Böszörményi Gyula - 9...8...7

2011.03.12. 17:43

 Böszörményi Gyula – 9…8…7…

Böszörményi Gyula munkásságát gondolom a mai kor fiatalabb és öregebb korosztályának nem kell bemutatnom. Vagy talán, ha mégse ismerné valaki, akkor a miskolci író egyik leghíresebb munkája kétségkívül a Gergő és az Álomfogók című műve, és annak folytatásai, spin-off regényei. Igaz, ehhez hozzátartozott az is, hogy sikerült meglovagolnia az akkoriban egyre magasabbra törő Potter-mániát, és a könyvre éhes fiatalok hamar rátaláltak a média által is elég széles körben reklámozott „magyar-Potterre”. Sőt sok helyen már kötelezővé, vagy ajánlott olvasmánnyá is avandzsálódott a könyv, bár én inkább csak enyhén „gyermekeknek készült Potter-kópiának” tartom. Nekem mindig is fenntartásaim voltak a magyar szerzők műveivel (alaptalanul egyébként), de valahogy ez a sötét, darkos borítójú könyv rögtön azért kiáltott, hogy olvassam el. Noha nem számítottam horrorra, vagy valami Lovecraft-szerű dark fantasyre, de mégis érdekelt, hogy vajon mit tudott kitalálni az író legújabb irományában. A könyv egyébiránt a Könyvmolyképző kiadó égisze alatt jelent meg 2007-ben, és a további folytatásokról az olvasók szavazatai dönthettek. Bár nem lett akkora siker mint a fent említett Gergő-művek, mégis szép számban fogyott a trilógiává hízott történet.

A papírhalmaz besorolás szerint fantasy egyébként, abból sem dark. Egy remekül kidolgozott, és leírt világról van szó, ahol élnek impek, démonok, succubusok és más fantasy világból ismert szereplők. Ami szimpatikus, hogy a vámpírok csak egy féloldalnyi szerepet kapnak, nem az egész könyv az ő szerelmi életükről szól – ismét. Ami viszont a könyv olvasása közben egyre szembetűnőbb, hogy a fantasyt le lehet szűkíteni inkább egy sötétebb Harry Potterre, ugyanis ez a könyv is kicsit többet merít az egészségesnél Roxford kalandjaiból, és néhány mellékszereplő viselkedése is enyhén összehasonlítható Pitonnal, vagy akár Dudley-akkal. A fantasyn belül nem igazán fedezhető fel még másmilyen kategória, romantika nem szerepel benne, tini szál annál inkább. Sokkal inkább tinibb lelkületű lányoknak szól a történet – ami számomra nem baj – de a fiúk is olvasnak. Enyhe társadalomkritika egyébként kitűnik, révén a démonok olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, ami a mai társadalmat leginkább sújtja, lásd a tinilányok a divatért, és szépség démonát birtokolják, a felnőttek alkesz démonokat kapnak, vagy tapizó démon és olyan démonok, akik bennünk is lakozhatnak, egyfajta negatívumokkal ruházva fel a személyünket. Valamint a kirekesztettség és birka-effektus is felvetődik, tehát ha valaki rendesen olvas a sorok között még tanulságot is talál benne. De ezt észre kell venni.

Az alaptörténet szerint Budapestet – vagy ahogy nevezik, a Város – ellepték a démonok, és az egész világon ők uralkodnak, egy mesteri hierarchiában. Az emberek kötelezően kapnak 17 éves korok után egy démont, aki különböző ajándékokkal látja el őket, az adott kaszttól függően, például Lilith démonkirálynő kasztjából választók szépséget és férficsodálatot kapnak, Abaddon démonjai pedig üres fej, kocka has típusú emberré változtatják az emberi testet, de sorolhatnám még, mert minden ember kap valamilyen démon. Persze, vannak, akik ellenszegülnek ezeknek, ilyenek az enyhén goth kiszerelésű, emo emberek, a ködgruftik akik megvetik a démonokat, vagy a már legenda számba menő eredeti gruftik akiket démonölőként tartanak számon. Az alapvilág rendkívül összetett és remekül megalkotott, tehát erre egy rossz szó nem lehet, mindennek megvan a maga szerepe a kor társadalmában és hierarchiájában, például a gonosztevőket démonoltóba küldik, vagy az impek a kis szolgák, valamint olyan kis egyszerű cselekvéseket is remekül megmagyarázzák, beinvesztálják abba az univerzumba. Egy utópisztikus társadalom, ahol majdnem minden tökéletes és elfogadott, akárcsak a sztálinista kommunista rezsimben.

