Szellemekkel tarkított út

 

    Egy kutya nyöszörgött valahol a távolban. Nem lehetett maximum 2-3 hetes, a hangja hordozásából és a siránkozásából tekintve még a szemét sem rég nyithatta ki. Az a tipikus vékony, nyivákoló hang, még az ő szíve is belesajdult. Mért nem viszik már be? Mért nem kapja fel végre valaki és ad neki meleget adó otthont, hogy nyugodtak legyenek a még ébren levő emberek. Még a lélek is belesajdul ebbe a zavaró, szánalommal teli nyivákolásba. De van, aki ezt nem veszi figyelembe, és hagyja, hogy szegény kis dög ott nyüszítsen még továbbra is az egyre mélyebbre nyúló éjszaka csendjében. Egyszerűbb lett volna, ha már akkor megdöglik, amikor megszületik.
    De egyáltalán mért hallja ő szegény kutya vonyítását? Az utolsó emléke, hogy belefekszik a frissen vasalt hófehér lepedőjébe, és magára húzza a könnyed, nyári takarót és álomra hajtja a fejét. Hirtelen kitisztul előtte minden. Talán a szeme is csukva volt? Álom ez vagy valóság?
    Sötétség öleli körül, a mindent átható sötétség, mely olyan sűrűnek tűnik, hogy akár meg is fulladhatna benne. Az a mély, megmagyarázhatatlan szorongató érzés, mintha a látóköre egyre szűkülne, s attól fél megvakul, ha behunyja a szemeit. Ezért, míg alszik mindig kinyitja párszor, hogy meggyőződjön, minden rendben van, lehet aludni. Valami ilyesmit érzékelt most is. Sehol egy pislákoló lámpa, vagy egy világító utcai búra, ami megmutatná, hogy merre van. A kutya továbbra is eszeveszetten vonyít, viszont most fák suhogása és könnyed szellő hangjai is eljutnak a fülébe. Ösztönösen balra fordítja a fejét, hogy tájékozódjon, és egy erdei tisztás halvány árnyékát látja maga előtt, valahol a felől hallja a kutya vonyítását is.
- Ha világos lenne megkeresném. – gondolja, s noha agya még nincs tisztában minden részlettel, a félelem már terjed szét a testében, mint ahogyan a hangyaboly menekül, ha megbolygatják a rejtekhelyüket.  
     Ismét előre néz, majd jobbra, végül a föld felé. Amint megpillantja mezítelen lábát érzi a hideg betont, ahogyan csiklandozza az érzékelőit, majd egyre feljebb kúszik, végül pedig már a teste is érzi a hideget. Mint egy pondró, amely szép csendesen kúszik egyre magasabbra a mezítelen bőrünkön. A hideg érzésére a félelem még inkább szétterjed a zsigereiben, s ekkor a kutya eszméletlenül éles kiáltása minden érzést kitöröl belőle.
     A kiáltásában egyaránt megtalálható a félelem, a kétségbeesés, és a halálfélelem. Valószínűleg ez a szívet kővé fagyasztó sikoly volt a kutya utolsó üzenete az élet felé. Mint egyfajta jelzésként hirtelen világosodni kezd előtte, s a fák árnyéka világossá válik előtte, mintha 100 pislákoló lámpával haladó ember közeledne. De ezek nem lehetnek fáklyák, sem zseblámpák mert a fényük túlságosan is éles, és teljes egészében kivehetőek az emberek sziluettjei.
     Hirtelen motoszkálást hall a háta mögül, és mintha suhogó árnyak közelednének felé. Szemét elfordítja az egyre igéző fehérség felől és már megfordulna a zaj irányába mikor légyzümmögésre emlékeztető hangok törnek be az agyába. A zümmögés szinte robbanásként tölti be az elméjét, és hiába kap a füléhez, semmit sem használ. A hangok a fejében zümmögnek, mintha a legyek százasával ostromolnák a koponyájának erős páncélját, hogy lyukakat fúrjanak rajta, majd pedig megtelepedjenek a még friss és élő húsdarabon. A peterakás kezdődjék hát, hősi himnuszokat zengve a még bábállapotban lévő kicsinyeiknek.
    Önkéntelenül is elindul a betonon, és mivel a fájdalom a tekintetét a földre szegezi, látja hogy az úttesten van.
- Ez nem valóság. – gondolatait alig hallja a fejében egyre hangosabb zümmögés következtében – Egyetlen egy kátyú sincs az úton, ráadásul a felezővonalak is tökéletesen fehérre vannak festve. Nem, ez nem valóság.
    Kezét elkapja a füléről és megpróbál magába csípni. Nem hisz benne, hogy az álmok szereplői, ha megcsípik magukat, akkor felébrednek, de azért megpróbálja ezt a legősibb babonát. Természetesen semmi haszna nincs, kivétel hogy érzi ujjai erőkifejtését a karján, valamint a kicsit szúrós érzést, amelyet a csípés okoz.
    Elkezd rohanni. Ő maga sem tudja hogy félelmében, vagy csak a túlélési ösztöne kerekedik felül, de mint a ló vágta közben, ő is elindul a teljesen egyenes úton. Hirtelen eltűnnek az agyából a „legyek”, és minden kitisztul előtte. Már-már lassítana, de ekkor egy még kétségbeejtőbb, velőtrázó hangot hall a háta mögött, és visszatér a susogó érzés. Mintha követnék. Tesz egy félfordulatot, hogy megbámulja, mi várja a háta mögött, és hirtelen elönti a rettegés, mintha hidegzuhanyt zúdítanának rá, reszketne is, ha lenne ereje. Előtte csaknem egy kisebb tömegnyi ember áll. Nem, nem emberek, ugyanis fehér sziluett világítja meg a körülöttük levő sötétséget, és élettelen szemmel merednek rá. Az egyik kitátja az ajaktalan száját, és a rothadó fogai között egy újabb kétségbeesett hangot hallat, mire a többiek kórusban elismétlik.
- Menekülnöm kell. – gondolja megrémülve, s ismét elkezd futni az egyenes úton. Csupasz lábán érzi a beton tükörsima felszínét, viszont a keménysége miatt bizonyára megsebesül majd a lába. De kit érdekel, ha megsebesül, amikor egy rakás szellem próbál az életére törni? Egyáltalán honnan jönnek ezek, és hogy került ide? Futás közben gyorsan maga elé néz, és megpillantja, hogy nem az otthoni alvóruhájában van, hanem egy sima fekete pólóban, valamint egy kissé kopottas farmerben.
