"The border has stepped over My Child, so I must say goodbye and farewell" - Stone
2014.07.09. 21:02
"Gazdagnak lenni azt jelenti, hogy emlékszel még első kincsként őrzött filléredre." (Tuomas Holopainen: Lifetime of Adventure)
"Ez a melódia jutott eszébe akkor, amikor bezárta a vasból készült, gondosan megmunkált kaput, s az arany bevonattal elkészült ezüstkulcsot a zsebe mélyére csúsztatta. Egy utolsó pillantást még vetett a kitakarított, tatarozott épületre, de csak egy amolyan nosztalgiaszerűt, hiszen az elmúlt évét mégiscsak itt töltötte. Majd egy kicsiny félmosolyra görbítette a száját, és hátat fordított a palotának, amely gótikus fennhanggal magasodott fölé. Hamarosan visszatér ide, de most visszatér a hajójára és nyári pihenését fogja eltölteni. Valahol a szíve mélyén valami más is motoszkált benne, de még akkor nem tudta, hogy pontosan mit és hogyan érez. Csak azt, hogy valami mélyen megbújik benne, mint egy kis láng a viharos éjszakában pislákol, de el nem aluszik. A szél csörgésétől ide-oda hánykolódik, s olykor nem látszódik, de attól még érződik enyhe melege, amely ha elcsendesül az orkán, felerősödik. Fáradtan, mégis emlékekkel ittasan, reményekkel vagy éppen várakozásokkal telve baktatott még akkor a kikötő felé, s régi robosztus várára gondolt. Fura, hogy mostanában egyre többször kúszott elő homloklebenyébe a régi vára, nem beszélve a jövőjéről, múltjáról és megannyi furcsa érzésről. Nem tudta mi volt ez, de most már kapizsgálja a választ. Sőt egyenesen tudja.
Megannyi kidobott papírhalom magasodik felette, ahogyan próbálta összeszedni gondolatait, s ezeket a sorokat a naplójába leírni, amely csaknem négy éve elkíséri őt. Elhanyagolt, poros, koszos példány volt, tarthatta volna sokkal rendezettebb körülmények között is, nem beszélve arról, hogy sokkal rendszeresebben is vezethette volna. Az elején még szép, kronológiai sorrendben történő időrendi bejegyzések, sorok, látszik, hogy sokat foglalkozott vele. De az egy más világ volt, a sötétség korszaka, amely egyfajta ömlengő terápiás célt szolgált számára, megspékelve a szakmaibb dolgokkal is, amelyben szép lassan fejlődött. Nyomorult, szánalmas próbálkozása volt ez annak, hogy mindig is erős egocentrizmusát - amelyben még akkor nem alakult ki a kellő önkritikai érzék és a dolgok objektív felfogása, valamint az, hogy néha ő maga is lehet hibás - legitimizálja valamivel. Be kell ezt vallani, hiszen néha beleolvasott a régi, naplója számára aranykornak nevezhető bejegyzésekbe és néha hányingert kapott amit látott. Persze ezek csak a saját dolgai, amit a köz számára csinált, azok bár kezdetben kiforratlanok, de évről-évre egyre jobb lett. Mondjuk rájuk férne egy erős korrektúra, vagy ha úgy tetszik remasterizálás, de "fakad víz, ha Isten is akarja" (mondás Stephen King - Setét Torony sorozatában). Elkalandozott. Megint. De mintha ahogyan elindult volna a "fény" felé, úgy lett volna egyre kevesebb ideje a naplójával foglalkozni, minden téren, s mintha a legvégén már csak a fájdalmak és negatív gondolatok helye lett volna, mintha az öröm ragyogásai erre a helyre nem juthattak volna el, pusztán gyenge pislákolásai a balga reményeknek, amelyek közül végül egy sem valósult meg. Mintha a napló fertőzte volna meg ezeket a gondolatokat, s úgy távolodott tőle tudata alatt. Butaság, merő szemfényvesztés és művészi célú belemagyarázás az egész, mintha a semmiről kellene egzisztencialista esszét írni, megmagyarázva ezzel a nihil lubickolását a lét örökkévalóságában. Elhanyagolta ezt és kész. Nem volt rá ideje, baja volt már magával a napló fizikai minőségével és még sorolhatná. Ezért szánta el magát erre a lépésre.
Egy szép, csodálatosan napsütéses délutánon, mikor az aranyló bársonylepedő melegítő takaróként vonja be a fagyos szívek végeérhetetlen csúcsait, melyben még az olvadás reménye is fennáll, vagy aranyfelhőbe burkolja a szerelmesek rózsaszín felhőjét ezzel adva már-már mennyei színezetet a kémia ezen csodájának. Az ő érzései bár feleennyire sem voltak magasztosak, jelenleg akkor a szürke hétköznapokat ölelte meg, s ez az ölelés számára most a legnagyobb jutalmat hordozta magában. Lóbalzsamként vonta be a fáradt izmokat, amely neki jelenleg a "polgárlétként" aposztrofált státuszt jelentette. Érezte, ahogyan a keményen megdolgoztatott izmok és inak szép lassan meglazulnak, s mint hajóskötél ereszkednek le, hogy újra be lehessen csomózni őket, vagy éppen ismét dolgozni velük. Mert bár egy kifáradt hátasló is halad előre, nem mindegy, hogy milyen gyorsan, vagy milyen minőséggel. Ott feküdt ő is a nap alatt, D-vitamint adó napfénnyel sugarazva be testét, s miközben egy könyvet olvasott, eszébe ötlött, hogy régóta dédelgetett, elhanyagolt naplóját még egyszer megszólítja, egy utolsó, Haláltáncba hívó, örökkévaló requiemre és elengedi. Hiszen már régóta ez lenne a helyes döntés, a megsárgult, fekete fedőlappal rendelkező napló nyűg volt már számára, de annyira hozzánőtt és annyira ragaszkodott hozzá, hogy eddig nem tette meg. Hitt abban, hogy még egyszer beindulhat, ismét régi fényében tündökölhet, sőt mi több, még jobb lehet, mint a négy év alatt bármikor...de ez már nem az a napló lesz. Valahol mélyen tudta, hogy ez már nem történhet meg, de nehéz elengedni, bevallani, hogy kicsúszott itt a kezéből a gyeplő és csak egyre kevesebb felülettel képes még tartani a kezében a megmaradt bőrszíjat. Máshol is van ilyenje, de azért még ott tartja magát.
Egy átlag, normális gondolkodású ember ezt a döntést, hogy régi naplóját nyugdíjazza és hagyja pihenni, hogy majd később visszanézzen rá, mint lezárt ciklusként, amely összefoglalja életének négy évét - még ha csak foghíjasan is - és újat kezd, egyszerűen magyarázná. Csak annyit mondana rá, hogy így sokkal egyszerűbb fejlődnie, az ihlet ismét elkaphatja, sőt mi több, a köz számára írt bejegyzéseit akár mások is olvashatják, hiszen most már egy konzisztensebb, érettebb stílusban fogalmazza meg véleményét, nem beszélve, hogy egy teljesen új helyen adhatja elő azt. De mivel a művész életének minden aspektusára talál ideológiai magyarázatot, így ő maga is megtalálta arra a ki nem mondott kérdésre a választ, amit már a kapu bezárása után érzett. Hirtelen megvilágosodott előtte az elmúlt időszak is, ahol már egy progresszívabb, elfogadóbb, kiegyensúlyozottabb, kevésbé impulzív ember volt, melyben egyre jobban elhatalmasodott a belenyugvó fáradtság, és a pihenés utáni vágy. Megvilágosodott előtte az elmúlt kvázi "sikertelen, céltalanul bolyongó" időszak és hirtelen más megvilágításba került az összkép. Elért egy határt, amelyet nem vett észre. Hiszen az országhatárokat is ki venné észre, ha nem emlékeztetnének minket táblák, őrbódék vagy éppen határátkelők? Ha a civilizáció előtti emberiséget nézzük, akkor nem voltak határok, mi magunk találtuk ki, hogy a magántulajdonunkat megvédhessük másoktól. Így, várható volt, hogy a lelkének, önmaga fejlődésének határát sem észlelte rögtön, s amíg ott toporgunk egy új korszak hajnalán, persze, hogy nem vagyunk képesek előrébb haladni. Ő sem tudott, s a régi énjével szerette volna megoldani azokat az új helyzeteket, amiket már csak ezzel a jelenleg tökéletes ozmózisban összeforrt lelkével tudott volna normálisan. Nem tudja pontosan, hogy mit is jelent most ez a határátlépés, vagy hogy milyen hatásai lesznek, de ennek ékes bizonyítéka, hogy a régi "csökevényt" rögtön elhagyja, s ami legjobban a limesen túli földekre emlékezteti azt bezárja és egy teljesen új, tiszta lappal kezd. Amelyben visszatérnek részek a korábbi naplóból, de megpróbálja különválasztani a köz és magántémákat, nem beszélve arról, hogy az új terület adta lehetőségeket az újonnan felfedezett kettősséggel fogja megoldani.
