És vége. Igaz, hogy már egy korábbi postomban kifejtettem, hogy az emberek teljesen feleslegesen kötnek időponthoz valami fontosat, amitől azt remélik hogy megváltozik, vagy hogy egy adott időt választanak ki ahhoz, hogy összegezzék az elmúlt időket, esetleg lezárják azt amit elkezdtek és a levegőben lóg, de most én is ezt teszem. Több dolgot is a nyár kezdetéhez és a suli lezárásához kötök, amit már régóta megígértem magamba, de még nem volt elég erőm ahhoz hogy véghez vigyem, valamint megtegyem az első lépést e felé. Most nekem is egy ilyen képzeletbeli mankó kell ahhoz hogy elinduljak egy másik úton, és hogy magam mögött hagyjam azokat az utakat amelyeket a szellemek már végérvényesen is beszőttek, és ha visszafordulnék rájuk, akkor elvihetnének és mohón magukévá tehetnék a bennem rejlő élet szikráját, hogy újra érezhessék milyen dolog az, amikor még éltek. Ismét előre kell tekintenem, és néhány olyan döntést kell hoznom amelyet akkor helyesnek véltem, de az élet megmutatta, hogy még a legjobb és legszebbnek ígérkező vágyak sem teljesülhetnek be, vagy legalábbis nem úgy ahogyan azt az ember várná. Valamint azt, hogy az idő akármilyen kevés is számunkra, a legnagyobb segítőnk lehet, ha türelmesek vagyunk. Több dolog is van, amit most nekem is egy időponthoz kell kötnöm, kezdjük is sorjában.
Először is, a decemberben elindult változásom amilyen szép magasra ívelt, olyan hamar talált magának utat a föld magmája felé, ahol a hő hatására elégett, elhalványult korábbi ragyogása, ahogyan a hulló csillagok fénye is még egy utolsó trombitáló dicsfényben ég, mielőtt végleg elalszik a föld porában. De mondhatnám Ikarusz történetét is, aki hasonló becsvággyal mint én, el akart repülni a nap felé, de ő sem készült fel mindenre, és nem adatott meg neki azt, amit az idő kért tőle. Az egyetlen feltétel amely elvezethet akármilyen üdvösséghez és változáshoz, a türelem képessége. Az ember hamar akarja elérni azt amit eltervezett, érezve hogy az idő végtelensége számára csak egy kis pötty, amit sohasem érthet meg. Talán velem is ez volt a baj, a kezdeti sikerek után hamar akartam habzsolni az élvezeteket, elfelejtve azt, hogy az első szakasz sem ment olyan könnyen, és birtokolni valamit sokkal nehezebb mint közel férkőzni hozzá. A saját akarat nem mindig azon múlik mennyire akarunk, hanem a többieken is, és alkalmazkodnunk, valóban változnunk kell ahhoz, hogy tényleg odáig jussunk amit kitűztem célul. Beleestem olyan egyetemes csapdákba amiket a kisgyermekeknek mesélnek tanító jelleggel, hogy emlékezzenek rá, amikor egy ilyen szituációba keverednek. A szárnyam nem bírta el a nap melegét, és hiába jajongott Ikarusz megbocsátásért Poszeidónnak, hogy kímélje meg az életét, ő bölcsen hallgatott, miszerint tanulj a hibáidból, s adj példát az emberiségnek tetteddel. Azért én nem könyörögtem senkinek, de mint az előző postból is kiderülhetett, a dolgok kicsúsztak a kezeimből, és innen hiába akarnám már megmenteni őket, olyan lenne mint egy megjavított TV, amely bármikor elromolhat újra, vagy mint egy renovált háborús vár, amelyen megmaradtak a nyomai az emberi pusztításnak.
Így hát, a decemberig tartó szakaszomat lezárom, de nem teljesen. A romokon, amelyeken állok nem minden volt haszontalan és vannak olyan törmelékek amelyek még használhatók, és egyfajta kapaszkodóként szolgálhatnak ahhoz, hogy feljussak a hegy tetejére, amelyről a vár törmelékei aláhullottak a lent elfekvő völgy szívébe, amelyet fák kereszteznek és varjak károgása tölt be. Ismét egy út, ismét hegy. És ismét bekúszik a szívem és agyam legmélyére a remény, amely negédes mézcseppekkel édesíti be mozgatórugóm pesszimistább felét, és arra késztet hogy kezdjem el. Éhes, éhes és növekedni akar, hogy aztán újra lelépjen és vihogva mutogasson rám, hogy újra beleestem a csapdájába és rájöjjek hibáim gyökerére. De most, nem hagyom meg neki az örömet hogy jót lakmározzon belőlem, mert egy képlékeny célt tűzök ki magam elé. Igen, nem szabad előre beskatulyázott végcélt kitűzni magunk elé, mert az csak felfal és elemészt minket, pedig az csak a legvége a történetnek. A megérdemelt jutalom amit várna az ember, mint a Megváltás, pedig addig el is kell jutni. És nem egy úton lehet a kitűzött cél felé eljutni, hanem rengeteg mellékfolyosóval és kis kanyarral amely elvezet a fő úttól, amelyeken természetesen ott gyűlnek a szellemek és várják az áthaladó élők lépteit. Talán igaza volt az unikornisomnak, kivel már szinte sosem beszélünk, hogy felesleges tervezni, mert abba csak belebukunk, éppen azért mert nem figyelünk eléggé az előttünk levő útra, és a szellemek elkapnak, vagy megbotlunk a saját lábunkban.