    Ekkor a zümmögő hang újra támad, de most nem mentális síkon, hanem most fizikailag, és ugyancsak légy formában. A legyek a vállára, fejére, ziháló mellkasára szállnak, és mintha harapni szeretnének belőle egy darabot, csípős érzés fogja el ott ahol a legyek megkapaszkodtak. Kezével kapálózik jobbra-balra, megpróbálja magáról lefejteni a kívánatlan vendégeket, és rohan tovább. Érzi a szúrást az oldalában, valamint ahogyan a tüdeje megfeszítetten dolgozik, a lábát sajgó fájdalom kezdi el emészteni a megfeszített tempótól. A legyek viszont újult erővel támadnak, és ide a két keze munkája már nem elég. Megpróbál erősebben és szélesebb körben hadonászni a kezével, viszont megbotlik és térdével a föld felé zuhan.

      Ekkor hirtelen egy régi hittanóra jut az eszébe. Kora nyár eleji nap volt, az iskola már az utolsókat rúgta mielőtt a jól megérdemelt nyári szünet vette volna át a helyét. A kopottas, kissé poros, régies berendezésű iskolapadban – értsd, telefirkálva, lebomlott festékdarabokkal - már az utolsó hittanóra volt, a diákok nagy része oda sem figyelt a hitoktató szavaira. Igazából, a hitoktatót sem különösebben érdekelte, hogy a gyerekek megkapják-e az isteni igét az utolsó órán, a nyáron úgyis vétkeznek eleget.
     Hirtelen bemenekült a nyitott ablakon át egy szép nagy fekete döglégy, és áldozatok után szaglászva keringett egy ideig, majd megállt az oktató sovány, kissé szikkadó karján. Ha jobb szemünk lenne, mint amink van, megláthattuk volna amint a légy összeteszi tapogatóit, érezve a közeledő étkezés zamatát. Nyilván, gyakorlata van már benne. A tanár aki egyébként rendkívül jámbor ember hírében állt, ügyet sem vetett rá, csak folytatta a vetítést „Év végi összefoglaló” címmel. Az egyre hangosabb nyüzsgésből nyilvánvalóvá vált, hogy senkit nem érdekel Káin és Ábel története, kikapcsolta a programot, és mélyen a diákok szemébe nézett. A diákok, meghallva a hirtelen csendet, mindegyik felé meresztette a szemét, némelyek félve, de volt, aki unottan, míg megint mások közömbösen bámulták a kora középkorú tanárukat, egyesek pedig egyébként is elég vegetatív állapotban voltak az előttük levő formás fenék látványán felbuzdulva. A fiúk korán kezdik. Nem is képzeljük milyen korán.
- Tudjátok-e, hogy Noé mért nem ölte meg a két legyet mikor azok Noé bárkáján tartózkodtak? Nyilván nem, ugyanis az internet tele van ilyen kérdésekkel, amit a mai diákság előszeretettel oszt meg a saját adatlapján.
     A diákok megdöbbenve meredtek arra az emberre, aki az idejüket rabolta, noha tudták, hogy elég szabadszellemű, és noha akármennyire jámbor tekintetű és megjelenésű is, szerette a nőket, valamint fiatalabb korában lázadó típusként emlegették társai. Ha öregebbek lettek volna, azzal a gondolattal is eljátszadozhattak volna, hogy keresztény metalra hirdette isten igéjét fiatal korában a pap megérkezése előtt a fiatal „apáca jelölteknek”. De ők – noha már megnézték, miből lesz a cserebogár majdan egyszer – még nem foglalkoztak ilyen dolgokkal, a veséjük parancsán kívül másra nem használták még „fegyvereiket”.
- Gondoltam, hogy ez érdekelni fogja őket. – jegyezte meg magában tanáruk, majd székrecsegéssel kísérve felállt és megválaszolta saját kérdését. – Ti úgy gondoltok a legyekre, mint kártevőkre, zavaró tényezőkre, és előszerettel irtjátok őket. Nem csak ti, a szüleitek is, a politikusok, koldusok de még a papok is. Mindenki megöli őket, mondva hogy csak bajt okoznak. Noé is megjegyezte ezt, mikor Isten szólott hozzá, aki viszont mindössze ennyit mondott:
     „Megkérdőjelezéd teremtőd akaratát jámbor szolgám? Válaszolok hát kérdésedre, hogy megértsd, mért van joga élnie-e hitvány dögevőnek. A szemedben a legyek olyanok, mint az én szememben a fajtádból való gyilkosok, tolvajok, erőszakoskodók. Kártevők, hitvány alakjai az életemnek és számomra is ugyanúgy viszket, mikor egy férfi megerőszakol, majd vérét veszi egy nőnek, mint ahogy ti is vakarjátok a legyek okozta csípéseket. Viszont, én veletek ellentétben nem kívánom ezen emberek halálát, sőt másét sem, lévén hittem a népetekben. Hittem a teremtményeimben, hogy csak pár hibás egyed lesz, aki az erőszak ily módját választják majd életük során és bomlasztja, azokat kik oly híven szolgálnak engem. Hittem bennetek, ám látom, túlbuzgó gyülekezetre találtak az effajta kártevők, mint a szemétdombokon a legyek. Kiirthatatlanok lettek ezek a prédák, akár a legyek. Én most megtisztítom ezt a földet ezektől a hitványságoktól, ahogyan ti felégetitek a trágyadombokat, hogy elűzzétek, a legyeket kik betegséget hordoznak. Mert a te fajtád alja is betegségeket hordoz, megfertőzi a többieket. Emlékezz hát eme szavaimra, és ne feledd: a legyek lesznek a bizonyítékai annak, hogy a bűnök melyeket elkövettek ugyanúgy fájnak és irritálnak, ahogyan a legyek titeket. Ez a válaszom Noé. Emlékeztesd az emberiséget szavaim igazára, és arra hogy az igaz hívő nem bántja Isten teremtményeit, csak ha az nem veszélyezteti őt, miként én sem bántom, azokat kik viszketést okoznak számomra.”

      - Viszont most szívesen közéjük mennék egy lángszóróval. – gondolta, miközben térdét lehorzsolta a betonnal való találkozás. Nem serkent vér, csak kissé bepirosodott az ütés helye. Nem olyan könnyű vért fakasztani a szervezetünkből, mint vizet locsolni a palántánkra. Erős, mégis hitvány porhüvelyek vagyunk mi, akárcsak szellemünk az élet tengerén. Megpróbált olyan gyorsan felállni, ahogyan csak tőle telt, viszont a legyek ólomsúllyal nehezedtek a hátára, és nyomták a föld felé. Eközben az egyre gyorsabb ütemben mozgó fehér-zöld aurát árasztó alakok üdvrivalgás szerű vonyításban törtek ki.
- Érzik a vért? Az kellene nekik?
Minden erejét összeszedte, és kiszabadult a legyek okozta börtönből, majd ismét elkezdett vágtázni a nyílegyenes úton.
