Haggard
Miután az Avenged Sevenfolddal meggyűlt a bajom, már ami a szöveg pozicionálását, és dekorálását tekintette, így most egy kevesebb információval ellátott bejegyzés következik, méghozzá a lassan 20 éve, 1991-ben alakult szimfonikus metal csapat, a Haggard a következő együttes, akiket be szeretnénk mutatni. A csapatot talán a szimfonikus zenét kedvelő metallerek ismerhetik főként, pedig a németországi székhelyű csapat már csaknem 20 éve a szakmába van. Igaz, az első 3 demo felvételük elég gyorsan a múlt homályába került, míg az első albumuk 1997-ben került napvilágra. Egyébként elöljáróban, a zene fő mozgatórugója itt gitár helyett a hegedű, illetve az erős, vonóscentrikus megközelítés, valamint a különböző nyelvek használta. Ugyan, a zenekar vezető Asis Naseri német származású (azért egy afgán apa is akad), de főként angol nyelven szólalnak meg a szövegek, kiegészítve a némettel, illetve a kórus során latin nyelv is előkerül azért a repertoárból. A zenekar már az első albumnál is elég impozáns számot mutatott fel, ugyanis 16 tagot (!) számlált. A 16 tag között találhatunk furulyást, klarinétost, oboást, zongoristát és még kitudja milyen hangszerek megszólaltatására alkalmas embereket, mégha a zenében ez nem is tükröződik vissza. Ugyan, itt gitárszólók helyett inkább hegedűszólókkal tarkítják a zenéjüket, amit alapvetően death metalos hörgéssel, angyali szopránnal kísérnek, míg néhol tiszta férfiének és kórus is szerepet kap. Noha, kissé sötétebb tónusú a zenei megközelítés, mint a kor kezdő szimfonikus metal csapatainál, mint például a Nightwish vagy a Therion, és kevésbé hatásvadász és filmzenés, mint a Rhapsody, de akik szeretik a szimfonikus metalt azoknak ajánlom főként ezt a postot.
A személyes postok kezdetével mindig is bajban voltam. A mostani első sort is már 5.-jére írtam le, mire azt mondtam, hogy "na maradhat". Mivel az én blogom nem éppen teljesen személyes, hogy névvel illessem a benne szereplőeket (ha igen, akkor metaforikusan), vagy éppen leírjam mindenki számára hogyan telnek a rendkívül monoton heteim. Nem, én inkább az érzéseimet, vagy az érzések által generált gondolataimat osztom itt meg, amik foglalkoztatnak és nem hagynak nyugodni. Na persze, ezek olykor lehetnek pozitívak, de szerintem a rendszeres olvasók (ha van olyan) ritkán fedezhettek fel reménnyel vagy netán boldogsággal teli postot. Nos, ez talán nem is baj, nem vagyok egy felhőkön ugrándozó birka, sokkal inkább egy sötét lovon vágtató cinikus lovag, ami még véletlenül sem az aminek látszódik a külső szemlélőknek, sőt talán még az se, aki a barátai szemében él és mozog. Nem tudom miért van ez így, hiszen igazából nem rejtőzködöm, csak megvan a saját stílusom, aminek egész nagy százalékát képezi a zárkózás és kissé bizalmatlan hozzáállás Isten egyik LSD-vel készült kreálmányához. Aki viszont kiérdemli a bizalmam, ő próbálhat megismerni, viszont sokszor még az sem tud (teljesen) kiismerni, akiben elvileg legjobban megbízok. Noha, ezt már kifejtettem hogy én magam sem ismerem magam teljesen, így más meg még úgyse, de ez egyre jobban igazzá válik. Persze én ezt rengetegszer ki is használom, de vannak pillanatok amikor legszívesebben örülnék, ha tudja mit gondolok róla, mire tartom, milyen fontosnak satöbbi, még akkor is ha nem mutatom ki szemet kiszúró jelekkel. Szerintem sejtitek, hogy most is főként kiről fogtok olvasni, vagy hogy kinek szólnak eme sorok, illetve a post nagy része is, de akkor sem fogom nevén nevezni, hogy aki netán elolvassa e sorokat, arra ragadjon egy kis "kultúra" is.
A bizalom fontos dolog. Noha, teljesen nem bízhatunk meg senkiben, se családban, se barátokban, mert vannak dolgok amik teljesen a sajátjaink, mi ápoljuk őket, vagy ássuk le a pokol legmélyebb bugyrába, hogy ott komposztálódjon, valahogy úgy mint a majorság volt a földesúré a feudális rendszerben (csak azért, hogy a vár témánál maradjunk). Persze, ez nem jelenti azt, hogy bizalmatlanoknak kell lennünk, mert fontos hogy érezzük, valaki bízik bennünk és nehezebb időnkben elmondja azt amit másnak nem, hogy segítsük ki a rosszabb momentumokból, mert talán kíváncsi a véleményünkre. Valahogy ez lenne a barátság, vagy a bizalom lényege, pusztán merő önző szándék, hogy elhigyjük mi is fontosak vagyunk valakinek nem csak egyedül vészeljük át azt az időt, amikor is a földön járunk-kelünk. Najó persze, jöhetnek az optimisták, hogy márpedig ez nem így van, de mi is örülünk annak, hogyha sok barátunk van, több ember vesz minket körül, ez pedig mi ha nem tiszta egocentrikus gondolatmenet.
