Stephen King – Lisey Története
Sokan kétségbe vonják King írói munkásságát a balesete óta. Sokan azzal érvelnek hogy már nincsenek olyan pörgős, sodró lendületűek a művei, vagy hogy a félelem és horror helyett leginkább az érzésekre helyezi a hangsúlyt, valamint hogy mereng és egyre lassabb. És ha valaki már elég régóta olvassa King munkásságát valószínűleg igazat is ad ezeknek a gondolatoknak, de kérem, tegye fel a kezét aki azt várja el egy már hatvanadik életévét betöltött írótól hogy még mindig ugyanolyan lelkesedéssel és lendülettel írja a műveit, mint a 70-es években. Nem kérhetjük tőle, hiszen ő is változott, valamint nyilván a balesete miatt elszenvedett traumák következtében ő maga sem akarja újra átélni milyen érzés volt a halálfélelem és az a fájdalom ami emésztette a felépüléséig. Noha King régebbi, klasszikus munkái közül még egyet sem olvastam – ha a Setét Torony első kötete annak számít, akkor azt – így még nem ismerem azt a King-et akiért a fanatikus King rajongók élnek-halnak, de egy valamit azért megjegyeznék. Ha King valóban megváltozott, akkor ne várjunk tőle megváltást és fogadjuk el hogy a 2000 után íródott művei már valóban lassabbak, borongósabbak, vagy éppen szomorúak, kevesebb horror elemekkel megtűzdelve. Egyszóval ezeket a műveket már ne olyan mércével nézzük, ahogyan annak idején a Ragyogást, vagy a Végítéletet, esetleg az Azt. Viszont ha jól megnézzük a lassabb témakibontást King mindig is szerette, elég megnézni az átlagmunkáit. Nagyjából 600-700 oldal a legtöbb King könyv (Nem Jön Szememre Álom, Álomcsapda, Hasznos Holmik és még sorolhatnám), azok is amelyeket a korai szakaszaiban írt. Egyszóval, miről is beszélünk igazából? Arról, hogy King még mindig King, de már más. Mert igen, jelen esetünk tárgyán, a Lisey Történetén is érződik hogy nem siet, és hogy sokszor az oldalak úgy épülnek fel mintha nem éppen regényt írna, hanem mintha naplót, belekap ebbe-abba, vagy éppen teljesen érdektelen dolgokról magyaráz oldalakon keresztül, de ezekről majd később. Aki szereti Kinget, az újkori történeteiben is megtalálja majd amiért szerette, mert néha azért igazán kibújik a szög a zsákból és még egy kis borzongás is jut az olvasóknak.
Amit viszont tudni kell a könyvről, hogy a balesete utáni ihletésű, ugyanis a felesége felújítatta a dolgozószobáját ahol a műveit írja, és mikor hazaért egy teljesen üres szobát látott, amely úgy festett mintha kedvenc írónk már meghalt volna és a kis magánbirodalma is távozott volna vele. King ezek után látott neki a Lisey történetének, ami 2006. október 24-én meg is jelent meg a Scribner kiadó gondozásában. A magyar fordításra 2 évet kellett várni, és az Európa kiadó égisze alatt jelent meg 2008-ban, Totth Benedek fordításában. A kötet egyébként ugyancsak nem rövidke olvasmány, csaknem 680 oldalt számlál, amely ugyan King tekintetében átlagos hosszúságú, de a többi író tekintetében viszont jócskán túlhaladja a 3-400 oldalas átlagot. Egyébként a könyvvel rendkívül gyorsan lehet haladni, nem nehéz a nyelvezete, ráadásul hozza King sodró írói lendületét, amely ugyan a könyvre nem igaz, de az olvasásra annál inkább. Igen, a könyv lassan halad, az eleje elég unalmas is, sőt sokáig még meghatározott cselekmény sincs, csak a múltidézés és a jelen laza kapcsolatából áll a mű.
