Grace Klinika
(6. Évad)
Sokan talán nem is gondolják, hogy egy sorozat rendezése és elkészítése nem egy meghatározott ember feladata, gondolok itt a rendezőre, a producerre és az operatőrökre, sőt sokszor a szkriptek írását is egy ember feladatának hiszik. Pedig ez nem így van. Egy sorozat olyan mint egy átjáró ház, adott egy összeszokott stáb, ám nem ők készítik az összes epizódot, hanem vendégírók, vendégrendezők és sok más egyéb szereplő akik kisebb-nagyobb szerepet játszanak abban, hogy amit a képernyőn látunk egységesnek tűnjön. Például adott a showrunner, aki legfőképpen a sorozat sarkalatos pontjainak írja meg a történetét, minden mást a többiek írnak, rendeznek. De mégis a sorozat kitalálója tartja egyben a fő történeti szálat és adja ki az utasításokat, ettől függetlenül viszont akár 10 ember is részt vehet egy évad alakításában. Ám vannak pillanatok, amikor a sorozat agya elhagyja a szériát, és egy a sorozathoz közel álló emberre, vagy épp másra hagyja a fiának a pátyolgatását. Sokszor persze ilyenkor megijednek, hogy az évad elveszti a varázsát és nem lesz már az ami volt, rosszabb lesz, és képtelen lesz fejlődni. Sajnos láttunk már erre példákat, a Lost esetében sokan azt mondják a váltás után esett szét a sorozat, vagy hogy közeli példát említsünk, a Grace Klinika 5. évadát is már inkább Krista Vernoff pátyolgatta mintsem Shonda Rhimes. Sajnos az évad színvonalán kicsit meglátszódott a váltás, de azért nem mondanám hogy kifordult magából. Csak valahogy, úgy tűnt kell egy kis belerázódás, hogy újra a régi színjében tündökölhessen, sőt innovatív ötletekkel tovább is lépjen a korábbi évadain a 6. évad. De vajon, mindenki ilyen türelmes volt a szériával? Vagy valóban a bizalom segített a sorozatnak? A kritikából kiderül.
A 6. évad premierje, mint általában a sorozatoknak, szeptemberben indult, dátumilag: 2009. szeptember 24-én kezdődött, és 24 rész levetítése után 2010. május 20-án ért véget az adott felvonás. Noha az 5. évad nézettsége talán egy kicsivel ismét kisebb volt mint a korábbi szezonoké, de nem kellett félteni a szériát. Az első epizódot ugyanis 18,29 millió ember látta, míg az átlag nézettség is 14-15 millió néző körül mozgott ami egyáltalán nem kis szám. A két legnagyobb átlag az első és utolsó epizódot vonzott, mintha sok néző csak a kezdetet és a véget nézte volna meg. A legkevesebb kukkolót vonzó epizód is 12,95 milliót produkált, ami még mindig szép szám. De sajnos, valahogy romló tendenciát mutatnak a számok, nincs mese, sokan elpártolnak a szériától. Ennek oka sok lehet, például én is csaknem 3 év késéssel néztem meg a 4. évadot, mert akkor volt rá időm. Magyarországon 2010. szeptember környékén indult az évad, de 10 epizód után levették a műsorról, és a további vetítését homály burkolja, de a rajongók örömére február közepén megjelent a 6. évad DVD-n, így nem kell illegális útra lépni ahhoz, hogy megtekintsük a kórház eseményeit. Ráadásul szinkront is kapott, és egy extra epizód is került a lemezre, ami igazi csemege lesz a sorozat iránt érdeklődőknek.
Noha, mikor elkezdtem nézni adott cikkem témáját, bevallom lövésem se volt, hogy milyen történeti szálat fogunk majd kapni, ráadásul úgy hogy izgalmas is legyen. Szerencsémre nem volt igazam, ugyanis a 24 részben az utóbbi idők legjobb sztoriját kaptuk, és noha nem egy egész évadon átívelő szál tér vissza, de csoportokra bontva mindig egy-egy főbb problémára koncentráltak a készítők és így mindig fent tartják a figyelmünket, hogy na vajon mi lesz a szereplőkkel. Vannak természetesen új szereplők is, akiket a történet megkívánt. Itt van például a kardiológia új vezetője, Teddy Altmann, akit a Harmadik Műszakból megismert Kim Raver alakít. Természetesen felkavarja majd az állóvizet, ugyanis Owen volt szerelme, így kialakul majd egy izgalmas szerelmi háromszög Teddy-Owen-Christina között. Itt van nekünk még továbbá a fúzió következtében új munkaerőként számító Dr. Reed Amstrong (Nora Zehetner), Charles Percy (Robert Baker), Jackson Avery (Jesse Williams), Ben Warren (Jason George).. Vagy visszatérő szereplőként ismét visszatér nekünk Meredith apja, Thatcher Gray (Jeff Perry – Szökés). Noha az új karakterek közül leginkább Jackson Avery és Teddy Altmann lesz akit megkedvelünk (meg Ben Warren, de ő kevés szerepet kap), a többiek csak néha-néha tűnnek fel, és eléggé unszimpatikusak, sőt Dr. April Keppner kifejezetten idegesítő. Visszatérnek még a rezidensek, viszont most talán kevesebb szerepet kapnak, mint az eddigi 2 évadban, most már csak üde színfoltnak tekinthető a megjelenésük.
A történet, mint már írtam több részre bomlik. Főszálnak tekinthető viszont a Grace Klinika és a rivális Mercy West fúziója, ami rengeteg konfliktust és drámát szül. Talán az évad egész végig ezen a vonalon ível, hogyan alkalmazkodnak az új körülményekhez a dolgozók, az elbocsátások és új dolgozók beilleszkedése. Az évad második fele viszont már inkább személyesebb hangvételű, Dr. Webber és Derek közötti konfliktusok valamint Derek új szerepköréé a főszerep. Persze a lelkizések, szerelmi viszályok, szex és öröm, barátság, tehát minden ami a sorozatot naggyá tette nem maradhat el, sőt az új karakterek bevezetése csak új helyzeteket szül. Noha a mellékszereplőként számító Mercy Westes orvosok leginkább csak tölteléknek tekinthetőek, keveset tudunk meg róluk, csak színesítik a palettát. Új szerelmek is szövődnek, például Lexie és Sloan kapcsolata új fokozatba kapcsol, valamint Bailey is talál magának kiszemelt áldozatot, míg Christina és Owen kapcsolata is tovább mélyül. Arizona és Callie szerelme talán a legjobban kibontott párkapcsolat, talán Krista Vernoff maga is leszbikus. A barátságok között is Callie és Sloan-é nagyobb szerepet kap. Persze ismét csak tűnnek el főszereplők, nem spoilereznék kik, de sajnos az eredeti gárda ismét megfogyatkozik. Fontosabb kapcsolat most Meredith és a főnök kapcsolata is akár, vagy több gondolat is elhangzik a gyerekvállalásról.