És ebben, segítségemre lesz a nyár. Igen, a nyár mindent eldönt, hogy azok a törmelékdarabok és a régi épülő váram megmaradt darabjai mennyire állják ki az idő próbáját, és hogy valóban van-e affinitása annak, amit szeretnék. Nem minden veszett el, csak teljesen az elejéről kell kezdenem. És a nyár segít ebben, hogy valóban képes vagyok-e arra hogy megváltozzak, és hogy valóban sziklaszilárdak azok az emberek akik megmaradtak a betonhalmazból (vagy kőhalmazból). Talán érthetetlennek tűnnek ezek a sorok, és csak egy "depressziós, Forever Alone ember nyavalygásai" de nem érdekel. A blogom személyes cikkei éppen a saját magamban felmerülő kérdések megválaszolásában segítenek, és vannak olyanok akiknek nehezebb megtalálniuk a boldogságot mint másoknak. De küzdeni ugyanúgy küzdhetnek érte, és talán azok akik így érnek el odáig, jobban megbecsülik mint azok akik világ életükben könnyen kapták meg.
Viszont, azok akik a kritikáimat keresik az oldalon - egy úton szeretném megköszönni nekik - azoknak is tartogatok pár jó hírt. A hiatusnak vége, és a blogom újra indul, méghozzá dupla erővel és tartalommal mint az a közel egy évben tette. Több tartalom, novellák, interjúk, kritikák és még egyéb dolgok kerülnek majd feltöltésre, és most nem csak a levegőbe akarok beszélni, hanem véghez is vinni. Július elejére tervezem a "Szellemekkel tarkított út" című novellám feltöltését, míg folytatom a könyvek-sorozatok-zenék kritizálását (Stephen King-rajongók előnyben), kiegészítve játékokkal (végre), és animékkel (újra). Továbbá kicsit szélesíteni akarom az olvasóbázist is, így ha valahol egy kicsit erősebb marketinget tapasztaltok, akkor sajnálom. Továbbá most már elérhető leszek majd a moly.hu-n, visszatérek a PCGuru Onlinera, valamint több más perifériát is szeretnék kipróbálni a nyár folyamán. Valószínűleg személyes postok kevesebbek lesznek, noha az olvasottsága viszonylag nagy neki, de nem akarom hogy a személyes bejegyzések túlsúlyban legyenek az oldalon (sose voltak egyébként). Az újdonságokat és újításokat a jövőben ti magatok is észrevehetitek eddigi és jövőbeli olvasóim.
Köszönöm a támogatásotokat!
"Ahol a patakokban ömlő eső a bőrét érte, szinte égető fájdalmat érzett, mintha felhevített gombostűvel szurkálnák. Csak állt egy helyben, s noha a fájdalom már szinte az egész testét égette, nem beszélve a fejéről, valamint a behunyt szemét takaró gyenge bőrrétegről, mégsem tudta megmozdítani a lábát. Legszívesebben rohant, vagy legalább menedéket keresett volna de képtelen volt megtenni, csak hallgatta az eső moraján át kérdésekké összeolvadt hangokat. Olyan kérdéseket amelyekre nem talált választ, mégis minden erejével szerette volna őket tudni. Érezte, hogy a gondolatmenete valamely úton helyes, mégis kétségbe ejtette az a tény, hogy a környezete mégsem olyan válasszal áll elő, amelyet elfogadna, vagy legalább szeretne. Ez megállásra kényszerítette, s talán nem is maga az eső szurkálta a bőrét oly hevesen hanem a kérdések súlya, amint magasról alázúdulva becsapódnak a lelke mélyére, hogy ott szétloccsanjanak és rövidke életük végérvényesen is befejeződjön. Talán a fizikai fájdalom már-már a lelki sebek kivetülését eredményezte, vagy maguk az esőben összeállt kérdések trükköztek oly módon, hogy gyorsabb gondolkodásra ösztökéljék. Ekkor egy új gondolat jutott az eszébe, amely talán a fájdalom gyökerét jelenthette. Sokkal racionálisabb válasszal szolgált, mint az, hogy az eső, vagy akár a lelkére záporozó kérdések égették volna a bőrét. A fájdalom forrása az a tudat volt, hogy elbukott.
