Kérdezi ezt a blogbejegyzésem címeiben fellelhető minitörténet egyik szereplője "My Child", de nem csak ő, hanem én magam is feltettem már ezt a kérdést, hogy mért változik a világ? Hát, most próbálok rá magyarázatot adni, illetve elmondani a saját véleményem erről. De előtte még elöljáróban pár mondatot szólnék a post nélküli egy hétről, illetve a továbbiakról.
Nem tudom ki vette észre, vagy ki nem, de a "Stone", "My Child", és még egy harmadik, eddig ismeretlen szereplő egy történet szereplői, amit ugyan még én sem tudok milyen, de egy laza kapocsként szolgál a blogbejegyzések címei között, egyfajta keretbe ágyazva a blogom személyes eszmefuttatásait.
Egyébként most nem egy, hanem rögtön két postot is írok, tehát egyfajta dupla posttal szeretnék kedveskedni nektek amiért egy jó hétig kimaradás volt az oldalon és semmi új nem publikálódott. A témákat gyűjtöttem, és most beértek két postra. Ezt legegyszerűbben úgy képzelhetitek el, mint a Therion - Lemuria/Sirius B albumát (akinek nem ismerős majd fog róla olvasni a blogomba). Akinek maga a dupla album fogalma sem ismerős annak megpróbálom elmagyarázni. Tehát, mint amikor egy előadó egy évben két új anyagot is kiad, de azok eltérő időpontban jelennek meg, vagy ha egyazon időben de nem egy CD csomagban hanem kettőben, és zeneileg és szövegileg csak egy rövid kapocs köti össze a korongot, egyébként teljesen eltér egymástól a kettő. Valahogy így lesz most is, ugyanis most egy kis elmélkedésen lesz inkább a hangsúly, néhány teóriámmal és mint a címben szereplő kérdésre is próbálok választ adni, míg a második rész teljes egészében csak rólam fog szólni, teljesen személyes lesz, míg itt csak néhol találkozni igazán személyes vonással. Persze, ha úgy nézzük ez is személyes mert saját gondolataimat fogalmazom meg. Kóla, popcorn, innivaló..ugyanis a két post egyben elég hosszú lesz ;)
Miért is változik a világ. Na, ez egy érdekes kérdés, mert számunkra is, aki már megélt sok (vagy kevés, mondjuk 17 nem sok) évet, azoknak bizonyára feltűnik hogy az évek váltakozásával az a világ amiben élünk megváltozik, mind szociológiailag, mint teológiailag vagy politikailag, illetve mindenhogy. Változnak az emberek, változik a táj, és változik minden amiben élünk. Tegyük fel maga a hely is változott ahol élünk, ugyanis például a falu is ahol lakom 2 év alatt is teljesen más arcát mutatja mint mikor elmentem. Vagy tegyük fel a társadalmi világrendet. A középkorban még a vallás illetve a szófogadás egyaránt betartandónak számított, vagy mint a szovjet időkben az egyén teljes elnyomása, vagy akár a nők szerepe is a társadalomban. Most már leginkább az ÉN szerepe számít, míg a közösség illetve a "nagyobb jó érdekében" szinte teljesen eltűnt. Egyre több rossz tulajdonság is felszínre kerül, például a kétszínűség, az árulás, a kihasználás vagy csak a haszonszerzés. Ráadásul olyan dolgokat ma már pozitívnak tekintünk, vagy nem elítélendőnek amiért régen akár halál vagy börtön is jár. A betörések, lopások szinte a mai nap részeivé váltak, ki kicsibe csinálja megélhetésért, kipedig vagyonszerzésnek. Van aki az éles nyelvével és kétszínű átvágásaival érhet el dolgokat könnyebben mint azok akik még mindig csőegyenesen akarnak a jó úton haladni. És nem ítélik el őket, sőt meg is dicsérik őket hogy milyen faszagyerekek vagy emberek. Elégedett hümmögéssel nyugtázzák azt ha például valaki a munkahelyéről közös használatban lévő dolgokat fordít a maga hasznára. De nem feltétlen az emberekben kell a rosszat keresni, hanem a politikai illetve a megélhetésben is. Ugyanis az emberek valamilyen szinten rákényszerültek erre az életviselésre, erre az életszemléletre, illetve szociális berendezkedésre, ugyanis ha nem így tennék könnyen lehet hogy lezüllenének vagy pedig eladnának felőle mindent, ő pedig kunyoroghatna pénzért az aluljáróba. Apropó hajléktalanok. Például ők is a társadalom kirekesztettjei, mégis a pénzt amit kapnak ahelyett hogy kaját vennének elköltik piára és cigire, pusztítva mégjobban magukat. Kivételek természetesen akadnak, de az embernek ezek a sztereotípiák jutnak az eszébe teszem azt a hajléktalanokról, s sok ember például még hangoztatja is: "Megdöglött? adta az isten, úgyis csak ivott".
Az őszinteség és a tisztaság is a háttérbe szorult, ugyanis a behízelgő, benyalós,, vagy csak szimplán kétszínű emberek is sokkal nagyobb lépcsőkre érhetnek sokkal rövidebb idő alatt, mint azok akik a maguk erejéből szeretnék elérni azt, amit szeretnének. Vagy így járnak azok is akik a saját ösvényeiken taposnak, nem pedig a birkaeffektust követve a tömeg után mennek, kihányatva magukat a tömegnek akik aztán egy darabig csámcsognak rajtuk mint a lerágott combon majd elhajintják őket a többi közé. Sajnálatos ez a világszemlélet, és ez nem csak az én pesszimizmusomból fakad, mert ha mindent megnézünk igazam van (szerintem). Legalábbis nekem ez a véleményem erről az egészről. Nem mondom azt hogy egy igazán jógyerek lennék, ugyanis én magam is megcsinálnám tegyük azt a munkahelyi "ingyen-anyag-beszerzést". De mégis ez a jelen világállása.