De visszatérve a bizalomra. A bizalom sok mindentől függ, hogy éppen hogyan alakul, hogyan mélyül el. Ha viszont elmélyül, az egyfajta biztonságérzetet ad számunkra, hogy mellettünk van, és mi is viszonozzuk ezt, ha kellene neki, egyszóval egy kisebb dolog miatt kell aggódunk az életben. Illetve a fent említett dolgok. Szerintem, az írásaimból már rájött mindenki, hogy számomra fontosak a barátaim, és a bizalom. Mivel én önmagam nehezen bízok meg bármi élőbe, halottba, így fontos, hogy a bizalom működjön. Viszont, ha netán ez megromlik, akkor bárki bármit mond, akkor az nem lesz ugyanolyan. Mivel, ha valaki minden kis titkába beavatja a másikat, és te reflektálsz rá, alias mindent meg tudtok normálisan beszélni, akkor önfeledten tudtok akármiről is diskurálni, mert tudod, hogy másnap nem az lesz a téma, hogy éppen...18+. Viszont, ha az ember megkapja, hogy "már nem bízok ugyanúgy benned", akkor az szinte egyet jelent azzal, mintha azt mondaná: "Nem bízok benned". Persze, lehet magyarázni, hogy nem ugyanaz, de valamilyen téren ugyanaz. Ugyanis, ilyenkor ügyelni kell a kényes témákra, mert ha netán felvetődik, akkor a nagy csend, vagy a rémgiccses egyszavas, két szóval elintézett válaszok, amire mind két fél tudja, hogy mögöttes tartalom és érzések rejlenek. Vagy, hogy ezt elkerüljük lehet beszélgetni az időjárásról vagy netán a hüvelygombáról akár. És itt akár egy tényleg ártalmatlan "semmi" is lehet probléma, hogy azt hisszük valaminél többről van szó. Ez pedig, annak a fél számára, akinek sokat jelent mind a személy, mind a bizalma, felér egy "Te is fiam, Brutus" szlogenű érzéssel. Ugyanis, leginkább egyvalakivel lehet megbeszélni a magánéletet, akinek a tanácsait úgy-ahogy átrágjuk. De, ha ezt megkapjuk, akkor mindig ott lebeg felettünk (felettem?) Damoklész kardja, hogy na vajon mikor jön a kínos csönd, vagy semmi. És ez számomra, kicsit emészteni kell, vagy visszaszerezni a bizalmát, de az akkor nem olyan lenne mint a kétszersült? Igaz, én szeretem a kétszersültet, főleg ha a kedvencemről van szó. Esetleg én vagyok túl érzékeny, én értékelem túl a barátságokat, és én vagyok hiper-érzékeny ezekre a dolgokra, de nem tudok mit csinálni, rák vagyok.
Gondolom néhány olvasóban felmerül a kérdés, hogy esetleg én nem vagyok-e hibás. Bennem is felmerült, és igazából találtam is rá okot, vagy magyarázatot mit mondhattam, vagy csinálhattam rosszul, de aztán a sors (tudom, nem hiszek benne, de én a saját sorsunk alakításába, a véletlenekbe inkább) megmutatja, hogy mégse teljesen hibás vagyok. Egy régi barátom felhív, ugyanúgy 1 órát beszélünk egyhuzamban, és ugyanúgy megbízik bennem mint a régi szép időkben, tabuk nélkül. Persze, vannak hibáim, kezdve a hiper-őszinte megnyilvánulásaimnak, amit általában kissé pesszimista, vagy cinikus megjegyzésbe ágyazok bele, de ezt nem azért mert hogy teljesen így gondolom, hanem ilyen vagyok. Kicsit mint Dr. House. Igaz, a karakter számomra rendkívül szimpatikus, és sokat merítettem belőle, ami például a "A gusztustalan boldogság nem lenne baj...Ha nem párosulna kezdő önzőséggel is" mondatokban manifesztálódik. Persze, ez elég bunkó, de attól aki ismer tudja, hogy ha segítek neki akkor mindig naturálisan vázolom, mert az élet nem mézeskalácsház, viszont a boszorka lakója létezik belőle.
Nem mondom azt, hogy elveszítettem, vagy hogy ez lenne a guillotine, de számomra elég mélyen érintő téma volt, nem beszélve arról, hogy a barátság viszonyai kicsit romlottak még a "reménytelinek" látszódó időszakban. Ez persze lehet természetes fejlődés, vagy a viszonyok váltakozása, vagy a párkapcsolatból adódó önzőség (...A végén mindenki önző lesz, egyszer elsütöm ezt a post-címet). De leginkább az utóbbira szavaznék, még ha ezt váltig is lehet tagadni. Persze, ő nem fogja észrevenni, csak a szenvedő fél. Nem bántom, megértem, de attól még rossz érzés. Remélem azért még kijavíthatóak a dolgok, vagy ezzel a posttal végleg megkapom az "ignorálás" feliratot, már persze nem teljesen magamra, hanem az időjárásra kiterjedő dialógusokig.
Talán emiatt, talán nem, de valahogy a biztosnak mondható talaj is kicsúszott a lábam alatt, és úgy érzem mintha sodródnék az árral, és nincs egy masszív tárgy, amibe belekapaszkodhatnék, és kihúznám magam, hogy újra a vízzel szemben, vagy vele egyvonalban haladjak. Mos fuldoklok, kapálózok, nem tudom mi történik igazából velem, csak vagyok és még olyan dolgok sem kötnek le mint eddig. Persze, másokkal is lehetne próbálkozni megbeszélni a dolgaimat, de sokakat nem köt le, nem érdeklik őket, a másik legfontosabb embernek meg nem akarok megint magasröptű lélekelemzéseket tartani irodalomóra közepén arról, hogy az a fránya ez+azzal mi lesz a kapcsolatunk további medre. Éppen ezért nem érzem magam stabil lábakon, mint írtam sodródok az árral, és nem tudom hogy mikor állok meg, vagy hogy biztosan tudom, mi a célom, vagy hogy éppen hogy áll az életem. S mint a fent említett cím is, leginkább erre céloz. Csak akkor érezzük, hogy nincs még egy olyan hely mint az otthonunk (átvitt értelembe), ha tudjuk hogy hol van az otthonunk...