Ekkor újabb hullámban tört rá a testét behálózó gombostűk érintése"
Noha azért ennyire nem súlyos a helyzet, de ezek a gondolatok jellemeznek manapság a legjobban. Persze, nem égeti semmi a bőrömet, és nem is állok mozdulatlanul a szakadó esőben, de valahogy eljutottam egy olyan szintre, amikor kérdéseket teszek fel magamnak, és úgy érzem a már csaknem fél éve elkezdett változásom, sehova sem jutott csak zsákutcába. Mikor az ember úgy érzi, hogy valami végre jobbra fordul, akkor a bioritmus kerekei fordulnak egyet, és minden a feje tetejére áll, és az a kezdeti endorfin amely felébredt hogy szétszóródjon a testemben, bezárta az ajtaját. Valahogy most minden negatív irányba változott vissza, s minden reményem amelyet csendesen emlegettem, és visszatartottam végleg elvesztette jelentőségét. Talán mégis van abban valami, hogy a hibák újra megismétlődnek, és noha az ember minden erejével az ellen van, mégis ugyanaz a végkifejlet jut neki. Ígérgetések és beszélgetések, hogy minden jobbra fordul, megváltozik és most más mederbe helyeződnek majd a kapcsolatok, de aztán az ember ugyanott áll ahol a legelején. Szemtanúja lesz olyan dolgoknak, amelyeket nem akar, és noha tudja hogy nem kellene emiatt aggódnia azért rosszul esik neki. Átverve érzi magát, mert nem ezt beszélték meg, nem ezt szerette volna, és ha szót emel ez ellen, akkor csak újabb hitegetéseket kap. Persze, az emberek elfoglaltak, és megvannak a saját dolgaik, ezt nyugtázza az ember, de amikor azt látja hogy mégse olyan elfoglalt az a valaki és más emberekre tud időt fordítani, valamint figyelmet akkor elgondolkozik az ember: hogy akkor mért nem mondják a szemembe, hogy nem? Miért hitegetik, vagy mesélnek illúziókat, vagy én magam miért hiszem azt hogy ez mind valóság, nem pedig csak egy gyönyörűen felépített trükk, amelyet a Remény épített fel, hogy aztán jót röhögve rombolja le a falait ha már nem tetszik neki a játék, vagy visszanyerte versenysúlyát. Vagy ezek csak az én fejemben léteznének, hogy a kimondott szavak és elmondott mondatokból lesz is valami, nem csak arra szolgál hogy befogják a másik ember száját? Vagy talán az embernek ott kellene hagynia mindent, és rájönni, hogy nincs változás? Mert ha bár meg is változol, senkit nem érdekel? Csak magadat hitegeted, hogy egy szép nagy várban leszel tele más várak uraival és esztek-isztok a végtelenségig? Nem tudom. Noha tudtam, és írtam is szüntelenül hogy az út nehéz, és hogy lesznek helyzetek amikor akármi történik is, tovább kell lépnem, de már nem tudom. Vannak dolgok amelyek egy hosszú folyamat következményei, és még akkor sem biztos hogy sikerülnek, de mi van akkor, ha valami szépnek tűnt de mégsem az, csak ugyanaz a trükk, átverés amelyet előre is láthattam volna? Az ember mindig azt hiszi tisztában van azzal ami körülötte él, és hogy minden amit tesz helyes, mert az ítélőképessége ilyenkor megkopik, képtelen tisztán látni azt, amit másban még csírakorban is meglátná. Hitegeti magát, hizlalja magát, hogy ha tudatosan cselekedik akkor csak jó lehet, és mint a mesében az erőlködés nem a fekáliát hozza meg, hanem az aranyat.
Mire jutottam fél év alatt? Javult kapcsolatok és romlott kapcsolatok aránya igazából egyenlő, és a pozitív irányba elmozdult kapcsolatok is olykor visszaállnak a régi medrükbe. Talán csak ez egy próbatétel ami az összes optimista gondolatomat igénybe veszi? Nem tudom. Vagy csak el kéne mondanom azokat a dolgokat, amelyeket visszafogok, mert félek kimondani, mert a múlt ördögei nevetve suttogják a fülembe a következményeket, amikor kimondtam ami zavart vagy a szívemen volt? Esetleg vannak dolgok, amelyek már kezdetektől zsákutcába vezettek, minden más ellenére is? Az emberek megváltoznak, és lehet hogy olykor olyan irányba, amely bár pozitív mindkét fél számára, de a szakadék már túl nagy ahhoz, hogy újra híd legyen közöttük. Mindenkinek megvan a saját élete már, és én csak trollkodni akarnék bennük? Odamenni, mint amikor kidobnak egy gyereket a lépcsőre, hogy vigyázz rám? Nem várom senkitől ezt, én csak a saját hibáimat akarnám kijavítani, de lehet hogy vannak hibák amelyek javíthatatlanok. Csakúgy mint egy poszt-apokaliptikus világban a civilizáció utolsó képviselői, akik még hisznek abban, hogy a világ ugyanúgy fog ragyogni a kietlen sivatagban, mint Dubai az óceánban. Lehetséges ez? Nem hinném. Vagy nem tudom. Eljutottam egy olyan szintre, amikor már semmit sem tudok.
