Vannak pillanatok amikor nem lehet frappáns felvezetőt írni egy-egy témához. Érzed, hogy felépítetted magadba a gondolatmenetedet, de nincsenek arra szavak, hogy hogyan kezd el. Mert csak ömlenének belőled a már gerincbe vágó gondolatok és mindegyik már a témát boncolgatják, mint az éhes oroszlánhorda amint lecsapott az áldozatára. Akár csak a balladák, in medias res szintűen vágnánk bele a dolgok közepébe, pedig nyilván mindennek van múltja, jelene és talán jövője. Ahogy elhelyezzük a problémáinkat és örömteli pillanatainkat, az életünket vagy akármit, mindnek van egy kezdete és vége. Egy forrásból fakad mindegyik akárcsak a csendesen aláhulló patak első cseppjei, és nagy duzzadó örvényként lép ki az óceánba ahol aztán szépen elsimul, és valahogy ekkor már nem számít hol kezdődött valami, és mi volt közbe. Egyszer csak ott van, és bár tudod hogy hogyan kezdődött, mégis elvesztetted azokat a kulcsmomentumait, amire bevezetőt írhatnál. Ilyen egy-egy gondolat is. Már csak azt érzed, ahogy összegyülemlett benned, nem pedig azt hol kezdődött. Mert talán nem is érdemleges. Vagy akár ezek a gondolatok olyan összetettségben állnak a világgal és a társadalommal is akár, hogy nem lehetne úgy felvezetni, hogy megértsék miről is lesz szó most.
Gyakran belenézünk a tükörbe és csak egy arcot látunk. Egy arcot, ami talán mindenkinek más lehet. Sőt, mindenkinek mást jelent ha meglátja azt az arcot, vagy akár a maga arcát. Igazából az élet egy szerepjáték és az az ember aki a bőrön és csontok alatt van, nem ugyanaz akit mindennap látunk. Sőt, talán mi magunk sem tudjuk mi rejtőzik a tükrön túl, akárcsak egy álomvilág vagy sötét katlan is lehet, amit a szemünkkel látunk pusztán, illúziója annak a világnak amit mi hiszünk hogy létezik és benne élünk. Mert látjuk, és elhisszük hogy amit látunk igaz. Az emberiség már a kezdetektől ebben a vizuális csapdában él, vagy esetleg ez az egyetlen módja, hogy elviselje azt, ami talán a legfájóbb lenne neki: az egész élete egy átverés, és hogy mindvégig hazugságban élt. Egyedül van, és azok a kapcsolatok akik közel álltak a szívéhez, mind csupán erőteljes csáklyái a valóság peremén, hogy elviselhetőbb legyen az igazság, aminek megismeréséhez még mi kevesek vagyunk. Belemehetnék most a Biblia rejtett utalásaiba, vagy a világ nagy átveréseibe de majd egy későbbi postban talán. Mi még kevesek vagyunk ahhoz, hogy illúziók nélkül tudjunk élni az életben. Talán ezek az illúziók segítenek ahhoz, hogy megteremtsük azt a valóságot amit mi magunk szeretnénk, és megismerjük azt az igazat, ami mit annak akarunk látni. Esetleg mégiscsak álmokból és illúziókból építjük fel az életünket harc és akarat árán. De sokszor, mi magunknak is használni kell a valóság és a szerepjáték maszkját.
Állunk a tükörben. Talán a valóság amiben élünk és amit a szemünkkel látunk nem átverés. Talán csak a kétségbeesés beszél belőlünk, vagy valamit mindenáron okolni akarunk magunkon kívül. Talán nem minden hazugság, és az igazság tényleg az amiben élünk. Nincs időnk erre gondolni. Nincs időnk lebontani alappilléreire az egész életünket, hogy tüzetesen átvizsgáljuk, hogy vajon hol hibázott a szemünk, vagy mi magunk. A hibáink kijavíthatók, de nem a múlt megbolygatásával. Elfogadjuk azt, amiben élünk és megpróbáljuk úgy alakítani, ahogy nekünk jó, megteremteni a saját világunkat. Úgy gondolunk rá tudat alatt mint egy filmre, amiben szerepeket játszanak, alternatív valóságokként kezeljük őket, és jó színészként mi magunk is szerepet játszunk. Foghatjuk arra, hogy a mai társadalom miatt, esetleg a védelmünk miatt mutatjuk másnak magunkat mint amilyenek valójában is vagyunk, de ha jobban megnézzük, már ez is a teremtéssel kezdődött. Bibilai példaként hozhatjuk ismét Lucifert aki megpróbálta leplezni érzéseit az emberekkel szemben, mikor Isten megteremté őket. A féltékenységét az emberek iránt, de az igazságérzete és talán a lelkiismerete megszólalt benne. A lényeg, hogy már a kezdetektől szerepet játszunk. A középkorban az asszonyok és férfiak is a hatalomért egyaránt színészkedtek, valamint az egész történelmen keresztül végigkövethetjük ezt.