S a palotába már így fog visszatérni. A hajón töltött idő elég lesz arra, hogy kipihenhesse az elmúlt időszakot és újult erővel vághasson bele a jövő nehezedő, de annál több örömmel és kihívással kecsegtető feladataiba. Az elmúlt év megedzette a személyiségét, több erőt vett ki belőle, de néha sokkal többet adott neki, mint az elmúlt időszakok. Ez pedig összeforrasztja a különálló darabokat egy hatalmas, eklektikus egésszé, amelyet úgy érez, most összeállt és új területekre vezeti. Hogy ebből mi lesz, az már egy másik napló feladata lesz elmesélni.
Ennek a története ezennel lezárult. Az utolsó tollvonás ezennel befejeződik, s ez a tinta örökre száradni fog most már az utolsó teleírt lapon.
Vége."
Ezzel a bejegyzéssel szeretnék elköszönni az IrasLand blog.hu-s kivetülésétől, és az Irasalgor.blog.hu-tól, valamint az utóbbi években hanyagolt My Childtől és Stone-tól, akiket ha újraélesztenék, akkor az azt jelentené, hogy mégsem tudtam elengedni teljesen ezt a blogot, sőt ami azt illeti az elmúlt négy évből is maradna ott egy csipetnyi maradvány. Az irasalgor.blog.hu egy hét híján 4 évig futott, s töltötte ki sokszor mindennapjaimat és szabadidőm egy részét. 2010. július 16.-án töltöttem fel az első bejegyzést "Bevezetés" címmel s az elmúlt 4 évben 126 bejegyzést publikáltam ide. A kezdeti bejegyzéseket visszaolvasva, nos a személyesebb hangvételű bejegyzések csaknem 100%-át törölni lehetne úgy az első 1,5 évet bezárólag, míg a kritikákra is ráférne egy erőteljes korrektúra és újraírás. De nem bántom őket, a személyeseket biztos hogy nem, míg a kritikákat lehet átmentem az új webhelyemre felújított, átírt, "modernebb" változatban. De ez még a jövő zenéje. Annyi bizonyos, hogy mindenképpen folytatni/újrakezdem a blogolás intézményét, és ha lehet nem fél-1 éves megszakításokkal hanem folyamatosan új tartalmakkal - amire valljuk be, előre betárazva rengeteg lehetőségem lesz, még akkor is, ha nem folytatnám tovább az előre megírt kritikák készítését -, valamint elmélkedésekkel a világ dolgairól változatos, pillanatnyilag foglakoztatott témákban. Nem követem el még egyszer azt a hibát viszont, hogy személyes hangvételű és kritikai bejegyzéseket egy oldalra tegyek, így a "napló" tulajdonképpeni részének új helye is valószínűleg egy másik oldal lesz. Remélem a következő kivetülések sikeresek lesznek, sikeresebbek mint ez, bár erre sem panaszkodom, hiszen tekintve a bejegyzések számát összesen 22938 látogatott el ide, amely bár tekintve, hogy 4 év alatt kb. 16 ember/napot jelent, a 4 év alatt összesen 2 év ha volt aktív. Mást nem szeretnék mondani, köszönöm mindenkinek aki olvasott, aki támogatott, aki kitett a saját oldalára, aki kritizált, mert ha csak kicsit is, ők mind hozzátettek ahhoz, aki most ezeket a sorokat írja, és arra vár, hogy újra belelendüljön a mókába, hiszen a határt jelentő vonalat átlépte, és megannyi új kaland vár rá. Akik hiányolnak más közösségi portálokon, azoknak jelentem, hogy nyári pihenésemet töltöm, ami július 24.-éig tart, utána már mindenkit ismét boldogítani fogok legnagyobb örömükre/bánatukra.
Búcsúzóul pedig Tuomas Holopainen szólóalbumán lévő "The Last Sled" című szám sorait tartom idevalónak:
"Viszlát White Agony Creek,
Viszlát négy* hosszú év
E szán tartalmát el nem hagyhatod
Hisz egy nap visszatérek hozzád
Dolgok, miket elvesztettünk
Dolgok, miket meg nem oszthattunk
Más szivárvány végén
Más emlékként
él tovább
Fortuna Favet Fortibus"
*az eredeti szövegben 3 év szerepel
Even if you are built by the strongest bricks, the doubts will find a tiny hole to destroy
2014.03.19. 20:26
Furcsa, ha az ember visszatér a múltjának egyik helyszínére. Furcsa érzéssel tölti el, hogy ugyanazokon a folyosókon, ugyanazokon az utcaköveken barangol, ugyanúgy süt le rá a nap, amelytől hunyorogva tud csak közlekedni az utcán, s így alig látja ugyanazokat az épületeket amelyeket évekig naponta megnézett. Furcsa, amikor azon a kihalt folyosón áll, amelyen nap mint nap járt, még diákként, s szinte észre sem vette a részleteit egy idő után. Furcsa visszatérni arra a helyre, ahova megannyi emlék köti, legyen az akár rossz, akár jó, akár semleges, akárcsak egy olyan momentum amely nem jut eszünkbe csak minden ötödik évben és akkor sem vált ki belőlünk semmit, csak hogy megtörtént. Furcsa újra megnézni a kis tó tükrét ahogyan a víz lágyan ringatózik, miközben a stégről egy karnyújtásnyira van tőled a víz, s majdnem csukott szemmel nézed a látványt, mert a nap olyan erősen süt a szemedbe. Furcsa az embernek amikor visszatér. Nem csak azért, mert vannak dolgok amelyek sosem változnak, és egyes kultikus helyek még mindig ugyanolyan arcukat mutatják, mint korábban: még mindig fagyit nyalnak a fák alatt fiatal szerelmesek, esdeklő fiatalok vetnek reményteli pillantásokat egymásra, hátha most végre beköszönt az életükbe a szerelem, sőt még mindig a kis ruhás boltokba térnek be a lányok iskola után. Nem csak azért, mert van ami teljesen átalakul, fejlődik, s a régi hátsó ajtók már bezárultak, a korábban döngölt vörös homokot felváltja a beton és az újrahomokozott futópálya. Nem csak azért, mert a korábban sokkal fiatalabban megismert személyek életében a pubertás bekövetkezett, vagy a régi motoros tanárok még mindig cseppet sem változtak.