Teológiai szempontból is sokkal hátrább szorult akár Isten, akár a vallás szerepe. Ha ma valaki úgy akar élni hogy ne szegje meg a 10 parancsolatot, akkor az biztos hogy minden lesz, csak sikeres nem. Najó ne menjünk bele a Ne Ölj! jelmondatba a bogarak és szúnyogok lemészárlásába, mert ezen akár napestig is elvitatkozhatunk, de tegyük fel a "Ne Lopj" se teljesen igaz, álá akár kisebb példa, warezolás, akkor is elvileg meglopjuk a másikat aki dolgozott azért amiért kiadott, meg blablaba. Ezt pedig mindenki csinálja, mindenki tölt le, nem nézve azt hogy mit, miért, mennyiért, mert manapság az embernek nincs annyi pénze hogy mindenféle cuccért kiadja a drága pénzt, teszem azt zene vagy sorozat (más kérdés, hála a magyar üzletpoilitikai rendszernek sokszor be sem szerezhető a kedvenc sorozatunk itt magyarhonba, sőt nem is adják le, mondván nem sikeres ---> Barátok Közt 4ever). A "Ne hazudj" se túlságosan kivitelezhető, mert manapság mindenki hazudik és kell is, ezt szeretem én magam is megtenni, noha elég őszinte embernek tartom magam. De van amikor muszáj és manapság a politikusok csak ezt csinálják, bár van azért aki tökösgyerek és ezt beismeri később ("Elkúrtúk! Nem kicsit, Nagyon!"). Félreértés ne essék, nem vagyok vallásos, a Bibliát csak mitológiai szempontból szeretem, mert úgy tök érdekes, de azt se mondom hogy nincs nagyobb hatalom. Persze azért a vallásnak még a mai napig fontos szerepe van a társadalomban, nézzük csak meg ZSIDÓ! vagy ARAB, TÁMADJUK LE! jelmondatok mai napig a háború alappillérei, igaz, itt a keresztény manna az olaj, de az édesmind1, felszentelt a küldetés. Másik kedvenc jelmondat a "Ne Paráználkodj!" Hány ember nem fekszik le a párjával az esküvő előtt, vagy épp mással. Ezt ki se lehetne bírni, de ha már vallás pedofil papok és kanos apácák, pincébe meg a sok zabigyerek csontja, ippiájé.
De most belegondolva, mit várjunk a világtól ha már úgymond a "teremtő őseink" is ilyenek voltak? Például vegyük Istent. Isten mellett álltak az angyalok, mondhatnánk úgy hogy a barátai voltak, nekik is adhatta volna a Földet, illetve elég lehetett volna a barátai gondoskodása illetve szeretete, de ehelyett mit csinált? Teljesen új felé kacsintott ki. Nem volt neki elég az, hogy ott vannak neki a barátai, ő inkább megteremtette az embereket és őket tekintette a kedvencének, a "szerelmének" míg az angyalokat hanyagolta. Az angyalok közül is aki ez ellen felszólalt, mi lett vele inkább? Kitaszították egy jégkatlanba, de nem pedig Isten maga győzte le egykori barátját, hanem az angyalok, a többi barát, a hűséges Mihály. Igazságos. Na de mit akarok kihozni ebből az egészből? (Aki szerint sátánista vagyok az bekaphatja, mert mint mondtam mitológiai szempontból vizsgálom a Bibliát és a történeteit, nem pedig sátánista jelleggel) Azt, hogy az ember ezeket a tulajdonságokat tökéletesen örökölte, ez mindenkibe benne van. Az embernek nem elég a baráti köre, ő is inkább mindig új dolgok felé kacsingat, neki mindig több kell, míg ha pedig megvan az amit épp szerethet, a barátok pedig háttérbe szorulnak. Aztán ha valami oknál fogva fájdalom van vagy valami más a barátok persze ott vannak az ember mellett. És ez így van rendjén, tehát ezeket akár már a "teremtőinkben" is fellelhetjük. Így az embert ezek miatt nem is nagyon lehet elítélni (senki ne jöjjön most Pandora szelencéjével).
Ám, ha belegondolunk így lezárva, keretbe foglalva a világ változásait, rájövünk hogy a világ nem változik, hanem mi magunk változunk. Ugyanis mi látjuk máshogy a dolgokat, a mi személyiségünk változik, illetve amit mi teszünk a világba. Mert, tegyük fel ha egy épületbe vagy egy gyárba nem mennek évtizedekig az ugyanúgy fennmarad, semmi se változik benne, max a növény kinő benne, vagy visszaveszi a természet. Például a városok stb, ha elhagyatottak lennének, ugyanúgy lenne minden. Tehát, mi magunk változunk, és a jelenkori és a múlt önmagunk közti változást kell először izolálni, majd definiálni végül pedig levonni a konzekvenciát :);)...ehhez pedig mindenkinek, jó szórakozást :);)
Ennyi lenne tehát az első rész, de egy kis érdekességgel szeretnék "kedveskedni". A post végére raknék egy zenét, amit az írás alatt hallgattam, illetve átfogja azt ami közbe ment, míg az elejére egy Theriont...hogy mindenki megismerje. Ha van rá igény, akkor az egész "OST" is kirakom amit írás alatt hallgattam :). A folytatás, pedig következik :)
Odaát
(3. Évad)
Az Odaát című amerikai természetfeletti lényekkel foglalkozó, horror elemekkel megtűzdelt sorozata, 2005-ben indult útjára, de mivel a széria indulásáról, és a tervezésről már írtam egy korábbi posztomban, ami a 2. évadot boncolgatta (itt a link), így most nem szeretném magamat ismételni, aki kíváncsi rá olvassa el a megadott linken. Most inkább a 3. évadról szeretnék írni, illetve annak keletkezési körülményeiről, és a belső viszályokról ami az évadon keresztül zajlott a stáb és a kiadó között. A CW televíziós csatornánál, már ez volt a 2. évad a sorozatnak, s mint írtam is, a 2. évad sokkal emészthetőbb és nézőbarátabb volt, amit a nézők is észrevettek és az 5-6 milliós nézőszámot felváltotta a 3-3,5 millió fős látogatottság, tehát nagyot csökkent a nézettség, ami természetesen a csatornának és a sorozatnak sem tett túl jót.
Magyarországon már ezt az évadot le sem adták, de a szinkronja még elkészült, legkorábban viszont csak 2010-ben kerülhet képernyőre Sam és Dean Winchester további kalandjai, ugyanis az RTL Klubnak „zsúfolt” volt a 2008-as sorozatlistája, s így 2010-ben kerülhet legkorábban a képernyőre, de azért aki ügyes az beszerezhette a magyar változatot is, ami egyébként a spanyolországi DVD kiadás tartalmazott magyar nyelvet is. Hála értük. Magát, a sorozatot 2007-ben lőtte fel a CW a műsorlistájukra, és tartott egészen 2008 májusáig, igaz 4 részt később rögzítettek. Egyébként, így sokan lemaradásban vannak, hiszen ha az RTL még csak ebben az évben sugározza a 3. évadot, míg Amerikában már a 6. évad fog a képernyőkre kerülni.
