eddigi maximális szám: 66 (nem kell kinevetni, még az enyém viszonylag új). De akkor már megemlítem a minimális létszámot is, ami 3 volt. De viszont, sikerült azt elérnem, hogy augusztus 22 óta, 22 napig több mint 10 ember volt a blogomon, kivétel a tegnapi nap, amikor 9-en voltak rám kíváncsiak. Illetve egy összesített statisztika: 2 hónap alatt 1022 ember látogatott a blogomra, Európa országaiból és természetesen Magyarországról. Ez számomra nagyon pozitív volt, és remélem hogy ez a jövőben is így fog maradni.
Nos, mint írtam annak idején kritikák és személyes gondolataim kerülnek majd a monitorra, onnan pedig az agyatok egy kis szegletébe mikor olvassátok, és szerintem ezek között remekül egyensúlyoztam az eddigi 18 (ezzel már 19) bejegyzésem során. Mint azt a címkéknél is láthatjátok 9 kritika és 10 személyes post került fel, és ezt a fajta egyensúlyt kívánom továbbra is megtartani, bár nem akarom sematizálni az "oldalam" felépítését. Ha netán hangsúlyba kerülnének a személyes gondolatok, akkor az bizonyára az én időbeosztásom miatt is lehet, ergo nincs időm filmet vagy sorozatot nézni, illetve játszani.
Apropó témák. Noha, kezdetben kis táblázatokat és sorokat írtam arról hogy a kritikák közül zene, játék, könyv, sorozat fog szerepelni, ennek ellenére ha ránéztek csak filmet és sorozatról találhattok kritikát. Nos, ezt szeretném megváltoztatni majd a jövőben, alias könyv, zene és játékkritikák is fel fognak kerülni az oldalra, és nem csak a levegőbe beszélek. A játékokat havi sorolásba szeretném az elején, ezt október közepétől szeretném elkezdeni, ugyanis a játékkritikáim dokumentum formában vannak már előre megírva, de egyenként feltölteni, nos eléggé hülyeség lenne. Ha később beérem magam, akkor már külön-külön lesznek a játékpostok, de addig amíg még egy hónapban megvan a termés így lesz. Egy hét, egy hónap, egészen december végéig (egyébként a játékoknál azért is használtam ezt a megoldást, ugyanis az eddigi olvasóim nagy részét nem annyira érdekelhetik a PC játékok, bár lehet ezzel újakat szerzek). A zenei rész a már előre megemlített rendszer szerint lesz, miszerint egy kis zenekarismertető, és úgy térek rá az albumaikra, hogy mit produkáltak az adott korongjukon. Ez azért csak jó megint csak, mert ha egyenként írnék egy több mint 10 albumot is megért zenekarról, megint csak kismillió post lenne (bár így a kritikák rövidebbek lesznek). Az első ilyen ismertetőt még októberig vagy akár hamarább szeretném közölni. A könyvek viszont hasonló séma szerint fognak kritikus szemeim alá kerülni mint a sorozatok és filmek, ugyanis valamilyen téren azok is hasonló felépítés alapján készülnek: karakterek, cselekmény, izgalom, történet. Persze kevesebb kép lesz a könyves postokban, de ez szerintem érthető hogy miért. Most előre nem mondanám hogy az adott témákban mi lesz az első, vagy a következő kritika, majd meglátjátok ha publikálom és reklámozom (a szokásos erősebb marketinggel).
De hogy ne csak a blogom legyen a téma, akkor szeretném megemlíteni, hogy tegnap a Marci által, akivel a Krétakör és az Új Néző színház ároktői állomásán ismerkedtem meg, lehetőséget ajánlott hogy riportot adjak a Civil Rádiónak, élő adásban. Ezért nagy köszönet neki, nem hittem volna hogy ilyen idős koromra élő adásban fogok szerepelni országszerte, még ha a Civil Rádió ismertsége viszonylag kisebb mint a többi, szélesebb körben ismert mainstream rádióké. Aki szeretné meghallgatni a felvételt, az archivált formában elérheti, ezen a linken: Ha esetleg nem azt az oldalt játszaná le, amin a beszélgetés hallható, akkor az archívumban, jelenleg páros hét néven, Szerdára kell rákattintani, és ott a 19:00-19:30-ig lévő Demokrácia - Most című linkre kell kattintani, ott körülberül a 10. perc táján szólalok meg (persze, ha érdekel bárkit is, egyébként ezért került az "ároktő" címke a bejegyzésbe).
Illetve, nem tudom kinek tűnt fel, de az előző bejegyzésben ismét szerepet kapott a postjaim címében szereplő két főszereplő, Stone és My Child. Nem tudom kinek tűnt fel, vagy érzékelte hogy az utóbbi pár postban eltűntek, de most elmondom hogy előkerültek s a jelenlegi címben is benne szerepelnek. Egy későbbi postban be fogom őket mutatni, és egy harmadik, eddig még ismeretlen szereplővel együtt, ami kicsit az ő "karakterüket" ismertetné meg a nagyérdeművel, ugyanis lehet lesz egy post ami csak róluk fog szólni, előrehelyezve a történetüket.