      Ekkor valahol a távolban zongorára emlékeztető hangra lett figyelmes. Egy fél másodpercig majdnem lassított, de ebben a szürreális álomban
(vagy valóságban?)
már semmin nem lepődött meg. Az életösztöne azt súgta, hogy meneküljön amíg teheti, mert a szellemek élve felfalják, beleiből kötnek nyakláncot, valamint kiszívják a vérét, sőt talán még szívószállal fogják szürcsölni zsigereit mint a Pepsit. A zongora egyre erősödött, és azt vette észre, hogy a legyek zümmögése egyre alábbhagy, míg teljesen el nem hal. Megpróbált hátratekinteni, és a legyek csakugyan eltűntek, sőt a szellemek mintha áttetszőbbek lettek volna.

    - Most megállhatsz egy kicsit, hacsak nem a maratont is le akarod futni. – mondta egy kissé pimaszkodó, fiatalos, ámbár kétségtelenül géphang.
- Ki az ördög vagy te? ÉS HOL A FRANCBA VAGYOK ÉN? – még mindig futott, nem bízott már semmiben, lehet ez egy újabb trükk. De kinek a trükkje?
- A szellem vagyok a gépezetben, a névtelen idegen, ki bujdosik ebben az álomvilágban és csak akkor jelen meg, ha ő akarja. Nem láthatnak, és nem támadhatnak meg, nem vehetik el életem, mert már nem élek, egybeolvadtam a léttel, bár nem éltem sohasem. És tényleg állj meg, futhatsz még eleget.
    Még mindig rohant, gyorsabb volt akár egy macska, akit egy dühös kutya üldöz, viszont hirtelen mintha egy fal jelent volna meg előtte. Még idejében kinyújtotta a kezét, és visszacsapódott róla, feneke erősen érintkezve a betonnal. Érezte ahogyan kiserken a vére, de a fájdalmat mellőzve rögtön talpra ugrott és szétnézett.
- Mintha egy burokba lennék. – mondta álmatag hangon amikor körbenézett. Körülötte a teljes sötétség volt, viszont úgy érezte, mintha egy dobozban lenne.
- Mondhatjuk annak is – folytatta a „szellem a gépezetben” ugyanolyan hangon ám kicsit sunyi, öntelt hanghordozással. – Nem tudom ezt sokáig fenntartani, viszont minden idetévedő lelket ellátom egy-két tanáccsal. Nyilván zúg a fejed, hogy hol a francba vagy, mi üldöz, vagy miért? Nos a válaszokat én sem tudom, viszont egy valamit biztosan. Ezek a szellemek az életet akarják. A benned rejlő élet szikrája, valamint minden idetévedőnek a szikrája olyan számukra mint amikor te hirtelen megkapod amire vágytál, csak annyi a dolgot hogy utána szaladj. Mint a kutya, akinek eldobod a labdát. Megfogja, és csak harapdálja, nem tud vele mit kezdeni. Ilyenek ők is. Ilyenkor nem tudnak mit tenni, menniük kell, hogy érezzék azt amik ők voltak. Élő emberek. Mintha az élet esszenciája beléjük ivódna és egy kicsit olyan érzés ez nekik mintha még mindig élnének. Újra éreznek, gondolkoznak, szeretnek, gyűlölnek, tehát minden amik egykor ők valák. Te is szeretnéd visszakapni a gyermekkorod egy kis szeletét, ugye? Arra vágysz olykor álmaidban, hogy ne legyen más problémád, csak hogy melyik játékot telepítsd a gépre, vagy hogy kezd hűvös lenni, nem focizhatsz már oly sokáig. Ne ítéld el őket. Mikor rájöttek hogy mit tettek, milyen árt kellett fizetniük az „élet-elixírért” rendkívül szomorúak lesznek. Nem rosszak ők hidd el, fiatal vándor. A szomorúság, gyötrelem, félelem az egyedüli ami túlvilági létükben megtalálható. Magukat emésztik szinte mindenért, agóniában élve az örökkévalóságig. Akár a múlt szörnyei, rágják a lelked. Csak a szomorúság, a végtelen búskomorság és önmarcangolás. Nem tehetnek ellene. De látom rajtad hogy egyetlen kérdés foglalkoztat: hogyan juthatsz ki innen élve? Menekülj, és talán van megoldás. Hogy valóság-e ez, vagy csak a te elméd játéka, esetleg Dark Master pokla nem tudom. Lehet te már nem is élsz. Éppen most állnak feletted és sírva ütlegelnek, hogy nyisd ki a szemed. Nem tudom. Hidd el, drukkolok neked. Olvastam életed könyvét. Igen, mielőtt belevágnál a szavamba, ez egy olyan könyv amelyben feljegyeznek minden gondolatot, szót, mondatot ami valaha elhangzott a szádból, vagy akár a fejedben. Szimpatikus vagy, de egy kicsit ügyefogyott ahogyan az életet szemléled. Most például arra gondolsz, hogyan tudhatok ilyeneket meg „mi ez az élet könyve, az angyalok word-be mentik el a dolgaikat és így ítélik meg ki hova kerüljön”? Valami olyasmi. De felejtsd el az angyalokat és a poklot. Mert lehet ez csak a te valóságot. A te valóságod, melyből egyedül te juthatsz ki, vagy tekintsd próbának. Nem tudom. De nekem mennem kell, ifjú vándor, én ki egy vagyok a léttel ám mégsem vagyok semmi. Sok szerencsét.

    A burok amilyen hirtelen ott termett előtte, olyan hirtelen el is tűnt. De a magát „szellem a gépezetben” nevező géphang is a monológjával. Rengeteg kérdést tudott volna még neki feltenni, mégsem tudott közbe avatkozni a szájával. Talán ez is valami mesterkélt trükk volt, hogy nehogy megzavarja a „Nagy Varázslót” a saját pöffeszkedésébe. Tudta, hogy ismét szaladnia kellene, de a testét elborította az izomfájások, és kétrét görnyedt, kezét a térdére támasztva. A farmerja kiszakadt, és az addig egyszerű kis seb mintha életre kapott volna, s vér szivárgott a térdéből. A seb körül törmelék. Tehát a beton mégsem olyan tükörsima. Érezte ahogyan a suhogás újra felerősödik, és újra átvette amit a „megmentője” mondott neki. Nem rossz szellemek ezek, csak az életemet akarják, hogy lubickolhassanak az anyagban, mintha valami drog lenne. Kösz, de ezt nem adom meg nekik.
(ugye milyen könnyen akarja az életet az ember, ha a halál ott lebeg a feje felett, oh mondd csak, ugye? Mit tudjuk mi, hogy meg akarnánk-e halni, míg nem kerülünk be a végtelen sötét vonzásába)
Egy pillanatra behunyta a szemét, és erőt vett magát.