Rejtély
(2. Évad)
A sorozatoknak - a többi szórakoztató médiaipari cikkekkel ellentétben – nem az első megjelenésük, részük – jelen esetben évaduk – a legjobbak. Az első évadok általában csak szárnypróbálgatások, tapogatózások és egyben bemelegítése egy általában sokkal tágabb és epikusabb történet kibontásának. Így, általában a többi szezon során sikerül egy olyan szintre eljutniuk, ami már leginkább tetszik a nézőknek és elismerik, hogy na, megérte megvárni a többi évadot, míg az ortodoxabb néző számára meg lehet éppen ez a bebonyolított, kuszás történet nem nyeri el a tetszését. Mennyi esetet láttunk már erre, elég, ha csak a Lostra vagy a Szökésre gondolunk, ahol egyre sűrűbb és mélyebb sztoriszálat kaptunk, ami rengeteg nézőt tántorított el attól, hogy tovább kövesse az eseményeket, míg másoknak éppen ez tetszett. Vagyis, a nézők számára mindig is nehéz a kedvében járni, így az írók általában a kiadói nyomásra vagy a kritikai véleményekre támaszkodva javítanak – vagy rontanak – a kezükben lévő sorozat sorsán. Sok esetben a szériák egyszerűen kifáradnak, nem tudnak annyi lelkesedést és újdonságot hozni, hogy egyszerűen továbbra is sikeresek maradjanak. Ebbe a csapdába esett például nagy bánatomra a Hősök is, vagy elég, ha megnézzük a Dr. House 7. évadának nézettségi adatait, egyre mélyebbre süllyedtek. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a kiadók ne állnának teljes mellszélességgel az adott sikersorozatuk mellett, vagy esetleg a minőség is romlana. Ugyanis, a Doktor House esetében is elmondható hogy az 5. évad sokkal jobb volt, mint a 4., mégis kevesebb ember volt rá kíváncsi, de ez a kritikáimból ki is derül. Hogy, miért is írtam ezeket a sorokat a Rejtély kapcsán? Azért, mert a Rejtély első évadával foglalkozó kritikám elég negatív képet kölcsönzött a sorozatnak. De íme, a 2. évad, ami meghallgatta minden imámat, és egy sokkal nagyobb lépést tett előre mind a pontszámok, mind a szívem lépcsőjén. Hogy miért is? Az hamarosan kiderül, ha tovább olvastok.
Ugyan, az első évad masszív nézősereget toborzott, átlagosan 10 millió embert szegezett a képernyők elé Olivia és a Fringe Division kalandjai, ami azért elég szép szám. Ugyan sok ember azt hinné, hogy Amerika így minimum 20-30 millió embert kellene egy évad vonzani, de ez korántsem így van, hiszen az Odaát nézettsége is 2-3 millió fő, és mégis pezsgőt bontanak az örömére. Persze a nézettségi adatokat látva, misem volt kérdéses, a Fox berendelte a második évadot, amit aztán 2009. szeptember 17-én el is kezdtek vetíteni, és 2010. májusig, 23 részen át őrölte a rajongók idegeit. Magyarországon is vetítésre került ez az évad, de a 17. epizód után az RTL Klub a Showder Klub új évadának következtében levette a képernyőről, így aki kíváncsi a történtekre annak külföldi úton kell beszereznie a hiányzó 6 epizódot (már ha eddig nem tette meg).
A sorozat főszereplői, a már előző évadban megismert Fringe Divison egység tagjai, akiket nem sorolnék fel ismét, aki gondolja, fáradjon át az előző kritikámba, ott bővebben írok róluk. Igaz – nem csak én – sok kritikus felrótta a sorozat számlájára, a kissé steril, ismeretlen karaktereket, így sokan várták az évadtól, hogy többet mutassanak meg a szereplők lelki világából. Ugyan, Olivia története egész tűrhető volt, a Bishop-szál is egész életszerű volt, de mégis hiányzott valami a többi karakter életéből. Noha, ez a jelen évadban sem fog sokat változni, noha Broyles múltjáról megtudjuk azt, amit eddig is tudtunk (vagy tudni véltünk). Az évad fővonala egyik építőköve jelenleg a Bishop-család múltjára és jövőjére épül, tehát a két szereplőt mind lelkileg, mind történetileg jobban középpontba hozzák. A kapcsolatuk egyre javul, de a múlt sötét szárnya ott lebeg felettük, elfedve a sötét igazságot. Igaz, Olivia testvérével való kapcsolata kissé hátrébb szorul, de most más, évadközti beszélgetésekből mégis több dolog kerül napvilágra Oliviával kapcsolatban is. Ráadásul megkapjuk most a szokásosnak mondható klisét is, vagyis különböző esetek szemtanúival való beszélgetés során hintenek el magukról információmorzsákat. Igaz, az első évad cliffhangere kissé korai volt, már ami Peter múltját illeti, ugyanis így szinte előre borítékolható az, ami majd kifog róla derülni az évad során. Persze, lehet, valaki nem veszi észre, vagy nem gondol bele, de a fő motívumként feltüntetett múltbéli cselekményre már az első évadban választ kapunk. Ez nem von le semmit az értékéből, de így kevesebb az izgalomfaktor, mint teszem, azt lehetne. Ugyan, a szereplők egymással való kapcsolata is javult, például Astrid is közelebb kerül a nézőkhöz is, a gondoskodásával és barátságos megjelenésével.