.jpg)
Viszont, mint írtam már korábban is, maga a forgatókönyv megírása, és a rendezés sem volt zökkenőmentes a kiadó és Eric Kripke között, ráadásul a sorozat is belekerült az amerikai írósztrájkba, ami miatt a 22 részesre tervezett évad 16 részes lett végül, de az utolsó 4 részt már például az írósztrájk után vetítették le az amerikai TV csatornák. Maga az alapkoncepciónak változnia kellett, ugyanis a 2. évad egy kisebbfajta bukás volt, nemcsak anyagi, hanem kritikusi szempontból is, tehát a sorozatnak vissza kellett hoznia a rajongókat, és a nézőket, így 3 szempont szerint történt a szkriptek írása: „egyszerű, emocionális és tiszta”, hozzájuk fűzve az első évad mitológiai lényeit, illetve utalásait és ezt intenzív megvalósításban a képernyőkre ültetni. A stúdió is megkongatta a vészharangokat, és sokkal epikusabb sorozatot szerettek volna látni, mint történetileg, mind megvalósításban (ahogy írtam a második évad, kissé pénzszegény megvalósítása erősen látszódott és érződött, a történet szürkeségéről nem is beszélve). De hát, ami epikusabb és látványosabb, ahhoz több pénz kell, Kripke ezt tudta is, de a stúdió beleegyezett a magasabb előállítási költségekbe, lévén bíztak abba, hogy visszafolyik a kasszába a forgatási költség. Az írósztrájk viszont nem csak az évad hosszát, de még a történetet is kissé megváltoztatta, ugyanis a 3. évadra szánt főszálat egy-az-egyben ki kellett vágni, amitől Kripke úgy érezte a sorozat tartalmatlanabb, és giccsesebb lesz.
Ilyen ómenekkel és vitákkal kezdődött el az évad 2007 októberében, ahol is visszatért a két előző szereplő, Dean Winchester (Jensen Ackles szereplésében) és Sam Winchester (Jared Padalecki) a testvérpár, akiről eddig is szólt a sorozat. Viszont, most szerencsére nem csak ő köréjük épül a szereplők alapkoncepciója, hanem az eddig mellékszereplőként feltűnő Bobby Singer (Jim Beaver) mondhatni teljes értékű szereplőként is helyet kap, ugyanis 7 részben benne szerepel, illetve a lelki világát, és a múltját is jobban megismerhetjük. Ez mindenképp pozitív a számomra, ugyanis legalább már nem csak a testvérpár kapcsolatára és az életüket követhetjük nyomon, hanem sokkal karakterorientáltabb lett így a sorozat. További két mellékszereplő is feltűnik, köztük a megszokott „hol segítek, hol ellenetek vagyok” tolvaj, Bela Talbot (Lauren Cohan), illetve új szereplőként, egy ugyancsak szexi színésznőt Ruby (Katie Cassidy) szerepében, aki egy démon. A két mellékszereplőt ugyan nem nagyon ismerhetjük meg, s ugyancsak egysíkúak és kiszámíthatóak a céljaik, ráadásul Bela szerepe is kissé kilóg a sorozat eddigi koncepciójából (ez a humoros, hol testvérekkel, hol ellenük hozzáállás). A történetbe még egy új főgonosz is akad, a történetírók ismét a keresztény vallás egyik gonoszabb alakját írták bele, Lilith személyében (aki nem ismerné, állítólagosan ő Ádám első felesége, de úgyis említik miszerint Ádám vele csalta meg Évát).
Az alaptörténetet leírtam az előző Odaáttal foglalkozó posztomban, de azok kedvéért akik nem látták még a 2. évadot, nem is írok a 2. szezonban lévő eseményekből, spoilermentesen inkább csak megint a sorozat mélységére, és kritikusi szempontból az egészére térnék rá. A sztori egyébként most nem zárult akkora cliffhangerrel mint az első évad, így nem kellett a körmünket rágva végigülnünk az első részt, de viszont az már sokkal jobban feltűnt az első részben, hogy valami fejlődés mutatkozik a szériában történeti, illetve a sorozat adott részében fellelhető gonosz kreatúrák között. Ugyanis, most sima szellemek csak egy-két részben kapnak helyett, nincsenek visszatérő lények, hanem próbálnak minden részben más-más, mitológiában is előforduló lényekből vagy vallási történetekből meríteni. Például az első részben (The Magnicificent Seven) a hét főbűn kap szerepet testi alakban. Vagy különös vudu medál miatti balszerencse, illetve ókori istenségek, mint a Very Supernatural Christmast-ban felbukkanó északi istenség, vagy az indiai mitológiában szereplő Crocotta, vagy a Grimm-mesék szószerinti történetei. Egyszóval változatosságból nem lesz hiány, és öröm volt nézni a különleges lényeket, amikről még én magam se hallottam, és hogy mellőzték a folytonos szellemeket és klisés szörnyeket. Igaz, vámpírt most is kapunk, de annak a fő sztorihoz is köze van.
S mivel változatosak a történetben lévő gonoszok, így maga a történet is változatosabb lehet, még ha a fő szál ugyanúgy háttérbe lenne szorítva, mint teszem azt a második szezonban. De itt szó sincs erről! Mivel, a 2. évadban lezárult a fő történeti szál, itt egy teljesen új lépett a helyébe ami átível az évadon, és szinte minden részben helyet kap, folyamatosan adagolva a történetet, így legalább a fő tényleg fő, és a vadászat és azok ellen ami ellen vadásznak, háttérbe szorul. Ez szerintem nagyon jó így, mert a történet legalább kerek, egész, és folyamatosan a levegőben van, ráadásul a karakterek is így alkalmazkodhatnak az adott sztorihoz, a lelki világuk ennek érdekében sokkal jobban előtérbe kerül. Sok részben például a mellékszereplők történetét ismerhetjük meg, gazdagítva néhány falshbackel, amit eddig a sorozat mellőzött, így közelebb kerülhetnek a karakterek a nézőhöz. Igaz, a mellékszereplők most is klisések, de történet szempontjából sokkal jobban elmélyül. Az évadzáró, ahol általában jobban előtérbe kerül a főszál, egy érdekes fordulattal zárták, pedig tudva, hogy van 4-5. évad egyáltalán nem ilyen befejezésre számítottam, sokkal kiszámíthatóbbá.
A karakterek lelki téren viszont mást nyújtottak mint arra számítottam. Kissé sötétebbre, depresszívebbre számítottam, ehelyett az évad könnyedebb, lazább mint az előző vagy akár elődje. Dean most még lazább mint volt, noha lenne oka rá hogy pesszimista legyen, s a mellékszereplők is inkább a lazább, emészthetőbb alaphangot hozzák előtérbe (mint Bella és Dean szerepjátéka is, ami kicsit kilóg szerintem). Sam most tökösebb már, most ő a borongósabb, és kevesebbet lelkizik, de attól még a karakterfejlődés mutatkozik minden epizódban. Például a 8. (Very Supernatural Christmas) zárójelenetei nagyon hangulatosra sikerültek, csakúgy mint a Dream, A Little Dream Of Me végső dialógusa, és Bobby múltja.