Hanem azért, mert a múltad helyszínén már nem ugyanaz az ember járkál, aki valaha ott volt. Tudja, hogy a változás bekövetkezett, de még mindig ugyanannak vallja magát, kivétel amikor találkozik a valósággal. A valósággal amelyben mégis valahogyan megelevenedik a múlt, s teljesen más látószöget kapnak az események, amikor az érettség első foszlányai értelmet adnak a korábban teljesen helyesnek vélt cselekedetek hibafaktorának. Esetleg pusztán emlékszel arra, hogy milyen gondolatokkal vagy éppen kedvvel jártál azokon a betondarabokon, amelyek mellett a zöldterület dudvái utat vágtak maguknak, s összeveted a mostaniakkal. Egyszóval, a legfurább az egészben, amikor szembesülsz azzal, hogy egy más ember tér vissza a múltjának helyszínére, úgy, hogy tudja többet nem tartozik oda, pusztán vendégként járja végig azokat a helyeket amelyeket az akkori énje végigjárt. Ha esetleg találkozik valamelyik rég nem látott ismerősével, akkor hamar rájön, hogy két teljesen új ember beszélget egymással, akiből egy árnykép maradt meg az emlékezetükbe, s sok esetben akár friss élményként hatna ha hosszabban elbeszélgetne azzal az emberrel. Van, hogy régi ismerősök fordítják el tekintetüket, s még mindig parázsként lobog az a vétek, amelynek helyességének megítélése mindenkinek a jövőbeli énjének a feladata. Furcsa, mert idegenként érzed magad, s mégis ismerősnek. Furcsa, mert örülsz, hogy megtörtént, de örülsz annak is, hogy már véget ért. Furcsa, mert van amit már kijavítanál, de tudod, hogy nem teheted meg, mert nem akarod vagy éppen tudod, hogy nem lehet. Vagy még nem jött el az ideje annak, hogy szembesüljünk vele.
De mindebben az a legfurcsább, hogy amikor elhagyod a múltadnak helyszínét, s döcögsz haza az ugyancsak ismerősen kátyús úton akkor mégsem a múlton rágódsz, hanem a jövőn. A jövőn, hogy mit nem szeretnél megismételni azokból a dolgokból, amelyekkel most szembesültél, valamint milyen új lehetőségeid nyíltak azóta. Rágódsz a jövőn, mert most jössz rá, hogy milyen emberré váltál azóta, s hogy milyen irányba fejlődtél. Elgondolkodsz a jeleneden, azokon a dolgokon amelyek most izgatnak, s mosolyogsz. Mosoly suhan át az arcodon, mert a múlt megszépül idővel, s örülsz azért, hogy olyan emberré váltál, ami mindig is szerettél volna. A nap pedig süt, s ebben a verőfényes napsütésben az ablaküveg mögött nem érzed a szél őrjítő susogását, mely optimizmusod lángját megtáncoltathatná. Ahogyan a busz döcögve megy hazafelé te azon gondolkozol, hogy mit szeretnél jelenleg az élettől, az ésszerűség határain belül, s te mit tettél eddig ezért. Eszedbe jut a megannyi kétely ami hátráltathat téged, s ami hátráltat is, mert a kételynek az a dolga, hogy megmételyezze a kreativitásodat, az önbizalmadat s ne azon gondolkodj, mit érhetsz el, hanem hogy miért nem érheted el. Amikor nincs üveg mögötted s az orkán erejű szél belekap a ruhádba és a pólusaidba, hogy az önbizalom lángjába hideg leheletet fújjon, te pedig egyedül maradj a gondolataiddal, s a tanácsok melyeket máskor a kételkedő embereknek adsz ilyenkor mit sem érnek neked. Mert félsz. Még akkor is félsz, mikor abszolút elégedett vagy azzal, amit szeretnél elérni. Mert ha az emberrel rövid időn belül viszonylag sok rossz dolog történik, és kevés jó, akkor a következő alkalommal, mikor fordul a kocka, akkor nem marad más, minthogy azt a kis jót is megragadd és szorosan markold, amíg izzadságtól sikamlós kezedből ki nem esik, s míg azt hajkurászod a melletted elsuhanó lehetőségekre pillantást sem veszel. Ha egy jó időszak kezdődik el, akkor ne attól tarts, hogy mi romolhat el, vagy esetleg miben nem vagy elég jó, mikor ha visszanézel a múltadra láthatod a különbségeket, hogy mennyit javultál és mire vagy képes. Ne kapaszkodj a szalmaszálakba, mikor az egész kalász a tiéd lehet. Merj szembeszállni azzal, hogy a búzakalászban lehetnek megsárgult, használhatatlan részek. De ha lesznek is, ne azért legyenek, mert túlzottan markoltad azt a néhány szálat, amely a szorításodtól könnyen eltörhet. Nem kell arra gondolni, hogy nem te vagy a legjobb, mikor mindenki másnak azt mutatod, te vagy a legjobb. Légy a legjobb, szimplán, egyszerűen, görcsök nélkül. Légy az az ember, akire büszke az, aki akkor azokon az utcaköveken járt, mikor még otthonosan mozgott azokon az utcaköveken, légy az az ember, akire akkor a víz tükrét bámulva gondolt a másik. Ezt tartsd szem előtt, ne pedig a félelmeidet. Mert ha a szalmaszálak el akarnak hervadni, akkor akár miattad, akár nem, de elfognak.
"A nap utolsó sugarai már régen lehanyatlottak a domb lankái mögé, mikor belépett a kastély kapui mögé. A sötétség immáron elfoglalta a horizontot, a hold pedig őrszemként világította meg a tájat, hogy lefülelje a sötétben bujkáló párokat, magányos sétálókat, valamint kavargó érzelmeket, és a megannyi gondolatot amelyek ilyenkor kúsznak elő az univerzum sötétjéből. A hold gyér megvilágításában is a kastély tekintélyes monstrumként magasodik felé, szinte tiszteletet parancsol, kegyként szolgáltatva a szemnek azt, hogy egyáltalán a sziluettjét láthatja. Még a sötétségben is fennkölten áll talapzatán, mintha az idő vasfoga számára nem árthatna, és nem lenne semmi e világon amely kikezdhetné valaha is. Szíve gyorsabban ver, ahogy talpa a kikövezett járdát érinti, s a gyenge szél orra felé lebegteti az éjszaka nyíló virágok egyszerű, mégis kellemes illatát. Visszatért, visszatért a hajóról, az elmúlt időszakot maga mögött hagyta, s a hideg kék tenger nyugalmában visszatért a lelki békéje is, mely csendes csermelyként csorog szíve völgyében. Kinyitja az ajtót, s újra belép a birodalmába, majd felkapcsolja a lámpát, és elégedettséggel tölti el kastélyának rég nem látott előszobája. Leül a kandalló elé, s üres szemmel bámulja a szürke hamut amely az egykor életerős fák maradékából született."
Olykor az érzésekből sem marad más csak egy marék hamu, súlyos porszemek melyek befogják az ember kezét, mégis oly könnyedek, hogy a szél képes elrepíteni őket, hogy utána valamilyen formában örökre elveszítsék bizonyítékukat, hogy egy letűnt kor, egy letűnt élet volt valaha belőlük. Akárcsak az érzések. Olykor belőlük sem marad más bizonyíték, csak az emlékek, és a megannyi láthatatlan szem, amely teljesen váratlanul jelenik meg a ruhánkon, vagy éppen csiklandozza valamelyik testrészünket. Olykor minden érzésnek hamuként kell végeznie, s csak rajtunk múlik, hogy azt szétszórjuk a szélben, vagy pedig főnixet faragunk belőle. De akármit is csinálunk vele, már nem ugyanaz az ember fogja eldönteni mit kezdjen vele, mint mikor a hamura sem mondhatjuk már azt, hogy fadarab.
"Feláll a székéből, s ahogyan hirtelen feláll, az agya előtt fények játszódnak, kisebb képek. Pislogni kényszerül, hogy elűzze a képeket, s ahogyan várja, hogy a szeme újra az övé legyen látja a hamuba a főnixet. A főnixet, mely csendesen várja a napfény első sugarát, hogy aranyba öltöztetve induljon egy új kalandra, s mindenki szájtátva merítsen erőt belőle. Még egyet pislog és a főnix eltűnt. Neki nincs szüksége csodákra, mert tudja, hogy léteznek, és azt is tudja, hogy ezeket olykor ő maga szüli. Az éjszaka is csak egy periódus, akárcsak a nappal. Elindul a lépcsőn, hogy felmenjen a szobájába, és elolvassa a napló következő fejezetét. Mikor visszatért a hajóról lement a pincébe, és addig keresgélt, míg meg nem találta a következő elsárgult lapokra jegyzetelt, kacifántos betűket."
