"Ahol a patakokban ömlő eső a bőrét érte, szinte égető fájdalmat érzett, mintha felhevített gombostűvel szurkálnák. Csak állt egy helyben, s noha a fájdalom már szinte az egész testét égette, nem beszélve a fejéről, valamint a behunyt szemét takaró gyenge bőrrétegről, mégsem tudta megmozdítani a lábát. Legszívesebben rohant, vagy legalább menedéket keresett volna de képtelen volt megtenni, csak hallgatta az eső moraján át kérdésekké összeolvadt hangokat. Olyan kérdéseket amelyekre nem talált választ, mégis minden erejével szerette volna őket tudni. Érezte, hogy a gondolatmenete valamely úton helyes, mégis kétségbe ejtette az a tény, hogy a környezete mégsem olyan válasszal áll elő, amelyet elfogadna, vagy legalább szeretne. Ez megállásra kényszerítette, s talán nem is maga az eső szurkálta a bőrét oly hevesen hanem a kérdések súlya, amint magasról alázúdulva becsapódnak a lelke mélyére, hogy ott szétloccsanjanak és rövidke életük végérvényesen is befejeződjön. Talán a fizikai fájdalom már-már a lelki sebek kivetülését eredményezte, vagy maguk az esőben összeállt kérdések trükköztek oly módon, hogy gyorsabb gondolkodásra ösztökéljék. Ekkor egy új gondolat jutott az eszébe, amely talán a fájdalom gyökerét jelenthette. Sokkal racionálisabb válasszal szolgált, mint az, hogy az eső, vagy akár a lelkére záporozó kérdések égették volna a bőrét. A fájdalom forrása az a tudat volt, hogy elbukott.
Ekkor újabb hullámban tört rá a testét behálózó gombostűk érintése"
Noha azért ennyire nem súlyos a helyzet, de ezek a gondolatok jellemeznek manapság a legjobban. Persze, nem égeti semmi a bőrömet, és nem is állok mozdulatlanul a szakadó esőben, de valahogy eljutottam egy olyan szintre, amikor kérdéseket teszek fel magamnak, és úgy érzem a már csaknem fél éve elkezdett változásom, sehova sem jutott csak zsákutcába. Mikor az ember úgy érzi, hogy valami végre jobbra fordul, akkor a bioritmus kerekei fordulnak egyet, és minden a feje tetejére áll, és az a kezdeti endorfin amely felébredt hogy szétszóródjon a testemben, bezárta az ajtaját. Valahogy most minden negatív irányba változott vissza, s minden reményem amelyet csendesen emlegettem, és visszatartottam végleg elvesztette jelentőségét. Talán mégis van abban valami, hogy a hibák újra megismétlődnek, és noha az ember minden erejével az ellen van, mégis ugyanaz a végkifejlet jut neki. Ígérgetések és beszélgetések, hogy minden jobbra fordul, megváltozik és most más mederbe helyeződnek majd a kapcsolatok, de aztán az ember ugyanott áll ahol a legelején. Szemtanúja lesz olyan dolgoknak, amelyeket nem akar, és noha tudja hogy nem kellene emiatt aggódnia azért rosszul esik neki. Átverve érzi magát, mert nem ezt beszélték meg, nem ezt szerette volna, és ha szót emel ez ellen, akkor csak újabb hitegetéseket kap. Persze, az emberek elfoglaltak, és megvannak a saját dolgaik, ezt nyugtázza az ember, de amikor azt látja hogy mégse olyan elfoglalt az a valaki és más emberekre tud időt fordítani, valamint figyelmet akkor elgondolkozik az ember: hogy akkor mért nem mondják a szemembe, hogy nem? Miért hitegetik, vagy mesélnek illúziókat, vagy én magam miért hiszem azt hogy ez mind valóság, nem pedig csak egy gyönyörűen felépített trükk, amelyet a Remény épített fel, hogy aztán jót röhögve rombolja le a falait ha már nem tetszik neki a játék, vagy visszanyerte versenysúlyát. Vagy ezek csak az én fejemben léteznének, hogy a