.jpeg)
A rendezés is változott viszont, tényleg látni rajta a sokkal több bankót. A Gyilkos Elmék stílusú történetvezetési szál úgy ahogy eltűnt, bár az évad elején még észrevehető, de most már sokkal egyedibb az évad rendezési stílusa. Nem a szokott halál-keresés-kideríés-ölés, hanem változatosan építik fel az adott részt. Nem mondanám hogy egy adott sémára van építve már. Persze, a felépítés a részek között megegyezik, de például egy dialógust megelőzi egy akciósabb jelenet, míg a következőbe az akció helyén egy mellékszereplő dialógusát ikaktják bele. Amit az előző évadban nagyon negatívan vontam fel, az a műfaj szerinti emészthetőség volt, a klisés horror elemek, és a vérmentes környezet. Most ezen is változtattak, és nem a negatív irányba. Ugyanis, több a vér, és sokkal elvontabb, „betegebb” mint az előző évad volt, ami lehet pár könnyedebb nézőt elriaszt, de sokakat visszahoz. Például ismét megemlítendő a 8. karácsonyos rész, ahol az öreg isten házaspár dialógusa és szeánsza a testvérpáron elég morbid és beteges, elégedett mosolyt fakasztva az arcomra, hogy na, ennek kéne lennie egy horror sorozatnak. Viszont akinek ez nem jön be, annak nem is fog tetszeni. Néhol, még én is kicsit összerezzentem, s este 11-kor a sötét szobában néha a hangulat is nyomasztónak hatott. Vagy megemlíthetjük még a Bedtimes Stories című részt, ahol a Piroska és a farkas és más híres meséket mesélik el a valóságban, horrorosan és véresen. Ez is egy elég groteszk rész, márcsak az Alice csodaországban hiányzott (igaz, ez a rész hajaz legjobban a Szellemekkel Suttogóra). Több akció is helyett kapott, több lövöldözés, hajítás, asztalösszetörés és ökölpárbaj. A rendezés és a sorozat tehát végre az, aminek lennie kell, de a pluszt itt is tarkítja egy kis piszok. A humor eddig teljesen jól volt keverve, ami most is rendben van, de néhol ezek a közhelyes, „amerikai sorozatdialógusok” mint amiket fentebb is írtam, nem kellenének. De színesítésnek nem rossz, s az atmoszférát sem befolyásolja annyira. Viszont, volt egy érdekes hasonlóság a Lost című sorozattal. A démonok tisztára úgy néznek ki mint a Füst szörny a Lostban.
A sorozat legjobb része megintcsak a 12. epizód volt, ami ismét egy kissé ostromállapotos rész, a címe pedig Jus In Bello. Az évad mélypontja, az írósztrájknak beszóló és megemlítő Ghostfacers rész, ami egy kézikamerás rész, aki látta a Cloverfieldet vagy a REC című horrorfilmet az tudja miről beszélek, aki meg nem annak röviden: egy kamerán keresztül látjuk a történteket, rendkívül B kategóriás szereposztásban. Ugye, milyen rosszul hangzik? Szerintem is. az évad vicces része a 3. Bad Day At Black Rock itt egy balszerencsemedál miatt esnek-botlanak a szereplők. Az egyik leghangulatosabb a fent említett Very Supernatural Christmas amit mindenképp érdemes megnézni.
A zenei rész is most jobban helyet kap, hegedű, pattogósabb, vagy szimfonikusabb rész, jobban aláfest mint az előző zenementes évadban. Ráadásul az első részben az AC/DC – Hell’s Bells igazán jót tett a fülemnek. Tehát most a kiegészítőként használt audiovizuális dolgokra is odafigyeltek.
Mondtam hogy rövidebb lesz ez a kritikám, de talán nem is baj, de most lehet egy kis szünet lesz Odaát fronton, mert nem akarom hogy csak Odaátból álljon a sorozatokról szóló kritikáim posztjai. De lehet tényleg befejezem, addig meg írok személyes posztokat mert láttam az tetszett sokaknak, de erről a következő személyes hangvételű posztban írok. Az Odaát 3. évada megmutatta, hogyan is kell egy akció-horror sorozatnak lennie, visszahozta a lelkesedésem, és már várom a 4. évadot hogy belevethessem magam. A 2. évad viszonylagos csúfságát kicsorbította, de még mindig nincs ott a legjobbak között, az igazán klasszikusok között, ugyanis az évad a vége felé azért kicsit leül, és kevésbe olyan intenzív mint teszem azt az első 3 rész. De jó szívvel adom meg rá az aktuális pontot, még ha néhol gyengébb is volt.
8.7/10
Mint írtam korábban is, nem csak kritikákat szeretnék írni a blogomba, hanem személyes agymenésekkel is színesíteném a blogomat, ami hát, elég csúfosan leszerepelt eddig szerintem. De, ezzel később.
Mostanában különös érzés fogott el. Nem, nem szerelmi sztorizgatásokat szeretnék, meg virágzó mezőkről meg lila ködöcskékről, ennél sokkal borultabb a helyzet. Hanem teljesen más, igazából valami változás szerű kezdődött el bennem a nyár eddigi folyamán. Azt szeretném leszögezni, már itt, hogy neveket a blogomon sosem árulok el, aki ismer az nagyjából kitalálhatja éppen kire gondolok, aki meg nem, az hát ne is a blogon keresztül ismerje meg az ismerőseimet és engem. Én itt a saját gondolatatimat, saját változásaimat írom le, ami viszont néha fura lehet annak aki olvassa. Hát, ilyen paradoxon ez, de ez a jó a blogban, hogy míg mással szemtől-szembe biztos hogy nem fognál hozzá a lelki világodat ecsetelni, mert hogy az a kutyát se érdekli, de itt olvasva mégis beszél róla az ember. Na, persze sokan írnak naplót, de én ahhoz lusta vagyok hogy amikor kedvem van körmöljek egy íróasztal fölött, mint egy költő aki a requiemét írja meg. Akkor már inkább ide, a kritikák közepette beszúrok egy-egy személyes posztot, hogyha épp foglalkoztat valami, vagy jobb ha kiírom magamból.
Na tehát. Felvetődött bennem egy érdekes kérdés így az egész nyár alatt, ami befolyással van a személyes fejlődésemre is. A kérdés pedig: "Miért akarsz foggal körömmel ott állást foglalni, ahol 2 éve csak ki akarnak okádni magukból?" Fura kérdés lehet ez azoknak akik nem ismernek, de azoknak is akik ismernek, meg úgy mindenki másnak hogy hogy vetődhet fel az okádás metaforikusan és nem a szilárd+liquid anyag a buli közbeni formában a foggal meg a körömmel. Hát, most elmondom.
