Dr. House
(4. Évad)
Az eddigi kritikáim stílusok tekintetében elég változatosak voltak, s most ismét egy új műfajt vezetek be a címkék közé, méghozzá a kórházsorozatokat. Ennek első képviselője a blogomon, a morcos doki, Doktor House 4. évadja. Azért a 4. felvonásával kezdem, mert az első 3at már korábban megtekintettem (itt a teljes lista, ha valaki már nem emlékezne rá). Ugyan Magyarországon is nagy sikert aratott a cinikus, bunkó doktor különösebbnél különösebb esetei - így sokaknak bizonyára nem kell bemutatnom - de fontosnak érzem leírni a sorozat alapkoncepciójával, illetve keletkezési körülményeivel kapcsolatos információkat, érdekességeket. A sorozat alapötlete David Shore fejéből pattant ki, aki Paul Attansioval és Katie Jacobsal közösen küldték el a Foxnak a „CSI szerű, kórházi detektív”-nek titulált szkript prekoncepcióját. A kiadónak tetszett az ötlet, ugyanis nem a megszokott, fehér köpenyes orvosokról szólt, hanem egy diagnosztikai csapatról, akik furábbnál furább kórházi szimptómákra derítenek fényt, majd gyógyítják meg a betegeket. Az inspiráció a New York Times Diagnostic című rovatából származott, amit Lisa Sanders jegyez, aki később a sorozat technikai tanácsadójává vált. A korai részek esetei a Berton Roueché által a The New Yorkerben jegyzett cikkein alapulnak. Egyébként Shore alapötlete szerint House tolószékben ülő, narcisztikus és mizantróp doki karakterét jelenítette volna meg, ám a kiadó elvetette a tolószék ötletét. Ám az írók fontosnak érezték, hogy testi hibát adjanak a fő karakternek, ami miatt gyógyszerfüggő, így lett aztán sánta. A fő karakter egyébként sok helyen hasonlóságokat mutat Sir Arthur Conan Doyle világhírű detektívével, Sherlock Holmessal. Ilyen hasonlóságok például a zene (zongora – hegedű) és gyógyszerfüggés (Vicodin – drogok), vagy a számukra érdektelen esetek kihagyása vagy a logikai úton való ügymegoldás. De House házszáma is megegyezik Holmeseval míg House barátja, Wilson pedig Watson alteregója, bár Watson szerepét House diagnosztikai csapata vette át Wilson helyett. Shore az egyezéseket azzal magyarázta, hogy világ életében nagy Holmes rajongó volt.
A produkció forgatását az Universal Media Stdios végzi, 3 másik stáb segítségével.
A forgatás az úgynevezett „sétál és beszél” filmezési technikát alkalmazza (Vészhelyzet pl.), ami azt jelenti, hogy 2-3 karakter beszélgetését követik nyomon a nézők, miközben azok sétálnak, így bemutatva a kórház különböző részeit, valamint sikerül megteremteni azt a sürgős és intenzív hatást, ami a beteg diagnózisának meghatározásához szükséges. Az executive producer, Katie Jacobs szerint éppen ezért az intenzív élményért van szükség erre a technikára, ugyanis a szereplőknek nincs idejük arra, hogy lazsáljanak, és megálljanak beszélgetni. De különböző felvételi technikák is fellelhetők, mint a miniatűr vagy éppen számítástechnikai effektek, vagy akár a belső szervek és azok között fellépő orvosi kapcsolatok, mint az elektromos továbbítás, gennyes szervek, gyulladások valóságszerű bemutatása. A forgatás főként a Fox los angeles-i stúdiójában zajlik, ám a helyszínek között szerepel Kanada, vagy a New Jersey közelében lévő kórház, ami a sorozatban szereplő Princeton Plainsboro Egyetemi Kórház levegőből bemutatott részleteinek atyja.
A sorozat rendkívül népszerű lett mind Amerikában, mind pedig Föld bármelyik pontján ahol bemutatásra került. Ezt méltán mutatja a 3. évad nézettségi adatai, ahol is körülberül 19,4 millió ember volt kíváncsi átlagban a széria részeire, míg korábban is 17,7 illetve 13,3 millió embert szögezett a képernyők elé a különc doki újabbnál újabb esetei. A sorozat 105 jelölést kapott a különböző díjátadókon, amiből 34 díjat is besepert, köztük az Emmyt, Golden Globe-ot, Golden Reelt, People Choicet illetve Teen Choice Awardért is. A Fox egyik legnagyobb nézettséggel rendelkező sorozatává nőtte ki magát, amit a 4. évad csak tovább hizlalt.