Kedves Naplóm!
Újra itt ülve tölgyfa íróasztalom előtt a királyi szobámban, s eme sorokat papírra vetve arra az estére gondolok, amikor megjelent nálam az a furcsa kreatúra, s hogy mekkorát fordult vélem a világ azóta. Nem sok idő telt el, s a fakunyhóban remete életet élő énből ismét arany koronával a fején trónon ülő királyi én lett. Pedig emlékszem, milyen csoszogva, görnyedt háttal léptem be a királyi udvarra, ahová az őrök először be sem akartak engedni eltakart arcom és sártól piszkos csuklyám miatt. Emlékszem a királyi tanácsosomra - aki segített nem káoszba taszítani az országot távollétembe -, aki azt sem tudta kivel fog találkozni, mikor szóltak neki, hogy valamiféle dért-vert nyomorék akar vele szót váltani. Nem mondott semmit, csak bólintott, és habozás nélkül felállt a királyi székből. Valamit észrevett a szemembe, remélem az elszántságot, amely azt súgta, hogy helyre állítok mindent, s ha lehet még nagyobb dicsőséget hozok ennek a királyságnak. Úgy vélem az ember szemén látni, ha boldog, szomorú, vagy akármilyen lelki állapotban is van. Mosolyogva emlékezem vissza, hogy én sem szóltam semmit, csak annyit, hogy hozzatok fürdővizet, hadd mossak le magamról mindent. A víz megtisztít, s ezzel a szimbolikus jelképpel együtt lemostam magamról az elmúlt időszakot, és szétnéztem a rám váró levelek, és lehetőségek között. Nem mondhatnám, hogy sokról maradtam le, de átnézve a királyság korábbi diplomáciai kapcsolatait láttam, hogy az elmúlt időszakban több nagy lyuk is akadt, amit ideje lenne befoltozni, kiegészíteni, újrakezdeni, vagy éppen feleleveníteni. Örömmel konstatáltam, hogy megannyi új királyságból is érkeztek követek, diplomáciai témájú levelek, amely több, kétoldalú, előnyös szerződések aláírására és tárgyalására szólítottak fel.
Úgy tartom, hogy az élet minden tekintetben lehetőséget ajánl fel számunkra egy új kezdetre, akárhányszor csak szeretnénk újrakezdeni. Míg mi emberek és királyságok, jó ha egy további lehetőséget adunk valamire, addig az élet akárhányat felajánl, ha tudjuk, hogyan kezeljük az elénk jövő lehetőségeket és bízzunk abban, hogy tanultunk a hibáinkból. Ariadné szövőszékében nincs rosszindulat, a megszámlálhatatlan idő alatt megtanulta, hogy nincs olyan, hogy abszolút rossz vagy jó, és olyan sincs hogy megváltozhatatlan, de olyan sem hogy megváltoztatható. Az ember is pont ilyen, s ki akármit mond, mindenki ilyen. Mindig beleesünk egyes hibánkba, ami mondhatni a sajátjaink, de ezekből mindig kimászunk, és egyre óvatosabbak leszünk, amíg el nem érünk ahhoz a gócponthoz, amikor a lehetőségekhez képest legtökéletesebb állapotba kerülünk. De hinnünk kell abban, hogy minden hiba és bukás mögött a siker magjai elvétetnek. Csak várnunk kell arra, hogy a magok szárba szökkenjenek és learathassuk a babérokat. Ezek a magok pedig kezdenek kikelni.
A szerződések, az éghajlati viszonyok, valamint a különböző királyságok diplomáciai kapcsolatai kedveztek nekem, még akkor is, ha én távol voltam. Megannyi új lehetőség kínálkozik, megannyi új kezdet, amelyek teljesen más irányba vihetik a királyságot. De ideje felújítani néhány régebbi szerződést is, amelyeket legszívesebben elégetnék a tűzben. Újra átnézem őket, s megnézem, hogyan illenek bele a királyság új terveibe, valamint az új ajánlatokba. Régen ezek voltak a legfontosabb szerződések amelyeket azt hittem, hogy megkötöttem, de most csak egy lépcsőfoknak tekinthetőek a mostani viszonyokhoz képest. De jó leírni ezt, hogy újra van lelkesedésem. Hamarosan elkezdődhetnek a földön a munkálatok...úgy érzem bőséges termésre számíthatunk aratáskor.
"Elolvassa az utolsó sorokat, s mosolyog egyet."
Úgy, ahogyan néhány szerződést megújítunk, vagy teljesen elfelejtünk, úgy dönthetjük el mi is, hogy porrá égetett érzelmeinkből főnixet csinálunk-e, vagy meghagyjuk hamunak, hogy a letűnt, soha vissza nem térő fadarabra emlékeztethessen minket. S olykor a legbanálisabb dolgok számítanak a legigazabbnak, s olykor épp a legegyszerűbb mondatok hangzanak a legjobban. Ami egyszer megtörténik, az elmúlik, s helyébe jön egy új, sokkal jobb történet. De persze, csak ha hiszünk benne.
Karácsony-karácsony...Ez az ünnep sem arról szól már, mint amiről kellene. A szeretet ünnepeként hirdetjük, ahol hálát kéne adni a sorsnak, és a mindennek, hogy vannak emberek akikkel eltölthetjük ezt. Néhány nap, amely szigetként, egyfajta menedékként szolgál az óceán közepén arra, hogy van még értelme az érzelmeknek, nem minden a karrier, a munka, a tanulás, néhány nap amikor még hihetünk abban,hogy az emberiségnek van jövője az önpusztítás mellett. Hogy nem lelketlen agyhalottakként éljük le az életünket, amelyben a legfontosabb dolog, hogy egymást eltiporva megfeleljünk a társadalmi konvencióknak, és hogy olyan emberek legyünk akik nem akarunk lenni. Erre fel, miről szól most a karácsony? Vegyél ezt, vegyél azt, hizlald a kapitalizmust, és dolgozz egészen december 20-áig, nehogy véletlen legyen időd pihenni, ráhangolódni a karácsonyra, és ne pedig úgy éld meg az ünnepet, hogy még ekkor sincs időd magadra, pihenni, mert menned kell ide-oda. Hiába a megannyi karácsonyi díszítés, pompa, cicoma, ha 10 emberből 6 már nem érzi azt, amit még kisgyerekként - még a közelében sincs - s a karácsony is úgy fog eltelni számára, mint a többi nap, kivétel annyi, hogy kap néhány ajándékot, vagy egy kis pénzt, amit később elkölt. Hiába elevenítjük fel a régi emlékeket a karácsonyfa díszítése közben, kis mosollyal üdvözöljük újra a régen látott fadíszt, amely már akkor is megvolt, mikor még kisgyermekként a szülők óva intettek attól, hogy a gömböket ne te tedd fel, mert összetöröd őket. Hiába kelsz fel korán, és erősíted rá a drótokat a szaloncukrokra, hogy mihamarább kész legyetek. Ezek a kis momentumok jelenleg nem elegek ahhoz, hogy újra átszellemüljünk a karácsony szent érzésérére, mert egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és megnyugodni. Lelkünk szakadatlanul forog, és mire odakerülnénk, hogy leüljünk ajándékot bontani, már vége is a karácsonynak, és újra mehetünk utunkra. Rendben van, hogy elveszíti az ember a varázst, mikor felnő, de talán már túl messzire megyünk, ahonnan nem lesz visszaút. Valóban egy olyan világot akarunk, ahol "Animam sacrificare necesse est"?(1)
"Miközben ezeket a sorokat írja a naplójába, kisüt a nap. Hetek óta először töri át a szürke, gomolygó felhőket, és sápadt erejével beborítja az egész óceánt, amely gyönyörű kékben ragyog. A tiszta vízben láthatóak a halak, amelyek lustán úszkálnak a sós vízben, s láthatólag semmi sem zavarhatja meg nyugodt életüket. Az idő ugyan hűvös, de annyira nem, hogy a vizek befagyjanak és a halaknak a mélységbe kelljen menekülniük a hideg elől. Néha a sötétség az egyetlen módja a menekülésnek, az egyetlen biztos pont. Meg kell fürödni benne, átölelni ahhoz, hogy tudjunk örülni a napsütésnek. A halaknak rövidtávú memóriájuk van, így számukra mindig, minden új. A fájdalom, az öröm, a boldogság, szenvedés, mind csak múló pont(y), rövidke pillanat életükben, hogy aztán mindent kezdjenek elölről és elfelejtsenek. Néha mennyivel egyszerűbb lenne számunkra is. Itt van azon a hajón, amelyen megérkezett. Nem adta el, pedig arra számított, soha nem kell már használnia, csak ha elköltözik a palotából. Milyen jó, hogy ilyen előrelátó volt! Így nyugodtan kijöhetett az óceán közepére, ahol hallhatja a sirályok énekét, és a távolban a cetek moraját. Senki sem zavarja itt, nyugodtan elmélyülhet, a Város zajai messziről elkerülik, s végre teljes egészében csak önmaga lehet. Amire most leginkább szüksége van.