    Viszont mihelyst kinyitotta ott állt előtte egy 10 éves forma gyermek. Élőnek tűnt, viszont arca halálsápadt, valamint a szeme rémülettől tükröződött. Kis pufók arca volt, valamint korához képest elég magas és testes, a szája „csókos”. A gyermek kinyújtotta a kezét, és ekkor a szájából elkezdett bugyogni a vér, mint amikor a megtelt kádból kifröccsen a felesleg. Az amorf testformákat így mérjük. A teste hirtelen halványodni kezdett, majd a harsogópiros vér, amely beborította a mellkasát, valamint kis tavacskába gyülemlett össze szandálos lába alatt, ugyanolyan áttetsző, már-már sötét színűvé vált, mint a szellemek. A vér még mindig bugyogott, és már-már a szemgödröket ostromolta, de az még kitartott, de pár pillanat és a lefolyó-dugó sorsára jutva kiugrik, fröcskölve kiengedve a felgyülemlett „vizet”, míg a dugó sem enged tovább a magasabb rendű erőnek és kilő a végtelen felé.
    Nem kellett hősünknek több, fájdalmáról megfeledkezve elinalt, mint a nyúl. Nagyjából úgyis érezte magát, rettentően félt, és a látottak eleven égtek az agyába, mint a billog. Nem tudta kiverni a fejéből azokat a szemeket amint egyre dülled alattuk a vér, szinte fityeg az a vékony ideg, ami tartja, mint valami kifeszített kötél. Eszébe jutott a gyermek szájából óceánként ömlő zuhatag. Valami ilyesmi lehet tehát amikor elhagyja az élet esszenciája a belőtt szellemet. „Megnyugtató, mit ne mondjak” – gondolta cinikusan, és rohant tovább. A lábában már égető fájdalmat érzett, az oldala olyan szinten szúrt, hogy azt hitte mindjárt összeesik. Fejében továbbra is kavarogtak a gondolatok, hiába az életéért futott. Sosem tudott megálljt parancsolni nekik, ami miatt sokszor akár félóráig is kattogott az agya mielőtt eljutott volna a birkák hátán az álmok országába.
    Az út végeláthatatlannak tetszett, ám a távolban megpillantott egy öreg, már-már rozsdás motort. Sohasem vezetett motort, de úgy gondolta, nem véletlen akadnak itt ilyen-olyan beszélő emberek és tárgyak. Nyilván nem ő az egyetlen aki itt járt, elég csak szegény kutyára gondolni akinek agya nyilván felkenődve végezte valamelyik fa törzsén. Odament a motorhoz, felpattant rá, elfordította a kulcsot („deus ex machina, na ne már” – gondolta közben), mire a motor füstöt eregetve megállt. Kétségbeesetten leszállt a motorról, és mivel már másoknál látta belerúgott egyet az öreg vasparipába. Újra megpróbálta beindítani, de az makacsul ellenállt. Természetesen a sietség következtében az erőszak volt a legegyszerűbb probléma megoldás ilyen esetekben.

      Miközben félelmében és dühében a motort rugdosta a kissé rozsdától mart, de még néhol krómozott felületű motort, eszébe jutott hogy valószínűleg ez a motor már akkor is öregnek számított amikor az apja kicsi volt. A gépek, hiába tűnnek úgy, mintha örökkévalók lennének, nagyon is hamar elromlanak. Ilyenkor persze, lévén nem „hús-vér élőlények” a legegyszerűbb módja ha ütlegeljük, vagy jelen esetben rugdossuk őket hogy jobban működjenek, ahelyett hogy belátnánk hogy bevégezte a korát, hagyni kell pihenni a „gépek mennyében”. Olyan ez, akárha nyugdíjasokat rugdosnánk, vagy lökdösnénk, esetleg vernénk, hogy gyorsabban átmenjenek az úttesten, esetleg jobban lélegezzenek vagy egészségesebben verjen a szívük. Mintha hasba rúgnánk egy szegény bácsit, hogy ne legyen szorulása, nagyjából ő is ugyanígy rugdosta most a motort, hogy beinduljon. Egyszer mindennek eljön a vége. Legyen szó egy öreg emberről, akit hiába is ráznánk, hogy ideje beindulni, akár a monitor ha éppen szinkron hibás. A gépeknek is vége van egyszer. A múzeumokban ugye te is egyfajta tiszteletet érzel a régmúlt „ördögjei” előtt, és szinte azt várod, hogy megmozduljanak? A vezető felöli ablakokat képzeled a szemének, amik néznek rád, és várod hogy meséljenek. Meséljenek arról, hogy a te életed nagyon is jó. Magányosnak képzeled magad, de ohh, mesélj csak te masina, arról aki téged vezetett. Pocakos ember volt-e, akinek az egyedül társa te voltál, mikor napokat vezetett éhesen és menekülve az új világ reményében? Szeretnéd megtudni tőle, hogy te nem vagy magányos, nem kell azok sorsát követned akik napokat vándoroltak étlen-szomjan, azért hogy beálljanak egy koszos-kopodt színésztársulatba, ahol ugyanúgy állnak a dolgok, mint eddig, a különbség annyi hogy beszélhetsz valakihez. Vagy szerinted az útjuk közben beszéltek a susogó fákhoz, elmesélték nekik életüket és szenvedéseiket, vagy netalántán ugyan ezeken gondolkoztak mint te? Megállsz, és tiszteletet érzel egy élettelen tárgy iránt is. Ha magad vagy. Ha csak te vagy és a gép. Mert keresed a saját válaszaidat. S azt reméled felteheti a megfelelő kérdést, felkapcsolhatja a lámpáját és megszólalhat. Vagy a monitor is felberreghet, akár egy utolsókat rúgó tüdőrákos és üzeneteket küldhet neked.  

Ameddig ő gondolataiba mélyedve találgatta hogy mit várnánk el, ha valakit testileg próbálnánk „jobb működésre bírni” egy szellem tévedt a közelébe és rávetette magát. Lélekjelenlétének – na meg persze ösztönének – köszönhetően még idejében félre ugrott, de úgy érezte a szíve egy pillanatra megáll. A szellem egy gyöngécske, nagyjából 6 év körüli gyermek volt, akinek szakadt ruhája és lapos hasa arról árulkodott, hogy nem élhetett bőségben életében. Mihelyst kapcsolatba lépett a régi járművel a motor tüzet fogott, és hatalmas lángjaival az eget ostromolta. Szegény gyermek is tüzet fogott, és erőtlen testét szinte azonnal beborították a lángok, amelyek igazodva a szellem színéhez immáron zöld színben pompáztak. A gyermek arca hihetetlen fájdalomról tanúskodott, nyakán a vékony bőrréteg alatt világosan kivehető volt, ahogyan a nyakát tartó csontok kidudorodnak. Egy biológia tanár tapsikolva mutogatná a rajtunk lévő csontokat, hogy okosabbak legyünk, ha már máshogy nem megy. A vékonyabb, vastagabb csontok akár a gitárhúrok dülledtek ki az égő bőrön, szinte csak arra vártak hogy megpengessék őket. Egy moll, egy akkord, kész a rock’n’roll. Eközben a gyermek rendkívül vékony hangon ordított, ami miatt kalandorunknak be kellett fognia a fülét is. A szíve erősen repesett, az agyába tódult a vér, és az adrenalin túlzott termelése miatt úgy érezte magát, mint akit ki kell ütni mert túl gyorsan ver a szíve. A levegő eközben égő csontok szagát vegyítette az olaj, füst, égő műanyag, vas szagával, ami olyan orrfacsaró bűzt áraszott, hogy hányingert lehetet kapni tőle.