Persze, az idők változnak ahogyan mi is. Manapság az ember igaz valójában nem maradhat meg annak, amilyen valójában. Áll a tükör előtt és egy maszkot tesz magára ami gyakran teljesen ellentéte a személyiségének, vagy tökéletesen tudja leplezni az érzéseit, sőt sokaknak az igazi természetét senki sem ismeri. Félnek attól, hogy ha megmutatnák az igazi arcukat, identitásukat akkor olyanok lennének mint egy kitin nélküli bogár, vagy egy védtelen csecsemő, mezítelenül kitéve a világ minden veszélye ellen. Fél, hogy védtelen lenne és esetleg kevésbé tudna beilleszkedni, vagy csak az érzelmeit palástolja, mert nem bízik a többiek toleranciájában. Én is ilyen vagyok.
Az az ember akit én látok a tükörben teljesen más mint azt a kívülállók látják. Muszáj vagyok elrejteni magam, és csak azoknak a kiválasztottaknak megmutatni az igazi énemet, akik valóban érdemesek rá. Rengeteg csalódás és átverés után alakult ki ez az erős védelmi mechanizmus, vár amiben én élek. Az emberek nagy része olyan dolgokat vág a fejemhez, vagy olyan embernek gondol aminek a szöges ellentéte vagyok. Nem vagyok egoista, nem vagyok nárcisztikus, sem olyan mint aminek látnak. De igazából, az aki a maszk alatt rejtőzik, senkit sem érdekel. És ha érdektelenek a maszk alatti való énemért, akkor minek mutatnám meg? Semmi értelme nem lenne kitárulkoznom ha senki nem hajlandó közel engedni magához, vagy viselkedne olyan barátként mint amilyenek a filmekben. Természetesen vannak akikhez közel állok, és ők is hozzám, de teljesen ők se kíváncsiak rám és nincs idejük arra, hogy belém pumpálják az erejüket vagy talpra állítsanak ha lelkem legmélyebb bugyrába száműzöm magam. A felszín alatt egy kicsivel mélyebb kapcsolatai mindenkinek vannak, de olyan igazi, aki bármiben átsegíti, nincsen. Jelenleg.
Ezért is kezdtem el a változásomat, és noha tudtam hogy az út rögös és nehéz lesz, rövid időn belül láthatatlan eredményekkel, néha mégis kicsit meginog, hogy hiába próbálok jobb lenni, kijavítani a múlt béli hibáimat, ez senkit sem érdekel, senkit nem hat meg. De akkor minek. Az eredményt viszont nem most fogom látni, hanem talán egy év múlva. Az emberi kapcsolatok olyannyira lassú folyamatok mint akár egy béka kopoltyúból, emlőssé való válása. Az ő életének mércéjével rendkívül hosszú folyamat, és ő is csak a végeredményképp lesz szárazföldön ugráló béka. Ezért, nem szabad feladni egy harcot, mert ha feladom akkor valóban olyan vagyok mint amilyennek látnak. Igaz, gyakran a maszk és az ember összeolvad és lehet mire eljutok utam végére, amit terveztem a maszk levehetetlen lesz és egybeolvad az arcommal, de akkor az egy természetes változás következménye lesz, aki én vagyok. Lehetséges hogy megtörténik, s igazából aki sokáig szerepet játszik eredmény nélkül, annak a maszk elfeketedik és ráolvad a bőrére. És ilyenkor jön az új maszk.
De manapság, a társadalomra viszont elmondható, hogy arra nincs ideje hogy mást is lásson a maszkon kívül. Ez nem az ő hibájuk, vagyis nem az egyének és emberek hibája hanem az egész társadalom életének felgyorsulása okozta ezt. Az embereknek magukra sincs idejük, nem hogy megismerjék a barátaikat vagy ismerőseiket, vagy elgondolkozzanak hogy valaki más-e a maszk alatt. Vagy csak megelégednek azzal amit kapnak a maszk felett, és nem érdekli őket a valódi személyiség mert akkor talán összetörne az a kialakított kép amit a fejükben őriznek. Esetleg ez bőven elég, ahhoz hogy azt érezzék valakinek fontosak, és netán aggódnának érte ha beteg lenne, vagy már több hete nem látnák. Sokszor, maga az elgondolásba és ennek az illúziójába is beletörődünk, mert éppen elég számunkra ez. Mert a valóság és illúzió közti határ itt a legesleggyengébb.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.