John Scalzi - Szellemhadtest

Megosztás

2013.04.14. 11:31

John Scalzi – Szellemhadtest

 

john_scalzi_szellemhadtest.jpgJohn Scalzi regényfolyamának első része nagy sikert aratott tavaly a sci-fi rajongók körében – én is szerettem, íme a róla szóló bejegyzés. Köszönhetően Scalzi rendkívül fantáziadús világfelépítésének, valamint annak, hogy a klasszikus militarista sci-fi alkotásokból kölcsönvett ötleteit sikerült úgy beleépítenie az univerzumába, hogy az nem plágiumként, hanem ügyesen kivitelezett tisztelgésként hatott. Nem beszélve Scalzi írói tehetségéről, melynek segítségével egy piszokszórakoztató, humorban tobzódó, mégis erkölcsi kérdéseket felvető könyvet tett le az asztalra. Viszont talán ez volt a könyvvel a legnagyobb baj. Az ember rendkívül jól szórakozott, és élvezte is a könyvet, de miután letette és más, komolyabb témájú sci-fi könyveket is elolvasott, rájött, hogy mégsem gyakorolt rá akkora hatást a Vének Háborúja, mint azt akkor gondolta. Ettől függetlenül a folytatást mindenki várta, ami pedig meg is érkezett. Lássuk, Scalzi hogyan fűzte tovább a Gyarmati Véderő katonáinak kalandjait. 

A Szellemhadtest Ghost Brigade néven 2006-ban jelent meg külföldön, a sci-fi kiadók ottani zászlóshajója, a Tor Books gondozásában, míg a magyar kiadásra kisebb csúszás után, 2013 februárjában került sor az Agave kiadó jóvoltából. A könyv most egy nyúlfarknyival hosszabb, mint az elődje, ugyanis ez 300 oldalt számlál, de még olvasmányosabb, mint az elődje, így az egyik legnagyobb baj a könyvvel, hogy hihetetlen gyorsan lehet vele végezni. A fordítást most nem Pék Zoltán, hanem Farkas István végezte, aki viszont ugyanolyan jó munkát végzett, meghagyva az univerzum korábbi magyar kifejezéseit és minőségét is. Ami viszont nem tetszett, az a borító gerince. A gerincen található fej ugyanott helyezkedik el, mint az előző kötet esetében, amivel nem lenne semmi különösebb baj, de esztétikailag mégis úgy nézne ki legszebben, ha a két regény két különböző feje alkotna egy nagy arcot. 

A regény műfaja továbbra is militarista sci-fi, viszont Scalzi megpróbálta mélyíteni mind az univerzumot, mind pedig az erkölcsi mondanivalót, így egy sokkal kiforrottabb, gondolatébresztő szegmensekkel tarkított regényt kapunk, amelyben háttérbe szorulnak a katonai események. Persze, a Szellemhadtest a Különleges Haderő, akik általában nem a nagy katonai akciókat vezetik, így akik az előző rész akcióorientált miliőjét szerették, azok kicsit csalódni fognak. A technikai leírások szerelmesei is örülhetnek, ugyanis most sokkal több technikai és biológiai magyarázatokat kapunk például az AgyGép működéséről, vagy éppen a Különlegesek génfaragásairól is, de többet megtudhatunk a különböző fajok hierarchiájáról, társadalmi felépítéséről, így sokkal „élőbbek lehetnek” a megszokott, sematikus, 2D-s ábrázolású ellenségeknél. 

A történetet is megpróbálta egy kozmikusabb szintre emelni, ugyanis az előző rész hódító-védekező háborúi után, most az egész emberiség jövője a tét, miután egy titkos katonai akció után kiderül, hogy három faj és egy ember szövetkezik az egész emberiség ellen, hogy elpusztítsa azt. A fenyegetés elhárítása érdekében, pedig az embereknek mindent meg kell tenniük, ugyanis szövetségesekre a világűrben nemigen számíthatnak. Ezért pedig, képesek minden eszközt bevetni, például beleültetni az áruló Charles Boutin tudatmásolatának egy példányát egyik újonc különleges katonájukba, ám a kísérlet látszólag sikertelen, hiszen a katona agyában nem ragad meg Boutin tudata, így saját személyisége fejlődik, Jared Dirac néven. Ezután megismerhetjük a Különleges haderők kiképzését, és első bevetéseit, ezek a részek szolgáltatnak a műben a militarista műfaji jegyeknek, de hamarosan Boutin tudata mégis előkerül Jared agyában és a hajsza Boutin után újabb szintre lép. A regényben egyébként egy másodpercig sem tűnik fel az előző kötet karakteres főszereplője, John Perry, viszont mindenki más helyet kap. Szinte főszereplőként működik Jane Sagan, de gyakran feltűnik nekünk Henry Wilson is, sőt még egy magyar vonatkozású szereplőt is kapunk Szilard tábornok után – és nem fordító által elkövetett olvasói szimpátiamanipuláció eredményeképp, ugyanis megmagyarázzák, hogy Szilárd Leó után kapta a nevét. A történet egyébként lineáris úton halad, hatalmas csavarokra és buktatókra nem számíthatunk, viszont megfelelő alapot ad arra, hogy mélyebbre nézzünk az univerzumba, és kicsit mélyebb olvasásélményként tekintsünk a regényre, melynek a végén azért elvetik a folytatás csíráit.