De miből is épül fel az évad? Nos a szokásos betegek meggyógyítása, kicsit csodaszámba menő műtétek (amit nagy valószínűséggel a beteg sohasem élne túl), és dráma. Nagyrészt a korábbi sémáktól ellentétben viszont találunk benne speciálisnak mondható epizódokat, amik megszakítják az eddigi menetet és kicsit egy-egy szereplőre fókuszálnak. Például többet megtudhatunk Owen, Alex, Arizona családi életéről akár, vagy Derek munkásságáról. Sőt ismét visszatér Callie apja is. De találunk flashback (múltidéző) részt is akár, de egy rendkívül izgalmas, akcióban bővelkedő, ostromállapotos részt, amiben egyszerre több ember hal, meg mint bármely más epizódban. De van egy interjúkból összeállított, ki hogy látta az esetet rész is. Egyszóval, tudnak és mertek újítani a készítők, Krista Vernoff és társai remek munkát végeztek a sorozat rendezésével és történeti szálával. Noha, persze lehetne kritizálni azt, hogy kevésbé mélyülnek el a karakterek, a 4. évad óta csak stagnálnak, kevésbé mutatják meg régi-új arcaikat, vagy hogy talán egy adott szintre lőtték be az egész évadot, s sajnos a fókuszáló részek sem olyanok mint mondjuk a Dr. House-ban volt.
Betegségek között most nem olyan széles a paletta, kevesebb a tumor és a daganat, inkább extrém esetekre számíthatunk, mint a középfülben lévő lyuk miatt minden belső hangot hall, vagy a kidobott, nem megfelelő minőségű tüdő rekonstruálása. Persze egy-két extra nagyságú tumor és eset előfordul, de most kevésbé egyediek az esetek, kicsit visszavettek a House szerű megoldásokból. Sőt a betegek hátterére sem fordítanak annyi időt, kevesebbet találkozunk velük és enyhén sablonszerűek. Visszatérőnek mondható részeket viszont ugyancsak látunk, ilyen a Grace Klinika – Private Practice crossover epizód, ami az évad egyik leggyengébb része sajnos, vagy a beteg gyerek veszekedik az apjával. Vannak olyan epizódok, amely során a beteg gondolatai és esete ráébreszti az orvosát arra, hogy hogyan döntsön a saját életében (Yang-Owen, Callie-Arizona).
Epizódokra lebontva, azért vannak olyanok, amik kiemelkednek. Noha, a várt erős kezdés elmarad, az első „Good Mourning” gyengébb, mint én képzeltem, de a következő „Goodbye” már egy erős rész. Viccesebb rész az „Invasion”, de az első kiemelkedő epizód az „I Saw What I Saw”. Ez a már említett interjú-eset. A „Blink” a crossover epizód, ami egyben az évad egyik leggyengébb része is. A „Time Warp” a múltidéző, flashback epizód, ami az évad egyik legjobb része. Az évad talán legizgalmasabb, és Irakba is ellátogató része az Owenre fókuszáló „Suicide Is Painless”. Egyértelműen ez lenne az évad legjobb epizódja, ha nem lenne az akciódús, és csaknem 8 ember halálát okozó, évadzáró a „Sanctuary” és a „Death And All His Friends”. A Grace Klinika történetének legjobb epizódjai, tele vérrel, drámával és érzelemmel, valamint izgalommal. Több szereplőt megölnek, fejbe lőnek, vagy csak simán meglőnek. A kétségbeesés, a halálfélelem és a bosszú tölti el az évadzárót, ami kiteljesedik egy bővített, egy órás 24. epizódban. Aki teheti azt nézze meg, ugyanis egy órában plusz események várnak rá. Igaz, talán a „Sanctuary” izgalmasabb, az akció nagyobb része ott csúcsosodik ki. Noha viccesebb epizódot, kevesebbet találunk, de azért a „Shiny Happy People” viszi a pálmát.
Zeneileg kissé visszafejlődött a sorozat, kevesebb licenszelt zenét találunk, és azok is elég érdektelenek. De legalább most már találunk egy-két jelenetben zongorát, és vonósokat(!). Persze nem kell szimfonikus megközelítésre gondolni, csak aláfestőnek, de annak remekül beillik az adott jelenet hangulatához. Most a poposabb, rockosabb tételek közül egyet sem ismertem fel, de nem is nagyon jutottak el a hallójáratomig.
Noha talán kicsit negatívan írtam az évadról, és mintha gyengébb lenne mint az 5. évad, de nem sőt, mi több az utóbbi idők legerősebb szezonjával volt dolgunk. Izgalmas, újító, és magas színvonalon helyezkedik el minden rész. Vannak kiemelkedők, de az átlagos epizódok is jók, és nem találunk olyan igazán gyenge részt. Jó látni, hogy Krista Vernoff megtalálta a saját személyiségét a sorozathoz és átültette. Csak így tovább, és kíváncsian várom a 7. évad eseményeit, amiről ti is olvashattok majd, valamikor a nyár folyamán.
9.0/10
Grace Klinika
(5. Évad)
Talán még a készítők sem gondolták annak idején, hogy ennyire sikeres lehet a Boston Legal helyére berendelt mindössze 9 részes első évaddal induló Grace Klinika. De 2008-ra már az 5. évadot rendelte be az ABC, s az egyik zászlóshajójuknak tekinthető a sorozat. Noha a kezdeti lépésekről, valamint az előző évadokról és azok felépítéséről már a 4. évad kritikájánál megemlítettem, így ezeket most nem írnám le még egyszer, ha valakit érdekel nyugodtan fáradjon át a fentebbi linkre. Igaz, azt nem említettem meg, hogy angolul Grey’s Anatomy néven fut a sorozat, ami egy híres anatómiai könyv, a Gray Anatómiája előtt tiszteleg, ám a sorozat főszereplőjének nevéből adódóan (Grey) Grey’s Anatomy-ra változtatták a sorozat címét. Igaz, az amerikai írók sztrájkja kicsit megtépázta a sorozat töretlen sikerét, ám ez nem akadályozta meg a sorozat készítőit és rendezőit abban, hogy ne adjanak bele mindent abba, hogy visszacsábítsák az utóbbi évadok nézőseregét. Viszont a negyedik évad után, a sorozat korábbi vezetője, Shonda Rhimes inkább a Grace Klinika spin-off sorozatának számító Dr. Addison írói és rendezői munkálatait kívánta tovább folytatni. Így az 5. évad fő történeti vonaláért, már Kristina Vernoff felel, és a rendezői teendők nagy részét is Rob Corn-ra bízták, míg a produceri teendők oroszlánrészéért Mark Gordon felel. Persze, Shonda sem hagyta ott végleg a szériát, ugyanis az évad több főbb momentumának számító epizód forgatókönyvét is ő vetette papírra, tehát a bábáskodó keze még mindig a fő gyermeke felett van, akárcsak egy igazi anyának. De, hogy mennyire tett jót a sorozatnak a showrunner váltás, vagy az amerikai írósztrájk? Esetleg a csökkenő nézőszám miatt valami egészen újba fogtak a sorozat készítői? Az a most következő kritikámból kiderül.
Az 5. évad perimerjére 2008. szeptember 25-én került sor, méghozzá rögtön egy duplaepizóddal örvendeztették meg a hosszú böjt után a sorozatra éhezőket, és egészen 2009. május 14-ig tartott a 24 részes 5. évad. Noha a 4. évadban kevesebb nézőt vonzott a már senior rezidensek szerelmi kalandjai, azért még a készítőknek nem kellett tartani a kaszától, ugyanis átlag nézőszám 16 millió körül forgott. A maximum nézőszám 20.92 millió volt, és az évadzáróra is 18.09 millió ember volt kíváncsi, amik még mindig nagyon nagy számok. A legkevesebb néző is 14.11 millió volt, tehát nem beszélhetünk sikertelenségről, mindössze visszaesésről az előző évadokhoz képest. Magyarországon is vetítették az 5. évadot, igaz kisebb-nagyobb hiátusokkal, így aki igazán élvezni szerette volna a sorozat történéseit annak leginkább a DVD-megjelenés jelentett örömet, vagy nem túl legitim módon való beszerzés.