Két éve én tényleg valahogy keresem a helyem, csakúgy mint a kollégiumi nevelőtanárom is megállapította anyáméknak (de ennyi idő alatt csak ennyire jött rá), és valahogy az önkeresés szakasza még mindig nem fejeződött be. Lődörgök, próbálom megtalálni a helyem, de mégis úgyérzem egy kívülálló, egy, a vidámpark kapujában szemlélődő és ábrándozó tekintettel meredő gyermek (nem lelki értelemben) vagyok, aki nézi vajon mi lehet bent a vidámparkban. Valahogy én is így vagyok. Ott vagyok, igazából kint azon a kapun és úgy sehol se, csak próbálnám átlépni a nyitott ajtót, de valahogy sohasem sikerült eddig. És még mindig erre vágyódok hogy átjussak a kapun, és belevethessem magam a vidámpark azon forgatagában ahol minden érzés, szín és dolog újdonságnak hathat. Mint egyfajta biztonság, amikor úgyérzem tartozom valahová, és hogy van keresnivalója annak ahol vagyok nem pedig csak egy biztosítási ügynök aki néha bemegy, de mindenki méregeti s azt várják mikor megy már el, vagy pedig egy részvényes akitől a pénzt remélik, és a haszon reményében csillogó szemmel nézik a pontot ahol önmaguknak szerezhetnek hasznot aztán amikor megkapták akkor csak nyűgként tekintenek rá, és utána már mint az újdonság varázsa, mehet amerre lát. Részese akarok lenni a vidámpark forgatagának, a belső dolgoknak, a műanyagból és az EU-s követelményeknek megfelelő játékokban, a közösségnek és minden másnak, amitől megnyugodhatnék, és szúrós tekintetek, és nyugtalan pillantások és gondolatok nélkül lehetnék.
Ez van két éve. De, biztos hogy ebben a vidámparkban van nekem a helyem? Biztos hogy, ezt akarom ott állni a nyitott kapun, vagy éppenséggel WHO-s szakemberként mennék be vagy más, kormányügynöki munkakörben. Biztos hogy ezt akarom még? Biztos hogy jó lenne még ez, hogy a biztonság és nyugalom itt érne már el? Már nem vagyok biztos benne, s éppen ezért mintha valami miatt mintha messzebb kerülnék ettől a kaputól, de csak lelkiekbe. Mintha, egy erős védelmi mechanizmus kezdene védeni. Kezdek arrogáns lenni, s a legjobb az egészben hogy még élvezem is. És kezdem úgyérezni nem fogok megállni, itt az ideje elrugaszkodni ettől a vidámparktól, s önállóan megállni a helyem. Mert, a vidámpark társulata és szinte mindenki mintha összefogástól vezérelve, vagy csak a munkakörömnek köszönhetően valahogy kitaszítana magából, és már csak a holló hiányzik a vidámpark kapujáról hogy károgja a szemembe: "Soha már!" (Edgar Allen Poe: A holló című verséből idéztem). Lehet tényleg kitaszítanak, tényleg a magam lábára kell állnom, itt az ideje elkezdenem magammal foglalkoznom, a saját utamat pátyolgatni, nem nézve azt hogy bejuthatok-e a kapun és ne is menjek ki onnan többé, hanem teljes mértékben elpártolni onnan, mert bár lehet tudva, vagy tudatlanul is, szinte mindenki a kapun kívül tartást próbálná szajkózni...
Mint láthattátok direkt metaforikusan írtam az egészet, nem pedig ömlesztett lelki szendvicset, aki akarja így is elképzelheti, s direkt nem tértem ki semmire. Lehet így is meglepődnek a szavaimon azok akik olvassák a blogomat, hálás köszönet annak a 2-3 embernek aki eddig minden posztomat végigolvasta, illetve a nem hivatalos "Lektori" állást betöltő barátomnak is aki kíméletlenül kiszúrta az Odaát posztban az "illetve 3x egy fél mondatban" című alkalmazását is.
Mert, mint az elején mondtam, a blogom szerintem csúnyán leszerepelt, a max látogató szám a nyitónapon volt 23 fő, ebből gondolom 1 én voltam. Volt 2 Feed-re feliratkozott tag is, de mára ez a szám 0, szóval ez is epic fail, de ez nem szegte a kedvem. Akik olvassák, vagy idetévednek azoknak csinálom, illetve magamnak. Persze, jobban örülnék ha az olvasottság aránya nagyobb lenne, de nem baj, akik olvassák annak örülök ;). Még utószóban arról értekeznék, hogy a játékoknál és zenéknél nem külön-külön posztban lesz szó, hanem pl zenében egy zenekarról egy posztban lesz szó, kitérve az albumjaik kritikájára is, így nem lesz sok kismillió poszt, ami miatt átláthatatlan lenne az egész. Bár, kétlem hogy ezek a sorok bárkit is itt érdekelné. A Játékoknál pedig majd havi bontás szerint rakom fel egyben a teszteket ;).
Egy videót is belinkelnék a végére, ugyanis tegnap volt szó a musicalelekről és nekem eszembe jutott az egyik kedvenc rock-musicalem, így belinkelem most ide, Zsuzsi (ő egyébként a Lektor ha bárkit is érdekelne, de személyi jogok miatt többet nem árulok el róla ;)) ha esetleg betévednél vagy a hibáimat javítod akkor hallgass bele hátha tetszik ;)
Odaát
(2. Évad)
2005-ben debütált Amerika szerte az Eric Kripke fejéből megálmodott, misztikus, horror és thiller elemekkel egyaránt megtűzdelt, magyar nyelven Odaát (ezen a linken további infókat tudhattok meg a sorozatról) névre keresztült sorozat a CBW kiadásában. A sorozat, bár kezdetben nem lett akkora kitörő siker, mint mondjuk a Lost, vagy egyéb más nagyobb címek, mivel csak 5-6 millió körül mozgott a nézettség, de azért a nézők, és a kritikusok között elismerést aratott. Ez köszönhető volt, a mitológiai illetve egyéb természetfeletti lények, az akcióközpontú sztorinak, a szerethető karaktereknek és az „ijesztgetős”, horroros elemeknek, ami egyedivé tette a szériát.
Magyarországon is egy évvel rá kezdték el sugározni, s bevallom először nem is néztem, de aztán egy nagyobb téli influenza konzekvenciájaként két nap alatt bedaráltam az első évadot, s nagyon megtetszett, pedig nem vagyok egy horror rajongó. Sokan azt hihetik a sorozatról hogy ijesztő illetve egyéb esti alvást meggátló dolog van benne, pedig ez az első évadra nem volt jellemző. Talán ezek miatt nem is lett Magyarországon olyan sikeres, hisz az RTL a második évad után lelőtte a sorozatot, s bár elkészítették a szinkronját a 3. évadnak, le sosem adták, így egyéb nem túl legitim módon lehetett csak beszerezni. De, rajongótábora kis hazánkban is akadt, csakúgy mint szerte a világon. Most, nyári szabadságom élvezve kezdtem neki a 2. évadnak, s terveim között szerepel az 5 évadosra hízott széria befejezése, aminek kritikáját a második évaddal kezdem.