Maga a fő sztorivonal ott folytatódik ahol az első évad abbamaradt, persze nem egyenes ágon. Az, hogy mi történik a párhuzamos világban csak a 4. „Momentum Deferred” címben kapunk válaszokat. Az évad főként a párhuzamos világok közötti kapcsolatra koncentrál és a világok közötti esetleges háborút, vagy annak megelőzését veszi célba, és ennek megfelelően vannak részek, amik csakis erre koncentrálnak. Tehát, a két világ nem csak elméletben létezik, hanem konnekcióban állnak egymással és különböző feladatuk van a másik oldal embereinek és szereplőinek. Persze, az évad nagy része most is inkább a különleges gyógyszerek, vírusok, vagy esetek elkövetőit üldözi, de most gyakrabban előkerül a fő vonal. Ami egyébként érdekes, csavaros, ámbár néhol gyermekded. A másik világ elpusztítását kívánó szerkezet, vagy a világvége hangulat már többszörösen ellőtt elem, de ezen kívül érdekes, és izgalmas ráadásul kissé emlékeztet a Hősök jövőben játszódó, egyedi atmoszférát sugárzó epizódjaira. Van benne spiritusz, sokkal epikusabbak ezek az epizódok, mint a többi, de lehet éppen ez a bonyolultság és komplexitás lesz hatással sok nézőre. Éppen emiatt kellett a kissé lagymatag első felvonás. Az alakváltók több részben is visszaköszönnek, csakúgy, mint találkozhatunk a párhuzamos világban létező alteregókkal, mint Walterrel (Walternative), Oliviával (Bolivia), akik ugyanolyanok, de mégis mások. A többi részben fellelhető ügyek, viszont sokkal krimi-orientáltabbak lettek és egyben hihetőbbek. Ilyen például a 70 ezer év után elszabaduló vírus, amit véletlen kiástak, vagy a specialista, aki álombetegségben szenved, ezért rabolja az emberek álmait, sőt akadnak még itt kissé ostromállapotos részek is. Igaz, az évad legjobb részei természetesen a fő vonal epizódjaiból kerülnek ki, és ez néha zavaró a többi részre. Ugyanis, az évad vége felé a nagy évadzáró előtti 3-4 részt szinte kihagyná az ember, mert nem hoznak annyi izgalmat, mint a 16. „Peter” című rész.
Mint írtam, az előző évad kissé sci-fi mivoltából vesztett ez a felvonás, sokkal inkább a krimi irányába mozdult el, már ami a rendezést illeti. Több a letartóztatás és a krimi elem, mint régebben, ráadásul az ügyek is sokkal hihetőbbek és kevésbé misztikusak, mint az első évadban. Na persze itt se kellett félteni az írókat, ugyanis az időgéppé alakult ember, vagy az idegen organikus életforma, vagy az alakváltókkal foglalkozó ügyek egész sci-fi szerűek, de sokkal inkább krimi formába. Gondolok itt a nyomozásra, a különböző telefonálásokra, és a bürokrata megnyilvánulásokra. Viszont, akciójelenetből is többet találunk az évad folyamán, például pisztolypárbajok, menekülések, néhány autós baleset és verekedések. Például többször élünk át olyan pillanatokat is, amikor Olivia vagy Peter verekedik, vagy harcol valakivel, ami egész egészséges színfoltot ad a szériának. Főleg az évad végén találunk akciósabb pillanatokat, de most se ezekre megy ki a fő hangsúly, ami persze nem is baj. Igazából az első évad elemeit, mint a boncolás, tudományos beszélgetés (amiből sok rendkívül érdekes), vagy a kissé gyomorforgató tetemek látványa most is megvan, csakúgy, mint az alapvető felépítés, de most mindenből egy kicsivel többet adnak hozzá, vagy vesznek el. Például kevesebb csúnya jelenetet, vagy gusztustalan tetemet fogunk látni, de egy-két igazán „durvább” effekt azért horogra akadt. Speciálisabb epizódokat is kapunk, ilyen az első évadból kimaradt „Unearthed” amit rendkívül rosszul illesztettek be, hiszen egy első évadban lévő szereplő is feltűnik, illetve az évad vége felé, a noir-os, nyomozós, fantázia szülte rész nagyon de nagyon nem illik bele a képbe. Viszont, akad most flashback epizód is, ami teljesen a múltban játszódik, illetve olyan is, ami a másik univerzumba. Újra előkerülnek viszont a megfigyelők is, ráadásul most többen is vannak, de egyértelmű választ nem kapunk a jelenlétükre. Még.
A színészi játék is javult, az Oliviát alakító Anna Torv végre valami életet is lehel magába, főleg a másik univerzumban lévő szerepébe, de legfőként a Walter Bishopot alakító John Noble játéka javult. A szokott, kissé megroggyant öregembert néhol felváltja, Walternative, aki teljesen más, magabiztos, és igazi vezéregyéniség.