Mint általában minden sorozatban, a Grace Klinika sem úszhatta meg rövidebb-hosszabb időre megjelenő szereplőket, sőt az 5. évadban több új szereplő is csillag minősítést kapott, tehát főszereplővé lépett elő, de távozások is történnek az évad során. Hogy kik, mikor és miért azokat nem szeretném most leírni, ha valakit érdekel már olvashatott róluk, viszont az új szereplőkről említek egy-két szót. A traumatológia új fejeként kerül be az évadba a korábban Irakban szolgáló Owen Hunt (Kevin McKidd), valamint a gyereksebészet egyik vezető sebésze, Arizona Robbins (Jessica Capshaw).. De majdhogynem teljes jogú karakterként tér vissza a korábbi évadokból megismert Danny Duquette (Jeffrey Dean Morgan), de rövidebb időre láthatjuk Meredith volt legjobb barátját, Sadie Harris-t is (Melissa George). Noha elsőre talán soknak tűnik rögtön 4 új szereplő megismerése, de kell a vérfrissítés minden szériának, hogy folyamatosan új és innovatív tudjon maradni. Persze már ami innovatívnak nevezhető manapság.
A történet ott veszi fel a fonalat ahol a 4. évad abbamaradt, és több főszálnak mondható epizód együttest fedezhetünk fel. Az egész évadra átfogó fókusz kétségkívül Izzie betegsége szolgáltatja, ami miatt majdnem végig ráfókuszálnak, 2 nagy részben. Az első részben például a hallucinációk kerülnek előtérbe, míg a végén a betegségének gyógyítását hozzák előtérbe, miközben a mellékszálakat kicsit háttérbe szorítják. A mellékszálak is kicsit tömbösödnek a szezon alatt. Kezdetnek például a Grace Klinikát visszaminősítik a 12. helyre a legjobb kórházak listáján, ami miatt támogatástól esik el a kórház, valamint a traumatológiai első helye is veszélybe kerül. Az évad első fele leginkább erre épül fel, majd a rezidensek szólóműtétei kerülnek előtérbe. Persze magánéleti szempontból folyamatosan találunk visszatérő motívumokat, mint például Meredith anyjának naplói, Yang és Owen új kapcsolatát. Természetesen a szerelem ismét nagy hangsúlyt kap, Derek és Meredith kapcsolatára ismét a legtöbb figyelem fordul, de Sloan és Lexie kapcsolata is egész sok pillanatot kap. Egyébként azt el lehet mondani az évadról, hogy a történeti szempontból nem igazán ütötték meg az előző évadok szintjét. Sőt, még a negyedik kissé slamposabb szkriptel megáldott laza vonalát sem. Például Izzie szálában kevés a dráma és az igazi „Grace Klinikás pillanatok”, valamint Derek és Meredith kapcsolatának vívódása 5 évadon keresztül már kicsit sok. Ráadásul a kórházzal kapcsolatos problémák is kicsit hiteltelenek, lévén a kórhát rendkívül felszerelt és több olyan több millió dolláros műtétet is elvégeznek, amire egy középosztályú kórháznak nem lenne sem tőkéje sem felszereltsége.
A karakterek sem nyújtják azt amit elvárunk tőlük, vagy amit az eddigi évadok során nyújtottak. Az új szereplők közül egyedül Owen Hunt tudott maradandót alkotni, a volt ex-katona orvos beilleszkedése és problémái üde színfoltot jelentenek az évad alatt, valamint a vívódása Yang-gal is kicsit felpörgeti a szívsebészpalánta életét. A többi karakterek viszont kissé statikusak, élettelenek, vagy legalábbis kissé időtöltő szerepet töltenek be. Arizona például unszimpatikus és a leszbikus szál is elég erőltetettnek tűnik az évad alatt. Sadie, mint gyakornok és Meredith volt barátnője sem egy szimpatikus húzás, ugyan pár epizódot kap csak, de az éppen elég belőle. Hanh vonalát sem igazán tudják fokozni az évad alatt, de ha jól megnézzük egyik karakter fejlődése sem lép előre túlzottan. Izzie-re koncentrál legfőképpen az évad, és a hallucinációi valamint Danny-vel való újbeli, „szellem” kapcsolata egész érdekes bár kissé giccsparádéba hajolhat néhány embernél. Ráadásul az évad vége teljesen az rá koncentrál, de nem sikerült megadni neki azt a szerepet vagy történetet amitől igazán drámai lenne, vagy izgulnánk miatta. Noha belegondoltam, hogy mennyivel izgalmasabb lenne ha nem tudnám mi történik utána, de kétlem hogy sokkal izgalmasabb lenne. Néhányan ismét csak lézengenek, szinte semmit sem csinálnak az évad folyamán, ilyen például a régen legszimpatikusabb George O’Malley, aki az egész évad alatt, mindössze 1-2 részben kap nagyobb szerepet a kifutófiúnál. Éppen emiatt, a karakterbéli visszaesés miatt sajnos a színészi játék sem olyan impresszív. Ráadásul most a különböző családtagok, mint Bailey férje vagy Webber felesége szinte fel sem tűnik, csak egy-két részben megemlítés szerűen kapunk belőlük egy-két mondatot, hogy még élnek. A gyakornokok viszont több szerepet kapnak, mint az előző évadban, igaz Lexie-n kívül a többiek most is el vannak nyomva, színfoltként egy-két helyen bepillantást kapunk szerelmi életükbe, vagy hogyan próbálnak gyakorolni hol magukon, hol halottakon esetleg hogyan szeretnének műteni – még ha képtelenek is rá.
De mit nyújt nekünk a történeten és a karaktereken kívül a 24 epizód? Igazából, amit megszokhattunk. Megkapjuk a szokásos „középiskolás gyerek beteg és emiatt kinézik, vagy kevésbé szeretik az osztálytársai” epizódot, vagy a már szinte haldokló beteget az utolsó pillanatban megmentő részt, és még egy-két visszatérő epizód is helyet kap a felvonás során. Ilyen például a crossover epizód a Dr. Addisonal, ahol is visszatér Addison 2 rész erejéig családostul. Viszont egy-két érdekesebb pácienssel ismét találkozhatunk. Ilyen az agyi aneurizmában szenvedő beteg folyamatos agyműtétjei majd elbukása, valamint a halálsoron lévő beteg tripla epizódja, amik az évad legerősebb részei. Különös eseteket is kapunk, a kisgyermeket, akinek ki kell vennie a beleit, máját és veséjét, majd az átültetésére várnak, vagy a szinte arc nélküli ember átültetése is. Igaz, ezek az esetek néha szinte tényleg csak filmbeliek, a valóságban nagy valószínűséggel nem történtek meg ilyen beavatkozások. Vagy megtörténtek, csak a beteg halt bele. Igaz arcátültetésről hallottam, de a másik esetről sosem. Van még nekünk domino műtétünk, 12 vesét ültetnek át egyszerre, valamint 8 férget távolítanak el egy agyból cisztákba ágyazva, tehát a Dr. House-t megszégyenítő beavatkozások ismét visszatérnek. Nagyobb hangsúlyt fektetnek a specializált sebészek miatt a különböző daganatokra, mint a tumor, szív vagy a gyermeksebészet haldokló betegeire, és olyan változatos rákfajtákat és komplikációkat tudnak prezentálni számunkra, hogy úgy gondoltam az évad közben hogy sűrűn fogok rákszűrésre járni majd felnőtt koromban. Tehát, aki nem bírja a haldoklókat, a reménytelenséget, esetleg kicsit hipohander, annak nem ajánlatos. Vicces jelenetek ismét vannak, mókás momentumok de kevesebb, és a nevetési hossz sem tart olyan sokáig mint régebben. A narratív részek is visszatérnek, bár ezek a sorozat alappillérének számítanak, igaz most leginkább a sebészek körül forognak ezek a percek, nem pedig a különböző lelki és életbeli okosságokon, ami egy kicsit elkeserített, mert nagyon szerettem a korábbi évadok életről szóló bevezető és lezáró dialógusait.