John Perry hiánya viszont, hogy őszinték legyünk fel sem fog tűnni a regényben. Igaz, a szereplők egy része szinte másolata az előző rész szereplőinek, akár a női, akár a férfi sidekick karakterekről van szó, sőt Jared is hasonlít Perry-re. Itt van például Sarah, aki az előző rész szexpartnerére emlékeztet minket, Szilard a „cél szentesíti az eszközt, még ha áthágjuk is szabályokat” típusú tábornok, míg James Robbins ezredes is kicsit emlékeztet valakire. A karaktereket egyébként nem mélyítik el túlságosan, és talán mindegyik kicsit túl lazára veszi a figurát, hiába lebeg a fejük fölött Damoklész kardja, még a tábornokok sem igazán tekinthetőek komolynak. Jared személyisége egyébként ugyanolyan „elvarázsoló” és szimpátiát keltő, remekül helyettesíti Perry szerepét.

szellemhadtest-sf.jpgScalzi alapvetően meghagyta az arányokat, bár egy-két helyen kicsit elhúzta a mérleg nyelvét. Például sokkal több humor kap helyet a regényben, nem egy helyen fogunk hangosan nevetni, ugyanis piszok jó érzékkel találja el a rekeszizmokat, még a legdrámaiabb helyzetben is sikerül viccekkel felderíteni az embert. Persze, ez a sok poén kicsit a regény komolyságának rovására megy, amivel pedig nem fogunk közelebb kerülni a szépirodalmi skálához, de Scalzinak szerintem nem is ez a célja, ugyanis a Köszönetnyilvánításban felsejlik, hogy a való életben is ilyen poéngyáros lehet. Amiből még többet kapunk, azok a filozófiai, erkölcsi fejtegetések, amelyek egy része érdekes, elgondolkodtató, és jól beilleszthetőek a történet szempontjából, néhány helyen viszont túlságosan bőlére ereszti a filozofálást, amelynek itt nincs helye. Természetesen, minden könyvben szükség van mondanivalóra, és kell is, hogy legyenek benne erkölcsi és emberi kérdések - a történet és az univerzum alapjából kifolyólag is - de a 300 oldal és a megannyi humor mellett a kötet vége felé lévő hosszas monológok igazán kilógnak a sorból. Fentebb említettem már, de ide is leírom, hogy az akciórészek száma is csökkent, míg a belső monológok száma megnőtt, nem beszélve a politikai hazárdjátékokról, amelyek közül az enesha-i túszejtés a könyv legjobb jelenetei közé tartozik. A leíró részek viszont érdekesebbek, és ezek által sokkal jobban elképzelhetőek a különböző helyszínek, lények, és a sok történelmi utalás miatt jobban tudjuk magunkat orientálni térben és időben, mint az előző kötet esetében.

Összességében elmondható, hogy a Szellemhadtest folytatta a korábban bevált receptet, viszont tovább mélyítette azokat, így a szórakoztató, egyszerű militarista első rész után egy jobban kidolgozott, komolyabb történettel rendelkező, filozófiai és erkölcsi témákat feszegető könyvet kapunk a kezünkhöz, amelyben a korábban hangsúlyos elemek, mint a humor és akció ugyanúgy fontos szerepet kapnak. Akinek tetszett az első rész, azoknak ez is tetszeni fog, aki pedig túlságosan egyszerűnek tartotta a nyitó kötetet, azok is tegyenek vele egy próbát, mert Scalzi mindent megtett, hogy egy minden ízében kiforrottabb folytatást tegyen le az asztalra. Aki viszont már-már szépirodalmi stílusban megírt sci-fire számít, kerülje el, mert ez nem az ő könyve lesz.

9.2/10

A kötetért köszönet a Kiadónak!

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr355221988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.