"Egy kutya nyöszörgött valahol a távolban. Nem lehetett max 2-3 hetes, a hangja hordozásából és a siránkozásából tekintve még a szemét sem rég nyithatta ki. Az a tipikus vékony, nyivákoló hang, még az ő szíve is belesajdult. Mért nem viszik már be? Mért nem kapja fel végre valaki és ad neki meleget adó otthont, hogy nyugodtak legyenek a még ébren levő emberek. Még a lélek is belesajdul ebbe a zavaró, szánalommal teli nyivákolásba. De van aki ezt nem veszi figyelembe, és hagyja hogy szegény kis dög ott nyüszítsen még továbbra is az egyre mélyebbre nyúló éjszaka csendjében. Egyszerűbb lett volna, ha már akkor megdöglik amikor megszületik. Stone még mindig nem ocsúdott fel abból a meglepetésből amelyet régi mestere, és múltjának legsötétebb foltja okozott számára. Dark Master ismét itt van, és ami a legszörnyűbb az egészben: ugyanolyan elevennek tűnik mint mikor utoljára látta. Gondolhatta hogy nem ölheti meg, de mégis a szíve egy kicsikét azért ebben reménykedett. Mélyen belenézett a jéghideg zöldeskék szempárba, amelynek íriszének zenitje feketébe torkollt, amely olyan látványt kölcsönzött a látogatónak, mint egy démon. Valamilyen téren az is volt. Viszont a vonásai mégiscsak emberiek. Nagyon is ember volt ez a halhatatlannak tűnő veszélyes jelenés. És ami még az emlékeknél is szörnyűbb volt Stone számára: hogy ez a félig ember-félig démon lény csaknem 5 évig a saját rabszolgájaként tekintett rá, méghozzá úgy, hogy Stone ezt hagyta."
Mostanában személyes postok terén sajnos nemigazán voltam aktív, amik pedig voltak azok minősége eléggé megkérdőjelezhető volt. Sajnos nem történtek velem olyan dolgok, amelyek olyan mély nyomott hagytak volna bennem, így nem is tudtam annyira visszaadni a lelkivilágom valamint gondolataimat úgy, ahogyan azt régen tettem. De szerencsére mostanság történt velem annyi minden, ami végre megfelelő táptalajt nyújtott mind saját magam, mind pedig a blogom számára. Mint azt mindnyájan tudjátok akik olvassák a blogom gyakran legolvasatlanabb fázisait (azért 1-1 mindig bekerül a havi top10-be), decemberben elkezdtem a saját változásomat. A változás célja természetesen a megváltozás volt, egy olyan mederbe amelyben végre olyannak élhetem az életemet ahogyan szeretném. Nem kívánnám most ismét leírni hogy mit szeretnék, csak egyfajta emlékeztetőt szerettem volna adni azoknak, akik esetleg elsőnek olvassák e sorokat, de most ismét eljutottam egy olyan szintre amelyben méltán vetettem fel a bejegyzés címét. Az előttem álló utat szellemek kísértik, és ezek a szellemek persze nem szószerint értetődőek, hanem eszményképekben. De hogy hogyan jutottam el idáig, arról később.
Nemrég múlt el az év egy olyan ünnepe, amely talán a Karácsony mellett a legfontosabb pénz - valamint ajándékszerzési lehetőség. Igen, sajnos manapság az ünnepeket legfőképpen az befolyásolja hogy mennyi ajándékot kap az ember, vagy mennyi pénzmagot ölhet bele a saját zsebébe, esetleg mennyi folyhat ki belőle a locsolók és egyéb kiadások miatt. Persze, ezt a magatartást ráfoghatjuk a mai gyorsuló világra, esetleg a zsidókra, vagy hogy a mai világban már nincsenek emberek, csak elkorcsosult pénzéhes beszélő állatok. Tény és való, hogy a világban a Húsvét jelenlegi fogalma már-már csak nyomokban emlékeztet arra, ami akár 20 éve jelentette ezt az ünnepet. Manapság, csak a neve maradt már meg, és a húsvéti szokások és egyéb ehhez kapcsolódó népi időszakok is egyre inkább a feledés homályába merül. Sőt mi több, jelenleg nekem nem volt húsvéti hangulatom sem, pedig emlékszem még régen mennyire vártam, piros tojás és a többi gyerekmaszlag amely ezt az ünnepet követte. Ahogy a Setét Toronyba mondanák, a világunk elmozdult, és vannak dolgok amelyek elhalnak az egyre gyorsuló idővel szemben. Évtizedek múlva a húsvétot már csak a neve miatt fogjuk ünnepelni, és az ünnepeknek sem hangulata lesz már hanem megszokása. A locsolkodás, szóda, piros tojást csak a hon és népismeret tankönyvekből fogjuk viszont látni, valamint öregedő szüleink fognak ódákat zengeni a jelen gyermektársadalmának, esetleg a mai fiatalság fog történeteket mesélni, mikor még ők járták a falut locsolkodni. A húsvétnak egyedül a gazdasági része fog fent maradni az idővel, a sonka, tojás, nyúl és a pénzadás. Mert, manapság a húsvét a minél több pénz bezsebeléséről szól, vagy hogyan zárjuk magunkra a kaput a kisebbség előtt. Sajnos, ez igaz lesz a Karácsonyra is, noha az tovább fog kitartani.
Gondolom, mindenki ismeri a történetét, hogy Krisztus feltámadását ünnepeljük, amikor is 3. nap úgy gondolta hogy a Halál helyett felmegy a Mennyekbe, az apja mellé hogy onnan vigyorogjon ránk utána. De vannak itt egyéb olyan már-már mainstreamnek ható szimbólumok amelyeket kőbe vésettnek tekintünk, de igazából köze nincs hozzá. Például a húsvét szimbólumának számítható nyúl, és a tojás. Nyuszitojás. Az evolúció milyen beteges, atomsugárzás hatására lehetne egy nyúlnak tojása? Mégis szemet hunyunk efelett, és nyugtázzuk hogy a kereszténység vagy a társadalom kitalálta, hogy van nyuszitojás, akkor az úgyis van. Persze, ezeknek az eredete is leginkább a vikingekhez, és a görög mitológiához nyúlik vissza. Nem elég hogy a Húsvét angol megfelelője (Easter) is egy germán istennő, Ostera (Éostre) nevéből ered, bár a Keresztények mindig is szerettek egy-egy pogány mitológiából meríteni maguknak. A húsvéti nyúl szimbóluma is erre tehető, hiszen a nyúl a szaporodás szimbóluma volt a germánoknál, és ez a szaporaság kell ahhoz, hogy a kereszténység elterjedjen a Földön. Egyes más források szerint, egyszer a hold alakja adott ki egy nyúl fejet (nehezen hiszem), valamint a hold és a tojás alakja gyakran szinonim jelentésű. Elég csak a Kalevalára gondolni, amelyben a világ teremtése egy tojásból alakult ki. A tojás pedig nemcsak a szaporaságot, hanem az új életet is jelképezheti, ugyanis Krisztus feltámadt, alias új élet kezdődhet a halálának rügyein. Egyszóval a lényeg ismét csak a szaporodáson múlik, vulgárisabban a húsvét ó-jelszava lehetett volna a "szexelj minél többet" is, hogy minél több keresztény legyen. Ezek miatt ábrázolhatják karikatúrák tehát a nyúl és a csirke egyesülését, remélem valakinek újat is mondhattam.