Az epizódok színvonala között sem találunk most olyan kiemelkedőt, mint mondjuk a 4. évadban a Crash into Me, vagy a „Freedom”. Például az évadnyitó „Dream, A Little Dream Of Me” duplarésze sem hozza azt a pluszt, amivel egy évad indulni szokott. A „Here Comes The Flood” egész jó, de a legjobb rész egyértelműen a 13. „Stairway To Heaven”, ami visszahozza azt a színvonalat, drámát és izgalmat, amit megszokhattunk. Igaz a 11-13. rész egyfajta epizódtrilógia, amiben 2 beteg is 3 részen keresztül láthatunk, egy halálsorost és egy gyermeket, akinek átültetésekre van szüksége. A 20. résztől kezdve viszont Izzie-n van a hangsúly, ami az évadzáróban csúcsosodik, egy másik főszereplő balesetével együtt, viszont nem hozza azt az izgalmat és átütő erőt, mint a Freedom esetében. A „Now Or Never” ettől függetlenül jó rész, stílusos és izgalmas cliffhangerrel, sőt Meredith 3x elmondott „Úristenét” tényleg átérezzük és végigfut a hátunkon a hideg, de nem éreztem klasszikusnak mondhatónak, vagy olyan epikusnak, mint a fent említett 13. részt.
Zeneileg viszont javult az évad, legalábbis szinte egyetlen egy nem licencelt, hanem kizárólag a sorozat számára előadott tételt sem lehet hallani, mindegyik egy-egy rock, rádió-rock előadótól származik. Igen, a popdalok száma is kevesebb, inkább könnyedebb, lazább rock tételeket kapunk, egyik sem ismert előadótól, de néhány darab nem is rossz. Főleg a 17. epizódban („I Will Follow You Into The Dark”) Rachael Yamagata – Duet című darabja. Több darabot most így nem tudok felidézni, de egész jól válogatták össze a setlistát a különböző részekhez.
Összességében a minőséget hozza az évad, és még mindig jó, verve több más hasonló kórházsorozatot. Valahogy ugyanúgy van, mint a Dr. House. Az egyik legszórakoztatóbb sorozat, de a maga szintjéhez képest ez az évad gyengébb most, mint a korábbiak. Azért nem temetem el, mert élvezhető és remek részeket ugyanúgy találunk, csak éppen a korábbiak szintjét nem ugrotta meg. Lehet a showrunner váltás, vagy egy átmeneti alkotói válság alakult ki a stáb között, amit remélem a 6. évadra kijavítanak és ismét régi fényében tündökölhet a sorozat.
8.2/10
Grace Klinika
(4. Évad)
A mai televíziózási szokásainknak, két nagy meghatározó műfaja van: a krimi és a kórházsorozatok. Talán ez így durva kijelentés, noha a krimisorzatok elsőségét illetően senki nem szállna heves vitákba, viszont érdemes megemlíteni, hogy manapság a kórházsorozatok a második legkedveltebb és legjövedelmezőbb sorozatműfaj. Noha a felállás, gyakorlatilag megegyezik a krimijével, ugyanis hetente egy-egy esetet vagy életet mentenek meg, és a lelki állapotuk néha-néha előtérbe kerül. Tehát mondhatni sokkal inkább a betegekre fókuszálnak mintsem a főszereplők magánéletére. Vegyük csak a Doktor House-t, vagy akár a maratoni hosszúságúra duzzadt Vészhelyzetet, esetleg a Kés/Alatt, vagy a Scrubs és még sorolhatnánk a gyengébb minőségű szériákat. Noha persze mindegyikbe megtalálható az egészséges párhuzam, így a karakterek nem csak robotok, esetleg lélektelen gályázók, mint mondjuk a CSI egyes részeiben, de azért mégsem egy főszálra kihegyezett sorozatok, mint mondjuk a Lost, vagy a Heroes.. Például a Doktor House-ban is rendkívül szerethető karakterek kaptak helyet, vagy a Vészhelyzetben is, tehát ez az állítás ilyen téren nem igazán helytálló, de van egy sorozat ami viszont kimondottan a szereplők magánéletére fókuszál, de erősen jelen vannak a betegek is. Ez pedig jelen esetünk tárgya, az Amerikában rendkívül nagy népszerűségnek örvendő, Grace Klinika, ami ugyan Amerikában már a 7. évadnál jár, de nekem egy kis lemaradásom van, így a 4. évad eseményeit írom le először. A Grace Klinika ugyan leginkább a női nézőket szólítja meg, érzelmekben bővelkedő karaktereivel, rengeteg szexszel és lelkizéssel, méghozzá olyan minőségben, hogy még a mai napig töretlenül produkálja a 10 millió feletti nézőszámot.
A sorozatot az ABC rendelte be, a márciusi hiátus alatt, 2005. március 27-én, közvetlenül a Született Feleségek adott évada után, de sikerült olyan nézősereget toboroznia, hogy kétségtelen volt: folytatják a szériát. A sorozat alapötlete egyébként Shonda Rhimes érdeme, aki olyan sorozatot szeretett volna látni a TV képernyőin, ami más, mint a többi kórházsorozat. Az egyre gyorsuló tempót diktáló kórházsorozatok között, egy olyat szeretett volna, lassabb, és időt hagy a karakterek megismerésére. Noha, ez tökéletesen sikerült neki, ugyanis 9 szereplő kapott csillag minősítést, tehát 9 fő karakter életét követhettük nyomon. Rhimes merőben szeretett volna eltérni a sémáktól, és színes bőrű lévén, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a feketékre is, így ezért találhatunk a sorozatban több, magas beosztásban lévő színes bőrű szereplőt. ötlet pedig tetszett az ABC-nak, aki mellesleg már olyan sorozatok vetítését is pátyolgatta, mint a Lost, Alias vagy a Twin Peaks. A forgatás Los Angelesben zajlik, noha a történet szerint Seattle-be játszódik.
Mint már korábban írtam, az első évadot 2005. március 27-én vetítették le, és már az első évad záró része 22,2 millió embert vonzott. A második és harmadik évad pedig csak növelte ezeket a számokat, a második évad egyik epizódja ugyanis 37,88 millió embert érdekelt, ami hatalmas szám még egy amerikai sorozathoz mérten is. A harmadik évad is közel 20 millió embert vonzott részenként, valamint több Emmy-t, Golden Globe-t is bezsebelt már. Magyarországon is nyomon követhetjük a Grace Klinika életét az RTL Klub jóvoltából. 2006. január 10-én kezdték el az első évadot, és jelenleg a 6. évad eseményeit követhetjük nyomon, de ennek ellenére mérsékeltebb fogadtatásban részesült, sok csúszással és vetítései problémával.