A mű stílusi meghatározása eléggé nehézkés, ugyanis a könyv több alappillérre épül. Megtalálható benne a romantikus szál, amely Kinghez stílusosan mérve nem csupa boldogság és szeretet, hanem olykor rendkívül szomorú. Igen, a 2 éve meghalt férj hiánya és az emlékek fojtogató súlya miatt rendkívül melankolikus és bánatos a regény – éppen ez az egyik bája – viszont kapunk egy kis horrorisztikus aláfestést is, ami miatt egy-két alkalomkor nem igazán érdemes lefekvés előtt elkezdenünk olvasni. Viszont a fantasy elemei is megtalálhatóak benne, ugyanis a hosszú srác, vihogók és az alternatív valóság miatt mégis eléggé fantasy ihletésű. Nem mondhatni hogy a felsorolt stílusok túlsúlyban helyezkednének el benne, mert jól vegyítve találhatóak meg a műben. Ráadásul a gyomorforgató naturalista jeleneteknek sem vagyunk híján, és az elmaradhatatlan gyermekkori trauma és a gyermek mellékszereplő is helyet kap, még ha csak flashbackek erejéig is. Egyeseknek viszont nem fog bejönni a mű végére túlságosan felgyömöszölt fantasy-vonal, és egy kicsit én is soknak találtam, de egye fene.
A történet 2006-ben játszódik, mikor is Lisey Debusher Landon néhai férje, a Pulitzer-díjas és Nemzetközi Könyv Díjas Scott Landon már 2 éve halott, viszont volt dolgozószobájának dolgai még mindig kígyózó sorokban várják hogy valaki majd rájuk nézzen. Lisey-t zaklatják is a könyvtárak, egyetemek, hogy adja át nekik a felbecsülhetetlen értékű kincseket, de Lisey kivár mert még nem érzi magát elég erősnek hogy szembesüljön az emlékekkel és a múlttal. Végül azonban rászánja magát, és beleveti magát Scott dolgozószobájának gyomrában amikor is az emlékek magával ragadják és Scott egy végső, utolsó dincsvadászatra invitálja őt. A Dincsvadászat lényege pedig, hogy valami jutalmat mindig kapnak a „kincsvadászat” végén, így Lisey elhúzza a szörnyű emlékeit eltakaró lila kendőt és bekukkant mögé. A függöny mögött viszont megelevenedik a házasságuk, amit mi olvasók is átélhetünk, így a mű csaknem fele flashback, ám ezek alkotják a történet erősségeit, ugyanis Scott gyermekkora minden volt csak idilli nem, ráadásul King szükségesnek érezte minél véresebbre írni a házasságuk kritikus éveit. Eközben azonban a jelenben Lisey-re egy őrült kezd el vadászni, valamint a nővére, Amanda is katatón állapotba kerül, így Lisey-nek a szörnyű hiányérzet mellett még a jelen problémáival is meg kell küzdenie. A történet egyébként szép lassan átcsap szürrealitásba, és a végére kicsit előtérbe helyeződnek a fantasy elemek is, és senki se számítson hatalmas nagy buktatókra vagy pálfordulásokra, King most nem erőltette meg túlságosan az agyát.
Csakúgy mint a karakterekkel sem, ugyanis szemben más munkásságával – Setét Torony például – csakis egy nézőpontból élhetjük át az eseményeket, méghozzá Lisey Landon szemszögéből, akinek a karakterét szépen ki is bontják, de rajta kívül a többi szereplő kissé elnagyolt és helykitöltő mintsem meghatározó mellékszereplők. Igen, a Kingre jellemző komplex karakterábrázolás is elmarad, sőt még Lisey-vel sem lehetünk maximálisan elégedettek, de azért a főszereplők nagyjából rendben vannak. Scott karaktere noha hiába halott a flashbackeknek köszönhetően elég sokat megtudunk róla, és a jelleméről, míg a másodhegedű szerepében tündöklő Amanda pedig beleszürkül, míg a többi testvér pedig megmarad a „hisztis, kissé idegesítő testvér” szerepében. Az ő szemszögük most nem kerül elő, és a főgonosz szerepében tündöklő Dooley pedig egy tipikus sablonkarakter, aki bunkó és őrült. Egyszóval aki mély karakterábrázolásokra vágyik, rossz helyen kopogtat, de azért akadnak emlékezetesebb pillanatok is a könyvben mintsem a karakterek.