Az évad legegyedibb, leghangulatosabb és legjobb része, a 16. „Peter” névre keresztelt epizód, rendkívülire sikeredett, és több oldal is maximumra értékelte. A Flashback epizód, amiben megismerhetjük Peter múltját. A másik rendkívülire sikeredett duplaepizód, az „Over There” ami az évadzáró, és az alternatív univerzumba játszódik (külön, vörös openingel). Igaz, ismét sikerült az évadnak egy klasszikus cliffhangert kreálnia, de maga a két rész, talán az egész sorozat legjobbjai közé tartozik. A „Johari Widow” is egész egyedi, a kissé ostromállapotos, akciósabb rész még emlékezetes, vagy a Megfigyelőkre fókuszáló, „August”. Igaz, leginkább az első fele az évad legizgalmasabb részei, a vége felé találunk néhány részt, ami abszolúte kihagyható. Ilyen a drog általi mesedélután, a 40-es évek hangulatát idéző „Brown Betty”, ami a legkívülállóbb és leggiccsesebb rész. A már említett „Unearthed” sem tartozik a legjobbak közé, de a „Of Human Action” is elég semmitmondó rész. Igaz, abban egy megvadult gyerek irányítja az elméket, de akkor is kissé klisés.
A zenei aláfestés is sokat javult, ha jól hallom most Michael Giacchino több részt vállalt a komponálásba, ami leginkább az évad első felében hallható. Zongora, hegedű, nagyzenekari elemek, szinte simogatja az ember fülét, meg beszéd közbe is szól. Igaz, az évad vége felé elhallgat több helyen, de azért jóleső érzés hallgatni, ha több a talpalávaló. Az évadzáróban is egész emlékezetes pillanatokkal gazdagodik a hallójáratunk. Sőt, néhol még licenszelt zenéket is kapunk, kissé operásabb, jazzesebb, de modern rock tételeket is hallhatunk rövid időre a részek megtekintése közben.
A Rejtély második évada igazán izgalmas, és epikus lett, egy remek főszállal és izgalmas epizódokkal, ami feleteteti azt a pár unalmasabb részt, amit az évad vége fele kapunk. Ugyan, még nem tökéletes, de egy egész jó irányba indultak el ezzel a szállal, aminek még csak a kezdeti stádiumát kapjuk meg az évad végén, a kibontás a 3. évadban fog elkezdődni. Akiknek esetleg nem tetszett volna az első évad, azoknak bátran ajánlom, akiknek meg tetszett, azoknak is. Illetve azoknak is, akik szeretik az elvont, sci-fisebb történeteket, de reális tálalással fűszerezve.
8.6/10
Rejtély
(1. Évad)
Lassan már egy generáció telt el azóta, hogy a TV-k előtt hétről-hétre borzongtak a nézők az X-akták soron következő epizódjain, illetve tűkön ülve várták Scully és Mulder ügynökök soron következő kalandjait a sokszor nem evilágról származó ellenségekkel szemben. Nos, az X-aktákat 2002-ben befejezték, azóta nem sok horror sorozat látott napvilágot, ami hasonlóan vegyítené a horrort a krimivel, egy kis sci-fi-vel meghintve. Ugyan, az X-aktákból rengeteg utódszéria merített, elég, ha az Odaátra, Harper szigetre, vagy a jelen cikkem tárgyára, a Rejtélyre (Fringe) gondolunk. De talán legjobban a Rejtély merített a fentebb említett kasszasikerből, de ne higgyük azt, hogy egyenes ágon lemásolta azt. A szériát a Fox Broadcasting Company (Szökés, X-akták, Dr. Csont többek között), rendelte be még 2008 augusztusában, és már előzetesen is több szem szegeződött a debütre, ugyanis az Alias és a Lost alkotója, J.J. Abrams volt a társszerzője a széria alapötletének. A másik két társa, Alex Kurtzman és Roberto Orci többek között olyan filmekből ismertek, mint a Transformers vagy a Mission Impossible 3. felvonásának szkriptje. Az anyagi háttér is adott volt, mivel a Fox a „Távirányító nélküli TV-zés” című kezdeményezésének egyik kulcsfontosságú tagja volt a sorozat. Éppen ezért, a részek hosszabbak, mint az átlagos sorozatok menetideje, itt 42 perc helyett 50 perc, amit nem filleresen töltenek ki, de erre majd később. A részek elkészítését a Bad Robot Productions és a Warner vállalta magára. Noha, J.J. Abrams már az Alias idejében is dolgozott a Bad Robottal, de még a zeneszerző Michael Giacchinoval is, aki a Lost szívszaggató soundtrackjét is komponálta, így a stáblista már egy összeszokott csapat volt. 2008. augusztus 19-én így a csatornákra került az első, két órás bevezető epizód, amit mintegy 10 millióan néztek, és ugyanannyi amerikai dollárba is került.
A sorozatot Magyarországon is sugározzák, 2009. március 13.-án került a képernyőre az első évad az RTL Klub jóvoltából, jelenleg a 2. évad eseményeit láthatják a magyar TV-nézők. Ugyan, itt nem lett akkora a siker és nézettség, mint az Egyesül Államokban, így az első évadot többször le is vették a főműsoridőről, és 10 óra után került újra kitűzésre.
A széria műfaji behatározását tekintve leginkább a sci-fi és a krimi kategóriájába sorolhatnánk, de igazából egyikbe sem tartozik. Ugyanis, a sci-fi nem feltétlen a Babylon és Star Trek szintűen fellelhető, hanem a tudományos magyarázatok, kísérletek és betegségek miatt. Viszont igazából kriminek sem tekinthető, mert ugyan minden részben egy másik ügyet oldanak meg, de nem a szokványos nyomozásos alapokon, és rendőri beavatkozásokon. Annál sokkal tudományosabb, és másféle aspektusból megközelített. Noha, néhány horror elem is megtalálható az évad során, de a nézettség, és a bevétel miatt, elég ritkán találhatunk igazán csúnya effekteket. Éppen ez egy negatívum, ugyanis a történet sokszor megkívánná a horrorisztikusabb, keményebb rendezést, de a gyengébb idegzetűek és fiatalabb nézők miatt ezt a lépést nem tehették meg a sorozat készítői. A sci-fi vonal is eléggé közérthetővé válik az évad során, ugyan néhány érdekes magyarázattal szolgálnak, de ennél tudományosabb alapokra is támaszthatták volna az elképzeléseiket. Azzal persze nincs baj, mert rengeteg sci-fi elemet tartalmaznak az egyes részek, de néhol mintha le lenne butítva.