A sorozat műfaji besorolás szerint kórházsorozat, rendkívül sok drámai és romantikus jelenettel. Igen, a széria legsarkalatosabb pontjai a szex, a munka, és az érzelmek. A karakterek itt valóban karakterek, élnek, hihetőek és ami a legfontosabb szerethetőek, ugyanis folyamatosan megismerjük őket, és rengeteg személyes pillanatot is kapnak. A karakterorientáltság miatt ugyan hátrébb szorulnak a részenként felbukkanó betegek, de az alapvető érzelmi vonalat ők is megkapják, és sokszor élnek a megszokott klisével, hogy a beteg-doktor beszélgetések folyamán többet megismerhetünk a fő karakterek múltjáról és gondolatairól. Ugyan, flashbackeket nem kapunk, de nem is hiányoznak. A szex sarkalatos pontja, de sokkal inkább nőies vonalról, tehát a szex fontosságát és örömét mesélik el mintsem képekkel is alátámasztanák. Aki tehát nem szereti az ide-oda lépő nőket, férfiakat azoknak inkább nem ajánlatos a sorozat, valamint azoknak sem akik falra másznak az érzelmességtől, lelkizéstől. Itt még a férfi karakterek is inkább érzelgősek, ami nem baj, mert ettől olyan szerethetőek, végre nem csak a tipikus alfahím viselkedés. A kissé frigidebb, vagy akár „érzéketlen” lelkületűeknek nem ajánlatos, mert egy szappanoperához hasonlítaná, ugyanis rengeteg sírás, szenvedés, de öröm és csókolózás is helyet kap. Azoknak sem ajánlatos akik a vért utálják ugyanis, sokszor beleket, szíveket és egyéb belső szerveket is láthatunk a 40 perc alatt.
A sorozat alaptörténete szerint 5 ember szemszögéből mutatják be a gyakornoki státusztól a sebészig vezető utat, egy fiktív Seattlei kórházban, a Seattle Grace Mercy West-ben. A sorozat továbbá a kórházban dolgozó sebészekre és mentorokra is fókuszál, így lehet 9 főszereplője a sorozatnak. A sorozat leginkább két karakterre és szerelmi viszonyára fókuszál, Meredith Grey (Ellen Pompeo) és Derek Shepard idegsebész (Patrick Dempsey). Az eddigi 3 évad alatt főként az ő kapcsolatuk adta a főszál alapját, de nem elhanyagolható a további négy rezidens, Izzie Stevens (Katherine Heigl), George O’Malley (T.R. Knight), Christina Yang (Sandra Oh) és Alex Karev (Justin Chambers) élete sem. A kórház dolgozói között főszerepben található még a vezető rezidens, Miranda Bailey (Chandra Wilson), a kórház igazgatója Richard Webber (James Picksen Jr.), plasztikai sebésze, Derek barátja Mark Sloan (Eric Dane), az ortológus Callie Torres (Sara Ramirez). A negyedik évadban több új szereplőt is találunk, például Meredith húga, Lexie Grey (Chyler Leigh), vagy a kardiológia új vezetője Eric Hanh (Brookie Smith). Visszatérő szerepben pedig ismét találkozhatunk Rebecca/Aeva-val (Elizabeth Reaser). Egy-egy mellékszerepben láthatjuk Mark Pellegrino-t (Lost, Odaát), vagy akár az Odaátban Zakariást alakító, Kurt Fellerrel, de a Szökés tinisztárjával, Marshall Allmannal is találkozunk.
Meredith például szeretne egyedi lenne, ami az anyja kívánsága volt, Yang pedig a szívsebészetben szeretne elhelyezkedni, de kissé rideg, hideg nő, míg George pedig a tipikus „antiférfi alkat”, Izzie pedig érzékeny és sokkal inkább szociálisan közelíti meg a betegeket mint orvos. Sloan a tipikus nőcsábász, míg Bailey és Richard leginkább az átlagos amerikai főorvos életét testesíti meg. Azok akik a munkát a család elé helyezik. Alex a rezidensek alfahímje, nőző, és zárkózott, de melegszívű. A karakterek egymással kialakított hierarchiáját, kapcsolatát nem lehet pár szóban leírni, ehhez ismerni kell mind a 3 évad történéseit, hogy pontos képet kapjanak a karakterekről, de mindenki kapcsolatban áll mindenkivel.
A negyedik évad 2007. szeptember 27-én indult el, ám mindössze 17 részt készítettek el az amerikai írósztrájk következményeképpen. A történet ugyanott veszi fel a fonalat ahol a 3. évad abbamaradt, tehát Meredith szakított Derekkel, Yangot otthagyták az oltárnál, George pedig szerelmi viszonyba kezdett Izzievel. Lévén, hogy Amerikában kisebb szünetekkel adták le a 17 epizódot, így átfogó főszálat most nem kapunk, a karaktereket leginkább az első éves rezidens évük izgatja, noha Meredith-Derek szál ismét ide-oda váltakozik a se veled-se nélküled kapcsolat határain belül, George pedig feleségével, Torressel szeretne dűlőre jutni, míg Alex leginkább Rebeccával van elfoglalva. Egyfajta átkötő évad ez, ahol kicsit lelassulnak a szálak, és csak a pillanatnyi időnek adják át magukat. Igaz, főszálnak tekinthető Meredith lelki világa, hogy megszabaduljon az „anyja örökségéből” vagyis, a pszchiológiai bántalmaktól, ami felemészti a lelkét, valamint kapcsolatát a féltestvérével, Lexie Grey-el. Bailey pedig a férjével vitázik arról, hogy mennyit legyen otthon. Kimondott cliffhanger például most nincs is, egy szép kerek duplaepizódos évadzárónak lehetünk tanúi.
Noha, senki nem lepődik meg azon, hogy ismét a szexé a legfőbb szerep, valamint a lelkizésé és romantikázásnak. A lelki beszélgetések és dialógusok viszont sokkal „sötétebbek”, komorabbak, most több a sírás, a szenvedés, a kilátástalanság, ami talán az évad első felében sokkal inkább érezhető. Több percet kapnak például a betegek is, többször leginkább rájuk fókuszálnak az adott résszel, ilyen például a „Freedom” című dupla évadzáró is. A lelki dialógusok szerintem remekül eltaláltak, igazán elgondolkodtatóak, és ezt csak fokozzák a narrációk, amik az adott részt vezetik be és zárják le. Ezek a narrációk általában elgondolkodtatóak és egy pluszt nyújtanak az adott rész hangulatához, valamint a sorozatot is egy magasabb szintre emelik. Viszont, akik nem szeretik a túlzott érzelgősséget és romantikázást azok ismét csak hagyják ki, ugyanis fokozták a csókolózással eltöltött percek számát, valamint a barátságról és életről szóló diskurzusokat is. Visszatérnek viszont a poénos megszólalások, beszólások, viccek így nem fordul ki magából a sorozat.
A betegségek több esetben ismét csak egyediek és sokszor már-már Doktor House-ba hajlanak. Például a belülről való lefejeződés, vagy a nyitott szívvel született baba, valamint a kibelezett ember beleinek visszavarrása, de a kiszakadt vastagbél miatti belső fekália is elég érdekes eset. Ehhez általában hasonló látványvilág is párosul tehát, tényleg beleket fognak a kezükbe, valamint valóban egy szív dobog a babán kívül, de a kirobbanó nyaki artéria is kisebbfajta horrorba torkollik látványvilágot tekintve, de a betonba rekedt kissrác kiszedése is elég morbid. De néha a dolgokat megpróbálják viccesen, poénosan felfogni, éppen ezért kicsit felemás képet fest a naturális megjelenítés, ugyanis rendkívül komolyak ezek. A különböző kísérleti agyműtétek is szerves részét képezik az évad vége felé, ami miatt több ember is meghal.