     A gyermek még mindig vonyított, a karjáról és bőréről már leégett a bőr, apró darabokban vált le, akár a pergamen, vagy a bőrborítás a buszok üléséről. Megpörkölt hús szaga töltötte be a levegőt, a szervek pedig pukkanás szerű hangokkal robbantak szét, az útra hányva tartalmukat.
    Ez volt az utolsó pohár, ő pedig ismét az út felé vette az irányt, és hányingerével küszködve ismét futásnak indult, ám a le-fel járó gyomra miatt meg kellett állnia, hogy kieressze a gyomortartalmát. Öklendezve, kétrét görnyedve állt, szívében a jeges félelem hogy hamarosan a szellemek újra közel kerülnek hozzá, és lefejik róla a bőrt, valamint a szemét kiszippantják mint az epret a fagyi tetejéről. Ahogy oldalra nézett, látta hogy a motor még mindig lángol, a szellemek pedig kicsit lemaradnak és fejüket fogva botorkálnak előre. Nem kezdett el gondolkodni rajta, hogy milyen közös kapcsolat lehet a szellemek között, de nyilván megérzik ha az egyikkel történik valami förtelmes, mert úgy botorkáltak előre vakon, tehetetlenül mint egy kutyafalka alfa nélkül.
  -  Mindenki szidja a zsidókat, de más csontokkal nem lehet ártani nekik.
   Mint akit fenéken szúrtak pördült meg a hang irányába. Egy öregember állt nem sokkal előtte.
   Nyilván mindenki életében van egy elképzelés AZ ÖREGEMBERRŐL. Akit, ha olvasunk, eszünkbe jut egy öregedő ember. Az alap elképzelés, akár egy fogalom. Képzelje el ide mindenki a sajátját, és azonosítsa be azzal. Kis karavánon érkezett, nem lehetett nagyobb egy kis kerekes furgonnál, amit falvakban szoktak használni valamilyen termény, vagy akár robi kapa szállítására. Amit egy ember szokott húzni, vagy gyermekkorunkban apa megengedi, hogy tegyünk fele egy-két kört az udvar között, de vigyázzunk nehogy alá essünk, és a vas fogantyúnak mutassuk be agyvelőnket.
   A kis furgon tartalma nem állt másból, mint csontokból. Hosszú, szabályos, de már pergamenszerű, „oxidált” combcsontból. Volt itt alkar, olyan vékony és rövidke, ami csak egy kisgyermeké lehetett éltében. De akadt itt koponya is, amely viszonylag megkímélt állapotban volt, és szinte csak arra várt, hogy egy testet találjon magának. Voltak itt ujjcsontok is, valamint gerincoszlop-tartozékok. Mindegyik kissé megkopott, szürke, földtől mocskos darabok voltak, mintha most ásták volna ki őket a közeli kriptából. A kereskedő mosolyából ítélve már csak annyi hiányzott a szájáról: „Tessék, csak tessék, zsidó csontok eladók, használhatók gyertyatartónak, de szertartás-kelléknek is, vagy aminek akarják”.
- Ki maga? – hősünk alapvetően okos ember volt, ám a történtek hatására a lexikális, valamint irodalmi tudás inkább elbújik, arra várva, hogy a nagy bunkó ősember, akit a társadalom is lenéz, a buta erő, akit csak úgy emleget a tanult ember összes agytekervénye, hogy „Ösztön” kimenti őket a csávából. Mivel senki nem tanította „Ösztönt”, és ő sem volt túl szociális kisebb korában, így csakis a puszta, fizikai erejére támaszkodhatott, valamint az a csökönyös élni akarás, amely minden emberben előbújik, sőt a patkányokban is.
- Nevezz csak Kereskedőnek. Látom, te is megjártad. Ugye tudod, hogy a motor fogantyúja amit megfogtál tökéletesen kimunkált zsidó csontból volt? – fecsegett az öreg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ebben a disztópiában a szellemek elől szaladgáló suhancok, rémült szemekkel.
- Hol vagyok? Mit keresek itt? Mi a kiút? – hősünk szavaiban keveredett az ijedtség, a féltett önbecsülés, valamint az a fajta dühös dac, amit akkor tanúsítunk, ha rajtakapnak, mikor nem vagyunk teljesítőképességünk csúcspontján.
- Csak nyugodtan, itt biztonságban vagy. Nem gondoltál arra, hogy letérj az útról? Bocsáss meg, ilyenkor nem a gondolkodás az ember erőssége. Nem tudom hol vagy. Vagy hol vagyok én. Ha Dark Master úgy akarja, akkor valóság, de lehet álom is. A te álmod, amit ne felejts el, a saját agyszüleményed, amelyeket Dark Master kihasznál. Ha ez a te álmod, akkor valószínűleg a te tudatalattid akar valamit a tudtodra adni, vagy lehet ez a valóság is. Ha Dark Master úgy akarja meghalhatsz és akkor sohasem ébredsz fel. Ez nem olyan álom lehet, amiben átéled a halálodat. Anyádék sírhatnak feletted, te már halott vagy. Lehet kizárólag a tested hal meg, míg a lelked és a lényed beáll a szellemek sorába. Menekülj. Én megvédem magam, mert valamiért a zsidó csontok ártanak nekik. Vagy, ha ez a te álmod te akarod így. Adok neked is egyet, itt van ni, ez a koponya tessék.
     Kezébe nyomta a már fentebb említett testrészt. A koponya érintése a normális érzésű ember számára legjobb esetben is „furcsa”. Az a megmondhatatlan élettelen érzés, az az érdes, ámbár síkos érzés, amit a fogak tapintása jelent teremt egyfajta groteszk élményt. Na meg persze, ha belegondolunk, hogy valaha ez egy élő ember volt, aki élt, érzett, szeretett és gyűlölt, most pedig fegyver egy
(álomban?)
olyan valóságban ahol bármikor meghalhat az ember. Főhősünk agyában is nagyjából ilyen gondolatok kavarogtak, s szinte nem is figyelt az öregemberre, aki szüntelenül duruzsolt. Emlékezzetek, a magatok elé elképzelt ÖREGEMBER sztereotípiára.
- Sok utazóval találkoztam már. Nem tudom túlélték-e, nem szívesen jövök errefelé, csak ha potenciális vevő akad. Az ember általában jóérzésű. A szíve mélyén, legalábbis a legtöbbünk önzetlen, csak sajnos a mai társadalom már kiveti, vagy legalábbis végtelenül kihasználják az önzetlen embereket. Én azt mondom, hogy menj. Eső közeleg. Az eső, pedig hidd el rosszabb, mint a szellemek. Ők csak az életedet akarják, az eső viszont a lelkedet. Illetve, nem is a lelkedet. Nem tudom. Figyelj arra, hogy a saját életedet te irányítod. Az álmaidat, sőt még a múltadat is. Megváltoztatni nem tudod, de más szemléletbe helyezheted a dolgokat.