A sorozat alapvetően önálló történetmesélésen alapul. Tehát, minden rész egy másik történetre fókuszál, míg a háttérben meghúzódik a főszál, ami az évad végén és egy-egy részben jobban előtérbe kerül. Az alaptörténete a múltba nyúlik vissza, egészen pontosan a vietnámi háború és a hidegháború idejére, mikor is a kormány különböző kísérleteket végeztettek el világhírű tudósokkal és rendkívül okos elmékkel, az úgynevezett áltudományok (telekinézis, gondolatolvasás, teleportáció stb.) tanulmányozására. Ugyan, a kísérleteket már leállították, de rengeteg gyógyszert, és tenyésztett vírust a feketepiacon árulnak, így terrortámadásokat hajtanak végre, vagy továbbfejlesztik azokat, illetve kísérleteket végeznek el az egész földön, hogy mennyire teljesítenek az elméleti állapotok a gyakorlatban. Ezeket az eseteket, az FBI egy külön ügynöksége vizsgálja, és az eseteket úgynevezett „Profilnak” nevezik. Noha a történet az egész évad folyamán alakul és mélyül, tágítva mind a képzelet, mind a realitás határát is, így a folytatás érdekében egy sokkal kuszább, és konspirációs elméletekkel tarkított szkriptet kapunk, ráadásul magyar vonatkozással is, ugyanis az egyik ilyen terrorista sejt központja Budapest lesz. Noha, azok akik nem szeretik a nagyon elvont dolgokat, azok számára is élvezhető lesz a történet, mert valamennyire azért a valóság határán egyensúlyoznak végig, persze meghintve egy kis tudományos, fantasztikus magyarázatokkal, és valóságelméletekkel. Többet a történet hátteréről nem mondanék, de szerintem senki nem fog meglepődni az olyan elemek jelenlététől, mint a párhuzamos valóságok, időutazás vagy esetleg a teleportáció fogalma. Ezeknek a tálalását ráadásul teljesen elképzelhető elméleti definícióval is kapjuk meg, amitől nem támad az az érzésünk, hogy ez egy sci-fi, aminek semmi valóságalapja sincs. Akár még a mai tudományban is megtörténhetnének ezek az esetek.
Ezen ügynökség tagja, a mű főszereplője, Olivia Dunham (Anna Torv), akit megbíztak ezeknek a szigorúan titkos ügyeknek a kiderítésével. Társa, az igazi szélhámos, ámbár szuperintelligens Peter Bishop (Joshua Jackson), illetve az apja Walter Bishop (John Noble), aki 17 évet töltött a Saint Claire elmegyógyintézetben. Ő egy igazi lángelme, aki annak idején a kormánynak dolgozott, köztük rengeteg a sorozatban említett eseteknek a megalkotója is volt egyben. A sorozat főként a 3 főszereplőre fókuszál, de visszatérő karakterek is akadnak szép számmal, mint például a kis csapat asszisztense, Astrid (Jasika Nicole), valamint Philip Broyles (Lance Reddick), aki az ügynökség vezetője. Ám itt van még a kormány legnagyobb beszállítója és egyben a világ legnagyobb vállalata, a Massive Dynamic egyik vezére, Nina Sharp is (Blair Brown). Néhány mellékszereplővel is összefuthatunk egyes részekben, mint például az évad „rosszfiúja” David Robert Johns (Jared Harris). Karakter kidolgozást tekintve egész korrektnek mondható, ámbár nem mélyül el annyira, mint egy fősztorira kihegyezett sorozat. A két Bishop egymás közötti kapcsolatát és annak változásait, illetve Olivia volt szerelmének ügyének nyomozása, valamint a testvérével való kapcsolatot említhetjük meg, de a mellékszereplők életébőlnéből is kapunk szeleteket. Ez számomra pozitívum volt, mert kedvelhetőek és átérezhetőek a karakterek, noha néha klisések (a részlegvezetőt elhagyta a felesége), de mindenképp jobban kifejtett, és kidolgozottabb, mint a megszokott „egy sztori-egy rész” sorozatok. Noha, ez köszönhető lehet az 50 perces hossznak, de legalább jól használták fel.
Az évad 20 részből áll, egyenként 50 perc körülien (kivéve az első epizód, 2 óra), és egy adott sémára épül leginkább. Noha, a plusz időt remekül használják fel, hol a múlt egyik történetét mesélik el, hol pedig a karakterkidolgozást segítik elő, vagy éppen az adott rész sztoriját bontják ki jobban, vagy pedig a főszállal kapcsolatban kapunk új információkat. Ám, mint fentebb írtam sci-fi és krimi vegyítéséről beszélünk, de a séma felépítése leginkább a krimijére hasonlít. Az eset (gyilkosság) bemutatása, majd a nyomozás, boncolás, tudományos értekezés, néhány személyes pillanat, a tettes elkapása, lezárás, credits. Nagyjából így épül fel egy epizód, Ami nem lehet túlzottan meglepő, hiszen majdnem minden sorozat egy adott sémára épül fel. Igaz, itt kiemelendő, hogy szinte egyetlen egy akciójelenet sincs. Néhány üldözés, futás, pisztoly, vagy jelvény felmutatást azért láthatunk, de erőszakos jeleneteknek híján van a sorozat. Ugyan a cselekményesebb jelenetek talán feldobhatnák az adott képkockákat, de nem okoz túlzott hiányérzetet, hogy nem lövöldöznek benne. Néha persze előjön ez az érzés, hogy itt azért elférne egy akciósabb jelenetsor. Ráadásul olyan töltelék, giccses mondatokat sem hallunk, hogy „elkapjuk a seggfejt, el kell kapnunk a tettest” vagyis a tipikus rendőr mondatokat. Noha, néhány vicces megjegyzés minden részben van, de maga a hangulat kicsit komor. Már az a tény hogy az ember olyanokat állít elő, mint amit az epizódok mutatnak (kígyó-denevér-méh kereszteződés) is elég komor, de néha rátesznek egy lapáttal.