A karakterek közül leginkább ismét csak Meredithre koncentrálunk leginkább, de nagy szerepet kap még Bailey is, valamint Yang és Hannh harca. Talán leginkább az ő karaktereik mélyülnek el továbbra is, viszont egy-két karakter szála inkább csak időkitöltő mintsem érdekes. Izzie nem igazán mutat sokat magából, az ő szociális viselkedésével lévő problémái eléggé érdektelenek, de George bukása is kicsit elcsépeltté, nevetségessé válik az évad vége felé, bár Yang problémái sem hatnak a zsigerekre és érezzük át. A betegek problémái sokszor inkább klisések, mint hihetőek, de néhány lelki problémát viszont tökéletesen eltaláltak (vajon miattam, vagy az agytumor miatt jött hozzám, halálom előtt szeretkezni akarok). A színészi teljesítmény ismét csak kiváló, a színészek hozzák az eddig felállított színvonalat.
A sorozat viszont képes volt – legalábbis nálam – olyanra, amit nagyon régóta nem. Egy-egy részben teljesen kikapcsoltam és a karakterekkel együtt drukkoltam azért, hogy valaki életben maradjon, vagy, hogy sikerüljön egy-egy műtét, esetleg a karakternek összejöjjön az adott célja. Ezek a pillanatok leginkább az évadzáróban teljesedtek ki. A sorozat első fele viszont sokkal izgalmasabb, mint a második felvonása, ugyanis az évad vége felé, egy-két részt kivehettek volna akár. Az effektet jók, főleg a belső szervek, valamint egy-két látványosabb jelenet, mint a mentőautó ütközés.
Néhány epizódot egyenként is ki lehet emelni viszont. 1-1 rész leginkább a híresebb kortárs kórházsorozatokból merített, például az évad egyik csúcspontja a két részes „Crash into Me” ami a széria egyik „legvészhelyzetesebb” epizódja(i) ugyanis leginkább a betegekre fókuszál. Remek rész, de talán kicsit sok szálra bontották, amitől néha a műtőben azt se tudjuk hogy melyik karakter van. Dr. House szerű, rejtélymegoldós epizód a híres filmről elnevzett „Where The Wild Things Are” című epizód, ami kicsit ki is esik a körforgásból. Az évad csúcspontja, a már említett szezonzáró „Freedom”, míg „mélypont” talán a „Losing My Mind”. Összességében viszont egységes minőségűek.
Zeneileg nem kapunk filmzenébe torkolló epikus jeleneteket, ha nem egy licenszelt pop, vagy könnyű rock tételt hallgatunk, akkor leginkább zongorával oldják meg az aláfestőt. Zene leginkább a részek legvégén szerepelnek vagy az elején, például Lilly Allen, Coldplay. A zenék jók, tökéletesen illenek a sorozathoz.
Egy-két hibát és érdektelen epizódot leszámítva az évad nagyon erős volt. Igazán szívhez szóló, izgalmas részek, ahol mi is izgulunk a történet alakulásáért, valamint eszünkbe is jut, hogy miért is volt ez az egyik kedvenc sorozatunk 2007 táján. Remélem a következő évad is hasonlóan erős lesz, egy jó főszállal, valamint az érdektelen mellékszálakat is kiegészítik egy elfogadható fonallá, és több szerepet adnak az új rezidenseknek, akik ebben az évadban szinte sehol sem szerepeltek, csak meneteltek mint a birkák egy-két részben. 9-est a fent említett hibákért, és egy igazi WTF cliffhanger miatt nem kaphatott.
8.8/10
Böszörményi Gyula – 9…8…7…
.jpg)
Böszörményi Gyula munkásságát gondolom a mai kor fiatalabb és öregebb korosztályának nem kell bemutatnom. Vagy talán, ha mégse ismerné valaki, akkor a miskolci író egyik leghíresebb munkája kétségkívül a Gergő és az Álomfogók című műve, és annak folytatásai, spin-off regényei. Igaz, ehhez hozzátartozott az is, hogy sikerült meglovagolnia az akkoriban egyre magasabbra törő Potter-mániát, és a könyvre éhes fiatalok hamar rátaláltak a média által is elég széles körben reklámozott „magyar-Potterre”. Sőt sok helyen már kötelezővé, vagy ajánlott olvasmánnyá is avandzsálódott a könyv, bár én inkább csak enyhén „gyermekeknek készült Potter-kópiának” tartom. Nekem mindig is fenntartásaim voltak a magyar szerzők műveivel (alaptalanul egyébként), de valahogy ez a sötét, darkos borítójú könyv rögtön azért kiáltott, hogy olvassam el. Noha nem számítottam horrorra, vagy valami Lovecraft-szerű dark fantasyre, de mégis érdekelt, hogy vajon mit tudott kitalálni az író legújabb irományában. A könyv egyébiránt a Könyvmolyképző kiadó égisze alatt jelent meg 2007-ben, és a további folytatásokról az olvasók szavazatai dönthettek. Bár nem lett akkora siker mint a fent említett Gergő-művek, mégis szép számban fogyott a trilógiává hízott történet.
A papírhalmaz besorolás szerint fantasy egyébként, abból sem dark. Egy remekül kidolgozott, és leírt világról van szó, ahol élnek impek, démonok, succubusok és más fantasy világból ismert szereplők. Ami szimpatikus, hogy a vámpírok csak egy féloldalnyi szerepet kapnak, nem az egész könyv az ő szerelmi életükről szól – ismét. Ami viszont a könyv olvasása közben egyre szembetűnőbb, hogy a fantasyt le lehet szűkíteni inkább egy sötétebb Harry Potterre, ugyanis ez a könyv is kicsit többet merít az egészségesnél Roxford kalandjaiból, és néhány mellékszereplő viselkedése is enyhén összehasonlítható Pitonnal, vagy akár Dudley-akkal. A fantasyn belül nem igazán fedezhető fel még másmilyen kategória, romantika nem szerepel benne, tini szál annál inkább. Sokkal inkább tinibb lelkületű lányoknak szól a történet – ami számomra nem baj – de a fiúk is olvasnak. Enyhe társadalomkritika egyébként kitűnik, révén a démonok olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, ami a mai társadalmat leginkább sújtja, lásd a tinilányok a divatért, és szépség démonát birtokolják, a felnőttek alkesz démonokat kapnak, vagy tapizó démon és olyan démonok, akik bennünk is lakozhatnak, egyfajta negatívumokkal ruházva fel a személyünket. Valamint a kirekesztettség és birka-effektus is felvetődik, tehát ha valaki rendesen olvas a sorok között még tanulságot is talál benne. De ezt észre kell venni.
Az alaptörténet szerint Budapestet – vagy ahogy nevezik, a Város – ellepték a démonok, és az egész világon ők uralkodnak, egy mesteri hierarchiában. Az emberek kötelezően kapnak 17 éves korok után egy démont, aki különböző ajándékokkal látja el őket, az adott kaszttól függően, például Lilith démonkirálynő kasztjából választók szépséget és férficsodálatot kapnak, Abaddon démonjai pedig üres fej, kocka has típusú emberré változtatják az emberi testet, de sorolhatnám még, mert minden ember kap valamilyen démon. Persze, vannak, akik ellenszegülnek ezeknek, ilyenek az enyhén goth kiszerelésű, emo emberek, a ködgruftik akik megvetik a démonokat, vagy a már legenda számba menő eredeti gruftik akiket démonölőként tartanak számon. Az alapvilág rendkívül összetett és remekül megalkotott, tehát erre egy rossz szó nem lehet, mindennek megvan a maga szerepe a kor társadalmában és hierarchiájában, például a gonosztevőket démonoltóba küldik, vagy az impek a kis szolgák, valamint olyan kis egyszerű cselekvéseket is remekül megmagyarázzák, beinvesztálják abba az univerzumba. Egy utópisztikus társadalom, ahol majdnem minden tökéletes és elfogadott, akárcsak a sztálinista kommunista rezsimben.