Magyarországon nem sokkal a 2004-es amerikai debüt után kezdték sugározni az első évadot, s jelenleg a TV2 a 6. évadot sugározza, tehát nem sokkal vagyunk lemaradva az amerikai, 7. évad történéseihez képest. A sorozat nálunk is rendkívül népszerű lett, így nemcsak a TV2, de az AXN és a Viasat 3 csatornákon is láthatjuk House kirívó eseteit.
Noha a sorozat alapjainak megismertetése talán kicsit hosszúra sikeredett, így most ideje rátérni a 4. évad kritikájának prezentálására. A főszerepben a Princeton-Pilsboro Egyetemi Kórház, és az ott dolgozó a bunkó, gyógyszerfüggő, narcisztikus zsenidoktor, Doktor Gregory House (Hugh Laurie). További főszerepben találhatjuk még House főnökét, Dr. Lissa Cuddy-t (Lisa Edelstein) illetve legjobb barátját, Dr. James Wilson-t (Robert Sean Leonard). A történet ott veszi fel a fonalat ahol a 3. évad abbamaradt. Nagy spoilert gondolom nem árulok el, ha elmondom hogy House elvesztette a csapatát, így új teamet kell alakítania. Noha a régi társai ugyancsak főszereplők lesznek az évadban, például Foreman (Omar Epps) visszatér Househoz, Chase (Jesse Spencer) a klinikán sebész, míg jegyese Cameron (Jennifer Morrison) a kórházban sürgősségis. A team alakításához House egy 40 fős, reality show szerű kiesési rendszert használ ami a mindössze 16 részes évad gerincét képezi. Rengeteg poén, vicces helyzet és persze Cuddy szívatása miatt is szükség van erre a különc módszerre, hogy aztán a legjobb 3 doktor legyen House csapatának új tagjai. Ők, Dr. Chris Taub (Peter Jacobson), Dr. Lawrence Kutner (Kal Penn) és Dr. Remy „13-as” (Olivia Wilde). Mindegyiknek megvan a maga háttértörténete, ugyan ezeket nem bontják még ki annyira, csak rálátást kapunk az egyes szereplők múltjára. Persze több mellékszereplőt is találunk az évadba rövidebb-hosszabb szerepekig, van, aki szinte az egész évadban szerepel, például a rendkívül antipatikus Amber (Anne Dudek). Eleinte féltem, miszerint hogy tudják az új szereplőket úgy beilleszteni a sorozatba, hogy ne tűnjön erőltetettnek, vagy éppen kevésbé „houseosnak”, de jelentem, remekül oldották meg a problémákat. Noha az alapcsapat tagjai szinte mindegyik részben szerepelnek, míg az új arcokat szép lassan adagolva kapjuk meg így mindegyiket kiismerni lesz időnk. Persze egyéb mellékszálakat is rejt a 16 rész, köztük Wilson szerelmi kapcsolatát vagy Taub családi hátterét, de igazából a sztori nem halad annyit előre, mint teszem azt az előző felvonások. Noha a karaktereket tovább mélyülnek, illetve több személyes pillanatokat is tartalmaznak az egyes részek amik természetesen pozitívumok. Igaz, House néha kicsit túljátssza a szerepét szerintem, kicsit erőltetett poénokat, illetve cinikus megjegyzéseket vagy tetteket tesz. De a többségben azért jókat derülünk a poénokon, illetve a szereplők civakodásain, illetve megaláztatásain, néhol egészen vígjátékszerűre „süllyesztve” a sorozatot. Az egyik legjobb poén pl. az „Én is megnyugodtam. De egyébként leszartam az egészet” rész, vagy a Don’t Ever Change-ben elhangzó „Ne tovább zsidó!”.
Persze a részeket továbbra is a különleges kórházi esetek töltik ki, ami 16 részen keresztül most elég is, ugyanis néha kicsit önismétlő. A beteg bekerül a kórházba, a csapat taglalja a különböző eshetőségeket, teszteket végeznek el, majd tovább romlik a páciens állapota, míg a halál bekövetkezte előtt kiderül az igazság végül happy end (nem mindig), közben pedig poénos gondolatok, személyes pillanatok, vagy néhány filozófiai mondanivaló. Noha a betegségek érdekesek (Tükör-szindróma, Chagas, vagy a zsírembólia, illetve a malacok által terjesztett betegség.), ám ezek sokszor zavaróak, hiszen dobálóznak a diagnózisokkal, de a TV néző csak néz, hogy éppen miről is beszélhetnek, néha konyhanyelven is beavathatnának minket a boszorkánykonyhába. Ilyen dialógust most hirtelen nem is tudnék fejből mondani, de elképzelhető a teljesen orvosi párbeszéd, noha így a legreálisabb a doktorok munkája. Ami valószínűleg sok embernél unalmassá teszi azokat a perceket. Persze, a legvégén magyarázatokat kapunk a különböző ritka, vagy akár csak szerencsétlen véletlenek folytán kialakult betegségekre, de gyakran kapunk érthetetlen mondatokat. A filozófiai gondolatok viszont érdekesek, sokszor valóban elgondolkodtatóba eshetünk a témákon, valamint vallási gondolatok is felmerülnek, ami Shore zsidó származásának is betudható.