Igaz, az első két rész tekinthető a legdurvábbnak az egész évad alatt, és talán a legjobb résznek is, (Pilot, The Same Old Story), utána sokkal lazább és könnyedebb lesz. Néhány rész egyébként elég szürke (The Equation), de a színvonalat azért nagyjából mindegyik rész hozza, igaz egy-két filleresebb, kevésbé érdekfeszítő részt sikerült belecsempészniük. Viszont az évadzáró (There’s More Than One Of Everything) megmutatja, hogy van a sorozatban spiritusz. Igaz, az utolsó epizód egy klasszikus évadzáró, klasszikus cliffhangerrel, szinte előre lehet látni az utolsó jelenetet. Egyébként, maga az egész sorozat is kicsit átlagos, szokásos. Nincs meg benne, azaz izgalom, vagy szikra, ami miatt úgy érezzük, hogy kiemelkedne a rengeteg, más TV-ben vagy DVD-n látott sorozat közül. Ugyan, felbukkan ez az érzés néha, de úgy alapjáraton nézzük, nézzük, de semmi túlzott vérnyomásemelkedés. Mondjuk a könnyebb nézhetőség érdekében, néhány lényt és esetet nem mutatnak, olyan reálisan mind kellene (pl. a fent említett hibrid), de azért néhány igazán durva képkockát sikerül bevágni, amit a gyengébb idegzettel rendelkező nézők biztos nem tolerálnak majd. A színészi játék is egész korrekt, az Oliviát játszó Anna Torv hozza az átlagot, de annál semmi többet (vagy esetenként még kevesebbet), míg Joshua sem nőtt fel igazán a feladathoz még, John pedig néhol túldramatizálja a szerepkörét. A Broyce-t alakító Reddick viszont ellenpélda, ugyanis remekül alakítja az ügynökség vezetői szerepét, bár maradandót őt sem alkot.
A zenét, legalábbis az első résznek Michael Giacchino jegyezte, ami remek aláfestő, néhol visszahozza a Lost hangulatát, zongora, vonósok stb. Viszont a zenei témákat az évad nagy részében nem ő, hanem Chris Tilton jegyzi, aki gyakran nem teljesít azon a színvonalon, amit elvárhatnánk. A szokott alaphangokat, témákat, sémákat hozza, egyfajta tessék-lássék módon hogy van zene is a részben, de ez számomra kevés, és még az adrenalint sem növeli meg egy-egy vérfagyasztó résznél. Noha, néhány zenei rész megmarad az emlékezetünkbe, de főként a bevezető epizódban, vagy az évadzáróban. Kár érte.
Csakúgy, mint a sorozatért is, ugyanis én eddig egy kihagyott ziccernek érzem. Sokkal több potenciál lenne benne, mint amit eddig nyújtottak, vagy csak azért mondom ezt, mert a sajtó és kevésbé sajtóorientált ismerőseim másként jellemezték, mint én vártam. Legalábbis nekem nem hozott akkora élvezeti faktort, és körömrágást, ahogy hittem. Azoknak ajánlom, akik szeretik a tudományos dolgokat, és az érdekes eseteket, illetve a krimiszerűen felépített sorozatokat, mert a keresztezés elég innovatívnak tűnhet (najó az idősebb korosztálynak az X-akták már ezt meghozta). A második évadtól viszont elvárom, hogy megugorja az általam felállított színvonalat, így egy jószívű pontszámot adok rá.
8.2/10
S íme a lezáró postja, a Same Shit...Different Year (?) című postommal indult trilógiámnak, a jövőben ne is várjatok tőlem 3 felvonásosra hízlalt bejegyzéseket, ez most a véletlen hozta így, hogy 3 részes lett. Igaz, én szeretem a folytatásos rendben történő dolgokat, ugyanis immár ez sokadik alkalom hogy Part valamennyi van a postom mögött. Ha olvastátok a második részt, akkor bizonyára tudjátok, hogy ez teljesen magánéleti post lesz, vagyis próbálom bemutatni a 1,5 hónap alatti változásokat, illetve magánéleti változásaimat. Nos, már volt egy lelki kifakadás, amit magamhoz mérten, 7 oldalas novellában ki is fejtettem, de az még csak prekoncepciója volt a jelen témájának. Szeptember elseje óta sok minden történt velem, amik hol lelassítottak, hol lelomboztak, vagy örömet adtak, esetleg hátráltattak. Ilyen dolog volt az ínszalagszakadásom, amit még most is heverek. A jobb gyűrűs ujjam felső ujjperce állt a kosárlabdával való találkozás következtében derékszögben. Persze, van aki alapból be tudja úgy hajlítani, de régies kifejezéssel élve nekem még a hasamban is csont van, így sajnos én nem megjátszottam. Átestem egy rutinműtéten, és 6 hétig alusín van az ujjamon, ami meggátol abban hogy rendesen írjak, mind a számítógépen, mind pedig a valóságban. Ugyan, tollal egyáltalán nem tudok írni, amit ne gondoljátok, hogy olyan jó. Ugyanis, iskolában így semmit sem tudok írni, ami annyival egyenlő hogy az órákon ugyan figyelek, de csak ülök mint a kuka, ami eléggé unalmas. Meg persze fénymásolásra is pénzt kell költenem.