Ebbe a történetbe kerül bele az egyébként rém klisés főszereplőnk, Lilith akit a démonkirálynőről neveztek el. Lilith egy visszahúzódó, nem túl beszédes és kissé kiközösített kislány, aki elvesztette anyukáját, és az apukájában lakó alkesz démon pedig megkeseríti az életét. Ugye milyen eredeti? Például az apa iszákos démona nagyon hasonlít Dudley-akra, legalábbis vonásokban, valamint ez egy tipikus tinilány klisé, hogy a csaj visszahúzódó és nem fogadják be, kívülállóként tekint a világra, és nem mer visszaszólni. Vagy ők lennének a célközönség? Na mind1 is. Lilith éli kis világát, mivel még démontalan, mindenki cikizi, és udvarlója is mihamarabb megtömné egy kis döggel. Ám a szomszédban lakó régi, kotnyeles Smaragd nénit (Magdi anyus?) megölik, aki levelezett Lilith rég halottnak hitt anyukájával. Ez felborítja az egyensúlyt Lilith életében, és ki szeretné deríteni, hogy az Anyukája hol tartózkodik, ám egy titokzatos imp, Xilka különböző segítő szavakat suttog a fülébe, amitől csak bonyolódik a történet. Eközben barátra lel, a ködgrufti éjfekete lány, Synerella személyében, és barátságuk nyomán bebocsátást szeretne nyerni a lány családja és társai közé, akik a város anti-démon csoportja. A történet egyébként korrekt, a megalkotott világ adja a legtöbb pluszt, ugyanis a fő szál eléggé lassan csordogál, néha vontatott is, de azért a történet végén megmutatja Böszörményi hogy miért is lett ő méltán híres Magyarországon. A történet vége egyedi, izgalmas és megdöbbentő, még ha a könyv háromnegyede kevésbé unikális és eredeti.
A karakterek közül talán Synerella a legemberibb karakter, vagy akit leginkább kidolgoztak, tele van élettel s a legérdekesebb változások is az ő életében következnek be. A főszereplő Lilith megmarad végig az esetlen, kissé puhány, félős lány képében és ez nem változik az egész könyv alatt, amitől kicsit nekem antipatikus is maradt. A többi karakter viszont teszi a dolgát, Lilith apja, mint írtam honnan hasonlít, és nem is szakad ki a sztereotípiákból, míg nekem Salamon – a mű egyik főszereplője – leginkább Piton és Lupin professzor egyfajta keveréke, de a szigorú igazgató is megfelel a sztereótípiának. Tehát, mélyre menő lelki változásokat, jellemfejlődéseket ne is nagyon keressünk, ez nem az a könyv.
Csakúgy, mint a könyv stílusa is inkább a fiatalabb korosztályt szólítja meg, így a nyelvezet is leginkább eme kor beszédstílusát próbálja befogni, elég sok sikerrel. Néhány igencsak magyaros szót is kapunk, aminek csak örültem, mert az angol fordításokból általában hiányoznak az olyan szavak, mint a glancos és társaik. Igaz, sokszor megemlítem, hogy a nyelvezetet és a korosztály. Ezzel nincs bajom, én is ebbe tartozom, de gondoltam megemlítem azokat a kliséket, amiket sikerült elkövetni. Ettől függetlenül egy felnőtt is nyugodtan elolvashatja, mert nem mesés és lila ködben járó, mint mondjuk a 3 kismalac. Viszont az utolsó fejezetben lévő két fő gonosz megteremtése a leghangulatosabb rész az egész könyvben, rendkívülien írta meg Gyula azt a két rövidke bekezdést. Igazán sötét tónusú rész, a következő részben még több ilyet várok.
A leíró részek viszont részletesek, és kidolgozottak. Remekül el lehet képzelni egy-egy adott helyszínt, amit kapunk, a szereplőket is részletesen leírja, sőt sokszor még arra is ügyel, hogy megemlítse, hogy az adott könyv milyen kötésű, vagy az ezüst pohár mely rovátkáin vannak vésetek. Aki viszont jártas a mitológiában azok is örömmel olvashatják, az olyan démonok neveit, mint Abaddon, Lucifer, vagy a succubusok, iferitek vagy akár a Kabbala és más, mitológiai-démoni olvasatú lényeket.
Ami viszont egyfajta gondolkodni valót kínál a mű elolvasása során, az a rejtett szatíra és társadalomkritika, illetve a cliffhanger, ami miatt rögtön a kezünkbe szeretnénk venni a 6…5…4… című folytatást. Igazából elgondolkodni valót, lelki kérdéseket nem vet fel, szóval, aki arra vár, hogy egy izgi történetet kapjon az alkoholista apa-lánya kapcsolatról, annak más könyvet ajánlok, vagy aki egy visszahúzódó tini érzéseire kíváncsi, az se a legjobb helyen jár. De a vége, mindent kárpótol, hogy legalább míg el nem kezdjük a folytatást, eszünkbe legyen, hogy vajon hogyan alakul tovább a történet.
Összességében viszont nem rossz könyv a 9…8…7…. Igaz, néhol nem túl egyedi és kissé klisés is, de azért a vége felé megmutatja a foga fehérét. A következő könyvektől viszont javulást, és izgalmasabb történetmesélést remélek, így ezért bizalommal adom meg rá az adott pontot. Aki szereti a vámpírmentes fantasykat, vagy tiniregényeket, vagy csak egy jól megalkotott világot szeretne megismerni, annak bátran ajánlom Böszörményi Gyula trilógiájának első felvonását.
8.0/10
Dante’s Inferno
(An Animated Epic)
Mint azt már kifejtettem egy korábbi személyes postomban, színesíteni kívánom a blogomra látogatók érdeklődési körét, és lehet, hogy még több filmkritikára számíthattok, vagy esetleg más filozófiaibb, vagy gondolkodósabb postra. Ennek első felvonása, az Electronic Arts kiadásában készült, ám a Visceral Games által fejlesztett Dante’s Inferno című konzolos (Xbox 360/PS3) TPS játéknak moziváltozata. Noha, a Visceral Games egy középkori eposzból ihletett, méghozzá Dante Alighieri világhírű művéből, az Isteni Színjátékból, csillagos ötöst érdemeltek a srácok a hihetetlen designért, illetve a pokol ilyen módon való ábrázolásának. A Visceral Games pedig a játékának népszerűsítése végett készítette el. Az animálást a Film Roman végezte. Ugyanez a cég végezte el korábban a Dead Space (ugyancsak Visceral által fejlesztett játék) animált változatát, Downfall néven. A pokol tökéletes animációs megjelenítésén viszont még további cégek is dolgoztak, 6 nagy részre felosztva a film eseményeit. A japán animációs stúdió a Production IG segített a pokol megalkotásában, így vérbeli keleti ízekkel is találkozni fogunk. Egyébként anime rajongók körében ismert lehet a stúdió, hiszen a Ghost In Shell sorozat, valamint az End Of Evangelion animálásáért is ők voltak a felelősek. A kiadásért a Starz Media animációs osztálya (más néven IDT Entertainment) volt a felelős, és a kiadás 2010. február 9-én esett, 3 nappal a játék kiadása előtt.