Amikor már csak kérdések záporoznak a fejem mélyén, és a válaszokat senki sem tudja. Esetleg én, vagy ha feltenném annak, vagy azoknak akiknek szólnak. Vagy csak a negatív oldalam egy koncentrált támadással próbálja lebontani a pozitívum kapuit, egy örök háborúban ami még a világ vége után is létezni fog? Talán mégsem annyira rossz a helyzet, csak a tavaszi fáradtság az iskola vége felé érkezik, vagy most kezdem megérteni hogy a végén mégiscsak elbukok. Újabb időpontokat teszek magam elé, ami támaszként nyújthat, hogy majd nyáron, majd ekkor-meg-akkor, de mi lesz akkor ha akkor sem következik be? Ha például az idő ugyanúgy elhalványul akkor is, és számomra sok lesz, de másoknak rám kevés? Vagy csak beleestem abba a hibába ismét, hogy egy embert akarok állítani a középpontba, mert ő van olyan erős, hogy én magam is erős lehessek vele? Vagy ezt csak én hiszem? Én már semmit sem tudok, és nem tudom hogy ezeket a kérdéseket valaha is megválaszolom-e, vagy hogy valami is eldönti-e. Talán a nyár.
Talán tényleg eldől minden a nyáron, mert érzem az erőt, amit akkor éreztem, hogy kinyitottam az új ajtókat. Csakhogy, a szellemek erősebben támadnak engem a kietlen úton, mintsem amennyire én erős lennék. Igen, azóta tényleg sok kósza gondolat szellemét győztem le, és el is engedtem egy embert, aki már egy szellem volt az utamon. Az én unikornisom, aki szeptemberben még a derengő égboltozatot jelentette a hegyeken túl, már csak egy elhalványult szellem lett, aki visszatartott az utamon, s csak szellemként lebegett még a jövőm előtt. Vagy csak ahhoz voltunk gyengék, hogy túljussunk a révülésen. Vagy csak rég volt, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljam valakivel aki ismer. Mert, ahogy az idő eltelt és én változtam, rájöttem, hogy engem már őszintén senki sem ismer. A gondolataim már kuszábbak mint voltak, még azok számára is akik elég régóta tudják ki vagyok, és ehhez talán hozzátartozik az is, hogy egyre kevesebbet beszélek magamról, valamint a régi erős kapcsolataim is elhalványultak már. Nincs most senkivel sem olyan erős lelki kapcsom, amely akár egy-két éve, vagy az unikornisom idejében is birtokában voltam, amikor túljuttatott a kérdéseken. De hát, végülis ezt akartam nem? Nem voltam tisztába vele, hogy az utam nehéz lesz? Vagy talán nem gondoltam arra, hogy ennyire?
Akad-e még kiút és az összes kérdésre válasz? Vajon a jelenlegi gondolataim csak a fent vázolt spekulációk valamelyik képviselője, esetleg azok kusza összevisszasága az emberi agy felfedezetlen univerzumában? Nem tudom, jelenleg semmit sem tudok. Csak két dologban lehetek biztos: hogy a nyár és az idő, eldönt mindent. Ha szerencsém van.
Most pedig a végére, egy-két közérdekű információ. A fenti novella részlet, valamint az előző postomban ugyancsak leírt részlet, a már fejemben lévő új novellámnak, a Szellemekkel tarkított út munkacímű (mely még változhat) művemben fognak szerepelni, a közeljövőben. A sarkalatos pontjai már elkészültek, de még nincs a munkaasztalon. Valamint egy kissé - némelyeknek lehet örömteli - bejelentést szeretnék tenni. Mint bizonyára észrevettétek - remélem - 2 hete nem volt bejegyzés az oldalon, ami nem véletlen. Ezen postot leszámítva egy kis hiatus lesz az oldalon, amely várhatólag június 15-ig fog tartani, ami az iskolai év lezárását jelenti. Noha ötleteim és elképzeléseim vannak, mit szeretnék az oldalra publikálni, de nem szeretnék hitegetni senkit, mint azt eddig is tettem. Jelenleg nincs időm, és kell egy kis szünet is, hogy feltöltődjek blog ügyileg, és még az eddigieknél is színvonalasabb postok, kritikák, novellák és más jóságokat olvashassatok kedves olvasóim. Nem csak a blogolással, de még a hírolvasásokkal is lemaradtam, valamint minden mással amely mind az internetvilágot, mind pedig minden mást érint. Bő 3 hét van még az iskolából, így amíg addig nincs vége, nemigen pótolom be a lemaradásimat (van jó pár), de nyáron majd időt szakítok rá, és újra egyensúlyban leszek a dolgaimmal és önmagammal és akkor visszatérek. Addig is, jó szórakozást mindenkinek.