Visszatérve magamra, nemrég került megrendezésre a mezőkövesdi Szent László Gimnáziumban a Diáknap, amelyben az osztályom is kompetens volt. Néhány osztály számára sokszor széthúzó is lehet ennek a rendezvénynek a megrendezése, és a kampány, de azt mondhatom hogy a mi osztályunkra éppen ellenkező hatást ért el. Rendkívül pozitívan alakította az osztályközösséget, és most először talán még a legszkeptikusabbak is azt mondták: hogy igen, végre volt osztályközösség. Természetesen volt tánc is, és még megannyi programunk (a sors és az emberi beavatkozás különös fintoraként nem a partykamionnal, remek tánccal, humoristával, rockzenekarral és egyéb DJ-vel felálló osztályunk nyerte a Diáknapot, hanem egy sokkal szegényesebb programmal felálló delegációt választottak "nyertesnek"). A nap fénypontja számomra mégis inkább a két házibuli volt, amely az esti nagy diszkó előszele volt, ahol az osztály tagjai tényleg egy igazán jót buliztak, és végre valóban jól szórakoztunk. Remélem, több ilyenre is sor kerül még majd nálunk, és talán ebben a két buliban volt egy olyan katarzió, amely arra ösztönzött hogy ott álljak a változásom következő szakaszának küszöbén.
A küszöbön, amelyet direkt nem léptem még át, hanem csak szemlélem hogy mi lehet a túloldalán, és hogy mit szeretnék kihozni majd a következő fázisból. Ám ettől még sok minden választ el. A Movieban töltött idő, sok dologra is rádöbbentett, valamint azok a szellemek is megkörnyékeztek, amelyekről még nem beszéltem. Most, hogy kikerültem egy olyan helyre és olyan környezetben voltam amelyet decemberben "megálmodtam", egyszerre elfogott az endorfin kicsit nagyobb dózisban való jelenléte, valamint a remény csúfondáros szellemei is megjelentek. Most rendkívül óvatosnak kell lennem, és nem hagynom hogy a különböző mellékgondolatok, és egyéb kecsegtető jövőképek, amelyek az agyam és legfőképpen a reményem szülte megkörnyékezzenek. Alias nem hagyhatom hogy a szellemek, amelyek hamis tévképzetekkel és víziókkal bombázzanak, amelyeknek valószínűleg nincs is, vagy talán soha nem is volt itt az ideje elragadjanak. Mert ha a helyes útról sikerül elvinniük, a szellemek elvisznek egy olyan helyre ahonnan örökkön örökké csak bolyonghatok a sötétben, valamint soha nem lelem meg a valóságot. A szellemek birodalmának rendkívül olyan árnyalata van mint a valóságnak, de mivel hamis tévképzeteket kergetnék, így sohasem sikerülne eljutnom oda, amit kitűztem magamnak, és egy idő után egy olyan világba csöppennék amely a jelenlegi énemnek is sötét.
Persze, új kapuk is megnyíltak előttem, amelyeket nem a remény táplált hanem a puszta józan ész, valamint a reális célok. Igaz, ezeket is óvatosan kell megtennem, de ezek előrébb forgatják a változásom kerekét, mintha autóval mennék az úton, ahol a démonok nem érhetnek el, és nem foghatják meg jéghideg kezükkel a vállamat, amelynek nyoma ott marad még akkor is, amikor a meleg kandalló melegíti a bőrömet. Lassan kezdem érezni hogy 18 leszek, valamint azt, hogy itt az ideje "világot látnom" és több tapasztalatot szereznem a különböző szórakozóhelyek világában. Nem, nem az alkohol és az egyéb "csúfos" dolgok miatt, ami miatt lenézik a mai fiatalságot, hanem az ismerkedés, valamint a kapcsolatépítések miatt. Noha nem ismered meg jobban az embert egy ilyen alkalom alatt, de olyan élményeket szerezhettek együtt, amelyek jobban beindítják a barátságok vagy más kémiai folyamatok gördülését. Persze, a jelenlegi fázis kapcsolatépítése és mélyítése a legfontosabb, de előkészítem magamat a következő fázisokhoz, amelyekhez tapasztalatot kell szereznem, mert bár hiába tartom én magam interaktívnak, nem sokat ér. De harcolnom kell továbbá azokkal a reményképekkel, amelyeket a fülembe suttog vagy irányítana, hogy elinduljak az útszéle felé, ahol a szürke arcok elvihetnének magukkal, jéghideg leheletükkel. A szívünk mint egy naiv gyermek, tenné azt amit úgygondol jóneki...de az ész, mint a szülő megfogja a kezét és mosolyogva elvezeti...mire a szív ettől sírva fakad mintha a játékát vették volna el. Vagy mint Stone és My Child.
S hogy a végén a blogomról is társalogjak egy keveset, noha már többször mondtam hogy kiszélesítem a blogom témakörét, de végre megvannak a témák is. Valamelyik nap ugrott be az egyik régóta fejemben lévő trilógiámnak prológusa, valamint 5-6 kis novella szerkezei és történeti váza is. Lehet a Setét Torony vagy az olvasás miatt az én fantáziám is kicsit beindult. Kritikák tekintetébe több filmet szeretnék majd megosztani, valamint mostanában a látogatottságom is kicsit csökkent, amit szeretnék visszaszerezni, vagy ha lehet még növelni is azt. Úgy érzem, Szelek havával engem is helyes irányba terelt a szél, valamint a december óta tartó változásnak lassan kézzel fogható következményei is lesznek.