Egyébként a novella szerű postom cenzúrázott változat lett, ugyanis az első két bekezdés lemaradt róla, de most röviden szeretném elmondani mi állt benne: Az a post személyesen néhány embernek szólt, de hogy elkerüljem a félreértéseket, és hogy megtartsam az anonimitást is, így egy novellába kellett ágyaznom az egészet, így teljesen el tudtam mondani a kételyeimet, gondolataimat, még ha ez sok embernek negatívan is hatott, a hossza miatt. De akit érdekel még persze megtekintheti, szerintem az eddigi legjobb postom volt. Viszont nem fogok egy jó darabig olyan postot írni, az egyedi volt, és elég nehéz monitorra vetni a szavakat, hogy az mindenhogy kapcsolódjon egymásba, mint egy réteges kártyavár.
Nos, nagyjából ennyit szerettem most volna, igazából elég összeszedett post lett, kevés átkötő kapoccsal, de most nem is volt úgy témám amit el tudtam volna írni szép kerek egészbe. Néha ilyen is kell, de blogünneplő post nem lesz minden hónapban, a legközelebbi a fél éves jubileumkor lesz. A következő bejegyzés témája még egyenlőre ismeretlen, de valamilyen kritikát szeretnék publikálni. Addig is egy zene a végére, amit csak olyankor hallgatok amikor jó kedvem van, és mostanában elég jó kedélyű vagyok, így ide is belinkelem.
/A bejegyzés második bekezdése után található "tovább" gomb, remélem észreveszitek hogy nincs vége a bejegyzésnek az adott részen/
Ezen a napon is ugyanúgy battyogtam felfelé a mezőkövesdi főbuszmegálló felé, mint mindennap, az idő is az őszi körülményeknek megfelelő volt, elborult, hűvösebb, depressziósabb hangulat uralkodott, a Nap is elbújt inkább a takarója alatt, és csak halovány mosolyt küldött a Föld felé, egyfajta gesztusként, hogy mellettetek állok nem hagylak el benneteket de mintha ebben ő maga se hitt volna. Csak pihenni akart, egyedül lenni hátha más is beragyoghatja a Földet az ő fényén kívül. De ez a hangulat volt leolvasható az utcán emberek arcán, sétálgattak, siettek vagy éppen csak araszoltak a saját céljuk felé, érzelemmentesen elgondolkozva a saját bajaikon, hibáikon vagy akár a többi emberen. Még volt egy kis idő a buszom indulásáig s gondolkoztam hogy elnézek a helyi kis tó, a Kavicsos felé ahol annak idején rengeteg időt töltöttünk barátokkal, hol vidám hangulatban, hol pedig a lelkünket sújtó kérdéseket megvitatva, hol csak elvonulva a világ elől ott, ahol egyedül érezhettünk magunkat, átadva magunkat a hely és a víz lassú sodrásának ahogy a szél lágyan simogatta a felszínét, egyfajta nyugalmat és alig érezhető feszültséget adva az ottartózkodásunknak. De aztán, inkább lefordultam a sokaság felé akik a buszra vártak, locsogva vagy éppen felszínes témákat megosztva egymás között. Néha én is gondolkozok, hogy talán nekem is át kellene adnom magamat a felszínességnek, nem pedig az állandóan szorongató kérdéseknek vagy éppen gondolatoknak, amik jelen esetben is a fejemben peregtek egymást legyőzve. A fülembe a Theatres Des Vampires - From The Deep lassabb orgonarésze csengett és vártam arra hogy felküzdhessem magam a busz egyik üres ülésébe, ahol elkezdődhet a haza felé tartó utazásom, illetve a lelkemben lévő hullámvasút elindulása. Még akkor nem tudtam hogy akkor egy teljesen más utat is befogok járni, és nem csak a fizikait.
Mire aztán végre beért a busz, és sikerült felkerülnöm rá, fél füllel meghallgatva az idősebbek párbeszédét a diákságról, akik tiszteletet nem ismerve majdhogynem fellökik az öregeket és felnőtteket, pedig mennyire egyszerű dolguk van. Persze. Egyszerű. Annak idején ők is jártak iskolába, tudhatják milyen érzés 6-7 órát végigülniük, figyelve az órai anyagra, jegyzetelni és elraktározni azt az agyuk olyan szegletébe amit akár a sírokat, lezárnak és soha ki nem engednek. Lehet fiatalok vagyunk, de nem robotok. Aztán inkább nem is gondolkoztam tovább ezen, hanem elfoglaltam a busz leghátsó szegletének egyik sarokülését, ahol mindig is szeretek ülni, ahol nyugodtan lehet gondolkozni, pihenni vagy akár csak merengeni az emberek viselkedésén. Közben átváltottam a Trans Siberian Orchestra egyik musicales, ám bár rengeteg mondanivalót tartalmazó Epiphany című számára és vártam ahogy az öregecskedő busz motorja lassan felbőg, kibocsátva a rengeteg szén-dioxidot a levegőbe, hogy onnan utat törjön magának felfelé a magasba.