     Azzal az öregember megfordult, és ruganyos léptekkel otthagyta hősünket kezében egy megtermett koponyacsonttal. Szinte nem is hagyta, hogy válaszoljon, vagy újabb kérdéseket tegyen fel számára. Körbepillantott a helyen ahol állt, és észrevette, hogy a szellemek eltűntek. Mind egy szálig, teljesen kihalt, kísérteties volt a gazos amelyben taposott. Mezítelen lábát a száraz föld nem bántotta, csak egy kis piszokréteggel ajándékozta meg, míg a levegőben égés szaga terjengett. A megpörkölődött gyerekszellem is eltűnt, a sikolyai viszont még most is hősünk agyában sivított, mint egy nyitva hagyott ablak, amely elég kísértetszerű hangokat hordoz. Talán, azok is az elhalt gyermekek sikolyai, akik saját kezükkel kaparják örökké gyönge bőrüket, a fájdalomban és kínban melyben eltávoztak? Vagy, a messzi temető hangjai hordozza ilyenkor a szél, egyfajta üzenetként minden ember számára, hogy örüljön hogy éljen? De ebbe a szagba valami más is keveredett. Amint az öregember mondta, az eső tényleg közeleg. Jellegzetes szaga betöltötte a helyet és enyhe szellő kavarta a távolban meredező fák ágait, amelyekről szinte úgy hullottak a megsárgult falevelek mint a gyerekek ugrálnak a medencébe.

      Mi ez a hely? Vajon hol lehet hősünk valójában? Mi kerítette hatalmába? Talán tényleg csak az agya szeretne neki üzenni? Nem tudta. Egy esőcsepp hullott a fejére, majd pedig végigszánkázott a tarkóján, le egészen a háta közepéig, összekeveredve a félelem és futás okozta többi sós cseppel. Ismeretlenek révén is ismerősnek üdvözölték egymást a cseppek, akárcsak ha egy néger és egy fehér ember találkozik.
      Csak állt, és állt, érezte, ahogyan az eső egyre nagyobb és sűrűbb cseppekben szánkózik végig a mellkasán, átitatva a ruháját, fejbőrét és egész testét. Mintha nyugalom töltötte volna el, de valami balsejtelem is vegyült ebbe a nyugalomba. Valami kúszott felfelé az agyának folyóján, küszködve a vérrel, ellentétes irányba csapkodva. Mintha nem akarná a vére, se hogy ezek a gondolatok előszánkázzanak abból a tartományból, amelyet „börtönnek” is nevezhetnénk. Mindenkinek vannak olyan emlékei, gondolatai, amelyet száműz, és azt kívánja sohase törjön utat magának, mert azt már elfelejtette és szeretne a jövőbe nézni, vagy legalábbis csak megtalálni magának a jelenben a megnyugvást, és a fényt. A múlt sötétségként öleli körbe a lelkünket. Ha egy elbaltázott kapcsolat azért, ha családi problémák azért, sőt, még ha a múltunk boldogsággal átitatott mézes gyümölcs, éppen azért mert talán a jelen nem ennyire édes, hanem keserű, a jövő pedig rothadó szaggal árasztja magából a romlást.  
      És az eső egyre csak esett, és esett, egyre sűrűbben. Ám ez a nyugalmat adó, gyenge kis esőcsepp egyszer csak elkezdett égetni, és szúró, fájó érzésekkel ostromolta a bőrét, és a lelkét is egyaránt. És ekkor elkezdett ömleni az eső, mintha dézsából öntötték volna.
      Ahol a patakokban ömlő eső a bőrét érte, szinte égető fájdalmat érzett, mintha felhevített gombostűvel szurkálnák. Csak állt egy helyben, s noha a fájdalom már szinte az egész testét égette, nem beszélve a fejéről, valamint a behunyt szemét takaró gyenge bőrrétegről, mégsem tudta megmozdítani a lábát. Legszívesebben rohant, vagy legalább menedéket keresett volna, de képtelen volt megtenni, csak hallgatta az eső moraján át kérdésekké összeolvadt hangokat. Olyan kérdéseket, amelyekre nem talált választ, mégis minden erejével szerette volna őket tudni. Érezte, hogy a gondolatmenete valamely úton helyes, mégis kétségbe ejtette az a tény, hogy a környezete mégsem olyan válasszal áll elő, amelyet elfogadna, vagy legalább szeretne. Ez megállásra kényszerítette, s talán nem is maga az eső szurkálta a bőrét oly hevesen, hanem a kérdések súlya, amint magasról alázúdulva becsapódnak a lelke mélyére, hogy ott szétloccsanjanak és rövidke életük végérvényesen is befejeződjön. Talán a fizikai fájdalom már-már a lelki sebek kivetülését eredményezte, vagy maguk az esőben összeállt kérdések trükköztek oly módon, hogy gyorsabb gondolkodásra ösztökéljék. Ekkor egy új gondolat jutott az eszébe, amely talán a fájdalom gyökerét jelenthette. Sokkal, racionálisabb válasszal szolgált, mint az, hogy az eső, vagy akár a lelkére záporozó kérdések égették volna a bőrét. A fájdalom forrása az a tudat volt, hogy elbukott.
       Ekkor újabb hullámban tört rá a testét behálózó gombostűk érintése. Szinte észre sem vette, ahogy a kezében szorongatott koponya alakja az esőcseppek hatására egyre élénkebbé válik, szinte mintha életre kelne. Üvölteni próbált, ám a kérdések és a lelkét hasogató fájdalom szinte bezárta, minden fizikai kontaktusra képtelen volt. A kezében szorongatott koponya, pedig szép lassan inak, izmok és hús vette körül. A szem valamilyen csoda folytán szinte kiugrott az addig üresen meredő szemgödörből és izzó szemmel nézte a maga előtt álló, mozdulatlan testet. Nem zavarta a szemére záporozó folyadék, szinte élettel töltötte meg, ahogy lefolyt a szem belsejébe. A bőr szinte fokozatosan folyt rá a húsra, kúszott felfelé, hogy befedjen minden négyzetcentimétert, amelyet valaha védett.
       Hősünk eközben észre se vette a kezét szinte égető koponya átváltozását. Az eső ostromolta, sakkban tartotta, szinte minden épeszű gondolat kiesett a fejéből, csak a múltra és annak sérelmeire, hibáira összpontosított. Bukásként könyvelte el magába, de valóban az volt-e?