Az ember olykor nem látja meg maga előtt a lehetőségeket, mert annyira arra koncentrál, hogy mi volt, és ez esetleg mennyivel jobb volt. Nem látja azokat a kis kapaszkodókat, amely valaminek a kezdete, amely egy sokkal jobb dolog felé vezeti az embert. Mert a sors és az angyalok mindig adnak esélyt arra, hogy kijavítsuk a hibáinkat, és boldogok legyünk. De olykor vakok vagyunk ezekre a kis apróságokra, mert várjuk a tavalyi évet, hogy egy-két hónappal ezelőtt mennyire jobb volt az adott dolog, és szeretnénk visszaszerezni azt. Nem is viszonyítunk, hogy esetleg az azelőtti időszak pedig mennyivel rosszabb volt. Elborítja agyunkat olykor a káosz, és tehetetlenül csak egy helyben töprengünk, ahelyett, hogy bármiféle értelmes dolgot csinálnánk. Pedig, mint tudjuk:
"Múlik a tél, múlik a nyár,
Ami elmúlt sose lesz már,
Az idő száll,
és én sem vagyok a régi már
Sose lesz úgy, ahogyan rég
De tovább forog a nagy kerék
Új körbe kezd, s ki lemarad
Az elmúlik úgy, mint a tél"(2)
Mindent összevetve teljesen elégedettnek mondhatom magam az év második felével. Sikerült elérnem mindazt, amit szerettem volna, és mindazt, amit előzetesen kitűztem magam elé. Nagyot fordult velem a világ, de én képes voltam megragadni a kereket, és vele együtt haladni, úgy, hogy közben nem sikerült maga alá gyűrnie. A Ka(3) malomkerekei alatt nem tört csontom, szívem képes volt bírni az iramot. A fonalat a pók nem feleslegesen fűzte tökéletesre, és a hálóba sikerült legyeket fognom(4). Való igaz, hogy az év utolsó másfél hónapján az arabeszk meghitt világa felborult, és a hópelyhek eszeveszett gyorsasággal forogtak, amelyben kicsit elvesztettem a tempót, az üvegbura teteje kissé meg is repedt, de hát az ember a nagy jólétben könnyen eltunyul. A lustaságból feltápászkodni - mind érzelmileg, mind fizikailag -, pedig nem egyszerű feladat. Mondhatnánk, amikor a legmagasabban vagyunk, onnan a legkönnyebb Judecca fagyos hegyvidékeire jutni(5), ahol a jég miatt nehéz a visszaút. Ilyenkor nem elég papolni, nem elég beszélni arról, hogy könnyebb lesz, nem elég egy hét ahhoz, hogy az ember rendbe tegye magát, és ilyenkor az sem elég, hogy tudja, hogy amit felépített, az erősebb akár a gyémántnál. Az embert ilyenkor elkapja a sötétség, a pesszimizmus, cinizmus, és úgy látja, ami csak lehet elromlik. Ideiglenesen, hosszabb ideig ugyan, de ezt gondolja az ember, talán még igaza is van. Ilyenkor az idő, türelem, és a hit az egyetlen dolog, amely segítségével az ember visszatalálhat önmagához, és ki tudja javítani a hibákat amelyeket elkövetett, vagy amiről azt hiszi elkövette. Sinus-görbe az élet, nem más, nem semmiért mélyebb a Mariana-árok a Csomolungmánál. Mert a szomorúság sötétsége mindig mélyebbre taszítja a lelket, mint a boldogság fehér fénysugarai. Persze ennek ismerete nem jelent egyet azzal, hogy az ember gombnyomásra változtatni tudja világlátását. Ha az ember hagyja, hogy a posványban ragadjon, akkor hosszú folyamat, hogy újra erőt vegyen magán. Jelenleg hiába tudom, hogy siker amit elértem, és innen csak felfelé vezet az út, az elmúlt 1,5 hónap történései miatt nem hogy örömködni nincs kedvem, egyáltalán nincs kedvem szinte senkihez. Mondhatnánk "kihunyt szememből az ifjú láng/mindent láttam már"(6) Csakis magamra van kedvem, hogy újra elrendezgessem magamban a dolgokat, elengedjem azokat, akiket esetleg szükséges, megrázzam magam, és most már tényleg újult erővel vághassak bele a következő esztendőbe és félévbe. Nem összefércelve, álarcokat magamra húzva, hanem megújulva, olyan erős emberként, mint aki eddig is voltam. Aki képes észrevenni a sors által elhintett jeleket, és azokból olvasva megvalósítani álmait, és kijavítani hibáit. Erőt, időt és kitartást nem kímélve átgázolni a nehézségeken. Ideje újra erre az útra lépni.
"Bizonyára megérti, tudnia kell, hogy a művész két világban él egyszerre"(7) - ez a gondolat cikázik át a fején, miközben a kabinjában ül és nézi az egyre gyorsuló naplementét. Könnyen jött, könnyen ment, de mégis fénye feldobta a napját. Ez a gondolat viszont megnyugvást ad neki, hiszen igaz. A művészeknek, vagy legalábbis a művészhajlamú embereknek sokkal egyszerűbb a problémák elől elmenekülniük, vagy éppen hátat fordítani a való világ mindennapjainak, mert bezárkózhatnak a saját kis külön világukba, és elmerülhetnek a kreatív ötleteikkel, elmaradt szakmai anyagaikkal, valamint csak szimplán élvezhetik a művészetet a szépségéért. Ő is ezt fogja tenni, eltemetkezik a rá váró feladatokkal, és végre megalkotja azt a történetet, amely már régóta a fejében visszhangzik. Közben pedig még több ihletet gyűjt, és még inkább hódol a szenvedélyeinek, amelyre mostanában aligha volt ideje. Önterápiának tökéletes, önmegvalósításnak szintúgy, ráadásul még megannyi más előnye is származik ebből. Örül, hogy végre elmenekülhet a hajón ebbe a világba, de most szó szerint, nem úgy, mint korábban ígérte magának. Úgy tűnik olykor még ő is tud hazudni magának, mint azt az elmúlt időszakban tette. Mindig tanul az ember valami újat. De valamikor jó lesz minden. Nem is olyan messze van ez az időpont. Az első lépést megtette most efelé.
