Stephen King - A Setét Torony VII. – A Setét Torony
„Roland Vitéz a Setét Toronyhoz ért” – fejeződik be Robert Drowning verse, és nekünk olvasóknak is bizonyára ez járhat a fejében, mikor befejeződik King csaknem 34 éven át írt magnus opusa. A folytatásos könyvekkel talán ez a legnagyobb baj, hogy mikor vége, akkor egyfajta ürességet is érez az ember, hogy lezáródott egy fejezet és hogy már sosem kapunk új történeteket felőlük, kivéve, ha nem olvassuk újra őket – noha mint ez kiderült nem teljesen igaz, főleg a Setét Torony esetében. Roland vitéz csaknem 6 kötetnyi szenvedés, szeretet, harc és nélkülözés után még egy műben felbukkan, hogy megismerhessük utolsó kalandjait mielőtt talán elér Can Ka No Rey mezőinek végén a Setét Toronyhoz. És ahogy vége, egyvalamire akármennyire kritikus is valaki vagy csak úgy megfigyelések nélkül olvasta, hogy ez a mű talán az egyik legjobb történet amit valaha olvasott, és minden komplexitása ellenére sosem találhatunk benne történetbeli bakit, vagy egy-egy logikátlanságot, mindennek megvan a maga helye, és maga értelme, ráadásul szövevényes és tele van fordulatokkal. A másik nagy 7 kötetes eposz, amelyet eddig olvastam a Harry Potter is valamennyire hasonló, ám ott nagyjából minden kötet más történetet mesél el, és noha természetesen a teljes megismeréshez szükségünk van mind a 7 kötetre, de ha valaki egyet olvas el, akkor is úgy nagyjából képben lesz a könyvvel, itt viszont ez nem igazán igaz. Ráadásul, ha jól megnézzük a Setét Torony regények szerteágazóak, párhuzamos világokkal, fantasy vonásokkal, sci-fivel, emberi érzelmekkel és még megannyi olyan kis apró momentummal, ami miatt elégedetten csettinthet bárki is, hogy na igen, ilyet nem mindenki tud írni, vagy meg se próbálkozna vele. De ezeket a sorokat nagy valószínűséggel elsütöm még egy összegző Setét Torony postban, de most koncentráljunk az utolsó könyvre, amely 2004. szeptember 21-én jelent meg, The Dark Tower VII – The Dark Tower címen, a Grant kiadó jóvoltából. Nos igen, nem kellett sokat várniuk az amerikai rajongóknak, mindössze egy évszakot, ugyanis a Susannah Dala nyár elején jelent meg. Nem úgy szegény magyaroknak, akik csak 2007-ben vehették kezükbe Bihari György fordításában a 7. mindent eldöntő regényt, az Európa Könyvkiadó jóvoltából. A mű egyfajta életmű díjnak is tekinthetően – bizonyára nem a minőségéért – megkapta 2005-ben a British Fantasy Award díját is.
A történet ott veszi fel a fonalat ahol a dupla cliffhangerrel szolgáló VI. kötet abbamaradt. Jake és Callahan atya megpróbálják kimenekíteni a Dixie Malacból Susannah-t, aki éppen a szüléshez készülődik, míg a Kulcsvilágban Roland és Eddie éppen elhagyták King házát. A történetről sajnos spoilerek nélkül elég nehéz beszélni, ugyanis már rögtön az elején egy-két szereplő eltávozik a szériából, valamint a könyv során rengeteg kisebb-nagyobb karakter is életét veszti. Igen, az epikus lezáráshoz hozzátartoznak a halálesetek is, amivel King nem takarékoskodott. Visszatérnek régi arcok vagy olyanok akik eddig csak szóban vagy ideiglenesen szerepeltek a sorozatban. A sztori egyébként szerteágazó, sűrű, és noha van egy-két mellékcselekmény és töltelékkarakter, de valóban ez az a könyv, amely megválaszol minden kérdést és lezárja a történetet. Sok esetben mozgalmasabb, mint a korábbi kötetek, sokszor az érzelmekre hat, olykor pedig csak tömény akció, vagy válaszadás. Noha hiába írom azt, hogy „sűrű”, senki ne úgy gondoljon rá mint a Susannah Dala esetében felvetett sűrű, feszes tempónak, hanem a cselekménye miatt. Hogy ne spoilerezzek így nem is árulok el többet a történetről, amely olykor kicsit kiszámítható, olykor elég giccses elemeket is magával tűzdel, sőt néha már-már a nevetség határára esnek főleg az epikusnak ható végkifejletben történő események is. Nem mondom, hogy nincs megmagyarázva, de ezek inkább végső megoldásnak foghatóak fel, mintsem hangulatfokozó elemeknek. Sokan lehet félnek a lezárástól, hogy mennyire lesz „giccses”, vagy rossz, esetleg valami szirupos happy end. Nos, szerintem a lezárás így tökéletes, ahogy van, még elgondolkodni valót is kínál az olvasóknak, akár magunkba is nézhetnénk egy kicsit hogy vajon mennyi a hasonlóság Roland és mi köztünk. Mondhatnánk úgyis a vége keserédes. De többet tényleg nem árulok el, számomra korrekt lezárást nyújtott, semmi negatív mellékzöngével.