Ebbe a történetbe kerül bele az egyébként rém klisés főszereplőnk, Lilith akit a démonkirálynőről neveztek el. Lilith egy visszahúzódó, nem túl beszédes és kissé kiközösített kislány, aki elvesztette anyukáját, és az apukájában lakó alkesz démon pedig megkeseríti az életét. Ugye milyen eredeti? Például az apa iszákos démona nagyon hasonlít Dudley-akra, legalábbis vonásokban, valamint ez egy tipikus tinilány klisé, hogy a csaj visszahúzódó és nem fogadják be, kívülállóként tekint a világra, és nem mer visszaszólni. Vagy ők lennének a célközönség? Na mind1 is. Lilith éli kis világát, mivel még démontalan, mindenki cikizi, és udvarlója is mihamarabb megtömné egy kis döggel. Ám a szomszédban lakó régi, kotnyeles Smaragd nénit (Magdi anyus?) megölik, aki levelezett Lilith rég halottnak hitt anyukájával. Ez felborítja az egyensúlyt Lilith életében, és ki szeretné deríteni, hogy az Anyukája hol tartózkodik, ám egy titokzatos imp, Xilka különböző segítő szavakat suttog a fülébe, amitől csak bonyolódik a történet. Eközben barátra lel, a ködgrufti éjfekete lány, Synerella személyében, és barátságuk nyomán bebocsátást szeretne nyerni a lány családja és társai közé, akik a város anti-démon csoportja. A történet egyébként korrekt, a megalkotott világ adja a legtöbb pluszt, ugyanis a fő szál eléggé lassan csordogál, néha vontatott is, de azért a történet végén megmutatja Böszörményi hogy miért is lett ő méltán híres Magyarországon. A történet vége egyedi, izgalmas és megdöbbentő, még ha a könyv háromnegyede kevésbé unikális és eredeti. 

A karakterek közül talán Synerella a legemberibb karakter, vagy akit leginkább kidolgoztak, tele van élettel s a legérdekesebb változások is az ő életében következnek be. A főszereplő Lilith megmarad végig az esetlen, kissé puhány, félős lány képében és ez nem változik az egész könyv alatt, amitől kicsit nekem antipatikus is maradt. A többi karakter viszont teszi a dolgát, Lilith apja, mint írtam honnan hasonlít, és nem is szakad ki a sztereotípiákból, míg nekem Salamon – a mű egyik főszereplője – leginkább Piton és Lupin professzor egyfajta keveréke, de a szigorú igazgató is megfelel a sztereótípiának. Tehát, mélyre menő lelki változásokat, jellemfejlődéseket ne is nagyon keressünk, ez nem az a könyv.

Csakúgy, mint a könyv stílusa is inkább a fiatalabb korosztályt szólítja meg, így a nyelvezet is leginkább eme kor beszédstílusát próbálja befogni, elég sok sikerrel. Néhány igencsak magyaros szót is kapunk, aminek csak örültem, mert az angol fordításokból általában hiányoznak az olyan szavak, mint a glancos és társaik. Igaz, sokszor megemlítem, hogy a nyelvezetet és a korosztály. Ezzel nincs bajom, én is ebbe tartozom, de gondoltam megemlítem azokat a kliséket, amiket sikerült elkövetni. Ettől függetlenül egy felnőtt is nyugodtan elolvashatja, mert nem mesés és lila ködben járó, mint mondjuk a 3 kismalac. Viszont az utolsó fejezetben lévő két fő gonosz megteremtése a leghangulatosabb rész az egész könyvben, rendkívülien írta meg Gyula azt a két rövidke bekezdést. Igazán sötét tónusú rész, a következő részben még több ilyet várok. 

A leíró részek viszont részletesek, és kidolgozottak. Remekül el lehet képzelni egy-egy adott helyszínt, amit kapunk, a szereplőket is részletesen leírja, sőt sokszor még arra is ügyel, hogy megemlítse, hogy az adott könyv milyen kötésű, vagy az ezüst pohár mely rovátkáin vannak vésetek. Aki viszont jártas a mitológiában azok is örömmel olvashatják, az olyan démonok neveit, mint Abaddon, Lucifer, vagy a succubusok, iferitek vagy akár a Kabbala és más, mitológiai-démoni olvasatú lényeket.

Ami viszont egyfajta gondolkodni valót kínál a mű elolvasása során, az a rejtett szatíra és társadalomkritika, illetve a cliffhanger, ami miatt rögtön a kezünkbe szeretnénk venni a 6…5…4… című folytatást. Igazából elgondolkodni valót, lelki kérdéseket nem vet fel, szóval, aki arra vár, hogy egy izgi történetet kapjon az alkoholista apa-lánya kapcsolatról, annak más könyvet ajánlok, vagy aki egy visszahúzódó tini érzéseire kíváncsi, az se a legjobb helyen jár. De a vége, mindent kárpótol, hogy legalább míg el nem kezdjük a folytatást, eszünkbe legyen, hogy vajon hogyan alakul tovább a történet.

Összességében viszont nem rossz könyv a 9…8…7…. Igaz, néhol nem túl egyedi és kissé klisés is, de azért a vége felé megmutatja a foga fehérét. A következő könyvektől viszont javulást, és izgalmasabb történetmesélést remélek, így ezért bizalommal adom meg rá az adott pontot. Aki szereti a vámpírmentes fantasykat, vagy tiniregényeket, vagy csak egy jól megalkotott világot szeretne megismerni, annak bátran ajánlom Böszörményi Gyula trilógiájának első felvonását.

  8.0/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.