A film rendezését 6 részre vágták, így folyamatosan más-más megközelítésben találkozhatunk Dante-val, ami néha zavaró lehet, hiszen az egyik körben még majdnem ágyékkötőben, a másikban pedig már teljes középkori öltözékben láthatjuk, de Vergilius is mindig más-más arcát mutatja meg a nézőknek. A grafika és a minőség viszont mindig egységes marad. A Pokol megvalósítása ötöst érdemel, bár az alapokat a játék megvalósításából vették, viszont több párhuzam is vonható a játék és a film között, bár nem feltétlenül kell játszani a nagytestvérrel ahhoz, hogy tökéletesen megértsük az eseményeket. Magyar szinkronnal is megjelent Dante pokoljárása, Dante Pokla címen, de én angolul tekintettem meg, és ha csak egy kicsit is szerettek olvasni, inkább angolul ajánlom, mert az angol nyelvi szövegek az adott korhoz illeszkednek és sorokat is találhatunk kivágva az eredeti versből (Ki itt belép, hagyj fel minden reménnyel), ami angol tanuláshoz is tökéletes.
Műfaji besorolást nézve elég könnyű dolgunk van, hiszen egy igazi véres horror animéval van dolgunk, igazodva a Pokol valódi jelentéséhez és szenvedéseihez. Itt a nőknek a nemi szervéből is véres csápok nőnek, valamint az elkárhozott lelkeket Cerberus 3 feje fogyasztja el, vagy a Styx folyóban ég a lelkük örökké, esetleg Dante kettévág egy-egy démont. Vérből sincs hiány, a keresztes háborúban igazi vérengzést folyt, nem csak keresztel való dobálózás. Egy kis romantikus szálat is sikerült belecsempészniük, tehát Beatrice sem az a papnőféle, mint az eredeti műben, így egy kicsit kifacsart Spartacus – Vér és homok mellékíze is van a dolognak, persze animálva. Vagy ha már vér és horror, akkor Elfen Lied, Claymore és még sorolhatnám.
A történet, mint már sokszor említettem az Isteni Színjáték adta, de csak a vázlatát. A Pokol leírása és helyszínei természetesen mind szerepelnek a játékban és a filmben is, tehát mondhatni könyv hűen haladnak a helyszíneken. A filmben viszont sok helyszínt csak megemlítenek, és kissé ló lépésben haladnak, például a Csalók körének 9 alkörét megemlítés szerűen elmondják, de nem járja be Dante. Egyébként a történet szerint Dante egy keresztes lovag, aki össze akar házasodni szerelmével, Beatrice-vel, ám meg kell várniuk, míg Dante hazatér a keresztes háborúból. Beatrice fogadást köt Luciferrel, hogy ha Dante megszegi a testi örömök nélküli esküjét, akkor elviheti a lelkét halála után. Viszont Beatrice sajnos idő előtt meghal egy támadásban, így Dante már csak az utolsó szavaira térhet haza. Mivel viszont főhősünknek sikerül többszörösen is megszegnie az esküjét így Lucifer elviszi a tiszta lelket, hogy felhasználja önző céljaira, ám Dante igaz szerelmes hívén utána megy, és ki szeretné szabadítani. A mennyekből aztán egy vezetőt kap, Vergilius az ókori itáliai költő képében, aki elvezeti őt a Pokol összes körén keresztül. Ahogy viszont Dante halad a pokol legmélyebb bugyra felé, hogy kimenekítse, kedvesét szembe kell néznie azokkal a sötét foltokkal, amiket a keresztes hadjáraton szerzett, belátva hogy tettei miatt többszörösen is a pokolra ítéltetett. A sztori egyébként Brandon Auman nevéhez fűződik, és összehasonlítva a konzolos verzióval, sokkal pörgősebb, gyorsabb és így több helyszínt is kivágtak vagy esetleg rövidebben érintettek, de több flashbacket kapunk, valamint a történet és annak szereplői is sokkal közelebb kerülnek hozzánk. Tehát, tökéletesen kiegészíti egymást a játék és a film.
A szövegek rendkívül kor hűek, valóban egy kissé irodalmi szintű, vagy legalábbis ódivatúbb, néhol még „thou art” (te vagy, óangolul) is találkoztam, sok a melléknév és régiesebb ige. A textúra és a dialógusok tehát rendkívül hangulatosak. Az anime egyébként bő 80 perc, és szinte egységesen osztottak el mindent, aminek egy akcióval és vérrel teli „filmben” lennie kell. Rengeteg akciót és vért kapunk, ugrándozást, látványos szörnyeket és kivégzéseket. Szinte élvezzük a pokol lefestett világát, ám ami a legfontosabb, hogy rengeteg dramaturg elemet is tartalmaz. Például Dante múltja és jelene egyre jobban összeszorítja a lelkét, és noha a történet nem egy kidolgozott hollywoodi mestermű, rengeteg elgondolkodni találót fedezhetünk fel, ha úgy nézzük. Például Dante folyamatosan követ el bűnöket, és ahogy egyre mélyebbre jut a pokolban még a saját családjából is sokan a bűn útjára jutottak. Elgondolkozhatunk tehát, hogy mi magunk hogyan élünk, és mit tekintünk jónak és rossznak. Esetleg Istent is belevehetjük, hiszen a velencei pápa megváltást ígért minden elkövetett rosszaságért. Ami viszont kissé zavaró, ami talán az anime legzavaróbb momentuma is, az hogy nagyon gyorsan túljutunk egy-egy körön, és nagyon gyorsan elimináljuk például az olyan nagyhatalmúakat, mint Minos királyt, vagy akár Cerberust is. Noha rengeteg akciót figyel meg a szemünk a vetítési idő alatt, inkább történetorientált anime ez. Ugyan, a különböző szereplők majdnem mindig változnak, ahogy más-más rendező elképzelésében jelennek meg a képernyőn, ez néha viszont kicsit zavaró lehet.
.jpg)
A karakterkidolgozás során derül ez ki leginkább, ugyanis Dante rendkívül megérthető és kissé badass figura, míg a többi szereplő is tökéletese hozza azt, amit elvárunk tőle. Dante megtörik, szembesül a sorsával, Beatrice makacs ám a bűn és a szenvedés őt is behálózza, Lucifer pedig a tipikus rosszfiú. Igen, Lucifer most nem John Milton – Elveszett Paradicsom szerinti Lucifer, hanem szárnyas, gonosz és igazán démoni lény. A flashbackek csak hozzáadnak a sztorihoz, és a végén mi magunk is megbocsátunk a szereplőknek, és megértjük mit miért tettek, vagy éppen miért gyűlöljük őket.
A zene viszont talán jobb, mint a Gary Schyman komponálta szimfonikus sötétség - bár az is rendkívülien hűen visszaadta a hangulatot - Christopher Tin taktusai sokkal többet szólalnak meg, és nem veszünk el a hentelés közepette. A credits közben szóló vokális, kórusos darab szerintem az év egyik legjobb filmzenei betétje. A szinkronok az alapjáték hangjai, tehát Graham McTavish szólal meg Dante hangján, valamint Beatrice Vanessa Brunch, de Dante apját viszont itt a világhírű Mark Hamil szólaltatja meg.
Aki szereti az elgondolkodtató, akciódús és sztoriorientált filmeket és animéket azoknak csak ajánlani tudom, valamint azoknak, akik fogékonyak az elvont dolgokra. Mert a Dante’s Infenro azoknak szól. Akik esetleg nem szeretik a túlcsorgó vért és horror elemeket és ocsmány kreatúrákat az viszont messzire kerülje el. Mindenki másnak, csak ajánlani tudom, ugyanis nem fogják megbánni, azok, se akik esetleg nem fognak játszani a játékkal, vagy nem is szeretik az adott stílust.
9.5/10