Walking Dead
(1. Évad)
A 2000-es években több más régi-új stílusirányzat szépen előtérbe került. Noha a kórházsorozatok és a krimisorozatok lángolásáról már beszéltem, de ezek leginkább csak a sorozatok között számítanak etalonnak, addig a filmes és játékiparban egy teljesen más stílus hódít. Ezek pedig a zombis alkotások. Noha persze, ez így nem teljesen igaz, de tény, hogy minden évre jut legalább 1-2 élőholtakkal foglalkozó anyag. Játékok között elég csak a Left 4 Deadre, vagy a Dead Rising 2-re gondolni, míg a filmek közül a Zombieland, vagy a Holtak Hajnalát említhetjük meg nyugodt szívvel. Persze, nem csak ezekben a médiumokban sikeresek a halál után húsra vágyó agyatlan „emberek” történetei, hanem a képregényiparban is akadnak szép számmal, zombikkal foglalkozó kiadások. Ilyen Robert Kirkman híres, 2003-ban indult fekete-fehéren festett zombiszériája, a Walking Dead, melyet magyarra talán Sétáló/Járkáló zombikra fordíthatnánk. Noha persze már a Marvel Universumban is publikált zombikkal foglalkozó képregényeket Marvel Zombies néven. Tehát a zombikkal foglalkozó médiumokból sok pénzt ki lehet sajtolni, főleg hogy sok néző is imádja őket, de valahogy engem sohasem fogtak meg. Mivel magát az igazi kőkemény horror műfaját sem szeretem, nem szeretem a tocsogó beleket, és ijesztgető részeket annyira, így magát a zombis dolgokat sem. Játékok közül egyedül a Dead Rising 2 fogott meg, valamint a Capcom másik sikerjátéka, a Resident Evil széria. Mégis valahogy – talán a pozitív visszajelzések alapján – úgy gondoltam megpróbálkozok a már fent említett Walking Dead sorozatadaptációjával. Magáról a képregényről előjáróban érdemes elmondani, hogy leginkább a karakterekre épül és a drámára mintsem a hentelésre és a trancsírozásra, és a mozivászonra való adaptálás során is leginkább ezt tűzte ki célul Frank Darabont.. Frank Darabont neve egyébként egyfajta csiszolatlan gyémánt a magyar személyek sorában, ugyanis félig magyar szülők gyermeke, és olyan filmeket tett már le az asztalra mint a Remény Rabjai, vagy a Halálsoron. Darabont nagy rajongója a képregény szériának, és a két kiagyaló szorosan együtt is dolgozik a sorozat elkészítésén, sőt Kirkman még egy rész forgatókönyvéjért is felel. Egyébként a sorozat már csaknem 2005-től a tervezőasztalon van, de sajnos egyik kiadó sem vállalta el a forgalmazását és a gyártását. Aztán, egy szerencsés kapcsolat folytán, az AMC rendelte be a plot epizód elkészítését és további 5 részt, első évad gyanánt. Az AMC egyébként egy kis kábelcsatorna Amerikában, ám Magyarországon is ismert sorozati lehetnek a Breaking Bad valamint a Mad Men. Tehát a csatornának egyfajta kiugró lehetőség lett a sorozat, csakúgy, mint a Starz-nak a Spartacus.
A mindössze 6 epizódos első évadnyitó részét, 2010. Október 31-én lőtte fel az AMC, és már december 5.-én végeztek is. Hogy Magyarországon mikor lesz látható, milyen néven, és milyen időpontban azt homály fedi, valószínűleg az HBO fogja levetíteni, de erre nem vennék mérget. Tehát aki meg akarja tekinteni, annak külföldről kell megrendelnie, vagy más illegális forrásból kell megszereznie.
A sorozat műfaji behatárolás szerint egyértelmű lenne a horror, és valamennyire illik is rá a jelző, de mint a képregény esetében itt is a karakterekre és a drámára helyezték a készítők a hangsúlyt. Tehát sok helyen, inkább hasonlít egy posztapokaliptikus Grace Klinikára mintsem egy vérben és belekben úszó akciósorozatra. Ez egyébként nem mondanám rossz döntésnek, ugyanis elég innovatív próbálkozás, ráadásul egy kis csatorna esetében még költségcsökkentő is. Legalább végre egy sorozat, ahol kidolgozottan élhetjük át a karakterek vívódásait és a kétségbeesés, reménytelenség érzését, bár azért néha több akciót szerettem volna látni, ugyanis az évad vége felé szinte csak beszélnek és drámáznak, mintsem egy-egy komolyabb lövöldözős jelenetet látnánk. A zombik egyébként „szépek”, remek effektekkel oldották meg a vászonra helyezésüket, a testrészek vérben tocsognak, a fejek elhaltak és rothadóak, a zombik ocsmányak, valamint néha egy-egy zombinak nincs meg a fél teste.
A mű főszereplője egy seriff, Rick Grimes (Andrew Lincoln) néven, akit még a zombiapokalipszis előtt lelőnek, majd kómába zuhan, valamint legjobb barátja és társa Shane Walsh (Jon Berthal), aki az apokalipszis után egy kisebb menekülttáborban tengeti életét Rick feleségével, a Szökésben megismert Sarah Wayne Callies alakításában, és fiával, Clarkkal. További szereplőként még itt van a koreai fiatal srác, Glenn (Steven Yeun), valamint a néger T-Dog. A karakterek egyébként mondhatnám, hogy klisések is, de azért Rick jól kidolgozott, több flashback epizódban is szerepet kap ami a múltjával foglalkozik, bár a 6 rész alatt inkább csak egy enyhén zsarus mentalitású férfiút ismerhetünk meg, míg társa is leginkább ugyanezt a vonalat viszi tovább, kiegészítve hogy mind kettejüknek kapcsolata van Rick feleségével. A mellékszereplők viszont tényleg csak a futottak még kategóriát képviselik, Glenn a tipikus fiatal srác, aki sokat tud és bevállalós, míg T-Dog a kigyúrt néger, aki a rasszizmus ellen került a szériába, de nem sok vizet zavarnak. Noha Glenn karaktere szimpatikus, de nem nyújt különösebben sokat, míg Lori (Rick felesége) is teljes szürkeségbe burkolózik, azon kívül hogy szereti a férjét szinte semmit sem tudunk meg róla. A többi mellékszereplőt nem szeretném felsorolni, mert bár kisebb szerepeik vannak, de egyikre sem fordítottak még kellő időt. Ráadásul a színészi játékon sokszor látszik, hogy nem profi színészek alakítják, ugyanis kissé B-kategóriás szaga van mind dialógusok, mind színészi játék fejében. Maguk a szövegeken is érezhető ez a kissé B-kategória szag.