Amit viszont King ebben a kötetben rendkívül eltalált azok a karakterek. Egy-két új szereplő is feltűnik a regényben, akik közül sokan rögtön elnyerték a szimpátiámat. Finli O’Tego például a taheen aki Lepkegyűjtőket olvas miközben a világ elpusztításán dolgozik, de számomra szimpatikus volt egy ici-picit Mordred Deschain is, aki akármennyire is prófécia gyermek, akkor is csak egy gyermek aki egyedül van. Az ő részei rendkívül tetszettek, örömmel olvastam az ő szemszögéből íródott fejezeteket. Felbukkan, többek között a Nem Jön Szememre Álomból Patrick Danville is, vagy az Atlantis Pusztulásának egyik novellájában feltűnő Törő, Ted Brautigan, akik ugyan emberi és érezhető karakterek, mégis inkább csak színesítőnek hatnak, mint átérezhetőnek. Noha kulcsszerepük megkérdőjelezhetetlen a Torony szempontjából. A főszereplők közül folytatódik Susannah/Jake szemszögéből való történetmesélést, de most először még Csi felől is szemlélhetjük az eseményeket. A legnagyobb változáson Roland megy át, főleg a mű vége fele, ahol egy-két igazán szívszorító epizódot is beleiktatott King. Amikor pedig az Utószó következik New Yorkban. Nos, igazán örömteli pillanatok azok, kicsit hasonlított a Lost végére. Viszont egy-két karaktert szerintem felesleges volt boncolgatni. Például Irene Tassenbaumot, vagy Dandelot szerintem nyugodtan ki lehetett volna vágni, és több időt fordítani a ka-tet tagjaira. King egyébként rendkívül profi karakterek létrehozásában, és kicsit ismét előjött a Hármak Elhívatásából ismerős, „mindenkiről tudjunk meg egy kicsit a múltjáról” írási technika. A vége felé viszont már leginkább felületesen értesülünk az eseményekről, egyfajta mesélői narratíva keretein belül, csak elmeséli nekünk az író.
Mint írtam fentebb is, kicsit sok volt számomra a 942 oldal. Igen, hosszúra sikeredett, de ezzel nem is lenne baj, ha minőségileg a topon lenne a könyv, de sajnos rengeteg kisebb sebből vérzik. Például feltűnt, hogy King nem tud rendesen csatajeleneteket írni, és ezért használja az 5-6 szempontból való ábrázolást, ami miatt végülis csak a haláljeleneteket írja le, mintsem a valós csatát. De a különböző „főbossokal” való harcot is gyorsan lezavarja, vagy amit már korábban is felhoztam mentségnek az egy lövés-egy halált. Legalább csavarinthatott volna néha hogy Roland hibázott vagy hamarább ugrott el az ellenfél – ez az utolsó előtti csatánál igaz lehetne – esetleg valamilyen apróbb kliséket, hogy kicsit elhúzza a pisztolypárbajokat. Ha már a kliséknél tartunk, a történet vége felé valóban bevet egy-két jól bevált momentumot, de olyan jó időpontban elhelyezettek hogy ezekre mondjuk hogy „jól használta a már bevált recepteket”. A könyvben sajnos hibának róható fel, hogy ismét sokszor csak mennek, 20-30 oldalakat használ el olyan dolgokra, amelyek csak az időhúzást használják fel. Ezek azok a momentumok ahol szerintem maga King is kicsit húzni akarta a történéseket, mert nem akarta befejezni. Sokszor a halálesetek is inkább nevetségesek mintsem szükségszerűek lennének, gondolok itt az egyik kedvenc gonosz hősünkre. Egy-két horror jelenet is helyet kapott, ocsmányabb haláleset, valamint groteszk jelenet is, mint ezt megszokhattuk, de valahogy az egész nem alkot olyan elegyet, mint a korábbi könyvek. Lehet mi magunk is megfáradtunk már az út végére, vagy ugyanúgy elhalványult a könyv varázsa a végéhez érve, mint a már használhatatlan Ajtók.
A tájleírások viszont továbbra is tökéletesek, valamint részletesek, csakúgy a vadonban készített bőr leírása is, tehát ezekkel nincsen baj, King irodalmi tevékenységét és nyelvezetét nem szabad kritizálni. A káromkodásokból kevesebbet kapunk, sőt még megjegyezhető idézetet is kézhez kapunk: „Eszébe jutott, hogy ha nem szerette volna őket, nem érezné magát ennyire egyedül. De egy percig sem sajnálta, hogy újra megnyitotta a szívét.”
Hogy milyen lett a legutolsó Setét Torony kötet? Nos, nem közelíti meg a sorozat legjobb köteteit, sőt talán még a közepesnek mondható alkotásokét sem, de azért rossznak sem mondanám, vagy közepesnek. Sűrű, izgalmas, érzelmes, néhol klisés és leülepedik, de mégis csak ez az utolsó ösvény és elértük a tisztást. Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért, ahogyan én is, így ti blog olvasóim fellélegezhettek, most már új postokat találtok majd a könyvek címkékben. De még egy összegző post lehet a Torony világáról, és van még nekünk egy előzmény képregény sorozatunk is. Hosszú napokat, és kellemes éjszakákat!
8.0/10
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.