Mint már fentebb írtam a kötet nagyjából felosztható. Olykor szinte semmiről sem történik, részletesen megtapasztalhatjuk milyen amikor valaki katatón állapotban összepisili magát, vagy ha valaki elmegy WC-re és milyen állomásai vannak női szemmel. Ezek nagyrészt a kötet első felében figyelnek fel, amelyek miatt kissé húzhatja az ember a száját hogy nem ezt várta a fülszövegtől. Egyébként fülszöveg nagy része hiányzik a könyvből, szinte semmi sem derül ki abból például hogy mit tanított Scott Liseynek az írás és az olvasás lelki mélységeiről, hacsak nem a könyv vége felé feltűnő 3 mondatot annak szánta. Aztán a kötet felénél egy magasabb fokozatra kapcsol, és szinte csak faljuk a lapokat a múlt és jelen közötti történetmesélést követően, valamint néhol hátborzongató dolgokkal szembesülünk – a gyolcsba letakart ülő halottak igazán jól leírtak – mire aztán a könyv vége felé ismét leül. A könyv közepe hamisítatlan King, ugyanis van benne minden ami kell. Traumákat átélő gyerek, naturális-véres horror jelenetek, valamint gonoszottyok és egyéb minden más. Az alkotás leghangulatosabb részei a flashback jelenetek, akár Lisey-ről szól, akár Scottról. A Lisey által vezérelt jelenetek ugyanis megfestik a szerelmük lapjait, ami igazán szomorú és keserédes, ugyanis a legnagyobb boldogságban is szembesülünk azzal hogy Scott már nem él. Míg Scott gyermekkora pedig a thiller és a horror keveréke, a Kingre jellemző sodró lendülettel és véres jelenetekkel. A kötet vége felé aztán megint leül és sajnos az „izgalmasra tervezett lezárás” nem éri el a kívánt hatás, és a vége a keserédesből átcsap egyfajta eufórikus hangulatba. Igen, a 680 oldalban akadnak olyan epizódok és jelenetek amiket nyugodtan ki lehetett volna vágni, és a jelenkor történései sem igazán izgalmasak, inkább csak valamilyen alibi cselekményként szolgálnak, a flashbackek felidézéséhez.
A tájleíró részek a megszokott módon ügyesek és jók, remekül elképzelhetőek a különböző helyszínek, viszont néha engem valahogy a Setét Toronyra emlékeztettek, főleg a harangjáték. Noha ismét egy csomó utalás van King regényeire, így senki nem lepődik meg azon hogy Lisey rendszámtáblájának számait összeadva 19, valamint RD (Roland Deschain) a betűk. Sokszor a tájleírásokban talán túlzásba is esett, például az említett mindennapi WC-zés örömeit add meg nekünk ma leírást szívesen kihagytam volna. A fordítás viszont jó, rengeteg „szleng” kifejezést használnak a könyvben, amelyeket ugyan egytől-egyig ismertem de azért szép volt ilyen „igényesen” összegyűjtve látni.
Összességében egy átlagos könyv, mely egy kicsit lassan indul be, azután pedig sodró tempóval dönt le a lábunkról, hogy azután ismét parkoló pályára állítson bennünket, és várjuk a következő kört, ami sajnos nem jön el. Nem rossz könyv a Lisey története, ugyanis a keserédes, szomorú hangulat, a melankólia ügyesen ábrázolódik, valamint Kingtől szokatlan módon a romantika is elég erős szerepet kap a könyvben, de rengeteg toporgás és merengés a könyv kárára megy. Lehet itt kérem izgulni, átérezni a szomorúságot, olykor pedig csak pókerarccal olvasni a tökölést. King új könyveit senki ne olyan szemmel nézze mint ahogy sokan mások, akik egy új Ragyogást, vagy egy új Azt várnak, mert az már nem jön el. Másféle szempontból kell megközelíteni. Én a fülszöveget vettem alapul, ugyanis egy merengős, romantikus regényt vártam szomorúsággal átitatva, flashbackekkel teletűzdelve, amit nagyjából meg is kaptam. De sajnos a fülszöveg megint csalóka, mert a könyv fele annyit nem nyújt mint amit a fülszöveg ígér, viszont van amit elhallgat.
8/10
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.