Az alaptörténet egyékbént jó felvezetés egy későbbi cselekményhez, bár az alapfellállás nem túl eredeti. A zombi apokalipszis kitör, hogy miért az sohasem derül ki, de a lényeg hogy a zombik elöntik egész Amerikát (majd a világot is), és az embereknek menekülniük kell és nélkülözniük. Egyszóval egy szép posztapokaliptikus világ ez, ahol a zombikat fejbe kell lőni, ha megharapnak akkor jószerivel te is már egy vagy a „járkálók” közül (ahogy nevezik őket). Ebbe a világba csöppen a kómája után Rick Grimes is, aki furcsán néz szembe az új világgal, ráadásul a felesége eltűnt. Egyetlen egy feladat lebeg a szeme előtt, hogy megtalálja őket és újra átölelhesse őket. Eközben a túlélők egy csoportja Atlanta erdősségeiben húzza meg magát a megmaradt erőforrásokból merítkezve, valamint a régi hiedelmek szerint Atlantában van a CDC (Amerikai járványügynökség) menekülttábora. Rick is errefelé indul el, de a zombik már lerohanták Atlantát, és szerencsés véletlen folytán találkozik a menekültekkel. A történet ezután nagyjából kicsit megragad, több időt hagynak arra, hogy kidolgozzák a szereplőket. Igaz, egy-két történetnek látszó momentumot elhelyeztek benne, de az évadzáró után ismét ott vagyunk ahol a part szakad. A történet egyébként opcionális, 6 részre elegendő klisét és fordulatot tartogat, bár ezek nagyrésze előre kiszámítható, vagy már elgondolt.
A mindössze 6 rész miatt nem lehet felhozni a sorozatnak, hogy nem sűrítették be, mert minden megvan benne, ami kell, amivel fel kell építeni egy alapötletet. A zombik gyilkolása nem az opcionális cél, azok lézengenek, húsra várnak, néha-néha meghalnak amikor fejbe lövik őket, és talán ebből kapunk kereset az évad alatt. Nem bántam hogy nem a hentelésre szentelnek minden egyes másodpercet, de azért talán a dráma kicsit nagyobb hangsúlyt kap, mintsem az akció, amelyek ismét csak kissé már megszokható elmekből táplálkozik. Fejbelövik, a töltényekkel gazdálkodnak, portyáznak, bandákkal találkoznak és velük kakaskodnak, egyszóval minden akciómomentum megtalálható benne ami feszültségforrásnak tekinthető, mégis úgy kevés. Nem érezzük azt a pluszt amit elvárnánk. Egy-két karakter csakúgy eltűnik, az erőforrások beszerzése és hiánya is néha már kicsit unalmas, valamint a drámai jelenetek kezelésére sokkal profibb szereplők kellettek volna.
Azért akadnak izgalmas percek, a flashback jelenetek jól eltaláltak, valamint az első rész igazán ütős epizód. Valamikor átérezhető a magány, a reménytelenség, az egyedüllét és a kilátástalanság, olykor tényleg elhisszük hogy ezek a karakterek az életükért harcolnak és izgulunk értük, de olykor ezt túlzásba viszik. Például egy szerettük elvesztésére csaknem egy egész részt rászánnak, hogy miként válik át járkálóvá. Ez pedig, olykor sok. Sőt olykor innovatívnak ható jeleneteket is kapunk, például a zombibélbe öltözött ruhát még sehol máshol nem láttam.
A 6 rész alatt igazán kiemelkedőt vagy rosszat nem mondanék, bár a nyitó „Days Gone Bye” remekül megadja az alaphangot a sztorinak és a sorozatnak, de valahogy azután kissé leül. Noha mindössze 40 perc egy rész, ami a drámából elég, és éppen ezért akár egy délután alatt le is darálható az évad. A Rick Kirkman által írt „Vatos” egész akciós és izgalmas rész, és a sokak által borzalomnak titulált évadzáró, a „TS-19” is szerintem az érdekfeszítőbb részekhez sorolandó. Noha az évadzáró kicsit giccses, és valótlan, de maga a rész szerintem egész jó. A maradék rész hozza a színvonalat, de azok leginkább a karakterkidolgozásra mennek rá.
Zeneileg, hát nem kapunk szinte semmit, kicsit csendes film, noha az opening alatt szóló darab egész jó. Néha azért zongora, vagy valami vonós felcsendül, de nagyon ritkán. Igaz, egy zombis, kihalt világba egy Iron Maiden fura lenne, bár a STALKER-ben is gitároztak a tábortűznél. A Battlestar Galactica és a Dark Void zenei anyagáért is felelős Bear McCreary remélem a jövőben jobban odafigyel majd a talpalávalóra.
Talán negatívan írtam az első évadról, de nem mondanám negatívnak, csak szürkének. A drámai próbálkozás jó, és érdekes, de remélem a jövőben több akciót és izgalmasabb, eredetibb drámai jeleneteket kapunk. És jobb arányban elosztva mindezt. A karakterek felépítése jó úton halad, mindenkiről kialakul egy adott kép az évad alatt, bár most nem fog barátian a tollam, mint más sorozatok esetében. Várok egy jobb folytatást, és remélem, ez be is következik 2011 októberében, de most nem szavazok bizalmat.
7.0/10
Stephen King - A Setét Torony I. – A harcos
Az igazi íróknak kiapadhatatlan a fantáziájuk. Azok, akik képesek 10-20 éven keresztül olyan könyveket letenni az asztalra, amely hol borzongással, hol körömrágással tölti el az olvasók szívét, mert olyan izgalmasak és szerethetőek. A jó író tud olyan szereplőket is saját történeteibe iktatni, akik igazán közel kerülnek a szívünkhöz és szinte már együtt érzünk a szenvedéseivel, örömeivel. A jó írók temérdek ilyen karaktereket tudnak alkotni. Ilyen író Stephen King is, akinek egy rövidke kis szösszenetével már találkozhattatok a blogomon, Kolorádói Kölyök néven. Úgy gondoltam, ideje belevágni egy sokkal nagyobb lélegzetvételű és komolyabb, elismertebb King alkotásnak, a választás pedig King egyik legnagyobb vállalkozására esett, mégpedig a Setét Torony szériára, amely csaknem 7 köteten át terpeszkedik. Ugyan nem áll távol tőlem a horror, és a Ragyogást is szeretném már kivégezni, mégis a fantasy műfaja közelebb áll hozzám mint az, amiben King a legjobb. Nos, a Setét Torony már csaknem 30 éve kitölti King gondolatait, és több ezer oldalon keresztül izgulhatták végig az olvasók Roland vitéz kalandjait, amit még King a mai napig tágít. De honnan is jött az alapötlet? Ugyan a mű végén, az utószó fejezetben választ kapunk az első kötet megszületésére, az pedig egy régi, kora romantikus angol vers: „Roland vitéz a setét toronyhoz ért” Robert Browning tollából. A vers és persze még egyéb közreműködések és véletlenek játszottak közre abban, hogy a Setét Torony széria első felvonása aztán 1982-ben napvilágot lásson „The Dark Tower I- The Gunslinger” néven. Noha eredetileg a The Magazine Of Fantasy And Science fiction hasábjain jelent meg a könyv 5 fejezetre tagolva, végül aztán regény formájában is kikerült a nagyközönség elé. A magyar fordításra, nem tudom, hogy a kommunista időszak, vagy más miatt, de csaknem 16 évet kellett várni, Bihari György fordításában 1998-ban jelent meg a könyv, az Eurofantasy kiadásában. Noha eredetileg a The Magazine Of Fantasy And Science fiction hasábjain jelent meg a könyv 5 fejezetre tagolva, végül aztán regény formájában is kikerült a nagyközönség elé.