Stephen King - A Setét Torony II. – A Hármak Elhívatása
A világirodalomban, ha jól megnézzük kevés olyan mű született, amely több részen keresztül terpeszkedik. Na persze, ez a kijelentés némiképp nem helyt álló, hisz elég a Gyűrűk Urára, Harry Potterre, Twilightra, vagy akár teljesen más, általam fel nem sorolt, vagy nem ismert folytatásos könyvekre gondolni, de az már viszonylag ritkább hogy egy író csaknem 7 köteten keresztül húzza el szereplőinek megpróbáltatásait. Pedig ez a helyzet, Stephen King a Setét Torony szériáját csaknem 7 kötetesre duzzasztja, ráadásul még kiegészítő kötetek, a könyv univerzumát megválaszoló könyvek a mai napig készülnek. De persze, egy ilyen könyvsorozatnak a minőségének is egységesnek kell maradnia, hogy az olvasó ne unjon bele a könyv olvasása közbe. Nos, Stephen King nem sieti el, így a minőség is garantált, ugyanis a Drawning Of The Three névre keresztelt amerikai változat 5 évvel az első felvonás után jelent meg, 1987 májusában, a Grant kiadó jóvoltából. Noha, a könyv magyar lektorálására csaknem 11 évet kellett várni, de legalább 1 évben jelent meg a sorozat I. és II. felvonása. Ami, ismerve az első könyvet, rendkívüli pozitívum az olvasók számára. A magyar fordítás ismét Bihari György keze munkáját dicséri, aki ismét csak jó munkát végzett. A magyar kiadásért pedig az Európa könyvkiadó felelt.
A sorozat második része már hosszabb terjedelmű, 460 oldalon keresztül követhetjük újra Roland Deschain harcát, hogy eljussunk a Setét Toronyhoz. A hosszabb menetidőt pedig egyáltalán nem üresjáratokkal töltötte ki, hanem megfelelő időt adott az új fontosabb karakterek megismerésére. Igaz, ha jól megnézzük egy-két "felesleges" fejezetet találunk a könyvben, lévén a legkevésbé érdektelen karakterről is megtudunk egyest-mást az életéből ami természetesen nem baj, lévén hús-vér karaktereket olvasunk. Elképzelhetjük az érzéseiket, céljaikat, de egy rendkívül izgalmas résznél kicsit gyorsabban átugornánk a lényegtelen részeken. De így kell a hangulatot fokozni mesterien, hogy szinte igyuk az író szavait.
A stílusi behatárolás ismét csak szinte lehetetlen. Igaz, most nem csapong a kategóriák között, és igazán fantasy-nak sem nevezhető, mivel kevesebb elemet találunk, de azért néha megmutatja, hogy mégiscsak varázslatot élnek át a főszereplők. Még ha ezek a varázslatok különböző, modern világokba vezetnek, ahol pisztollyal, és autókkal menekülnek, vagy akár még rosszabb helyekre. Ugyan néhol mutáns lények, vagy egy-két fantasy vonás szerepet kap, de sehol egy poszt-apokaliptikus utánérzés, vagy más steampunkra, esetleg cyberpunkra jellemző sci-fi elem (hiába vannak modern korban). Viszont, a modern korban való átkelések miatt – és persze a konfliktushelyzetek miatt – sokkal több mozgalmasabb részt fogunk észlelni, sőt néha a regény átmegy maffiaregénybe is. Tehát alapvetően akció regény ez, fantasy vonásokkal. A maffia rész viszont talán a leggyengébb rész a könyvben, ugyanis rengeteg helyen olvashatunk ilyenről, ráadásul kicsit klisés is egy drogcsempész története, de a végén lévő lövöldözés kárpótol.
A regény főszereplője ismét Roland Deschain. A karakterének alapvető pilléreit már megismerhettük az első kötetben és azt várhattuk, hogy ezen az úton haladnak tovább és tovább mélyítik el a karakterét, viszont ezen a szinten kettősséget tapasztalhatunk. Ugyanis, Roland most egyetlen egy flashback jelenetben sem szerepel, így a múltbeli énjéről nem tudunk meg többet, viszont a jelenlegi énje mégiscsak kitágul. A többi karakterhez való kapcsolatát, és a jelenlegi lelki világát jobban kibontják, és néha egy már-már érző, szerethető ember képében tér vissza. Szöges ellentétében az első könyvben megismert tárgyilagos, céltudatos embernek. Igaz, ezek a tulajdonságai megmaradtak, de a szívének többi részét is megismerjük. Főbb karakterként beszélhetünk még a drogcsempész Eddie Deanről, aki Roland után a második legszerethetőbb karakterré válik, rengeteg flashback jelenettel és szinte az egész életét megismerjük elbeszélések és múltidézés formájában. Van jelene, múltja, és jövője. A karakterét megfelelően bontották ki, kíváncsi vagyok hogy a következő kötetekben kap-e még flashbacket, vagy inkább a jelenére koncentrálnak inkább. A Hármakból még Odetta Holmes és Detta Walker énjét ismerhetjük meg (egy személy, két tudattal = skizofrén), de ők nem kapnak sok szerepet, mondhatni inkább passzív részesei a dolgoknak, mintsem előtérbe lépnek, és az ő szemszögükből olvashatjuk a helyzeteket. Viszont ami dicséretes – és néha talán sok volt – hogy a jelentéktelen karaktereket is kibontották, még ha nem is sokat, de legalább egy-egy mozzanatot megismerhettünk a múltjukból. Mint például egy fegyverkereskedő, egy gyógyszerész, vagy akár Jack Mort. Ez pedig egy nagy pozitívum volt számomra, ugyanis szeretem a kibogozott karaktereket.
