Ernest Cline - Ready Player One

Megosztás

2013.01.17. 17:19

Ernest Cline – Ready Player One

 

ready-player-one.jpgA videójáték ipar fejlődése korunk legnagyobb léptékben növekedő szórakoztatóipari ágazata. A 20. század vége felé elkezdődő irányzat a 21. század elejére már egy lapon említhető a film – és zeneiparral, elég csak a több tízmilliós eladásokat produkáló játékokra gondolni, és a néha hírekben szereplő milliós játékfejlesztési költségekre és marketingre asszociálni. Persze, ez a kijelentés egyesek számára bizonyára hihetetlen, de azok, akik egy kicsit is nyitott szemmel járnak és képben vannak a mai globális szórakoztatóipari helyzettel, azok tudhatják, hogy igazat beszélek. Viszont, a különböző crossoverek még viszonylag gyerekcipőben járnak, például néha előfordul, hogy egy játékban irodalmi utalást találunk, de az már sokkal kevésbé gyakori, hogy egy könyvben szerepeljen valamilyen játék, hacsak nem az adott franchise könyvadaptációjáról van szó. Ernest Cline pedig ezt az űrt szerette volna kitölteni jelen esetünk tárgyában, lássuk, sikerült-e neki egy mind kockáknak mind pedig átlagolvasóknak szórakoztató művet letennie az asztalra. 

Ernest Cline, mint ahogyan az Agave kiadó által kiadott magyar kiadás belső borítóján is szerepel, hatalmas kocka volt világéletben, s ezt a tudását szerette volna elénk tárni művében, amely Amerikában 2011-ben jelent meg, a Random House jóvoltából, de a könyv megfilmesítési jogait már 2010-ben megvásárolta a Warner Bros. A magyar fordításra mindössze 1 évet kellett várni, ugyanis 2012 novemberében jelent meg a boltok polcain, méghozzá zsebkönyvméretben, ami stílusosan néz ki, de ha nem vigyázunk, elég könnyen megtörik a gerince. A regény egyébként ebben a kiadásban így 510 oldalt számlál, ráadásul a betűméret is elfogadható. A fordításért Roboz Gábor felelt, aki szerintem jó munkát végzett, a néha kissé tömény sorokért nem ő a felelős, de külön piros pont a tinédzserkori kockaviták szinte tökéletesen megegyező fordításáért – ebben viszont ugyancsak az író keze is benne van. 

A regény műfaja sci-fi, abból is a disztopikus fajtából, de Cline-nak sikerült elérnie azt, amit nagyon sok negatív világképet lefestő írónak nem. Meg tudta úgy írnia a művét, hogy az alapvető pozitív érzelmek, mint a humor, öröm, szerelem és barátság lángoszlop legyen az életükben, még akkor is, ha ők maguk és a világ nyomorban tengődik, és napról-napra pusztul – persze, ehhez hozzájárul, hogy főként egy virtuális valóságban élnek. Éppen ezért a disztopikus világfelépítés kicsit háttérbe szorul, egyfajta színezetet ad csak a műnek, mert a valódi események viszont leginkább az OASIS-on, a számítógépes világon belül történnek. Amelyben viszont, ha valakinek van pénze és tetemes ideje, a virtuális élete nagyon is jó, majdhogynem szó szerint kiszakadhat a valóságból. Ettől függetlenül Cline egy vérbeli sci-fit írt, melyben remekül lefesti mind a külső, mind a belső világot, megtetézve mindenféle technikai leírással, és ok-okozati összefüggéssel, amellyel sikerül elérnie azt, hogy reálisnak fogjuk fel az univerzumot, és elképzeljük, hogy akár ez is egyfajta jövőkép lehet, még ha elég „romantikus” is a többi disztopikus regény között. 