Ugyan, ez már a második évad kritikája, de mivel az elsőről nem írtam itt azért szeretnék még kicsit kitérni az alapkoncepcióra, hisz lehet nem mindenki ismeri ezt a sorozatot. Eric Kripke egy olyan sorozatot álmodott meg, ami egy országutat szelő testvérpárról szól, akik démonokkal, és más paranormális jelenségekkel veszik fel a harcot, keresve az apjuk gyilkosát. A főkarakterek neve, és az egész kocsikázós sztorivezetés egy Jack Kenouac novella, az „On The Road” alapján készült el, bár a szereplők neve jogi problémák elkerülése végett végül megváltoztak.
A sorozat két főszereplője így hát egy testvérpár lett, akiket Jensen Ackles (Dean Wichester) és Jared Padalecki (Sam Winchester) alakít (A kép szerint a két szereplő). A sorozatról elmondhatni hogy az egész ő köréjük épül, a többi szereplő inkább csak mellékszereplőként van feltüntetve, és a lelki világuk illetve a belső jellemvonásai is csak a két főszereplőnek van rendesen kidolgozva. Mint minden sorozatnál, itt is egy-egy rész bár teljesen más alternatívát mesél el, egy laza kapocs van az egész sorozat alatt, illetve egy háttérben húzódó úgynevezett „főszál”, ami néha-néha előkerül. Illetve olyan epizódok is helyet kapnak amik a testvérpár kapcsolatát, vagy éppen a múltjukkal, vágyaikkal foglalkozik, de nem filler jelleggel, hanem általában itt is egy démon vagy más lény bűvhálójába kerülve.
Az alaptörténet szerint (egy kis visszaemlékezés aki már nem tudja, vagy esetleg most kezdene bele) 1983-ban a Winchester házban szörnyű tragédia történt. Sam és Dean anyját, megöli egy Azazel nevezetű „sárga szemű démon”, ám az apja kimenekíti őket. Ők Vadászok, akik a túlvilág démonjait, szörnyeit, illetve minden alvilági lényt levadásznak, köztük is az egyik legjobb az apuk, John. Miután felcseperedtek, Samnek ez a démon megöli a barátnőjét, míg Dean az apjával vadászik. Az apjuk a démon után ered, míg Dean és Sam elindul az országútra és ők is belépnek vadászni a démonokra. Az első évad, egy szokásos cliffhangerrel zárult, azt nem is részletezném, de sztorit már magát igen.
A történet ugyan ott folytatódik ahol az évad abbamaradt, s az első rész bevezető jelleggel a szekvenciáját meséli el az első évad utolsó mozzanatainak. A történet egyébként ugyanúgy erre a laza kapocsra épül, kiegészülve pár új szereplővel akik vissza-vissza térő szereplők, néhol társul is szegődnek egy rövidebb idő erejéig, de mint általában a fő hangsúly most is Sam-en és Dean-en van. Az évad most is 22 részből áll, de nem vagyok vele teljesen kibékülve. Sem a történettel, sem a megvalósítással, úgy nagyjából mindegyikben van valami hosszú karó, ami szúrta a szemem az egész évaddal kapcsolatban.
Például, elsőnek maguk a részekben található lények. Az rendben hogy már az 5. évadra jelen esetben kimerül a kreativitás, elfogynak a mítikus lények, de hogy már a második évadban is visszatérőek legyenek a szellemek különböző fajtái, illetve démonok, vagy az első évadból átvett lények, mint teszem azt az Alakváltó, vagy az őrült meghalt szellem. Ugyanis az évad vége felé lévő Börtönös rész (az évad 19. része, angolul Folsom Prison Blues) kísértetiesen hasonlít az első évad Elmegyógyintézetes részére, az alapkoncepció ugyanaz. Vagy, hogy ne említsük az ilyen manapság már rettenetesen klisésen ható vámpírokat és vérfarkasokat, akikből megkapjuk a vega-vámpírokat, csak a teljesség kedvéért. a fellelhető szellemeknél még nagyjából az indíték is ugyanaz, csak a nevük más. A sztori vége felé azért az írók megmutatják hogy tudnak ők még szkripteket írni, főleg a Raelle Tucker által írt részek (érdemes megjegyezni hogy a True Blood több részét is ő írta). Noha, mi fantasy rajongók, vagy játékosok sokkal több lényt látnak, amit nem lehet berakni egy modernebb, komolyabb hangvételű sorozatban (pl. sárkányok és tündérkék hülyén néznének ki), de akkor is hogy egyedül a Pokolkutya vagy a Jinn legyen az egyedüli mítikus lény a lerágott vámpírokon kívül, azért kicsit nem kielégítő.
.jpg)
A lények hiánya miatt, maga a sorozat története se tetszett úgy, s sok rész eléggé lelanyhul, kiszámíthatóvá és klisés lesz. Noha, az egész évad alatt végigfutó főszál sem éppen izgalmas, előre lehet látni a történéseket, de azért a megrendezés dob rajta valamit. A karaktereket viszont tovább dolgozzák ki, a rájuk nehezedő nyomás, illetve a lelkük sem olyan könnyed és vidám mint tegyük azt régebben, mindenkinek megvan a maga baja és látásmódja, illetve a sorsa ami nyomja a válukat. Sam most is az „érzelemdúsabb” karakter akinek meg kell küzdenie azzal hogy ő is különleges mint mások, illetve az hogy ölni kell ahhoz hogy a jó fent maradhasson, míg Dean a keményebb, „bad-ass” karakter akinek vigyáznia kell az öccsére, és tartania kell magát éppen azért, mert ő az aki felelősséggel tartozik a kisöccséért. Áldozatvállalás, remek lelki dialógusok, és a testvére kapcsolata is elmélyül igazi testvérkapcsolattá. Egyébként a sztorira lehet mondani hogy kicsit borús, depresszív, de hát ezt a sorozatot így szerettük meg, s ez is illik bele a koncepcióba. Repdeső madárkák kicsit megint hülyén jönnének ki. Noha, a mellékszereplők rendkívül egydimenziósak, és egysíkúak, Azazel meg főleg, ő a tipikus rossz fiú, a jó és rossz harca. Egyébként, van pár új szereplő is a sorozatban, köztük egy igazán szép izraeli színésznő, Alona Tal képében, akit egy kép erejéig meg is mutatok nektek. Egyébként az új szereplők is elég klisések és egysíkúak, de Jo játéka rendkívüli impresszív (hála a csinos öltözkédésének). Na, de ezt nem lehet felvonni, mert mondom, a rendezés az elfogadható. Van még egy mellékág az egészben, ugyanis Saméket keresi a rendőrség és néhány, rendőrök elől menekülő rész is helyet kapott köztük.