A történet 7 órával az előző kötet befejezése után játszódik. Rolandot megtámadja egy homárszörnyként nevezett állat, ami megfosztja a harcost két ujjától és egy lábujjától. Roland élet-halál között lebeg, vérfertőzésben és élelemhiányban, de rendíthetetlenül halad a célja felé, a Setét Torony felé, amelyet akár még halálában is üldözni fog. Viszont, hogy eljusson, a Toronyba szüksége van a társaira, akik majd elkísérik útja során. Az elhívatás viszont különös módon történik: egy ajtón keresztül eljuthat különböző világokba, így teszi tiszteletét az 1964, 1977 és 1987-es évek New Yorkjába, ahova csak a lelke mehet át, míg a teste ott marad a saját világában. Roland az elhívott személy szemén keresztül láthatja a világot, tehát végülis az ember agyában van, és az ő szemszögéből éli meg az eseményeket, de ha a szükség úgy hozza, átveheti felette az irányítást. A könyv nagyrészt ezekben a párhuzamos világokban játszódik, és az elhívatásokról szól, valamint milyen problémákkal kell megküzdenie a három társának. A társak egyébként kissé David Cage szerű karakterek, ugyanis mindegyiknek van valami beteg gikszere: 1987-ben, Eddie Dean drogcsempész, 1964-ben Odetta Holmes skizofrén és egy balesetben tolószékbe kényszerül, míg 1977-ben Jack Mort egy gyilkos könyvelő. Egyszóval egyik karakter sem egy keresztény példakép, és éppen emiatt a sötét foltok miatt alakul a történet olyanná amilyen lesz majd. Minden karakternek szinte múltja van egymással, és a karakterek, akik például 1987 New Yorkjában éltek, 1977 New Yorkjában is már megvolt a maguk híre, sőt Roland néhol még paradoxon helyzetekbe is kerül, amely akár megváltoztathatja a történelem múlását. A fő történeti szál egyébként nem halad nagy léptekben, ugyanazon a tengerparton játszódik ahol az első kötet abbamaradt, és ugyancsak a menetelés jut ki Roland világának osztályrészéül, de talán a kevesebb néha több, így lesz elég idő a mellékszálak kibogozására. Elvégre, még van 5 kötet.
A mű tájleírásilag talán még túl is mutat az előző köteten, ugyanis minden helyszín elképzelhető, szinte magunk előtt látjuk az eseményeket főleg a mű vége felé, az epikus gyógyszertári jelenetben – ahol ugye a boss elmarad ismét, de van valami hajszaszerű akciójelenet, lövöldözéssel az akciókedvelőknek – és a homokos tengerparton történő eseményeket is magunk előtt láthatjuk. A tájleírások ugyan szépek, de maga a táj elég egysíkú, például az első kötet egy sivatagon keresztül vezetett, megszakítva egy kis erdősséggel, itt pedig egy tengerparton keresztül vezet az út, megszakítva egy rétes dombbal. Igaz így jobban kifejezhető, a poszt apokaliptikus magányvilág, de néha azért egy kis talpalatnyi mennyországgal megszakíthatta volna a sík szürkeséget. Ami modernkori kortárs írók műveire jellemző (nem lehetetlen, hogy innen vették az ötletet), hogy sokszor Dan Brownhoz hasonlóan 4-5 szálon fut a történet, és sokszor egy-egy érzelmi állapotot kapunk csak az egyik szereplőtől, vagy olykor egy-egy kilátástalan halál közeli élményt is E/3 szemszögből olvashatunk, vagy egy eseményt minden aspektusból elolvashatunk. Ezek rendkívül hangulatos részek (csakúgy mint Dan Brownál). Egy-két álomban ismét visszatérnek a horror elemek, de most csak egyetlen helyen maradt meg (a tányérban az anyja levágott fején, a megpörkölt szem beszél az orvoshoz), de cserébe több humort kapunk. Igen, néha a Kinghez hasonló cinikus, sötét humort kapjuk meg, amit a későbbi műveiben is megismerhetünk (rengeteg káromkodás, morbid beszólások és halálesetek). Ilyen például a „És mielőtt elájult volna, még egyszer szólt Istenhez, hogy isten rohassza el az apját, amiért a bokájához láncolta ezt a kurva gyógyszertárat”. Olykor, ismét tárgyilagosan írja le ha például valakinek félig ellövik az agyát, vagy netán bevizel a félelemtől, esetleg még rosszabb dolgokat is, de ezeket már megszokhattuk tőle. Romantikus rész most is mindössze egyszer kap helyet, egy rövidke pillanatra.
Kritikám végére összegezve elmondanám, hogy talán egy hajszállal erősebb a második kötet, mint az első, köszönhetően az utolsó 100 oldalnak, amely rendkívül hangulatos és izgalmas. Párhuzamot, csak az azonos stílus miatt lehet húzni, ugyanis a mű másabb, mint az elődje. Sokkal másabb, néha rá sem lehet ismerni. Remekül tudja King kuszálni a szálakat, karaktereket, történetet és a végén egy viszonylag boldogabb, de semmiképp sem reménykeltő jövőkép vár ránk. Alig várom, hogy elkezdhessem a Puszta Földeket.