3-Artwork-Ready_Player_One-Wade_in_Hideout.jpgPersze, a belehelyezkedéshez hozzá tartozik az is, hogy nem megyünk el a távoli jövőbe, ugyanis a regény 2045-ben játszódik. A világ az olajválság következtében hanyatlóban, a szegénység, nyomor és munkanélküliség az egekben, a szegények különböző rakásokban laknak, amelyek egymásra pakolt mobilépületek többemeletes halmazai, a diplomásoknak évekig tart munkát találni, egyes városokba pedig napokig tart eljutni, hála a rövidéletű elektromos, állig felfegyverzett buszoknak. Egyszóval, az élet, mint olyan eléggé nyomorúságos lenne, ha nem lenne az OASIS, a James Halliday által létrehozott virtuális világ, amelyben az ember az lehet, aki és ami csak akar. A gyermekét iskolába járathatja, nem kell attól tartania, hogy kirabolják hazafelé menet, bejárhat különböző világokat, bolygókat, ráadásul az avatárjának segítségével eljuthat bárhova a világon, igaz, ezeket a valódi teste nem, de a virtuális karaktere rendkívül realisztikusan leképzett 3D-s grafikával bejárhatja. Nem beszélve Halliday örökségéről, aki több milliárd dollárra rúgó teljes vagyonát – ebben a világban egymillió dollárból egész életedben megélhetsz - és cégét is arra a személyre hagyta, aki képes lesz megoldani három szintből álló feladványát, és megkaparintja Halliday Tojását. A feladványok pedig nem is nehezek, mindössze az 1980-as évek popkultúrájának mániákus ismerete szükséges, ugyanis Halliday ebben az időszakban kezdte meg alkotói tevékenységét, és gyermekkorában rendkívül nagy kocka volt. A felhívásra az egész OASIS felbolydul, s szinte mindenki megpróbálja megtalálni a Tojást, de még az első szintig sem jutnak el a keresésben, így évek múltán alábbhagy az érdeklődés az örökség iránt, elkezdenek kételkedni a kincsben, mígnem 2045-ben egy Wade Watts nevű, 18 éves kocka srác, aki mellesleg egy rakásban él drogfüggő rokonaival, meg nem leli az első kulcsot…

A történet ekkor veszi kezdetét, ami ezután egészen az utolsó oldalakig pörög. Igaz, kicsit lassan indulunk, hiszen az író ismerteti velünk az OASIS alapját, Wade Watts teljes élettörténetét, ráadásul még a közben felbukkanó szereplők teljes életútját is bejárjuk, nem beszélve a világ hanyatlásáról és általános felépítéséről. Így az első 50-100 oldal egyeseknek elég lassú és tömény lehet, ugyanis szinte mindent a nyakunkba zúdítanak. De ezután nincs megállás, és szinte a végéig kapjuk az újabbnál újabb eseményeket. Ami egyébként rendkívül jól felépített, és izgalmas, ráadásul a karakterek érettsége miatt még intelligens is, nem beszélve azokról a kötelező lélektani eseményekről, amelyeket a felelősség, szerelem, hírnév és a valóság tud egy-egy kamasz útjába gördíteni. Amit hiányoltam a történetből, hogy hiába egy játékon belül kalandozunk főleg, kevés az akciójelenet, és amikor a hősünk éppen különböző szörnyeket gyilkol le, azokat mindössze kronologikusan megemlíti, és ezen nem segít az utolsó epikus tömegháború sem – ami véleményem szerint kicsit rövidre is sikeredett. Rendben, hogy a könyv lényege nem ez, de akkor is kockakönyvként állította be maga az író is, és ezzel szemben a harcok száma viszonylag elenyésző. 

A regény magját viszont kétségkívül a karakterek szolgáltatják. Legjobban a főszereplő, Wade Watts gondolataiba nyerhetünk betekintést, aki már a történet elején is viszonylag éretten viselkedik, bár az élete sem volt egy alföldi séta. Aki esetleg tartana tőle, hogy a könyv kockákról szól és úgy is viselkednek, azoknak jó hír, hogy ez távolról sem igaz. Való igaz, hogy egy-két kötelező, már fentebb említett gamer-vita szerepel a könyvben, és néha kamaszként viselkednek és beszélnek a szereplők, de a motivációik, gondolataik és cselekedeteik mind túlnőnek a manapság sztereotípiaként elfogadott „buta, hülye tinédzserek” zsáneren. Ráadásul a szereplők változnak az idővel, főleg Wade akivel nyomon követhetjük a felelősségvállalás kérdéskörét. Mondhatni, Wade a szemünk előtt válik férfivá, de a többiek sem elhanyagolható tényezők, igaz rájuk nem jut annyi idő, és nagyjából megfelelnek az adott körülményeknek. Van itt visszahúzódó kocka csaj, a nagymenő aki mégis szerény, a tisztelettudó japán, vagy a gazdag, szociális életét kiteregető nagyképű majom, de kisebb szerepekben az egész online világ apraja-nagyja a reklámügynökségektől kezdve a gonoszokig tiszteletét teszi. A szereplőkkel nem lehet nem azonosulni, és nem szeretni őket, legyél akármennyire „idős”, vagy fiatal, vagy más beállítottságú, mint amit előzetesen gondolnál a könyv témája miatt. 