Az első felvonás rövid, mindössze 240 oldal terjedelmű, és a pontos műfaji behatárolás szinte lehetetlen. Mondhatni rendkívül eklektikus könyvről van szó, amelynek olvasása során eszünkbe jutnak a jelenkor művei is. Néhol, mintha egy western regényt olvasnánk, a stílusos lazasággal, érdektelen főhőssel. Majd átcsap olyan poszt apokaliptikus hangulatban, hogy úgy érezzük minta Falloutot olvasnánk könyvbe. Igazi világvége hangulat, minden mozdíthatót elvinni magunkkal, néhol pedig átcsap rendíthetetlen zombiinvázióba, a különbség – hogy nem zombik támadnak a főhősre csapatokban. Alapjában véve, ha egybe akarnánk gyúrni fantasy műről van szó, és rengeteg utalás is található benne, valamint a 3. „Jósda és a hegység” fejezet vegytiszta fantasy, de a mű vége felé átcsapunk egy kicsit a modern korba, és a szubatomi részecskék boncolgatásába, a vallás segítségével (akárcsak a Lost 6. évadját nézném). Egyszóval igazán – zenei kifejezéssel élve – experimentális alkotásról van szó, és éppen ez a többség, rétegzettség miatt van rendkívül erős atmoszférája a könyvnek. Ugyanis a különböző, korok, stílusok mesteri keveredéséről van szó, amikor elképzelnél egy középkori várat, akkor szembesülsz vele, hogy a szakács gázsütőben süti a napi vacsorát. Igazából magát az időt sem tudod behatárolni, hogy vajon mennyire járhatunk előre vagy éppen utána a való világban, mert a világ(ok) teljesen máshogy alakultak, és így a fejlettségi szintjük is teljesen máshogy alakult.
A történet főszereplője, Roland Deschain, akit nagyjából az egész regény alatt csak úgy emlegetnek, hogy a harcos. Egyetlen célja és elhatározása van: egy fekete ruhába öltözött embert követ, hogy leszámolhasson vele és eljusson egy titokzatos Setét Torony nevű helyig. Nem tudja miért, nem is érzi át a súlyát, és azt sem tudja mivan ott, de úgy érzi neki el kell jutnia. Útján magányos, és civilizációjának utolsó képviselője ő, egy magányos farkas, aki érdektelenül nézi azt, hogy a „világ változik”. Múltjáról és jelenéről nem sokat tudunk a történet alatt, de a regény során rengeteg flashback jelenetet kapunk, ahol halvány képek felvillanyozódnak Roland elméjében, és közelebb kerül a karaktere. A történet egyébként nem tekinthető szerteágazónak, ugyanis a rövidke regény fő motívuma az üldözés, és a menetelés, ezeket a részeket dobják a fel a különböző visszaemlékező jelenetek, és flashsideways-nek nevezett momentumok, amikor is egy másik világba csöppenünk át. Viszont nem érzünk túlzott hiányérzetet a könyv olvasása közbe kidolgozottabb történetnek, ugyanis remekül tálalják nekünk a talányokat és a rejtélyeket: ki a fekete ruhás ember? Mi az a Setét Torony? Ki a harcos?
Noha a történet leginkább az utazásra fókuszál, de nem egyedül teszi meg Roland az utat. Útjába néha-néha falvak, emberek akadnak, akik rövidebb-hosszabb tiszteletüket teszik a mű során, és amennyire lehet kidolgozott háttértörténeteket kapnak. Roland útja során egy 9 éves gyermek, Jake kerül, akivel közösen üldözik sivatagon, hegységen át a fekete ruhába öltözött embert. Jake karaktere a tipikus támogató, akiről nem sokat tudunk, és nem is sok vizet zavar, egy-két mondatba felbukkan. A mű főszereplője egyértelműen Roland, akinek a karaktere viszont direkt faragatlan. Múltjáról nem sokat tudunk meg, mozzanatokat és pillanatokat, amivel viszont közelebb kerül hozzánk. Jellemvonásának kidolgozására ugyan nem sok időt fordított King, a későbbi kötetekre hagyva a felfedezés oroszlánrészét, viszont ami kell, nekünk megkapjuk: jellemfejlődést, és az alapvető motívumokat, amik később elmélyülnek. Ezeket szolgálják a flashbackek amik visszavezetnek minket a történet előtti időkbe, jóval a sivatagi gyaloglás világa előtt, és sokszor nagyobb szerepet játszanak mint maga a főmű. Ezek a jelenetek kidolgozottak, a benne szereplő mellékszereplőkről egész sokat megtudunk, és Roland múltjáról, és jelleméről is. A múltbéli karakterek úgy érzem még valahogy visszatérnek majd, és Cuthbert vagy Susan is bizonyára felbukkan még a történetben.
Mint írtam műfajilag behatárolhatatlan, és ez igaz is. A lapok forgatása során sokszor érezzük azt, hogy teljesen különböző helyzetekbe érkezünk és akár más világokba. Ilyen Jake előző életének párhuzama, ami leginkább a mi jelenükre hasonlít, míg Roland múltja leginkább úgy jellemezhető mint egy fél-közép, fél-modernkori világ. Kastélyban élő politikusok, inggel és karddal. De a jelen világot sem egyszerű körbehatárolni, amely mesterien megalkotott. Igaz a sivatagon kívül nem sokat fogunk észlelni a regény során, mégis a végső dialógusok egy sokkal mélyebb, és akár több valóság között átívelő univerzumot rejt. A Setét Torony, pedig sokkalta nagyobb jelentőséggel bír, mintsem azt hinnénk először. A fantasy vonal viszont amikor előtérbe kerül rendkívül erős, főleg a már említett 3. fejezetben, ahol a nimfák és kísértetek szexvágya akárcsak egy lovagregényben, vagy fantasy játékban, vagy a végén a Setét Torony és hierarchiájának jelentősége is, boszorkánymesterek, fenevadak, cigánykártya, egyszóval egy fantasy.