A hit a kulcsa mindennek. Hiába próbálják a karácsonyt is a maguk képére formálni azok, akik számára a karrier, a munka és a bevétel a legfontosabb az életben, a hit, hogy lehet jobb, és hogy az emberiségnek van jövője, ez az ami miatt a karácsony még mindig a szeretet ünnepe, és ami miatt úgy érezzük, a szívünk és lelkünket nem kell egy kalitkába bezárnunk és kanáriként védenünk a gonosz macskusztól. Ezért engedjük még mindig őket szabadjára, akármennyiszer is ragad el minket néha a bú és a szomorúság. Amíg van hit, addig a romlás és rothadás nem fogja az egész földet bekebelezni.
/Eközben a Városban egy levél várja a palota kapujában azokat, akik be szeretnének menni./
I.
I've only asked you to stay
Instead of throwing me away
Yet you exactly do the same
As we were nothing only shame
The promise you said:
"We can be like an aid
For the scars life will made"
It was forgotten into shade
You wished some time and space
To regain the feeling of peace
Yet you are going another ride
Where I can only met the tide
II.
"Why are you so closed?
Fearing to be opened?
Heart like hardened shield
Brain like sword is wield"
You asked me one day
Curiously what I say
Answered you all my heart
Like an old domestic hearth
"Have you ever seen an abyss?
How deep can it be, Miss?
I was there, at the bottom
Wishing to see blossom
I saw the distant light
Shining like an old knight
It was weak and pale
Yet strong like a gale
In the dark I began to climb
Rocks sharp, hurt my limb
"Reach the mountain peak
Never again to be weak"
Was my only thought
When I went through
The abyss of life
Which was sharp as knife
To be in here next to you
Sharing my glory with you
I am helping for others
Because pain is not heirs"
III.
I always grasped you,
Trying the best for you
If you said "this is not good"
I accepted it without playing god
There has been "mistakes"
Which you cannot take
Vainly there are solution
But you only see superstition
I can see you from the cliff
Where my punishment is a biff
Given by myself not to fall
To the abyss which now call
Hoping this is not the end
Waiting for a sign from the sun
"Here is the key of happiness, Son"
To a time like never was and
Where I've only asked you to stay
Instead of throwing me away
Where I've only asked you to grasp me
Instead of forgetting me
(1): Latin, jelentése "Muszáj a lelkünket feláldozni?" helye: Final Fantasy VII - Promised Land
(2): Részlet a Virrasztók - Az Idő Kereke című számából (link fentebb)
(3): Stephen King - Setét Torony-ciklusában a sors megfelelője
(4): Reflexió Philip K. Dick - Galaktikus cserépgyógyász egyik idézetére
(5): Dante - Isteni színjátékában a Pokol 9. bugyrában Lucifer jégbe van lezárva, örökre
(6): Enyhe átköltés a Firkin - Megtépett zászló című számából
(7): Az idézet David Mitchell - Felhőatlasz című művéből származik
"A múlt darabkái idővel ugyanolyan frissek lehetnek, mint amikor megtörténtek. Éppen ezért tesszük el emlékbe a megannyi képeslapot, levelet, rajzot, iratot, amelyeknek egy részét sohasem nézzük meg újra, mert vagy túl mély sebeket nyitna fel, vagy pedig nem akarunk emlékezni azokra az időszakokra, vagy esetleg annyira boldog időt őriznek azok az emlékek, amelynek emlékét nem akarjuk megbolygatni. Idővel viszont hátra hagyjuk ezeket az emlékeket, vagy megfeledkezünk róluk, s míg mi továbbléptünk azok a részek ott maradnak az újonnan érkezőkre. A palotában is ez volt a helyzet. A pincében megannyi irat dohosodott, s a nyirkos levegő ezek egy részét már meg is semmisítette. Nem járt még idelent, de most éppen itt volt az ideje. A földszintről még hallatszódott a felrakott lemez taktusai, a vonósok lágyan cincogtak, míg a dobok mély hangjukkal próbálták elhallgattatni a boldogan cirógató hangszeres szekciót, miközben a trombita békítő módjára búgott az ének alatt. Mindezek alatt pedig egy zongora próbált csendesen beolvadni a hangszerek orkán szerű veszekedésébe. Egyszer szívesen rendezne egy musicalt. Egy epikus, nagyívű, grandiózus musicalt, amelynek a történetfonala már megvan, kár, hogy szinte semmiféle zenei tehetsége nincs a komponálásához. De majd egyszer szerez valamilyen zenészismerőst, aki megvalósítja ezt az álmát. Idővel az ember bármit elérhet amit akar - hümmög egyet ezen a gondolaton, és folytatja a kutatást a papírfecnik között, hátha talál valamilyen értékes iratot, vagy naplórészletet, amelyen elidőzhet egy darabig.
Teljesen bezárkózott most a palotába, miután teljesen kimerült. Talán jobb is az, ha az ember néha teljesen kimeríti a tartalékait és az erejét, mert a Város úgysem engedi, hogy szünet nélkül az ember elidőzzön a problémáin, és teljesen feltöltődjön. Úgyis csak összefércelné magát, és foltozgatná a lyukakat amelyek rövid távon több kárt okoznának mind magának, mind másnak, ugyanis egy félig működő gépezet olyan akár egy időzített bomba. Néha át kell adnunk magunkat a bukásnak, hagynunk kell, hogy térdre kényszerüljünk, sőt az önpusztítás is olykor rendkívül kifizetődő tud lenni. De tudni kell tükröt tartanunk magunk elé, mert ha nem tesszük meg, akkor az időzített bomba olyanná válik, mint egy hozzá nem értő bombaszakértő. Kétszeresen is rosszul sülhet el a dolog. Szembe kell néznünk az igazsággal, bármennyire is rossz az. Hiába szembesít vele más, amíg magunk nem jövünk rá, hogy ha nem teszünk magunkkal valamit, de sebtiben, akkor épp az ellenkezőjévé válunk, mint amit mantraként szeretnénk elhitetni mind magunkkal, mind pedig másokkal. Megfelelő erő nélkül nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Csak régi önmagunk árnyai leszünk, amelyben maszkabálként tekintünk a való életre is, mert képtelenek vagyunk bevallani, hogy mi is lehetünk legyőzöttek olykor.
Hirtelen a fecnik között egy keménykötéses fekete könyvet talál, amelynek lapjai már rendkívül sárgák, s erősebb fizikai behatásra már szétmállana. Óvatosan lefújja róla a porréteget, de még így is jókora adag tapad az ujjaira, s kinyitja a könyvet. Kézzel írt, fekete, határozott, kissé csúnyácska, de azért olvasható írást talál benne. Naplónak tűnik - gondolja. Lekuporodik a gyenge lámpafény mellé amely a pincében világít, s a lágyan vibráló hegedű és csendesen sziporkázó zongora taktusaira elkezdi olvasni az első sorokat...
Kedves naplóm!
Különös lidércnyomás támadt rám az éjjel, azóta sem jön álom a szememre, ezért inkább gyertyát gyújtottam, s leírom eme sorokat, hátha lelkem megnyugszik. Nem tudom álom volt-e, vagy képzelgés, lehet eszem végleg elmegy, s a tébolydába fog vezetni következő utam. Talán oda is való vagyok immáron, néha nem lepne meg eme feltevés igazságtartalma.