kimondott szavak és elmondott mondatokból lesz is valami, nem csak arra szolgál hogy befogják a másik ember száját? Vagy talán az embernek ott kellene hagynia mindent, és rájönni, hogy nincs változás? Mert ha bár meg is változol, senkit nem érdekel? Csak magadat hitegeted, hogy egy szép nagy várban leszel tele más várak uraival és esztek-isztok a végtelenségig? Nem tudom. Noha tudtam, és írtam is szüntelenül hogy az út nehéz, és hogy lesznek helyzetek amikor akármi történik is, tovább kell lépnem, de már nem tudom. Vannak dolgok amelyek egy hosszú folyamat következményei, és még akkor sem biztos hogy sikerülnek, de mi van akkor, ha valami szépnek tűnt de mégsem az, csak ugyanaz a trükk, átverés amelyet előre is láthattam volna? Az ember mindig azt hiszi tisztában van azzal ami körülötte él, és hogy minden amit tesz helyes, mert az ítélőképessége ilyenkor megkopik, képtelen tisztán látni azt, amit másban még csírakorban is meglátná. Hitegeti magát, hizlalja magát, hogy ha tudatosan cselekedik akkor csak jó lehet, és mint a mesében az erőlködés nem a fekáliát hozza meg, hanem az aranyat.
Mire jutottam fél év alatt? Javult kapcsolatok és romlott kapcsolatok aránya igazából egyenlő, és a pozitív irányba elmozdult kapcsolatok is olykor visszaállnak a régi medrükbe. Talán csak ez egy próbatétel ami az összes optimista gondolatomat igénybe veszi? Nem tudom. Vagy csak el kéne mondanom azokat a dolgokat, amelyeket visszafogok, mert félek kimondani, mert a múlt ördögei nevetve suttogják a fülembe a következményeket, amikor kimondtam ami zavart vagy a szívemen volt? Esetleg vannak dolgok, amelyek már kezdetektől zsákutcába vezettek, minden más ellenére is? Az emberek megváltoznak, és lehet hogy olykor olyan irányba, amely bár pozitív mindkét fél számára, de a szakadék már túl nagy ahhoz, hogy újra híd legyen közöttük. Mindenkinek megvan a saját élete már, és én csak trollkodni akarnék bennük? Odamenni, mint amikor kidobnak egy gyereket a lépcsőre, hogy vigyázz rám? Nem várom senkitől ezt, én csak a saját hibáimat akarnám kijavítani, de lehet hogy vannak hibák amelyek javíthatatlanok. Csakúgy mint egy poszt-apokaliptikus világban a civilizáció utolsó képviselői, akik még hisznek abban, hogy a világ ugyanúgy fog ragyogni a kietlen sivatagban, mint Dubai az óceánban. Lehetséges ez? Nem hinném. Vagy nem tudom. Eljutottam egy olyan szintre, amikor már semmit sem tudok.
Amikor már csak kérdések záporoznak a fejem mélyén, és a válaszokat senki sem tudja. Esetleg én, vagy ha feltenném annak, vagy azoknak akiknek szólnak. Vagy csak a negatív oldalam egy koncentrált támadással próbálja lebontani a pozitívum kapuit, egy örök háborúban ami még a világ vége után is létezni fog? Talán mégsem annyira rossz a helyzet, csak a tavaszi fáradtság az iskola vége felé érkezik, vagy most kezdem megérteni hogy a végén mégiscsak elbukok. Újabb időpontokat teszek magam elé, ami támaszként nyújthat, hogy majd nyáron, majd ekkor-meg-akkor, de mi lesz akkor ha akkor sem következik be? Ha például az idő ugyanúgy elhalványul akkor is, és számomra sok lesz, de másoknak rám kevés? Vagy csak beleestem abba a hibába ismét, hogy egy embert akarok állítani a középpontba, mert ő van olyan erős, hogy én magam is erős lehessek vele? Vagy ezt csak én hiszem? Én már semmit sem tudok, és nem tudom hogy ezeket a kérdéseket valaha is megválaszolom-e, vagy hogy valami is eldönti-e. Talán a nyár.