.jpg)
A másik nagy bajom, attól hogy a rendezés jó, attól még lehet hatásvadásznak nevezni. A 2. résztől kezdve 3 részt tisztán lehet hatásvadásznak nevezni, ugyanis minden
igényesebb sorozat szerepet kap, legyen szó Gyilkos Elmékről, Szellemekkel Suttogóról, vagy még más, teljesen különálló sorozatokról. Például, sok rész úgy épül fel mint az említett Gyilkos Elmék: a kezdetben megölnek valakit, majd találgatják ki az, majd kiderül a nagy igazság (általában szellem), majd kiderítik hogy ki fia csontja, majd jön egy viszonylag akciódúsabb rész, és a lezárás amikor általában a karaktereké. Szerintem, egy ilyen sorozatnak egyedi részfelépítést kéne alkalmaznia, nem pedig felismerhető stílusjegyekkel próbálkoznia. Mert, emlékeim szerint az első évadban nem így volt.
Az évad egyébként leggyengébb része, a 18. „Hollywood Babylon” nevezetű részben található meg. Szerintem. Míg a legerősebb talán a 12. rész, ahol az alakváltót előhozzák az első évadból (Nighshifter), míg legviccesebb, a 15. epizód, ahol egy szemfényvesztővel van dolguk (Tall tales címen fut).
.jpg)
De, nincs itt még vége a részekben fellelhető negatív fennhangomnak, de műfaji tartalom is erősen a lefelé ereszkedést mutatta. Nem tudom - hogy most ez a stúdió, vagy marketing döntés volt-e – de sokkal emészthetőbb lett az évad, mint az elődje. Kevesebb ijesztős rész, sőt semmiféle ijeszteni való nincs benne, mert mikor az van már jó előre megmondják, hogy most itt mi ijesztgetni akarunk, például a lámpák homályosodnak, statikus reccsenések, majd körbeforgó kamera és a 360. fokban pedig, amikor az áldozat megfordul általában az arcába kapja az egyébként rém átlagosan elfestett lényt. Ettől csak az ijed meg aki meg akar. Szörnyen klisés a horror elemek, bizonyára sokan nem nézték a fiatalabb, vagy gyengébb idegzetűektől mert megijedtek, de ez így nagyon emészhetővé vált. Egyébként a speciális effektek és a lények megvalósítása is hagy némi kívánni valót maga után, lehet csak a pénzhiány vagy költségvetési problémák miatt, de pl. a vámpír se fehérebb semmivel, a vérfarkasnak csak a szeme és a foga másabb mint egy ember, a djinn is egy kifestett Houdinire emlékeztet sajnos, de azért egy-két lerágott és lefejezett lény van benne. Ha már lefejezés, még az öléseket sem mutatják, csak pár véres testrészt, azt is a vége felé csak, tehát még a vér is teljesen száműzve lett a képernyőkről. De, amit pozitívan meg lehet állapítani a humor jó arányban való keverése. A testvérek egymást ugratják, vagy Dean lazafiguravagyok stílusa szerintem jó, főleg a belökött néhol morbidabb humornak köszönhetően. Ilyen humoros utalás például a 17. epizódban (Heart címmel), amiben „Sam szeret Jennifer Love Hewittet játszani”. Akinek ez nem lenne ismerős, Jennifer Love Hewitt a Szellemekkel Suttogó főszereplője.
Lehet negatívan írtam eddig a sorozatról, de ami megmenti az egészet attól hogy 6-7 körül adjak neki az a szerethető és nagyon egyedi és izgalmas hangulat és atmoszféra. A szokásos sötétebb színek, és fakóbb helyszínek, borúsabb sztori és annak tálalása egészen remekül sikerült most is, a hangulata nagyon adott. Arra nem lehet panasz.
De, mielőtt megint csiripelnék megint lelombozom szegény sorozatot azzal hogy a zene, aminek alá kéne festenie egyáltalán nincs benne. Néha, egy-egy klasszikus rock szerzemény (Led Zeppelin – Eric Kripke kedvenc zenekara – AC/DC, Blue Öyster Cult) kap helyet, de aláfestőnek, vagy kiegészítőnek néha valami annyira átlagos zongorás, „horrorosnak ható” elem ami miatt elfeledkezünk arról hogy szól. Bár, ez részben azért is lehet ment szintetizált hangszerek szólnak, de attól még lehetne benne ütősebb.
Összességében az átlagtól egy kicsit jobb lett ez az évad, de az első évadnál gyengébb. A 3. évadtól sem várok túl sokat, mert az írósztrájk is akkor volt, és külföldi oldalakon böngészve a 4-5. évadot tartják a csúcspontnak, aminek a címrészeit megnézve azért tényleg spirituálisabb utat vesz a széria. A 3. évadról már bizonyára nem lesz ilyen hosszú beszámoló, de remélem azt is megtudom írni úgy, hogy ne lappadjon a figyelmetek ;)
8.3/10
Elfen Lied
Mint írtam korábban is, mindössze pár animét láttam a jelen esetünk tárgya előtt, de azokról így előszóban szeretnék pár gondolatot megosztani:
- A Chrno Crusade érzelem dús zárójelenete feledtette a néhol kissé megszokott, klisés sztorit, illetve a szereplők néhol egysíkúnak ható játékát, s egy nagyon jó anime keletkezett belőle. 8.5
- A Death Note (vagy Halállista), egy rendkívül erős, és magával ragadó anme, kiváló sztorival, remek megvalósítással és még kriminek is tökéletesen beillik , ami 3 nagy részre oszlik, amiből a vége már kissé vontatott, de ezen kívül egy nagyon erős és kiváló anime, ami igazi mestermű. 9.7
- Romeo X Jurietto Shakespeare művén alapszik, azt sci-fi és fantasy elemekkel megbolondítva, egy alternatív történetvezetéseel, ahol a karaktereket remekül dolgozták ki, illetve a sztorit is jól alakították egy 24 részes sorozatnak. Kicsit talán lehetne kidolgozottabb, de egy egyszer megnézhető animének mindenképp jó. 8
Na, de térjünk vissza jelen esetünk tárgyára, arra az animére akit sokan instant klasszikusnak tartanak, sokan csak egy unott kópiának titulálják be, vannak akik csak hümmögnek rajta hogy láttak már jobbat is, de egy tény, az Elfen Lied megosztja a közvéleményt, illetve a nézőket is. Azért kritikailag főként elismert, köszönhetően annak hogy sokan a népszerűsége miatt ezt nézik meg elsőnek az animék széles tárházában, s mivel sok esetben véres sokaknak egyértelműen kedvenc lesz, mivel az agyuk körülberül ezen a szinten mozog. Na, de mindenki döntse el maga hogy a fent említett alapvető meghatározásokból ki mit vonatkoztat le, de egy tény: mielőtt bármit is mondanátok, először nézzétek meg.