       Töprengését azonban félbeszakította egy sokkal intenzívebb fájdalom, amely nem a lelkéből és nem is az esőből jött, de fizikailag ugyanolyan intenzív volt: az arcát egyszer csak égető érzés kerítette hatalmába, és ettől szinte érezte, ahogyan felsikolt. Fejét valami különös erő nyomta egy tárcsához hasonló tárgyhoz. Érezte, ahogy a bőre felpukkad, majd pedig mint valami pattanás robbanásszerű hanggal kipukkad, és gennyes, égett folyadékát a földre hullajtja, a bőrének darabkáival együtt. Sült hús szagát érezte, és mikor eszébe ötlött, hogy a saját húsát érzi, elájult. Utolsó értelmes gondolatával a szemét féltette, ami mint a kocsonya szinte pillanatok alatt eltűnik az égő lángok martalékában.  

 /Semmilyen tárcsán nem égett az arca, hanem a koponya, akit eddig a kezében szorongatott nyomta bele a fejét az esőtócsába, amely annyira felhevült, hogy olyan érzést keltett mintha égetne. De hogy lehetett, hogy egy koponya képes volt erre, és őt nem égette meg, hanem életre keltette? Vagy, hogy az eső nem lett gőzzé? Az álmokban nem mindig akad ráció. Itt az ideje, hogy az olvasókat felvilágosítsuk, hogy főhősünk álmában vagyunk, de hogy milyen minőségben arra később derül fény. Az álmokban mint írtam, történnek különös dolgok, amelyeket nem lehet pusztán fizikával és materializmussal megmagyarázni. Az agyunk különös dolgokat kreál, fantáziánktól függetlenül, amely lehet akármilyen különös és gazdag, az agyunk legyőz. Így történhetett meg, hogy a koponya, akiről az előbb értekeztünk felvette hősünk alakját. Hogy testet hogyan kapott, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, ugyanis az álmokban nem kell mindent megfejtenünk. Az én személyes elképzelésem szerint a koponya magához hívta a szellemeket, akik azért üldözték hősünket, mert a múltja is ugyanúgy üldözte nappal, mint a szellemek a jövőjét éjszaka. Azt az énjét, vagy ha így nevezhetjük személyiségét, aki szerette volna maga mögött hagyni a múltját, de az olyan szorosan fogta a bokáját, hogy nem engedte el, mert még nem úgy fogta fel a sötétet úgy, hogy lehet világos is. Hisz a démon is lehet angyal, ha a megfelelő oldalról nézzük nemde bár? Lucifer sem volt feltétlenül rossz, sőt egyes nézőpont szerint Isten volt Lucifer ördöge. Mindenkit meg lehet érteni, és hősként tisztelni, legyen szó akár egy gyilkosról, akár Hitlerről, ez mind csak nézőpont kérdése. De most térjünk rá az utolsó fejezetre a történetünkben, amelyben azt meséljük el, hogy főhősünk múltja, vagy jövője győzedelmeskedik-e. Hogy, most kinek is kell szurkolni? Ki képviseli a jelent, a fényes jövőt és a sötét múltat? Én csakis a saját történetemet mondom el, az, hogy kinek melyik időbeli személyisége és agyának milyen teremtményei kísérik el azon az úton, melyet mindenki átél egyszer legalább életében, csak önökre bízhatom. Azt is, hogy a múlt vagy a jövő párbajából ki győz végül./

 Főhősünk
(de melyik is?)
mikor kinyitotta a szemét csak a sötét eget látta. Mind a két szemével, és nem érzett fájdalmat. Megpróbált felülni, de két vaskos kötél a földhöz szögezte csuklóból, amelyek szárazak voltak. A haja sem volt csatakos, vagy éppen vizes, sőt a ruhája is makulátlanul száraz volt, azt az egyszerű tényt leszámítva, hogy az izzadságfoltok azért egy-egy sötét foltot hagytak a pólóján, ám a kissé irreálisan meleg idő már ezt is felitatta szépen a szatén szövetébe.
- Mi történt? Hogy lehetek itt? Mi lett az esővel? Hogy nem vagyok halott – cikáztak át a gondolatok hirtelen agyában. Nyoma sem volt a kérdéseknek, amelyet az eső tett fel számára. Érezte, hogy valami szörnyen rossz történt vele az elmúlt percekben
(órákban?)
de mint az álmok, vagy a kádban fekve feltett gondolatok elhalványodnak, miután visszatérünk a normális életünkbe. Míg ki nem lépünk a meleg fürdőszobából, abból a sejtelmes közegből, amelyben eddig voltunk a pára, zene valamint a saját gondolataink saját kis birodalmában minden eleven. De mihelyst megcsap minket a folyosó hideg levegője, valamint a szüleink, vagy barátaink, barátnőnk, akármilyen élő lény szavai, hangja, vagy esetleg a TV-ből kiszűrődő hangok, ezek a szilárd gondolatok, melyek világmegváltásról szóltak, olyan hamar elillannak, mint az illékony foszfor oxigén hatására.
     Oldalra nézve megpillantotta a szellemeket. Szép sorban álltak, mind a két oldalán és múltjának egy-egy ismerős arca tekintett vissza rá. Mindenki, aki az életének része volt és eltávozott ilyen-olyan okoknál fogva, mind visszanéztek rá komoly szemekkel, zöld auraszerű árnyalattal körülötte. A szívébe sajgó fájdalom költözött, amely a látványukat és a velük összekötő kötelékből származott. Viszont mielőtt újra hatalmába kerítette volna a csüggedés, egy csattanást hallott nem messze tőle. Mikor megpróbált előre nézni, kicsit megemelve a fejét, megdöbbenve tapasztalta, hogy a az alak aki előtte áll, ő maga. Ugyanabban a ruhában, ugyanabban a kinézetben, mintha a klónja lett volna. Kezében egy kis, rövid, fanyelű kalapácsot tartott, rajta kemény, acélfejjel. A kalapácsot maga mellett tartotta, s úgy nézett le a földön heverő, kikötözött énjére. Szeméből önbizalom, magabiztosság és némi harag tükröződött, kiállása egyenes volt.
    - Nem volt más lehetőség – kezdte. – Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy jó útra térítselek. Nem hallgattál a szavaimra, és a jajkiáltásaimra. Se másra nem hallgattál, csak a saját csökönyös gondolataidra, amiben magadat sajnáltattad. Nem voltál képes meglátni a fától az erdőt. Ott, ahol az új tavasz első sarjadékai gyönyörű virágokat hoznak, te csak azt láttad, ahogy a tél elpusztítja a rég korhadó virágokat. Azokat a virágokat, amelyek alapból pusztulásra vannak ítélve, de a magjuk magában hordozza a megváltást, a lényeget a létezésüknek. Te mégis, őket sajnáltad, és nem láttad, ahogy gyengén, szinte kikaparja magát az új hajtás a földből. Ha közelebb mentél volna, inkább letapostad volna, minthogy észrevennéd. Sőt, inkább siratnád a múlt év virágát, mint a jövő hajtását. Amely talán jobban kibírja az érkező telet, vagy kedvezőbb sorsra jut, mint az amelyet mindig is látsz.