Talán tényleg eldől minden a nyáron, mert érzem az erőt, amit akkor éreztem, hogy kinyitottam az új ajtókat. Csakhogy, a szellemek erősebben támadnak engem a kietlen úton, mintsem amennyire én erős lennék. Igen, azóta tényleg sok kósza gondolat szellemét győztem le, és el is engedtem egy embert, aki már egy szellem volt az utamon. Az én unikornisom, aki szeptemberben még a derengő égboltozatot jelentette a hegyeken túl, már csak egy elhalványult szellem lett, aki visszatartott az utamon, s csak szellemként lebegett még a jövőm előtt. Vagy csak ahhoz voltunk gyengék, hogy túljussunk a révülésen. Vagy csak rég volt, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljam valakivel aki ismer. Mert, ahogy az idő eltelt és én változtam, rájöttem, hogy engem már őszintén senki sem ismer. A gondolataim már kuszábbak mint voltak, még azok számára is akik elég régóta tudják ki vagyok, és ehhez talán hozzátartozik az is, hogy egyre kevesebbet beszélek magamról, valamint a régi erős kapcsolataim is elhalványultak már. Nincs most senkivel sem olyan erős lelki kapcsom, amely akár egy-két éve, vagy az unikornisom idejében is birtokában voltam, amikor túljuttatott a kérdéseken. De hát, végülis ezt akartam nem? Nem voltam tisztába vele, hogy az utam nehéz lesz? Vagy talán nem gondoltam arra, hogy ennyire?
Akad-e még kiút és az összes kérdésre válasz? Vajon a jelenlegi gondolataim csak a fent vázolt spekulációk valamelyik képviselője, esetleg azok kusza összevisszasága az emberi agy felfedezetlen univerzumában? Nem tudom, jelenleg semmit sem tudok. Csak két dologban lehetek biztos: hogy a nyár és az idő, eldönt mindent. Ha szerencsém van.
Most pedig a végére, egy-két közérdekű információ. A fenti novella részlet, valamint az előző postomban ugyancsak leírt részlet, a már fejemben lévő új novellámnak, a Szellemekkel tarkított út munkacímű (mely még változhat) művemben fognak szerepelni, a közeljövőben. A sarkalatos pontjai már elkészültek, de még nincs a munkaasztalon. Valamint egy kissé - némelyeknek lehet örömteli - bejelentést szeretnék tenni. Mint bizonyára észrevettétek - remélem - 2 hete nem volt bejegyzés az oldalon, ami nem véletlen. Ezen postot leszámítva egy kis hiatus lesz az oldalon, amely várhatólag június 15-ig fog tartani, ami az iskolai év lezárását jelenti. Noha ötleteim és elképzeléseim vannak, mit szeretnék az oldalra publikálni, de nem szeretnék hitegetni senkit, mint azt eddig is tettem. Jelenleg nincs időm, és kell egy kis szünet is, hogy feltöltődjek blog ügyileg, és még az eddigieknél is színvonalasabb postok, kritikák, novellák és más jóságokat olvashassatok kedves olvasóim. Nem csak a blogolással, de még a hírolvasásokkal is lemaradtam, valamint minden mással amely mind az internetvilágot, mind pedig minden mást érint. Bő 3 hét van még az iskolából, így amíg addig nincs vége, nemigen pótolom be a lemaradásimat (van jó pár), de nyáron majd időt szakítok rá, és újra egyensúlyban leszek a dolgaimmal és önmagammal és akkor visszatérek. Addig is, jó szórakozást mindenkinek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.