Első álmom régi királyságom kastélyában indult, ahol is a trónon ültem, mint oly sok éven át, kezemben egy kupica vizezett borral, s a népemet szolgáltam ki. A korona kellemes súlyként pihent a fejemen, míg a kard és jogar az aranyozott trón mellett pihent. Hirtelen kivágódott a hatalmas mahagóni ajtó, s két hóhér lépett be rajta, izmaik kötélcsomókként mozogtak meztelen karjukon, s fekete lepelbe burkolt fejükön csak a szemük látszódott, amelyek vészjóslóan meredtek rám. Kérlelhetetlenül, s bejelentetlenül indultak el felém, én pedig felháborodottan felálltam a helyemről, s kiabálni akartam, hogy mi ez a felségsértés, mire őrjítő kiabálást hallottam a kastély ablakából. Torkomon akadt még a szó is, akár a pokol hangjai úgy zúgtak felfelé a hangfoszlányok, amelyek a halálomat kívánták. Majd elért a füstszag is, amely vékony vonalban szállt felfelé, s jutott be a királyi trónterem ablakain. Értetlenül néztem körbe, a lábam földbe gyökerezett, mozdulni sem bírtam, mire a két hóhér, akik oly sok hitszegő fejét szedték már megragadták a karomat, és lerángattak a trónomról. A földre zuhantam, de még felállni sem volt időm, már a vöröslő szőnyegen húztak kifelé a termemből. Megpróbáltam ellenállni, de a hóhérokat nem azért képzik ki, hogy az életükért vergődő elítéltek ki tudjanak szabadulni vasmarkuk közül. Kiabáltam, válaszokat akartam, de ők csöndben rángattak lefelé a lépcsőkről, nem érdekelve, hogy kezem-lábam beverve, zúzódásokat szenvedhetek. Amúgy sem tudtak volna válaszolni, hiszen a hóhérok nyelvét kivágják, hogy az utolsó szavakban végzetes államtitkokat eláruló elítéltek szavát nehogy tovább tudják adni. Így ők a legkíméletlenebb, és talán legnagyobb igazságokat tudók az egész királyságban. A nép hangja természetellenesen hangosan jutott a fülembe, a füstszag pedig már szinte mindenhol a kastélyban járt, akár a szellemek amelyek alaktalanul suhognak az éjben, hogy a gyermekeket és élőket ijesztgessék, ha már nem adatik meg számukra az élet melege. Füst csípi a szemem, a könnyeim majdnem kitörnek csatornájukból a maró füst hatására, de valahogy tudom mi következik. Végtelen nyugalom tölt el, s szinte várom, hogy a bitófa elé vezessen ez a két gigászi teremtmény, s a fejemet vegye. Féltem ettől a naptól, de valahogy tudtam, hogy egyszer el fog jönni, s a nép elégtételt fog venni azokért a bűnökért, amelyeket elkövettem ellenük, s nem tudtam kijavítani. Hiába tudtam, hogy a királyságokban akadnak problémák és hullámvölgyek, az ember szeretne a tökéletes király lenni. S amikor ez nem sikerül, akkor a nép dühös vadként tajtékzik, megvakított küklopszként csak vért és elégtételt kíván venni a kiszúrt szeme világáért. Szemet szemért, fogat fogért.
Megpillantom a füst forrását, mivel sikerült kivonszolniuk a kastélyból. Nem ellenkeztem, így természetesen a hóhéroknak is könnyebb dolguk volt. A bitófa a rászáradt vértől ott áll, s várja, hogy egy újabb fejet ehessen meg a kosár, amely már megannyit elfogyasztott. A nép pedig tajtékzik és üvölt, hatalmas máglyát rakva a királyuknak, akit elégetnek, hogy nehogy tovább szennyezze a megszentelt királyság földjét. Elátkozott királyok nem nyughatnak ezeken a mennyei földeken, maradványaikat a szél hordja majdan szét, s imígyen a közeli pusztaság lesz lelkünk végső nyughelye.
A hóhérok lefektetnek a kényelmetlen deszkapadra, s én belenézek a kosárba. Hallom, ahogyan fenik a rettenetes bárdot, amely egy csapásra képes elválasztani a fejemet a nyakamtól, s lelkemet az élőktől. Az ítélet bevégeztetik, a nép boldoggá tétetik, a kör bezárul hát. Még egyszer utoljára ránézek azokra, akiket gardedámoztam ezeddig, de rossz úton. Hallom, ahogyan a hóhér felemeli a fegyvert, s egy hangos suhintással lesújt, szemem pedig egyre közelebb kerül a vértől mocskos kosár aljához.
Nem hazudtak azok, akik szerint az ember még 10 másodpercig él a lefejezése után. Nem érzek sem fájdalmat, sem semmit, de érzem, ahogy a fejemet felemelik, s a népnek megmutatják, akik üdvrivalgással fogadják a látványt. Körbemutatja a hóhér az újabb skalpját, én pedig látom, hogy bíborpalástba bugyolált testem már a máglyára dobták, amelyből még mindig folyóként ömöl a vér a nyakamból, majd pedig sercegés, s a sötétség örökké magához ölel.
Verítékben úszva ébredtem fel, s észre sem vettem, hogy a gyertyatartót is lelöktem kis éjjeliszekrényem mellől. Szívem vadul kalapál, s én örülök, hogy ez egy álom volt, és életem nem ily fertelmesen ér véget. Felülök az ágyban, mire egy hangot hallok megszólalni a sötétben.
- Ugye tudsz róla, hogy minden király egyszer ezt álmodja élete során, sőt valamilyen szinten minden ember?
Amúgy is zaklatott lelki állapotomnak ez már teljességgel sok volt, és még üvölteni sem tudtam a meglepetéstől. Rejtélyes vendégem ki is használta az alkalmat arra, hogy folytassa a mondókáját. Természetesen, ha egyáltalán ott volt.
- Természetesen minden ember fél attól, hogy a kisebb-nagyobb hibák, amelyeket elkövetett az életben egyszer csak megbosszulja magát, és hogy teljesen félre siklott amit szeretett volna. Persze, azért ezt sosem gondolja senki komolyan, és alapjába véve olyan sincs, hogy valaki hibákat követ el, mert valamilyen téren minden hasznosítható valamire, és minden kijavítható. Persze, vannak dolgok, amelyeket jobb lett volna nem elkövetni, vagy nem úgy megtenni, mint azt megtettük annak idején, de végső soron minden azt szolgálja, amik vagyunk, vagy valakik leszünk. Jobb emberek leszünk az állítólagos hibáink által, s mivel belátjuk a tetteink következményét éppen ezért változtathatunk is rajta. Nincs olyan, hogy végleges, minden változik, semmi sem marad örök. Királyként tudhatnád ezt, hisz hány királyság van, amelyik a civilizáció kezdete óta fennáll?
- Ki vagy te? - sikerült végre valamit kimondanom, zihálva, sípoló tüdővel.
- Tipikus emberi tulajdonság, az ismeretlent szeretné megmagyarázni. Ugye tudod, hogy emiatt nem tudnak az emberek helyesen élni, mert az érzelmek, ezek a fortyogó káoszként örvénylő spontán dolgok mindig ismeretlenül kopogtatnak be az emberek ajtaján? Ti pedig szeretnétek megmagyarázni a miértjét, ahelyett, hogy az ösztönötökre hallgatva helyesen élnétek. Mert végső soron úgyis az érzelmek irányítanak titeket, hiába tagadjátok. Ezek alapján éltek, de harcoltok ellene, mert az észt ismeritek. Nem ismertek ti semmit, és nem is tudtok semmit. De ha ennyire érdekel, akkor a királyságod szelleme, vagy mondhatnánk esszenciája vagyok. Egy ős entitás, amely az idők kezdete óta fészkel ezen a helyen, olyan mélyen, hogy ti el sem tudjátok képzelni az erőmet. Tulajdonképpen én éltetem a királyságodat, a Várost, és ti éltettek engem. De úgysem értenéd meg, hagyjuk is.
- Mit keresel itt? - hangom még mindig zilált, zavaros, gondolkodni képtelen vagyok e lény hangjától s gondolataitól. Egyáltalán, itt van ő? Setétség ölel körbe, a holdat fekete felhők takarják, nem látom, hogy testi valójában itt van e lény, amely emberi hangon beszél, de lehet akár kövér sárkány is bekuporodva a kandalló elé.
- Miért zárkóztál be nyári lakodba, s hagytad rothadni a királyságodat? - kérdezett vissza élesen.
- Elvesztettem a hitem. - válaszoltam őszintén. Ha tényleg az, akinek mondja magát, felesleges ellene harcolni.