8.6/10
/A bejegyzés első része ezen a linken érhető el/
/A bejegyzésben található tovább gomb ami az év végi táblázatokat tartalmazza/
Ez volt 2010 – Játékos szemmel
(Part II)
FPS (First Person Shooter):
Nos, az elmondható a 2010-es szezonról, hogy nem az FPS-ek voltak túlsúlyban a játékpiacon, mindössze 6 darab FPS játék került fel a kritikai listámra, közöttük is 3 osztozott a nagy célon: „Másold a COD-ot, legyen minél epikusabb, de persze modernkori környezetben és akkor biztos a siker”. Nos az eladásokat megnézve ez be is jött, ugyanis a Black Ops már átlépte a 20 milliós határt, a Medal Of Honor 5 millión túl teljesített, míg a Bad Company 2-ről nincsenek pontos adataim, de nyílván jól szerepelt. A maradék 3 közül pedig, a Singularity a Bioshock-ot másolta, míg egyedül a Metro 2033 tűnhetett valamennyire eredetinek az FPS-ek közül, hiszen nem másolta egyik-másik siker-FPS-t, talán a STALKER-hez volt egy minimális depressziós köze. A már említett Bioshocknak ugyan voltak erős pillanatai, és a vége is fantasztikus volt, de nem lépett át az 1 magas szintjén. Noha a STALKER – Call Of Pripyat, BF2 – Vietnam, vagy az Alien Vs. Predator is FPS volt, de ők nem kerültek fel a listámra, különböző okok miatt.
TPS (Third-Person Shooter):
A külső nézetes lövöldözős, kardozós játékok talán kisebb számban jelentek meg a piacon mint a tavalyi TPS-robbanás, de azért most is elég sokszor a főszereplő hátát kellett néznünk kalandjaink során. Az 52 játék közül csaknem 19 volt TPS nézetű, nem számolva a hack’n’slashekből egy jó párat (ebből a műfajból, csak a Dante’s Inferno és a Castlevania tette nálam tiszteletét), vagy például a Red Dead Redemption-t, és még folytathatnám a sort. A TPS-ek színvonala viszont hasonló volt a tavalyi évhez képest, voltak azért szörnyű alkotások (Prison Break, Front Mission Evolved, Lost Planet 2), de átlagban azért volt amelyik elérte a 90%-ot is (AC II, Splinter Cell), de átlagban is olyan 70-85 (Kane & Lynch 2 – Dog Days, Maffia II) közé volt tehető. Kardozó, közelharcra összpontosító játék kevés volt, viszont a lövöldözős, fedezékharcot tartalmazó játékok száma gyarapodott, néhol több, néhol kevesebb sikerrel. Újításként egyedül a Dark Void volt jelen a vertikális pályaelrendezésével, de sajnos ő sem nőtt fel a feladathoz. A TPS-ek egyébként nagyobb mozgásteret biztosítanak, szélesebb háttereket (ezáltal néha elnagyoltabb grafikát), és kevésbé csőelrendezésűek mint az FPS-ek.
RPG (Role-Playing Game):
Noha, a régi rajongók kívánságai szerinti besorolású úgynevezett CRPG-k, vagy keményvonalas RPG-k kihalóban vannak, azért 7 RPG így is helyet kapott a kínáltban, igaz a Mass Effect és a Final Fantasy RPG elemei néha foghíjasak, valamint a Deathspank szereplése is, de azért szerintem mind a kettő belefér a kategóriájába. Az egyik legnagyobb meglepetést egyértelműen az Obsidian Entertainment saját IP-je a nagyot bukó, de nálam rendkívül jól szereplő Alpha Protocol volt, míg a Deathspank is üde színfoltot jelentett a piacon. Noha, az Arcania – Gothic 4 számomra egy szörnyű alkotás volt, míg sok középkategóriás, német iparosmunkát pedig egyszerűen kihagytam (Divinity II, Venetica).
RTS/TBS (Real-Time Strategy/Turn Based Strategy):
Régen – még a Warcraft III és az Age Of Empires II, plusz Mythology idejében – az RTS volt a kedvenc műfajom, de még a Civilization IV, Heroes V is hatalmas kedvencemnek számít, de sajnos amit manapság az RTS piaccal művelnek, az valami elképesztően borzalmas. Sajnos, minden kiadó és fejlesztő a begyepesedett klisés játékmenetből, a modern hadviselésből és a minél pörgősebb harcokból akar megélni, ez pedig olyan középszerű, szürke játékokat ont ki magából, amitől egy RTS-től sem várok sokat. Az RTS játékok száma ebben az évben összesen 11 került bele a listámba, ebből mindössze párnak sikerült megragadnia a fejemben, a többi elkushadt a középszerűség pocsolyájába. Azért a King Arthur, vagy a Warhammer kiegészítője, és a Civilization V megmutatta milyen is egy jó RTS játék, de a többiek közül egyedül a Supreme Commander 2 szeretett volna visszatérni a bázisépítés, támadás világához, nem túl sok sikerrel, míg a Starcraft II számomra egy hatalmas csalódás volt, nem gondoltam volna hogy ennyire nem fogom élvezni a programot. TBS közül egyedül a Renaissance mutatta meg magát, gyönyörű grafikájával, de sajnos a középszerű játékmenetet ez sem mentette meg. Sebaj, majd a Heroes VI jövőre.