Az anime egyébként nem csak úgy kipattant, az alapjait egy régi német dal, annak is egy versadaptációja adta meg. Az Elfenlied Eduard Mörike verse, aki akarja olvassa el a verset, a megadott linken angol nyelven található, de én most nem fogom leírni, de azt azért megállapíthatjuk, hogy aki elolvassa semmi hasonlóságot nem fog felfedezni az anime kapcsán, csak a „sliperit” kifejezést. De, aki akarja olvassa el a lehetőség adott.
Az alapkoncepciót Lynn Okamoto álmodta meg, természetesen manga formátumban, amire később elkészítették az anime változatát 2004-ben.
Műfaji meghatározás szerint horror, de én ezt így nem mondanám rá, ugyanis a horror elemek kimerülnek a brutalitásba, ami viszont a gyenge gyomrúaknak, illetve azoknak akik nem fogékonyak a véres dolgokra, azok messze kerüljék el, ugyanis a fejek és testrészek a kissé túlábrázolt vérrel együtt csakúgy repkednek (mint a képen is látható). De a horror elemeken kívül szerintem igen nagy részben találhatunk a filmben mindennapi elemeket mint a dráma, karakterfejlődés, és „lelkizést” is, egy jó nagy adag romantikával meghintve a szokásos japán érzelem dús ábrázolásban, stílusosan szerelmi sokszögben. Azt még elmondhatnám hogy gyerekeknek nem ajánlott, de hát ezt a sort általában senki nem tartja be, pedig szerintem a rendes megértéséhez kell egy fokú komolyság nem elég csak a „jéé vérzik de király” stílusú agyi kapacitás.
A történet központjában az úgynevezett diclonus nevű lények állnak, akik emberi lények ám különleges genetikai mutáció folytán jöttek a világra, s egy feladatuk van: kiirtani az emberiséget, ezáltal ők az evolúció következő lépcsőfoka. A diclonusokat is elég könnyen fel lehet ismerni mint szegény zsidókat, ugyanis nekik két szarv van a fejükön, s ezek a szarvak szolgáltatják az úgynevezett vektorokat, amik több, szupergyorsaságú láthatatlan karok, amit egy megadott hatósugaron belül használhatnak, s ez segíti elő hogy a végtagokat kitépjék a helyükről. De, ők is emberek, tehát az alapvető érzelmeik természetesen megvannak, de mivel mindenki veszélyesnek tartja őket, így egy kutatócsoport kísérletezik velük, - és mint általában – a gonosz vezető elő akarja segíteni az új lépcsőfokot.
A fő sztori szál ott kezdődik, mikor Lucy, az egyik diclonus kiszabadul (hullahegyeket hagyva maga után) és a kutatócsapatnak el kell fognia. De Lucy-t meglövik és így a személyisége kettéhasad, aminek következtében Japán partjaira vetődik, ahol Khouta és Yuka találja meg és viszik haza a saját házukba. Khouta ő most tért vissza abba a városba hosszú idő után, s kap egy 10 szobás hotelt, amit szép lassan betöltenek majd a szereplők. Lucyt viszont a fogva tartói igencsak holtnak akarják látni, s mindent meg is tesznek ezért, bevetve a további diclonusokat. A fő sztori vonalról többet nem szeretnék elmondani, inkább csak azt hogy a történet elején kissé nagy a kontraszt a véres jelenetek és az egyébként romantikus hangvétel között, de a végére ez egyensúlyba kerül. a karakterek jól kidolgozottak, és szerethetőek is, mindenkinek megvan a maga előtörténete, kinek kiszámíthatóbb, kinek meglepőbb, de a flashbackek remekül illeszkednek az adott rész hangulatához. Bár, néhol soknak hathat a karakterek kidolgozására fordított idő, de ez a végjátékra csak kicsúcsosodik, és mindennek meglesz a maga szerepe és helye a történetben. A sztorit egyébként annyira nem bonyolítják be, de ez nem is baj, 13 rész alatt így is kapunk elég fordulatot, s néhol inkább elvonul a sztori nyugodtabb vizekre, mint a véres brutaliásba. Szerintem lehetett volna darkosabb, a történetben benne volt a sötét, mély tónusú hangulat, de szerintem ezt nem használták ki eléggé. Egy-két karakter mondjuk eléggé élettelen, pl. Bando idegesítő karaktere, illetve a mellékszereplők, mint az anya aki elűzi a gyerekét az új férje miatt, illetve aki fellöki a gyereket mert az út közepén áll, ezek elég életszerűtlen jelenségek szerintem. A sztori végét, mindenki döntse el hogy ki mit látott a legvégén, van aki a sima dolgt látja benne, van aki filózófiai elgondolást lát benne, ezt döntse el mindenki maga.
A karakterek viszont főként borongósabb életből származnak, főként hogy a diclonusok emberi lények, általában fiatalok és, bár ölnek kedvükre, a mentális szükségleteik kielégítetlenek, és nem kapnak annyi szeretet amennyit kapnak, s így személyiségtorzulás következik be. Egyébként, nem sok filozófiai utalás, illetve elgondolkodtatni való dolog van az animében, de az bizonyára megtalálható hogy mivel a diclonusokat is eldobták a rendes élet reményétől, kísérleteznek rajtuk, illetve még az alapvető dolgaik sincsenek meg így eltorzulnak, s vérbeli gyilkosok, vagy éppen valakit támasznak vélő isteneket látnak az emberekben. De megtalálható itt még a nevelőapja által erőszakolt lány, aki inkább elszökik otthonról, illetve az apa aki még a gonosz énje ellenére is szerethető karakterré válik. Egyébként a jellemkidolgozást átvehetné több amerikai sorozat is akár, ugyanis itt mindenkinek megvan a maga célja.
A zene az megfelelő ütemben és időszakokban van. Elgondolkoztam milyen más hangulatot teremt egy másmilyen tónusú zene. Vegyük azt, ha egy szerelmi, vagy drámainak szánt jelenetnél vonós hangszerek vagy más klasszikus darabok mennek, sokkal élettel telibbnek és komolyabbnak tűnik mintha mondjuk egy tizenéves lány kezd el teli szájból nyígni. Egyébként az openingje és annak zenéje mesterire sikerült, a Lilium nevezetű dalt mindenkinek hallania kell, íme alant linkeltem is.
Egy igencsak jó sorozat szerintem, s bár néhol vannak hibái, azért megéri megnézni, és ez az anime közte van a jól sikerültek közé. A Death note zsenialitását illetve a Chrno érzelemdús végét nem közelíti meg, de szerintem egy remek anime volt, benne sok-sok szerelmes résszel, kellő brutalitással és remek karakterekkel...
9.5/10