A könyv gerincét viszont a fülszövegben is említett megszállott popkulturális ismeretek adják. Cline valóban hatalmas tudással rendelkezik a 80’-as évekről, szinte mindent megemlít, amit csak lehet, ráadásul olyan információkkal is szolgáltat, amiből tanulhat is az ember (első számítógépes játék például). Éppen ezért viszont ezt a könyvet csak az élvezheti igazán, aki már a 80’-as évek szórakoztatóipari termékein nőtt fel, az pedig a vasfüggöny miatt nem hiszem, hogy teljes mértékben eljutott Magyarországra. A 80’-as években tinédzser amerikai korosztály nyilván sokkal nagyobb átéléssel olvashatja a könyvet, akik játszhattak az Atari régi modelljeivel, vagy a TRS-80 volt a számítógépük. Néhány esetben eljutunk a 90’-es évekbe is, és a mai kortárs írókat is megemlíti olykor-olykor (Gaiman, vagy mondjuk Scalzi), de a hangsúly a klasszikusokon van, mint a Háborús játékok, Szárnyas Fejvadász, vagy mondjuk a régi, játéktermi játékokon, mint a Black Tiger, vagy az Adventure. Többször említ animéket, vagy különböző meséket, mint a Supaidaman, Ultramann, sőt a Neon Genesis Evangelion is, amelyeket tudtommal Magyarországon be sem mutattak, úgy kellett nekem is utánuk néznem, hogy el tudjam képzelni a belőlük átvett alakokat. Olykor a 70-es évek klasszikus élőszereplős „gyurmafigurái” is megelevenednek, mint a Godzilla vs. Mechagodzilla.


558985_200556603389425_1869806004_n.jpgA regény wikipédia oldalán egyébként egy kimerítő táblázat volt, hogy miféle szórakoztatóipari termékeket említ meg Cline, de ez mára sajnos lekerült, de lehet próbálkozni, hátha esetleg valamilyen formában újra felkerül, és utána nézhetnek az olvasók „miről is maradtak le”. A hivatalos oldalon pedig különböző extra információkat tudhat meg az ember az OASIS felépítéséről. Ezek az alkotások viszont nem csak említés szintjén szerepelnek, hanem biztos vagyok benne, hogy sok jelenetet át is emelt belőlük Cline, úgy, hogy meg sem magyarázta őket. Például, Daito kétségbeesett harca engem leginkább Asuka végső harcára emlékeztetett az End of Evangelionból, így nem elképzelhetetlen hogy egyes-más jelenet valakinek meg másból lesz ismerős. De nem kell félni, hogy innen-onnan összekapkodott cucc lenne a könyv, ő ugyanis nem koppint, hanem felhasználja azokat a momentumokat, amikből ő merítette az ihletet, és így egyfajta tiszteletadás ez a 80’-as évek nagy alkotásai előtt, ami tudat alatt felszólít minket arra, hogy mi is felelevenítsük a 80’-as évek kultúráját. A zenék közül például a Rush – 2112 című dalát meg is kedveltem (link az értékelés alatt).

Életem egyik legjobb könyves élménye volt a Ready Player One. De nem azért, mert a könyv alapja egy gigantikus számítógépes játék, amelyben alapvetően játékfüggők versengenek azon, hogy ki nyerje meg a fő küldetést. Hanem azért, mert egy remekül felépített, leírásokkal és magyarázatokkal bőven tarkított világot mutat be nekünk, amelyben képes úgy megvalósítani a disztópiát, hogy az alapvető pozitív érzelmek bevilágítsák a szereplők életét, és legyen miért harcolniuk, így mi is el hisszük, hogy van kiút a sötétségből. Erre még csak rásegít az éretten, remekül kidolgozott szereplők, az írói stílusról nem is beszélve, amely hangulattól függően tud komor, humoros, gyerekes, érett, sőt himnikus(!) vagy akár argo is lenni. Kortól, nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom a Ready Player One-t, talán csak a sznobok kerüljék el messziről, nekik úgysem fog tetszeni és csak egy „kockakönyvet” fognak benne látni.

10/10

 

A kötetért köszönet a Kiadónak!

A bejegyzés trackback címe:

https://irasalgor.blog.hu/api/trackback/id/tr375023850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.