A regény stílusát tekintve viszont a mű elején tárgyilagos. Sima, kisebb tőmondatokba, vagy teljesen érzelemmentesen írja le, hogy szeretkeznek, vagy akár a mészárlásos jelenetek is teljesen érdektelenül néhol. Vagy akár egy gyermek halála is teljesen tárgyilagos („gerince eltört, orrából, szájából, füléből, végbeléből vérzett, nemi szerve összelapult”). Néhol viszont előtör King horror énje, ugyanis olyan helyzeteket, rémálmokat fest elénk, amik hamisíthatatlanul horror elemek. Néhol viszont igazán tud érzelmekre hatóan írni, amikor a kétségbeesés és a szeretet is megnyilvánul. Egyébiránt humor, mint a Kolorádói Kölyökben egyáltalán nincs benne, csakúgy, mint a romantikus részek is teljesen száműzve vannak a regényből. Sőt, akciórészeknek is leginkább híján vagyunk, 3 vagy 4 igazán akciósra vett jelenetet tartalmaz az egész regény, ami ugyan nem feltétlenül baj, de a sivatag rejthetne több kihívást is, ráadásul a végén elmarad a nagy „boss harc”, bár nyílván az elkövetkező részekben ezeket bepótolják szép számmal.
A leíró részek viszont tökéletesek és részletesek, megbolondítva néhány olyan szóval, amit még egyáltalán nem hallottam (pedig elég sokat ismerek). A tájak, helyszínek elképzelhetőek, kidolgozottak, szinte ott találjuk magunkat a helyszínen, noha a harcos fizimiskáját a borítóról kell főként elképzelnünk. A többi személy és helyszín leírása viszont részletes és igényes.
Noha rendkívül pozitívan írtam a műről – teljesen jogosan - de akkor is vannak hibái, ami miatt nem kaphat magasabb pontszámot. Például a rövidsége az egyik gyengéje, rendkívül olvasatja magát a könyv, és sajnos hamar vége. Ráadásul a tagolása is kicsit ritka, én jobban szeretem az előre meghatározott, 10-30 oldalig terjeszkedő fejezeteket. Igaz vágások itt is vannak, de egy kis hiányérzetem volt. A harcjelenetek száma is kicsit kevés, vagy a karakterkidolgozás lehetett volna jobb, de helyhiányába ezt nem hozom fel, tudván, hogy még 6 köteten keresztül elkísérhetem Roland Deschaint. A többi könyv állítólag még magasabbra növeli a színvonalat, remélem is, bár A Harcos igazán jó könyv. Csak kár, hogy oly hamar vége lesz.
8.5/10
Spartacus – Az Aréna Istenei
A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt talán a fiatal Starz csatorna új, 13 részes sorozata a Spartacus – Vér és Homok. A tesztoszteronban gazdag férfi nézők egyből megszerették a sorozatot, és talán a Starz nagy meglepetésére hatalmas siker lett. Pedig, nem egy tipikus sorozatról volt szó, rengeteg vérrel, szexszel és káromkodással tarkították az egyedi képi megvilágítást. Nincs mese, mertek kockáztatni és sikerült az aranytojást adó tyúkot megkaparintani. Viszont minden jóban van valami rossz, ugyanis sajnos a sorozat ikonikus figurája, Andy Whitfield limfómával küzd, ami miatt nem tudták elkezdeni a sorozat második évadának forgatását. A készítők viszont nem hagyták cserben a Spartacust alakító színészt, és eltolták a forgatás elkezdését, a Starz csatorna pedig berendelt egy előzmény évadot, amely a Batiatus ház felemelkedését szolgáltatott bemutatni. Noha az ötlet már korábban tervező asztalon volt, hiszen a sorozat kiötlője, Steven S. DeKnight, már korábban elhintette, hogy egy flashback epizódot szeretne a Batiatus ház korábbi életéről. Viszont, míg Whitfield a rák ellen küzdött az arénában, addig a csapat hozzákezdett egy prequel (előzmény) minisorozatnak. Az egész stáb szinte visszatért a forgatáshoz, a korábban megismert szereplők ismét elvállalták a szerepeiket, sőt egy-két úgy szereplővel is kiegészült a gárda.
Mivel a Starz egy kábelcsatorna, így nem is tudott kimagasló eredményeket produkálni nézettség szempontjából, de azért így is impozáns számokat mutatott. Míg az első epizódot mindössze 660 ezren látták, addig a 12. epizódót, már 1,3 millió ember izgulta végig, s átlagban is olyan 1 millió ember kísérte végig Spartacus kalandjait az arénában. Magyarországon az HBO sugározza a szériát, igaz itt mérsékeltebb siker lett, bár Magyarországon sajnos minden mérsékeltebb a vámpírtörténeteken kívül mint Amerikában. Az előzmény sorozat 2011. január 21-én indult útjára, és február 26-án ért véget, míg a magyar premierre március 22-ig kell várni.
Mint írtam, Spartacuson kívül mindenki visszatér a sorozatba, viszont nem mindenki olyan külsővel mint az alapszériában. Újra láthatjuk hosszú hajjal Crixust (Manu Benett), míg Quintius Batiatusnak (John Hannah) még fekete haja van, a kora őszi hajkorona helyett. Talán egyedül Lucretia (Lucy Lawless) nem változott, csak belsőleg. Visszatér még Oenomaus (Peter Mensah), valamint Naevia (Lesley-Ann Brandt), továbbá az első évadból megismert kiskígyó, Ashur (Nick E Tarabay) kecskeszakállal, kopaszon, valamint Barca (Antonio Te Maioha) is. Egyszóval mindenki, akit megismertük feltűnik, viszont az évadnak új főszereplője akad, méghozzá egy ugyancsak impozáns gladiátor, Gannicus (Dustin Clare) személyében. A múltból ráadásul még találkozhatunk Quintus apjával is, valamint Lucretia volt legjobb barátnőjével.