A sportjátékokról, kalandjátékokról és egyéb kategóriáról nem írnék külön ugyanis csak színfoltként próbáltam ki őket, sőt a sportjátékok közül egyet sem sikerült 2010-ben lencse végre kapnom, így a maradék 9 játék ezekben a kategóriákban kapott helyet. Noha, sok talán forradalminak nevezhető játékkal nem játszottam (RDR, Halo – Reach, God Of War III, Heavy Rain), azért bátran ítélem meg hogy szerintem mik voltak a legek ebben az évben, mert az 52 játék azért elég impozáns szám, ahhoz, hogy egy átfogó képet kapjak hogyan is áll a játékpiac. Most pedig a fent említett kategóriákban elkészítem a Top 5-ös, illetve néhol 10-es, 15-ös listámat, és a végén pedig egy előrevetítést szeretnék a 2011-es évre, és hogy mit várhattok. A listán szereplő százalékok azt jelképezik, mennyit adtam rá a grafika/zene/élmény szempontjából, nem pedig azt, hogy mennyire maradt meg bennem, alias, mennyire emlékszek rá. Nézzük hát.
/A bejegyezségben található egy tovább gomb is, remélem nem tévesztitek el/
Ez volt 2010 – Játékos szemmel
(Part I)
Talán már több bejegyzésemben is kifejtettem, hogy annak idején a játékokkal kezdtem el a kritikaírást. 2009. januárjában a Lord Of The Rings – The Conquest című program volt az, amit első munkámnak tekinthetek. Igaz, a minősége elég nagy kívánni valót hagyott maga után, nem csak a jelenlegi bejegyzéseimhez mérten, hanem a 2010-es játékkritikáimhoz is mérten. De, az első lépéseket a legnehezebb megtenni, és én úgy érzem sikerrel vettem az akadályt, és immáron a Deathspank – Thongs Of Virtue-val bezárólag már a 2. évemet taposom a játékok tesztelésével. És hogy miért nem került ki eddig egy sem a blogom hasábjaira? Nos ez egy jó kérdés. Ugyan, elkezdtem tavaly október táján a 2010-es évi termést, de azután egy baleset következtében cancelt kapott ez a kezdeményezés, de meg szeretném tisztelni a tavalyi munkámat és játékévet, hogy egy nagy összegző dupla postot azért szentelek a dolognak. Viszont megígérhetem, hogy a 2011-es évről havi bontásban kaphattok egy-egy bejegyzést, csakis a játékoknak szentelve, így lesz teljes a kör, amit a bemutatkozásomban mondtam (sorozat-könyv-zene-játék). Na de milyen is volt a tavalyi év a szórakoztatóipar legdinamikusabban fejlődő ágazatának? Az rögtön kiderül.
A 2009-es év játékszempontból egy mérföldkő volt. Olyan, mint amikor Louis Amstrong rálépett a holdra és elindította az űrkutatás következő lépcsőfokát, vagy amikor Kolombusz felfedezte Amerikát. A játékipar megtette az első lépést afelé, hogy felnőjön a filmek és sorozatok világához. Ugyan a kezdeti lépések már 2008 előtt is megkezdődtek, de a 2009-es évben jelentek meg az első olyan produktumok amelyek beszivárogtak a kazuárabb újságok, TV-k hírei közé is, akik egyébként csak hírből sem foglalkoznak a játékvilág dolgaival. Gondolok itt a Call Of Duty – Modern Warfare 2-jére, vagy a Batman – Arkham Asylumra, esetleg a Dragon Agere, amelyeknek sikerült olyan sikereket elérnie, amivel a Guiness rekordok könyvébe is bekerült (egy-két foghíjas eset után). Hogy egy kicsit visszaemlékezzek a 2009-es évre, az év játéka nálam a Dragon Age – Origins lett, második helyre az Activison fejőstehene, a COD – MW2 ért fel, míg a dobogó alsó fokát a Capcom zombiinváziója, a Resident Evil 5 szerezte meg. 4. helyre ért fel kevéssel lemaradva a Batman – Arkham Asylum, míg az 5. helyet a Mirror’s Edge szerezte meg magának. Viszont, lévén még nem voltak annyira restek nagyot merni a készítők a Batman és a Mirror’s Edge ugyanúgy AAA kategóriás cím volt, de a különbség van a kettő között, vagy például a Mirror’s Edre nem emlékszek vissza rá olyan ikonikusan mint majd több, 2010-es címre. Innen látni, hogy a játékipar komolyodik és egyre felnőttebb, szélesebb részt szeretne meghódítani magának. Na de 2010, mit is hozott számunkra?