Ami viszont látszik, az előállítási költségek. Gyakran az eseteket megelőző jelenetek egész sok pénzbe kerülhetnek, pl. Forma 1-es jelenet, repülő szimulátor, buszszerencsétlenség, déli sarki felvételek, illetve olyan helyzetek, aminek előállítása kimerítheti egy kisebb költségvetésű sorozat epizódköltségét. Ami persze nem baj, ők legalább mernek nagyot alkotni, a nézettség úgyis meghálálja.
Az évad hozza a várt színvonalat, sőt nem is hagy alább az eddig megszokottnál, igaz néha stagnál csak. Ugyan az egyediség még most is körbelengi az egész atmoszférát, ugyanis elég markánsan vannak jelen a szereplők közti nem orvosi töltésű dialógusok, illetve a cinikus jeleneket se gyakran láthatunk más kórházszériákban. Igaz, ezt a személyesebb megvalósítást már a Grace Klinika is elkövette (a karakterekre kihegyezve a hangsúlyt), valamint a Vészhelyzet utolsó évadai is jobban foglalkoztak a szereplők magánéletével, mint a betegekkel. Tehát aki eddig szerette ezután is fogja, aki meg most ismerkedik vele annak garantált szórakozás lesz. De néhány túlzás és irracionális elem azért fellelhető, még akkor is ha Amerika orvosi ellátottsága messze túlhaladja a magyar viszonyokat. Például itt a gyógyszereket két marokra használják, a teszteket kisujjból kérik, illetve a lumbálás, biopszia, vagy akár az agyműtét is megszokott diagnosztikai kisegítő eszköz, csakúgy, mint egy sima kórházsorozatban a vérvétel. A szereplők továbbra is kilógnak a skatulyákból és klisékből, House bunkóbb mint valaha, ráadásul egy fokkal több figyelmet fordítanak a személyes kapcsolatokra, problémákra, mint mondjuk a Vészhelyzetben, Dokikban vagy más kórházakra specializálódott témákban (ugyan a Grace Klinika érzelmi szintjét nem éri el mielőtt valaki megijedne). Néha az érzelmekre is hatnak azért az epizódok, ugyanis a haláleseteknél rendkívül emocionálisak a képsorok és az audiovizuális megvalósítás.
A színészi játék viszont rendkívül impresszív. House játéka még mindig kiemelkedő, valószínűleg a saját énjét is hozzá teszi House karakteréhez, ugyanis ilyen stílust, ilyen minőségben egy „karakterre betanított” színész nem tudna 4 évadon keresztül hozni (persze néha túlzásokba esik), míg a többi színész is hozza a formáját, nem mesterkélten, túljátszva vagy akár slamposan, szürkén. Az évad legjobb része a már említett évadzáró duplarész a House’s Head/Wilson’s Heart, de a Frozen is nyomot hagy az agyunkban, míg a Games, Mirror Mirror, It’s Wonderful Lie is egész jó részek, míg a mélypont a No More Mr. Nice Guy, valamint a Don’t Ever Change.
A zenei betétek viszont továbbra is licenszeltek, a sorozat alaptémája még mindig a Massive Attack sikerdala, a Teardrop, illetve néhány epizód végén találhatunk lassabb, lírikusabb dalokat, vagy egy-két rádiósabb rockslágert. A dalok főként az évadzáróban sokasodnak fel, remek aláfestőnek az adott emocionális részhez, például ilyen a Bon Iver - Re:Stack című dala, vagy akár a Pussy Galore – Kicked Out című zajos punk felvétele (epilepszia vizsgálathoz tökéletes). Amit hiányolok most House zongorajátéka. Régebben egészen jókat játszott a részek végén, ám most szinte egy dallamot se játszik. Ugyan, lecserélte gitárra a pianínót, de még a tudása csekély ahhoz hogy játszon is rajta.
Alapvetően erősen indul a 4. évad, de a fő sztoriszál kibogozása után kicsit leül, majd az évadzáróra visszatér a régi kerékvágásba. Aki eddig szerette, ezután sem fog elpártolni tőle, akik meg nem ismernék (akad olyan?) House doki kalandjait, azok tegyenek mindenképpen vele egy próbát, még ha ez az évad nem is lett éppen a legjobb, de a jelen futó kórházsorozatok között a legkiemelkedőbb House és a teamje.
8.0/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.