Igazából, a novellás postom óta viszont rengeteg minden változott. Sokan a mai napig nem tudják, hogy benne szerepelnek, volt aki rögtön tudta hogy ki kicsoda, de olyan is volt akinek szükséges volt egy kis rásegítés. De, épp ezt akartam elérni. A benne szereplő embereknél volt, amiben igazam lett, más meg rájött hogy mégse jó az az út amin szerepelt. Mint írtam is, nem vártam sokat az év kezdettől, de pozitívan csalódtam benne. Mintha egységesebb lenne minden, egy egységes szisztematikára épülő lépcsőzetes várban élek most, aminek megvannak a maga előnyei, hátrányai és kapcsolatai. Ugyan, a váras metafora már kicsit unalmas, de így van. És ennek örülök, ugyanis valamilyen szinten elégedett vagyok most azzal a helyzettel amiben most vagyok, még akkor is ha vannak dolgok amik nem változtak meg. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán egyszerre megváltozhat-e minden valamely irány mutatójában? Szerintem nem, vannak dolgok amik megmaradnak ugyanúgy, és egyfajta elégedett és elégedetlenségi rendszerben hagyva az ember tudatát, hogy legyen miért küzdenie, vagy célja hogy változzon. Ugyanis, ha mindenben elégedettek lennénk, nem lenne értelme a magasabb célok elérésének vagy küzdeni egy jobb jövőért. De beérem azzal, ami jelenleg van, gondoltam is hogy a magánélet leginkább két embert igénylő tényezői ebben az évben is megoldatlanok maradnak.
Ugyan, ilyenkor méginkább szüksége van az embernek a barátaira, esetleg újakat szereznie. De valahogy, ha az ember belegondol, egyszer csak rájön kik azok akik tényleg fontosak neki, akiket ténylegesen barátjának tekint. Ekkor történik meg sokszor, hogy az rájövünk, hogy a barátok fontosabbak számára, mint mi a barátaink számára. Sok esetben ez így van, de ezzel meg kell tanulnunk együtt élnünk, elfogadnunk és úgy kihoznunk belőle a maximumot, különben csak elönt az az érzés, hogy végtelenül egyedül vagyunk. Mert ilyen szempontból nézve, az ember egyedül van. Hiszen, mindenkit aki megismerünk már voltak előtte kapcsolataik, és csak az esetek nagyon ritka esetében válik az ember olyan jó barátjává a másiknak, mint teszem azt az előtte lévők. Mi is fontosak vagyunk nekik, csak éppen kevesebb figyelmet fordítanak ránk mint másokra, de ettől függetlenül fontosak vagyunk nekik is. Csak a mérték más. Persze, ez fordítva is igaz lehet, számunkra is vannak emberek akik fontosak, de ők többre tartanak minket. Noha ezek a sorok rendkívül klisések, és elcsépeltek már, de ez az igazság, és az igazságot akármilyen nyelven írhatjuk, a lényege ugyanazzá az érzéssé manifesztálódik. Igazából a két hónap alatt, ez volt az a tanulság ami történt velem, hogy rájöttem kik azok akik ténylegesen fontosak számomra. Még ha tudom, fordítva ez a balansz kevésbé igaz.
Néhány dologban viszont változtam. Manapság az MSN nem köt le annyira mint régebben. Egy-két emberrel jókat lehet beszélgetni, de ha tehetem ma már alig megyek fel, vagy ha be is vagyok lépve nem írok rá senkire. Egyszerűen már nem érzem azt hogy ez annyira jó mint régen. Ugyan, több emberrel csak így tudok beszélni, de velük meg tartom a kapcsolatot így. Szóval, ha kevesebbet látnátok fent, akkor ez az oka. Nem köt le.
De az embernek szükséges a saját céljaival is törődnie, és azt fejlesztenie amennyire csak tudja, és az ideje (na meg a teste) engedi. Ugyan, a blogom látogatása manapság kissé megcsappant, de remélem az olvasóimat sikerül visszacsábítanom majd, de ha valakik végleg elmentek, hát menjenek. Ez személyes blog, személyes tapasztalatokkal, gondolatokkal, nem az elismerésért, vagy más emberek szórakoztatására használom. Noha, a kritikák ilyen szerepet tölthetnek be, de azok se, azokkal magamat képzem. Persze, jól esik ha sokan olvassák, de nem ez a fő célja. Új dobozt is rakok a blog oldalára, ami egyfajta előrejelző lesz az új postokról. Noha, szerintem kissé megcsappant most az írói metaforáim és kifejezéseim száma is (mint ez a bejegyzés is mutatja elég erőteljesen), de majd visszatérek a rendes kerékvágásba. Egyik blogtársam regényeit látva viszont, elhatároztam hogy befejezem a még cím nélkül álló regények második kötetét is.
A cím pedig visszajelzi azt ami az új jelmondatom. Hiszen az életünkbe valami megy, de valami mindig jön is, fenntartva a már fent említett balanszot az elégedettség és elégedetlenség látszatát. Mert ha valami, vagy valaki eltűnik az életünkből, valami új mindig jön a helyére. De akármi megy, vagy akármi marad, minden nyomot hagy a szívünkön. És ezek a tapasztalatok tesznek azzá, akik vagyunk...