- Mégis minek köszönhetően? - Hangját felemelte, szinte hallani vélem a gyomorból érkező morgást, amely emberinek hallatszik, de akár egy hörgés a pokol mélyéről. - Semmi olyan nem történt veled, ami miatt erre a következtetésre kellene, hogy juss. Rendben, hogy az elmúlt időszakodban nem a legjobban igazgattad a királyságodat, de ezt csak magadnak köszönheted. A döntéseid másokat szolgáltak, s lényegében a legjobb döntéseket hoztál meg, amit megtehetted. Ez volt a helyes. Persze, ismerve téged, ezek rendkívül rosszul érintettek téged, amelyen az sem segít, hogy lényegében maszkot tartottál az igazság előtt és ahelyett, hogy rendesen összeszedted volna magad, csak összefércelted magad, amelynek köszönhetően persze, hogy nem bírtad ki az ütlegelést. Hiszen a vas is eltörik, ha folyamatosan karddal csépelik. De hányszor kerültél már ennél is sokkal rosszabb helyzetbe, mondd csak?
- A Nagy Háború után költöztettem át ide a királyság központját, mint gondolom észrevetted te sokat tudó entitás. Egy véres harcmezőkkel teli, szenvedésekkel terhes időszak volt az a népem számára is, amelyben megannyi emberéletet és katonát, bajtársat vesztettem, elárultak és hátba szúrtak. Bár a háborút megnyertem, úgyérzem, sokkal jobban is ki jöhettem volna belőle. A költözés után megfogadtam, hogy mivel ez a háború érlelt engem királlyá, ezentúl úgy is fogok viselkedni. Nem lesznek elrontott őszi vetések, nem lesznek éhínségek, egy jóléti királyság lesz, ahol a nép boldog, és én is az vagyok. "Jó lesz minden", ezt hajtogattam, s én hittem benne, ezek miatt rengeteg akadályt leküzdöttem, mert úgy éreztem legyőzhetetlen vagyok, minden lehetőség előttem van, és elég csak megragadnom az alkalmat. A lehetőségeket ki kell használnom, csak hallgatnom kell az ösztöneimre és a szívemre, még ha vérben és izzadságban is kell megkeresztelkednem ezalatt.
Rövid szünetet tartottam, és kimondtam azt, amiért egy kisebbfajta királyi viskóban vagyok immáron jóideje.
- S ekkor egy nap arra ébredtem, hogy amikor azt mondom, hogy jó lesz minden, már nem hittem benne. Mármint, nem úgy, mint még hercegként, hogy mindenben csak a rosszat láttam. Hanem az az átütő hit nincs már meg bennem, amivel hegyeket lehet megmozgatni, és istenek kapuján dörömbölni a jól megérdemelt jussunkért. Tudom, hogy alapvetően a dolgok rendbe fognak jönni, és az élet mezein egy szép hintón fogok közlekedni, de nem látom azt, hogy igazán jó lenne ami ezek után jön. Jó lesz, jó lesz, de nincs meg bennem az a vibrálás, amit eddig éreztem. Hiányzik jelenleg belőlem az a hit, amellyel a lehetetlennel is megbirkóznék.
Egy-két másodpercnyi csend következett, amikor is vendégem, akiről azt hittem már elment, megszólalt:
- Az ember félreérti a kétségbeesést és azokat az időszakokat, amikor a leggyengébb. Úgy éli meg, hogy innen nincs visszaút, innen felállni csak hatalmas erőfeszítések árán lehetséges csak, úgy, hogy közben a legjobb tulajdonságaink elvesznek. Nem vesznek el, az alapvető érzelmeinket nem lehet kitörölni, csak eltemetni, amíg fel nem töltődik újra a kiásott gödör, ahonnan a lovak és a vadon állatai újra meríthetnek, ha szomjazzák az éltető vizet. S ami a legjobb, ezek a legjobb időszakok az életben, hogy profitálhassunk belőle. Az ember nem merül le egykönnyen, meglepően erős a lelketek, a tiéd pedig kivételesen. Csak akkor tudsz legyőzötté válni, ha az elmúlt időszakban több olyan kisebb dolog is történt, amelyről a fő problémáid miatt nem akartál tudomást venni, vagy úgy gondoltad, hogy ezekkel ráérsz később foglalkozni. De épp ezek rágják be magukat a lelked legmélyére, s ezért érzed úgy, hogy nincs se hited, se erőd felállni. Ezek döntenek le a lábukról, a kiváltó okok pedig mindig azok, amelyek a legjobban foglalkoztatnak téged. A kétségbeesés legsötétebb órájában kellene meglátnod azt, hogy épp ekkor kapod a legtöbb lehetőséged arra, hogy a pokolból a mennybe emelkedhess. Amikor azt hiszed nincs célod, akkor épp a célt nem látod, azt, hogy a sok kis mellékhibát, amit szerinted vétettél kijavítsd, ezáltal pedig saját magadat válthasd meg, melynek köszönhetően a hiteted újra visszanyered. Mert tudom, hogy nem vesztetted el. Látom rajtad. Azt is tudom, hogy tudod, hogy nem hibáztál és hogy a dolgok nincsenek elveszve. Mégis elátkozott királyként tituláltad ki magad, s belesüllyedtél az önpusztítás és önsajnáltatás posványába, hiába volt még hányingered magadtól is a viselkedésed miatt. Olyan entitásként akarsz tetszelegni, aki sosem leszel. Már nem leszel az, mert mikor megjártad a Nagy Háborút, nem olyan emberként jöttél ki belőle, akiből egy nap egy megtört, legyengült de sokat élt öregember lesz.
- Nincsenek elátkozott királyok a megszentelt királyságban - folytatta töretlenül monológját a hang - ezt jegyezd meg. Lehetnek elátkozottnak vélt időszakok, de Isten minden teremtménye szent, melynek következtében mindenki kezében ott van a megváltás. Saját magunkat váltjuk meg, nem várhatjuk azt, hogy mások tegyék meg. Még a rosszul uralkodók is jók lesznek a történelem folyamán, hogy ellenpéldaként okoljunk életükből. Így működik ez a világ, s így működök én is, a Város. Ezt jegyezd meg, s a hited hamarább visszatér, mint hinnéd...
Azzal hirtelen eltűnt. Én pedig itt ülök, s írom ezeket a sorokat, míg emlékeimben élnek a szavai és a sötétség leple alatt valóságosnak hiszem ezt a látomást, mivel a nap sugaraival együtt úgyis eloszlik minden félelmem, és lidércnyomásnak fogom tartani eme pillanatokat. Talán ezt a naplóbejegyzést is. De a szavai mégis, oly igaznak tűnnek, bár agyam még nem tudja felfogni értelmüket. Asszem megpróbálok aludni, hátha végre álom jön a szememre, s tisztább megvilágításba tudom helyezni az éjszaka eseményeit. Ó, mondd meg, mi leszen majd lészen holnap! Ó, mily balga éjszaka, de mégis oly megnyugtató és felszabadító. Eloltom gyertyámat, holnap, nyugodt fejjel könnyebb lesz elgondolkodni a leírtakon...
"Azzal a naplóbejegyzés befejeződik, s a többi lapot homály fedi. Meglepték az alábbi sorok, most még többet akar tudni erről az "Elátkozott királyról" és a "Megszentelt Királyságról", amelynek szelleme többször is Városnak hívja magát. Valamint folyamatosan a leírtak gondolatisága jut az eszébe. A zene eközben lejárt, s csendben ül a pincében, kizárólag hólyagja dörömböl eszeveszetten, hogy nyissa meg a gátat. Nincs mit tenni, a testi parancsainknak engedelmeskedni kell. Feláll, és felmegy a palotájába, miközben viszi magával a naplórészletet is. Úgy érzi, hogy az eddiginél sokkal kuszább élete újabb fejezethez érkezett, melyhez nagy segítséget fog nyújtani ennek a királynak a naplója. Reméli, megtalálja a naplórészlet többi darabját is idővel..."