     (Eközben megpróbál kiszabadulni. Az a kalapács egyáltalán nem bíztató jel, s próbál mozogni. Mint a patkány a süllyedő hajón emberfeletti erőfeszítésre képes, csakhogy életben maradjon. Nem adja az élet könnyen magát.)
     - VEDD MÁR ÉSZRE! – szinte kiabálta előtte a hasonmása. – VEDD MÁR ÉSZRE, HOGY VAN AMIT EL KELL ENGEDNI! És az, hogy elengedsz valamit nem feltétlenül rossz. Nem csak siránkozás az élet, és a múlt nem azért van, hogy te kardodba dőlj. Tanuld már meg, hogy mindenből lehet profitálni. Mindenből meg lehet látni a jót, és ez az egyetlen lehetőség, hogy boldog legyél. A múltadból tanulod meg, mit ne kövess el a jelenbe. Nézd meg a szellemeket, vagyis inkább a múltad kísérteteid, akik itt merednek rád. Ha én rájuk nézek, engem nem üldöznek, mint téged. Ha én velem szembe jönnek, inkább segítenek nekem. Mögöttem állnak, kéz a kézben sétálunk a jövő országútján, mert ha rájuk nézek, akkor elmosolyodok, és arra gondolok, hogy de szép is volt. Mennyire szépek voltak azok az időszakok, még akkor is ha a legfényesebb napot is eltakarta olykor egy bárányfelhő. Vagy akkor is, ha a bárányfelhőt komolyabb felhők takarták el, s végül a nyár utolsó sugarát elnyeli az ősz szürkesége, mint ahogyan a virág elhullajtotta szirmait.
      (Egyre jobban mozgatta a csuklóját, s úgy vette észre, mintha lazulna a kötél. Elvileg ez a saját álma nem? Azokat, úgy irányítja az ember, ahogyan akarja végső soron nem? Ha úgy akarja, hogy túlélje, legyőzheti előtte önmagát. Csak akarnia kell. Mint minden mást. De ha ezt képes, akkor miért nem képes az életét is?)
     - Téged üldöznek – lépett előrébb a földön fekvő alakhoz – te nem vagy képes a sötétségen kívül mást is látni. Pedig, a jövő lehet szép. Ha elhatározod hogy az lesz, és úgy teszel, akkor lehet az. Nézz rám. Emlékeztetlek arra, aki vagy? Ha nem úgy néznél ki mint én, az a porbafingó kis nyomorék, aki te fekszel ott, leköpném. A múlt nem azért van, hogy megfojtson. El kell felejtened minden rosszat, és minden negatív dolgot. Nagyon nehéz, de csak így vagy képes jobb ember lenni. Nem feltétlen te hibáztál, de te is hibás vagy. Mindenki hibás. Nézz rájuk, és próbálj erőt meríteni belőlük. Ahogyan én teszem. Hogy tudjam, mit kell keresnem és mit kell elkerülnöm. NÉZZ RÁJUK!
      (Erőszakkal oldalra fordította a fejét, hogy rájuk nézzen. Viszont őt csak a szabadulás érdekelte, az ÖSZTÖN, aki antiszociális, és faragatlan egyre erősebben kerekedett felül rajta. Érezte, hogy most már határozottabban lazább a kötél, és ha szerencséje van, gyilkos hasonmása a monológ közepében nem fogja olyan szorosan a kalapácsot, és kiveheti belőle. Majd pedig, megmentheti önmagát.)
      - Bíznod kell önmagadban, és bennük. – folytatta nyugodtabb hangon, de még mindig oldalra fordítva a fejét a földön fekvő alaknak – bíznod kell benne, hogy amit elterveztél, abban segítséget kaphatsz, de csak ha te is akarod. Ha elég erős vagy hozzá, mások is megsegítenek, de előbb magadon kell. Ha gyenge vagy, hát meríts erőt abból, amik üldöznek. Hogy így legyél jobb. Az ember irányíthatja a saját életét, és akkor a sors vagy a véletlen nevezd, ahogy akarod segíteni fog abban, hogy jobb emberré válj. Ha irányíthatod az álmaidat, akkor miért ne irányíthatnád az életed? Az élet szép. Ha visszanézel majd ezekre az alakokra, akik a múltad kísértetei, úgy ahogyan én, azt fogod látni, hogy ha ők nem lettek volna, nem lennél boldogabb, mint most vagy. Mert ők tettek azzá ami vagy. A negatív dolgok csak téged tettek jobb emberré, a pozitív pillanatokat pedig újra át szeretnéd élni. Mert csak a jó dolgokra érdemes emlékezni, akármilyen mélyen is bántott, vagy éppen érintett. MI OLYAN NEHÉZ EBBEN? MIÉRT NEM VAGY KÉPES ERRE RÁJÖNNI!
     (Ekkor lecsapott a kalapáccsal, de csak a földbe volt képes belevágni a kemény acélfejet. Az eddig odaszegezett alak kiszabadult, és oldalra gurult, majd, mint a nyulak, vagy a reszkető, gyáva állatok, védelemből rávetette magát a támadójára. Dulakodás alakult ki közöttük. Itt már nem volt helye beszédnek, mert csak egy ember maradhatott életben.)

 Azok, akik kívülről figyelték volna az eseményeket nem tudták volna meg végül ki győzött. Csak annyit láttak, hogy az egyik küzdő fél, végül felül kerekedik a másiknak, majd belevágja a kalapácsot a másik homloklebenyébe. A reccsenés és a törő csontok robaja betöltötte a szinte halotti csöndben úszó tájat, majd a vér kiserkent a seb helyén. A kalapács még párszor lecsapott, és agydarabkák, vér, hús, és egyéb szilárd anyagok tapadtak a kalapácshoz, amelynek a fogójáról is vastagon folyt a vér…

 Ekkor felébredt. Szinte azonnal kimászott az ágyból, és sebes léptekkel indult el a mosdó felé, ahol a húgyhólyagja már szinte visított a túlzott vizeletmennyiségtől. Mint egy gát. Nem gondolt sem az álmára, sem arra, hogy mi történt. Az ÖSZTÖN beleszólt ismét a fontos dolgok alakulásába, megakadályozva a felsőbb gondolatok harcát és csak arra gondolt, hogy pisiljen – hiszen az agy is vízcsobogással, vagy folyóval
(esővel)
figyelmeztet arra, hogy éppen WC-znünk kellene.

Hogy végül ki győzött? Azt, mint mondtam, mindenki maga döntse el, hogy annak idején ki győzött a csatájában. A múlt-e, vagy a jelen, illetve jövő. Annyit elmondok, a kíváncsiak kedvéért, hogy ebben a történetben, ha főhősünk - immár ébren - nem csak a vizelésre gondol, hanem mondjuk, kicsit eszébe jut az álma, vagy esetleg belenéz a tükörbe akkor láthatta volna maga mögött, a kissé zöldes, árnyképes formájukban a szellemeket…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.