A minisorozat nagyjából 5-10 évvel játszódik a Vér és Homok eseményei előtt. A történet pedig leginkább a Batiatus-ház felemelkedéséről szól, ugyanis azokban az időkben még Quintus apja vezeti a ludust, Quintust elnyomják, valamint az új aréna (ahol a Vér És Homok eseményei játszódnak) még építései szakaszban van. Quintus leghőbb vágya hogy felemelkedjen, ugyanolyan ambiciózus mint az alapszériában, ám most későbbi ellenlábasa Solonius itt még jó barátja, segítője. A ház nagy ellensége, Tulius és kifutófiúja, Vettius akik közel állnak a szenátushoz, így a fesztiválok során az ő gladiátoraik küzdhetnek meg a primusharcokon. A Batiatus ház bajnoka itt még a fiatal Gannicus egy fiatal titán, Oenomaus itt még a Theoklész elleni sebeit nyalogatja felesével, valamint Crixus egy ócska rabszolga. A történet itt veszi fel az alapfonalat és minden korábbi kérdésre választ ad, minden kiderül, ki miért lesz olyan amilyen, valamint hogyan számolnak le a rivális ludussal. A főszál most ugyan nincs olyan feszes és kidolgozott, mint az alapsorozat esetében, lévén rövidebb az idő is, de mindent tartalmaz, amit kell. Rengeteg vért, szexet, káromkodást, cselszövést és egy kis szerelmi vonalat is. Érdekes lesz látni hogyan jutunk el oda, ahova aztán megérkezik Spartacus, és ki milyen életet élt azelőtt. Noha az izgalomfaktor talán annyiból is kevesebb, hogy mivel előzményről lévén szó, tudjuk kik nem fognak meghalni, és hogy azok, akik itt szerepet kapnak bizonyára vagy meghalnak vagy valahogy eltűnnek. Tehát nem fogjuk az évad folyamán lerágni a körmünket például Crixus halálán, vagy hogy elbukik mert tudjuk hogy nem fog.
A Vér és Homok nagy erénye volt számomra a kidolgozott karakterek, hogy átérezhettük őket, és akár még Batiatussal is szimpatizálhattunk, pedig végülis ő rossz fiú volt. Viszont jelen esetünk tárgyában a karakterekre kevés idő jut, és a sorozat főszereplőjének számító Gannicusról szinte semmit sem tudunk meg. Se a múltjáról, se a jelen gondolatairól és szinte végig csak a gladiátor marad, aki képes bekötött szemmel megküzdeni ellenfelével. Nem mélyítik el a karakterét, csak néhány klisés szerelmi mondatot adnak a szájába. A többi szereplőről is elmondható ez, ha nem ismernénk Barca-t vagy akár Doctore-t, akkor szinte semmit sem tudnánk meg a lelki világukból a 6 rész alatt, sőt Crixus felemelkedése is szépen meghúzódik a háttérben, egyszer nem kap főbb szerepet, vagy hogy miként érez a ludusba kerülése során. Ez ugyan betudható, hogy mindössze 6 részes, de azért megpróbálhatták volna a legtöbbet kihozni. Persze, vannak akik jellemfejlődésen mennek keresztül, például Lucretia szerelme a férje iránt itt megkérdőjelezhetetlen, és itt még nincs olyan álnok, számító mint később. Szemtanúi lehetünk ahogy a kissé naiv, nem túl előkelő családból származó asszony hogy lesz azzá, aki. Quintus például nem tud kibújni a bőréből, itt is ugyanolyan ambiciózus mint volt, minél magasabbra akar törni, mindenkit eltüntetve az útjából, aki ott van.
A 3 sarkalatos pont viszont visszatér. Talán még több szexet láthatunk, mint az előző szezon 13 része alatt összesen, igazi orgiák, mellek, maszturbálások, és még sorolhatnánk a 18+-as karikát megkívánó testi örömöket. Talán néha túlzásba is viszik, főleg a sorozat elején, de aztán mégis egy egészséges dózisban kapjuk meg őket. Káromkodások is változatosabbak, néhány igen vicce, pl. „Úgy köpi a szavakat mint szart a seggből”, vagy a „az istenek végre kihúzták a faszukat a kikúrt seggemből”, egyszóval vulgáris szóhasználatból nem lesz hiány, ezt is kicsit eltúlozzák az első két részben. Viszont a vulgáris szóhasználattól eltekintve rendkívül korhűek a szövegeket, igazán öröm hallgatni az olyan régi fajta megoldásokat, amit a mai angol nyelvben nem is nagyon használnak. A vér mennyisége ismét csak sok, sőt olyan hirtelen bevágott véres jeleneteket is kapunk amitől a gyengébb gyomrúak ismét csak lavórral ülhetnek majd a TV elé. Például a 3 új levágása egyből, vagy a karok, állkapcsok szabdalása mindennapos, és a vér fröccsenése is, de amit még mindig hiányolok: a zúzódások. Igen, nincsenek zúzódások akármennyire is kemény csatákban vesznek részt, de ez már az előző szériával is így volt.
Látványos effektekben sem lesz hiányunk az biztos. Ugyan a képi megvalósítás ugyanaz mint volt, de több a lassított felvétel, és a már-már Mátrixba hajló lassítós, akciójeleneteket csak itt nem pisztollyal hanem lándzsával. Viszont kevesebb csatajelenetet kapunk. Igaz, minden részben van egy kis csihi-puhi karddal és miegymással, de lévén itt az aréna még nincs meg, kisebb a tér, valamint leginkább a politikára és a felemelkedésre mentek rá a készítők mintsem a csatákra. Persze, Batiatus itt még nem számít nagy névnek, így ennek is betudható. Amit viszont kapunk néhol izgalmas, néhol a meg szokott kard-kard elleni pajzs védelmes összecsapás, viszont az évadzáróba kapunk egy igazi tömegharcot 10 percben, vérrel, és izgalmas mozdulatokkal karöltve. Hát igen, a gladiátorok élete epikus volt igazából. Amit viszont még remekül megoldották a ravatalon fekvő halott ábrázolását, nem az a szép, kisimított hajú úriember fekszik a ravatalon mint a mai filmekben, hanem a valóban már torzuló, oszladozó hulla.
A 6 rész hozza a színvonalat, ám egyik legjobb résznek az évadzáró „The Bitter End”. Jó résznek tekinthető még, a „Missio” is, ahol nem várt fordulatokat kapunk, de a „Beneath The Mask” is izgalmas. Igazán gyenge részt nem találni köztük, sikerült a színvonalat végig megtartani. Bár 6 részt nem is lehetne igazán elrontani.
Ami viszont nagyságrendekkel jobb az előző szezonnál, az Joseph Loduca mesteri zenéje. A fent említett csatákat és drámai jeleneteket az epikus zenei aláfestés dobja fel igazából. Kórusmunka, vonósak, sőt még akusztikus gitárral megtámogatott részek is felcsendülnek, vagy arab zene, vokális hajlongás és kissé sámán zenét idéző hangulat. A legjobb zene például a 2. rész végén csendül fel, itt akusztikus gitárt kapunk, de az évadzáró remekbeszabott kórusműve is igazán feldobja a hangulatot, alig várom, hogy kijöjjön az OST lemez. Remekül eltalálták a zenei aláfestéseket, hogy mi magunk is felpörögjünk egy-egy adott részen. Kíváncsi vagyok mi übereli majd ebben az évben.
Nos, az elvárt színvonalat hozta a prequel mini-sorozat, viszont a karakterek kidolgozását eléggé elnagyolták, amit nagyon sajnálok, mert aki talán ezzel kezdi a történetet, annak leginkább az alapszériára kell várni, hogy megtudjon többet a szereplőkről. Ugyan nem lett jobb, mint a Vér és Homok viszont a ma futó sorozatok nagy részét mindenképp megelőzi. Igaz, a pénz és a megvalósítás teljesen más, nyílván nagyobb hangsúlyt fektettek a 6 részre, mint mondjuk egy 22 részes sorozat esetében. Fájó lesz kivárni azt az 1 évet amíg a 2. évad kijön, de a türelem rózsát terem, és talán egy még kiforrottabb sorozatot.
8.3/10
Szelek hava. Valószínűleg azok akik ezt a postot olvassák, nem mindenkinek ugrik be hogy mire is akarok kilyukadni, pedig szerves részét képezi ez a két szó a történelmünknek és az ősmagyarságnak. Ugyanis, amikor még nem volt kereszténység, nyugatorientáció, sőt még igazából azt sem tudtuk, hogy mi lehet a Kárpát-medencén túl, akkor is el kellett valahogy nevezni az évszakokat és hónapokat. Így, a Szelek hava az április szinonimája. Noha talán érdekesnek tűnhetnek a régi pogány hónapok, de ha jól megnézzük nagy igazságokat rejtenek. Így, jobban megvizsgálva április valóban a Szelek hava lehet, lelki értelemben is. Ugyanis, március a Kikelet, amikor a lelkünk felébred a "téli álmából", és kinyitja a szirmait, és újra elkezd érezni és várja hogy a tavaszi napsugár és meleg feltöltse a lemerült készleteket. "Tavaszi fáradság, tavaszi szerelmek, új szerelmek nyílnak", olvashatjuk a sablonmondatokat az újságok hasábjain, és valahogy az az érzésünk támad, hogy ismét kötni akarjuk a változásunkat valamihez, mint például az újév. Újévkor is új életet, fogadalmakat teszünk, mint azt korábban kifejtettem, de valahogy a tavaszi újdonságokat, változni akarást nem vesszük olyan féllábon. Ugyanis - talán az emberi szervezet így szokta meg - a Nap és a jó idő hatására, valóban úgy érezzük hogy itt az idő, hogy kiránduljunk, barátokkal legyünk, sétáljunk és még csak véletlenül se üljünk odabent a négy fal között. Persze, a szívünk csak a vért pumpálja, mindennek az agy a felelőse, de a szokások már csak így hozzák. Áprilisban aztán, úgy érezzük elérkeztek a változás szelei, és hogy az ember elszámolást végez arról, amit újra akar kezdeni. Valóban itt az ideje annak, hogy mint a virágok, mi is kinyíljunk vagy hogy újrakezdőjön az a körforgás amihez tartozunk. A madarak ilyenkor párzanak, a virágok beborulnak, csak nekünk nem fizikai értelemben van körforgás. Hanem a lelkünk magasabb üzemfokra kapcsol és megpróbálja megváltoztatni azt, ami tavaly volt. Nekünk ez a körforgásunk, hogy új dolgokba foghassunk bele.
Mondhatnám úgy is, hogy a változás a Tornyom. A hasonlat gondolom nem mindenkinek ismerős, de aki olvasta Stephen King - Setét Tornyát (hamarosan kritika róla a blogomban) az tudhatja miről beszélek. Akármennyire is elfáradtam, vagy elvesztettem a lelkesedésem a végcél lebeg a szemem előtt és ha megállnék, akkor visszazuhannék abba a szakadékba ahol voltam, és a lelkemben ugyanúgy sűrű bozótosok és zuhogó eső lenne. De mikor eszembe jut, hogy mi is a cél, mi a vége, akkor megyek tovább és semmi sem állíthat meg. És az idő bebizonyítja, hogy a cél valóban olyan fényes mint amit gondoltam. És akkor majd elmondhatom hogy "Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért".
Az emberi változás viszont olyan dolgokra is képes lehet, ami valóban megváltoztathatja akár az egész jelenünket. Nem tudom, hogy most ez a Sors műve-e, vagy valami magasabb dolog, vagy csak szimplán a szerencse, esetleg a valóság abszurditása ölt ilyen méreteket, esetleg csak simán az idő változtatott meg dolgokat, de ahogy az ember változik úgy formálódik a világa. Az a világa amit valóban akarja, hogy formálódjon, de gyakran olyan események kavarhatják fel az állóvizet, ami döntő lehet a változására. Át akarja-e lépni azt a küszöböt ami egy mérföldkövet jelent, vagy megtorpan és más ajtót keres? Valóban azt a jövőt formálja, amit a jelen ad neki? Valóban ezen az úton akarunk tovább menni? Egyszer, merni kell kitépni a saját határainkat és láncainkat, és akkor valóban elmondhatjuk, hogy átléptük azt a küszöböt, amin újjászülethetünk.
Erről szól hát a második szakasz. Hogy megbizonyosodjunk arról, hogy valóban a megfelelő emberek felé nyitottunk, és velük továbbmenni azon az útszakaszon, ami a következő fázishoz vezet, hogy aztán együtt gyönyörködhessünk a várban, az örökké valóságig. De kellenek, szüksége van az embereknek rájuk, mert ők a kulcsai a sikerhez, hogy valóban elértünk valamit, az élő bizonyítékai annak, hogy siker koronázza majd lépteinket. A második, hogy valóban készek vagyunk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat és azt az embert, akik voltunk. Hogy át tudunk-e lépni egy másik dimenzióba, ahol ugyanúgy mi vagyunk, de megszabadulva a múlt démonaitól és fájdalmaitól, hogy új fájdalmak és örömök várjanak minket, egy új világban, ami megváltoztat minket.
Képes vagyok-e erre? Mint mindig, idővel majd kiderítem...